×

Vázlatok egy képzelt esszéhez

I. rész

Csokits János

2002 // 12


Nyelv és világosság


Amit jól megértünk, azt világosan ki tudjuk fejezni.

Boileau

Nyelvünk a világosság barátja, mondjuk, mivel azt szeretjük leginkább, amire a legnagyobb szükségünk van. Ha ugyanis nem kezeljük elég ügyesen, mindig kész homályba borulni.

Chamfort

A szavak, mint a szemüvegek, mindent elhomályosítanak, amit nem tesznek világossá.

Joubert

A pontosságot minden kiélezett mondatban bizonyos fokig fel kell áldozni a tömörségért.

Samuel Johnson

Az, hogy a köznép világosan fejezi ki gondolatait, távolról sem igaz, és ami világosságot beszédükben találunk, az nem nyelvük könnyen érthetőségéből, hanem gondolataik sekélyességéből ered.

Samuel Johnson

Aki nem ismer idegen nyelveket, az a sajátjáról sem tud semmit.

Goethe

A nyelv hatalma nem abban áll, hogy elutasítja, hanem hogy elnyeli, ami idegen.

Goethe

A művészet avval teszi elviselhetővé az élet látványát, hogy a homályos nyelv fátylával borítja be.

Nietzsche

A világosság az író udvariassága.

Jules Renard

Aki világosan ír, annak olvasói, aki homályosan ír, annak szövegmagyarázói vannak.

Camus

A világos nyelv nagy ellensége a kétszínűség. Amikor valakinek a valódi és a meghirdetett céljai nem azonosak, az illető ösztönösen hosszú szavakat és elkopott kifejezéseket használ, mint egy tintát fecskendező szépia.

Orwell

Európában ha megkérsz valakit, hogy határozzon meg valamit, definíciója egyre távolodik a konkrét dologtól, amit jól ismer, és visszahúzódik egy ismeretlen régióba, vagyis egy fokozatosan távolodó absztrakcióba.

Ezra Pound

Hogyan mondhatom meg, mit gondolok, amíg nem látom, mit mondok?

E. M. Forster

A hatalom és a nyelv


Julius Caesar, a Dictator, egy évvel meggyilkolása előtt, ellenségének, Quintus Liguricusnak a perében mint bíró hallgatta végig az általa nagyra becsült Cicero védőbeszédét. A nagy szónok szavai annyira felkavarták érzelmeit, hogy elsápadt, „a beszéd vége felé reszketni kezdett, és kiejtette kezéből iratait”. (Máthé Elek fordítása.)

Plutarkhosz

Augustus császár az egyszerű, választékos és világos nyelv híve volt. A modorosságot és az archaizálást egyaránt megvetette. Barátja és minisztere, Maecenas stílusának „ondolált és pomádétól csöpögő tincseit” éppúgy kigúnyolta, mint mostohafia, Tiberius elavult és nehezen érthető, ritka kifejezéseit. Egy consuli rangú legátusát azzal az indokkal rendelte vissza állomáshelyéről, hogy tanulatlan és műveletlen, mert az „ipsi” szót hibásan „ixi”-nek írta.

Suetonius

Tiberius császár korában történt, hogy Marcus Pomponius Marcellus, pedantériájáról nevezetes nyelvtudós, a senatusban bírált egy szót, amelyet a császár használt beszédében. Aetius Capito, kiváló jogász és közismert talpnyaló, Tiberius védelmére sietve megpróbálta Marcellust kiigazítani: „A kifogásolt szó helyénvaló latinul, mondta, vagy ha eddig nem volt az, akkor mostantól kezdve az lesz.” Marcellus azonban nem hagyta magát: „Capito hazudik, Caesar, mert Te csak férfiaknak adhatsz állampolgárságot, szavaknak nem.” A különben túl érzékeny és sértődékeny Tiberius szó nélkül tudomásul vette ezt a kiigazítást.

Suetonius

A Julius Claudius dinasztia kihalása után trónra kerülő Vespasianus vidéken nőtt fel, és tájszólással beszélt latinul. A consulságot viselt Metrius Florus egyszer rajtakapta a császárt, hogy a „plaustra” (szekerek) szót tájszólással „plostrá”-nak ejti, és ezt, elég tiszteletlenül, nyomban szóvá tette. Vespasianus nem felelt, de amikor másnap találkoztak, „Flaurus”-nak szólította fogadatlan nevelőjét.

Suetonius

Ezek a római uralkodók nyelvi kérdésekben még elviselték a szólásszabadságot. Fél évszázaddal később, Hadrianus trónra lépésével megváltozott a helyzet. A császár polihisztor volt, és ellentmondást nem tűrt. Egy híres építészt, a damaszkuszi Apollódoroszt, aki kétségbe merte vonni építészeti szaktudását, először száműzte Rómából, azután kivégeztette. (Cs. J.)

Szívesen beszélgetett, vitatkozott értelmiségiekkel – ha övé maradt az utolsó szó. Egy ízben Favorinusszal, a filozófus nyelvésszel vitatkozott egy szóról, és a másokkal szemben mindent jobban tudni akaró irodalomtudós végül igazat adott neki. Barátai jól mulattak az eseten, és megpróbálták ugratni, mire Favorinus így felelt: „Nem jó tanácsot adtok nekem, barátaim, ha nem engeditek, hogy a legtudósabbnak tartsam azt, aki harminc légió ura.”

Scriptores Historiae Augustae

(A második világháború alatt az emigrációban élő francia ellenkormány moszkvai képviselője, Joxe, Sztalinnal beszélgetve hangsúlyozta a Vatikán szerepének jelentőségét. „Hány hadosztálya van a pápának?” – kérdezte Sztalin.)

Hogy Favorinus máskor milyen csípős nyelvű volt, arról több anekdota maradt ránk. A tudós nyelvész egy ízben a következőképpen oktatott ki egy modorosan beszélő fiatalembert: „A régiek világosan és érthetően szóltak kortársaikhoz, a maguk korának nyelvét használták, (…) Te azonban, mintha Evander* anyjával beszélnél, századok óta elavult szavakat keversz beszédedbe, mert azt akarod, hogy senki se értse, amit mondasz.** Miért nem vagy következetesebb, ostoba fráter, miért nem hallgatsz, hogy célodat teljesen elérd? De te azt állítod, hogy szereted a régmúlt világot, mert jó és becsületes, józan és szerény volt. Élj hát a régiek erkölcseinek szellemében, de beszélj a jelenkor nyelvén, és tartsd mindig emlékezetedben, mit írt Julius Caesar De analogia című nyelvészeti művének első kötetében: »Mint hajós a szirtet, úgy kerüld a ritkán használt és szokatlan szavakat.«”

Aulus Gellius

A középkorban Zsigmond német-római császár és magyar király a konstanci zsinaton a semlegesnemű görög schizma szót nőnemben használta. Placentinus érsek az ókori Priscus nyelvtudósra hivatkozva figyelmeztette a hibára. A latin nyelvű vita magyar fordítása szerint Zsigmond így felelt: „Placentinus, Placentinus, ha mindenkinek tetszel is, nekünk nem tetszel, mert azt állítod, hogy nekünk kisebb tekintélyünk van, mint Priscus grammaticusnak,*** akit szerinted megsértettem. Ne feledd, hogy én római császár vagyok.” „Caesar non supra grammaticos”
(A császár nem áll a nyelv fölött), válaszolt az érsek. Az eredeti latin szöveg ismerete nélkül is világos, hogy Zsigmond szójátékot csinált Placentinus nevével. A „tetszik” ige latinul placeo, enélkül furcsa lett volna, ha a császár a tetszés fogalmát is belekeveri a nyelvészeti vitába.

(In Tóth Béla: A magyar anekdotakincs)

A huszadik században Charles de Gaulle francia köztársasági elnök nem rendelkezett olyan hatalmi eszközökkel, mint a római császárok vagy akár Zsigmond, de a gőg, a hatalom önteltsége benne is megvolt. Roger Stéphane francia újságíró és író, a második világháborúban az ellenállási mozgalom tagja, de Gaulle második elnökségének idején (1959–1969) recenziót írt az államfő akkoriban megjelenő emlékiratairól. Kritikájában egy helyütt megjegyzi: a mű nyelvezete, stílusa lehetővé teszi, hogy egy párizsi házmesterné éppúgy megértse, mint egy vájt fülű irodalmár. Az elnök erre magához rendeli az Élysée-palotába: adjon számot kritikájáról. A sarokba szorított kritikus végül egy példát idéz a műből a téves nyelvhasználatra: „avec Churchill nous avons convenu (Churchill-lel megegyeztünk), ami nyelvtanilag helytelen, mert a convenir (megegyezni) igével nem az avoir (van neki, bír), hanem az ętre (lenni) segédigét kell használni, vagyis: avec Churchill nous sommes convenu.” De Gaulle szkeptikusan hümmög. Stéphane gyorsan hozzáfűzi: „Volt gondom rá, hogy ellenőrizzem a Littrében – a szabály félreérthetetlen.” De Gaulle fennhéjázóan: „Szarok a Littrére!” (J’enmerde Littré!)****

Pierre Boncenne

Említsük meg ezen a helyen egy francia író különös nézeteit a nyelv és a hatalom viszonyáról: „A nyelv, mint minden nyelvhasználat eredménye, nem reakciós, nem progresszista: egyszerűen fasiszta, mert a fasizmus nem akadályozza a kijelentést, hanem kényszerít a kijelentésre.” Ami elfogadhatatlan, mert a nyelv se nem fasiszta, se nem kommunista vagy kapitalista, a nyelv politikailag semleges. Amit ennek az erősen baloldali írónak is tudnia kellett (volna).

Roland Barthes

Orwelli nyelv az ókorban


Az ógörög és kínai nyelvbölcselet nagyjából egy időben, a Kr. e. ötödik és negyedik század során esett át az önbizalom válságán. Ekkor jelentek meg a színen a nyelvvel bűvészkedő filozófusok: a görög városállamokban a szofisták stb., Kínában az úgynevezett legalisták vagy diszkriminátorok (pien cse), akik megfigyelték, azután eltúlozták felfedezésüket, ugyanis hogy el lehet választani egymástól az érzékeinkkel tapasztalt valóságot, annak tudatunkban tükröződő képeit és a nyelvet, beszédet, írást, amely mindezt kifejezni próbálja. Egyes bölcselők messzemenő következtetéseket vontak le az egyszerű megfigyelésből, ami lehetővé tette a néhol vásári szintre süllyedő bűvészkedést a logikával és a szavakkal, az olcsó demagógiát a politikai életben, sőt annak segítségével az államközi kapcsolatokban is.

Mialatt ezek a filozófusok logikai és nyelvi bukfenceikkel bizonygatták, hogy semmi se bizonyítható, semmi se igaz, és olyan is akadt, aki azt állította, hogy semmi se létezik, a sarlatánok által tagadott világban minden ment tovább a maga útján, az emberek mindenütt megértették egymás beszédét, csak néhány filozófus, homállyal kereskedő poéta és politikai demagóg rekedt kívül az érthetőség palánkján. Két példa az ókori szkeptikusok csalfa világából. (Cs. J.)

Egy reálisnak tűnő anekdota szerint Protagórasz görög szofista filozófus azzal a feltétellel vállalta egy fiatalember oktatását, hogy csak akkor kell majd tandíjat fizetnie, ha megnyerte első perét, és ezt az első pert maga Protagórasz indította ellene a tandíj kifizetéséért. Ha nyert a tanítvány: azért kellett fizetnie, ha vesztett, akkor azért.

Diogenész Laertiosz

Egy évszázaddal később Kínában Csin és Csao királyság a következő szerződést kötötte egymással: ha Csin bármit kíván tenni, Csaónak kötelessége ebben segítenie, és ha Csao kíván valamit tenni, Csin kötelessége támogatni, bármi legyen is az. Nem sokkal később Csin megtámadta a szomszédos Vei királyságot, és Csao felkészült Vei megvédésére. Csin királya tiltakozott Csao királyánál szerződésük megsértése miatt. Csao királya, egy logikával foglalkozó filozófus tanácsára azt felelte: „A két állam közötti szerződés értelmében mindkét állam vállalja a másik támogatását, bármit kíván is az tenni. Én most meg akarom menteni Vei államot, és ha te nem segítesz ebben, akkor a szerződés megszegésével foglak vádolni.”

Lü-si-csun-csiu, Pien

Az Athén és Spárta közötti háborúban a kerküraiaknak – Athén szövetségeseinek – városaiban polgárháború tört ki a Spártához húzó arisztokrata párt és az Athénhoz hű polgárok pártja között. A belviszály egyik tipikus jelenségét, a szavak értelmének kiforgatását Thuküdidész így írja le. (Cs. J.)

A polgárháborútól szenvedő városokban (…) önkényesen megváltoztatták az egyes dolgokat jelölő szavak megszokott jelentését. Az esztelen vakmerőséget bajtársiasságnak nevezték, a megfontolt óvatosságot viszont önmagát jól palástoló gyávaságnak, a bölcs megfontolást álcázott pipogyaságnak és a minden dolgában óvatosat mindenben tehetetlennek tartották. Az esztelen elhamarkodottságot férfias tulajdonságnak tekintették, a megfontolt körültekintést pedig jól hangzó kifogásnak a cselekvéstől való húzódozásra. Az állandóan elégedetlenkedő volt a mindig megbízható, aki pedig ennek ellentmondott: az gyanús személy. Aki mást sikeresen tőrbe tudott csalni, az volt az okos. Aki viszont eleve gondoskodott ilyen esetek megelőzéséről, azt bajtársiatlannak és ellenfelei előtt meghunyászkodónak mondták.

Thuküdidész*****

Ha egy bizonyos számú ember akár nemesség, akár gazdagság vagy valamilyen más előny alapján hatalmában tartja a köztársaságot, ennek valódi neve érdekközösség, de ők a „legjobbaknak” nevezik magukat (az arisztokraták). Ha ugyanígy a nép kezében van a főhatalom, és az mindent saját kívánságainak megfelelően intéz, azt szabadságnak szokás nevezni, holott szabadosság a neve.

Cicero

A dolgok igazi nevét réges-rég elfelejtettük. És mivel mások tulajdonának elajándékozását bőkezűségnek, az aljasságukban vakmerő tetteket bátorságnak nevezzük, a köztársaság végveszélybe került.

Sallustius

Figyelmeztetlek és kérlek titeket: vigyázzatok, nehogy a dolgok nevét gyávaságból megváltoztassátok, és a szolgaságot békének nevezzétek!

Sallustius

Van-e bárhol olyan tartomány vagy tábor, amelyet Galba nem mocskolt be vérrel, vagy ahogy ő mondaná: nem „tisztított és fegyelmezett meg”? Mert amit mások bűnnel fertőzöttnek mondanak, ő hazugul „orvosságnak”, a kegyetlenséget „szigorúságnak”, a fukarságot „takarékosságnak”, az általatok elszenvedett bántalmakat és büntetéseket „fegyelmezésnek” hívja.

Tacitus

Civilis titkos beszélgetésekben emlékeztette szövetségeseit „a sok éven át elviselt nyomorúságos szolgaságra, amelyet hamisan békének neveztek”.

Tacitus

A fosztogatást, elhurcolást, felkoncolást hazug szóval birodalomnak hívják, ahol pedig pusztaságot teremtenek, ott békéről beszélnek.

Tacitus

(Folytatjuk)

*Evander: görög-római mitológiai személy.

**Favorinus valószínűleg Démonax görög filozófustól vette át az alapötletet: az se kedvelte a beszélgetésbe kevert elavult vagy idegen szavakat.

***Priscus nem grammaticus, hanem (kelet-római) rétor volt. Grammaticus: nyelvtudós, rétor: az ékesszólás tanára.

****Littré: a francia nyelv akadémiai szótára.

*****Fordította: Muraközy Gyula.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben