×

Mennyei összhang

avagy Bach-huszárok, Quislingek és utódaik

Herczegh Géza

2002 // 12
A szenzációnak vége. Az Esterházy Péter „leleplező” könyve által keltett botrány lecsengett, elmúlt. Akiket felháborított, felháborodtak, akik védeni akarták, elmondták érveiket. Most már arról is szólhatunk, mi állt az úgynevezett botrány hátterében, miféle manipulációs cél érdekében bizonyult hasznos eszköznek ez a könyv.

A Szilágyi Sándor által szerkesztett tízkötetes „Millenáris” az akkor kiegyezésnek nevezett rendszerváltozás után jó harminc évvel jelent meg, de az 1848–49-es szabadságharc árulóit és a szabadságharcot követő önkényuralom kiszolgálóit nem hagyta említés nélkül. Bár egyiküket sem vonták bírói úton felelősségre, morális értelemben – politikailag – hullának minősültek, közéleti szerepet nem vállalhattak.

A tizedik kötetben így írnak róluk: „Súlyos csorba ez a passzivitás politikájában, de kíméletlenül fel kell azt tárni, hogy nemzetünk óvatosságra legyen intve. Megdöbbentő, de tagadhatatlan tény, hogy nem százak, hanem ezrek álltak a magyar fajból a tényleges hatalom rendelkezésére. Az árulóktól és az árulkodóktól, kémektől és hóhérsegédektől undorodva fordulunk el. Szemét és por minden nagy hurcolkodás alkalmával előfordul. De az már egészen komoly dolog, hogy az új gazda berendezkedésénél tevékeny részt vettek sokan még a legjobb magyar családok közül is. És nemcsak a régi megszokott megyei igazgatásban vettek részt, hanem helyet foglaltak a rendőrség, sőt a zsandárság és az elnyomó katonaság soraiban.” (472. old.)

A titkosrendőrség különböző fő- és alosztályait a szerző már nem részletezi.

A Bach-huszárok tehát nemcsak az idehelyezett cseh–osztrák beamterek közül kerültek ki, akiket a jámbor lakosok megtévesztése végett zsinóros ruhába öltöztettek, hanem a magyar társadalom különböző rendű és rangú tagjai is szép számmal ott voltak köztük, még egy udvardi Kossuth is. (Esterházy nem.) A kötet hosszasan sorolja neveiket, mert – ahogy már idéztem – a csorbát kíméletlenül fel kellett tárni és nemzetünket kellő óvatosságra inteni.

Elnyomó rendszerek azóta is akadtak Európa és a világ különböző tájain. Számos országot hódítottak meg, és nem egy népet igáztak le azóta. A hódító és elnyomó hatalom azonban mindig talált olyanokat, akik kiszolgálták, elősegítették terjeszkedését saját népük érdekei ellenére – így Hitler is Vidkun Quislingtől Szálasi Ferencig. Quisling neve az idegen megszállókkal együttműködő árulók megjelölésévé vált, amolyan közszóvá, amelyhez a megvetés, az elutasítás érzése tapadt.

A Bach-korszak egy évtizedig tartott, a náci megszállás – országoktól függően – egytől öt évig, a Rákosi- és a Kádár-korszak együtt majdnem fél évszázadig. Az elnyomó apparátus és annak működése is sokat fejlődött a XIX. század közepe óta. A feladat tehát – az elnyomás hordalékától, szennyétől való megszabadulás – sokkal nehezebb. Hatalmas erők, népes csoportok szállnak szembe a tisztulási folyamattal.

Még az 1990-es választás előtt egy fogadáson találkoztam valakivel, akinek tudományos karrierjét Farkas Vladimir akkor megjelent könyve szerint besúgás alapozta meg. „Te most pert fogsz indítani Farkas Vladimir ellen rágalmazásért?” – kérdeztem tőle. Az illető olyan arcot vágott, mintha konyak helyett ecetet nyelt volna. „Mindnyájan bűnösök voltunk és áldozatok” – mondta.

Így jutunk el Esterházy Péter Harmonia Caelestis című kötetéhez és a Javított kiadásához. Az első könyvben a szerző még bújócskát játszik az olvasóval, beavatja, megtéveszti, majd kiábrándítja, hogy azután a Javított kiadásban brutális módon szembesítse a valósággal. Olvassuk figyelmesen:

„Ez a ki kicsoda – írja a 19. oldalon – az arc, mint álarc, szerepjáték és citatológia, egyáltalán a fikció és valóság puha határmezsgyéjének fürkészése, ez talán a legjellemzőbb – mim is?, témám?, tárgyam?, képességem? Mindenesetre az évtizedek során – a Harmoniában is – sok csapdát állítottam a tárgykörben az olvasónak. Nem azt mondom, hogy magam estem bele, de ha most egyszer az őszinteségre, a személyes, civil őszinteségemre hivatkoznék, okkal legyintenének.”

Bizony legyintünk, okunk van rá bőven, noha a szerző sajátos módszerével mindent megtett félrevezetésünk érdekében. Íme egy példa: „Mi a leányzó fekvése? Leegyszerűsítve a következő: édesapám édesapám fiát molesztálja. Ezt szeretetnek nevezi: molesztálja, látja, hogy molesztálja, tehát szereti. Édesapám fia viszont molesztálásnak mondja édesapám általi molesztálását (akkor is, ha esetenként észreveszi, hogy apám keveri a molesztot a szeretettel). Édesapám nem tágít attól, hogy édesapám fia szeresse őt, az ő, a fiú érdekében. Ha nem, akkor erre muszájítani kell, az ő, a fiú érdekében. Aki minél inkább felismeri a molesztálásban a molesztálást, annál inkább lesz molesztálva és lesz az szeretetnek tartva. Ezért édesapám fia elmismásolja ezen fölismerését, és igyekszik azt is elmismásolni, hogy valamit elmismásolna” stb. (H. C., 223. old.) Ahogyan Karinthy mondaná: fogjanak meg, fogjanak meg!

Íme egy másik gyöngyszem:

„Nem lett belőle semmi. Semmiből nem lesz semmi, gondoltam, minthogy semmiből nem lett semmi. Amikor aztán lett valamiből valami, rögtön meg kellett tanulnom, hogy ha nem is lesz semmiből semmi, de bármikor bármiből lehet valami.” (H. C., 632. old.)

Hasonló megállapításokból a szorgos olvasó fél könyvre valót gyűjthetne össze. De vigyázat! Ezek nem mélyértelmű, tartalmas mondatfüzérek, hanem puszta szójátékok, amilyeneket – némi tréning után – tucatjával fabrikálhat az ember, csak azoktól nem alélnának el az ítészek és az udvaroncok.

De térjünk át az igazi kérdésre, a szerző személyes, „civil” őszinteségére: mit tudott édesapja ügynöki tevékenységéről a H. C. írása idején? „Mi a garancia arra – tette fel Varga Klára a kérdést (Magyar Nemzet, 2002. jún. 1.) –, hogy E. P. a H. C. megírása idején még semmiről sem tudott: hogy higgyünk a hivatásos igazmondónak, aki két éven át egy szó nélkül őrzi titkát, hallgat, hogy majd aztán nagy kiadói és média-zenebonával ezt a holmit hozza elő? Az írói, az emberi hitel kérdéséről van itt szó.”

Valójában ennek hiányáról! Szerzőnket ugyanis – saját vallomása szerint – nem érhette meglepetés. „Ő [az apám] azt nem tudta, hogy végül aztán mindig minden kiderül” (H. C., 564. old.). Kiderül már a mennyei összhangból is. „… egyébként is – írja – lényegében [?!] minden benne van a regényben, [az apa] gyöngeségei, a bukásai” stb. (J. K., 227. old.)

És besúgói beszervezése? Bizony az is benne van, sőt még az is, hogy az anya mennyire küzdött ellene. Olvassuk el figyelmesen a H. C. nyolcadik fejezetét, és különösen a 180. és az azt követő pontokat, amelyek bonyolultan és nem is a valósághoz híven, de a végeredményt illetően egyértelműen leírják:

„…a Papiból politikai kérdést csináltak – mondja Roberto, a család barátja. – Mert most az mindegy, ki mit tett vagy nem tett, ő tudja, apám óvatos duhaj, szájszélhúzás, sokat nyilván nem csinált, nyilván semmit se csinált, ám most a lényeg az, hogy ki mit csinálhatott, a lehet a fontos, a lehet a veszélyes, a van nem veszélyes… Mert hát mit is kívánnak az én olyan kitűnő apámtól?… Egy aláírást csupán, egy gesztust, egy jelzést, az élet nem fekete vagy fehér, apám se lesz tisztább, ha ezt nem vállalja, az ember ne mutassa magát makulátlanabbnak, mint amilyen, az élet nem piszkos vagy rohadt vagy fölemelő, hanem megy, folyik, folyna és menne tovább…” (H. C., 681–682. old.)

(Nem idézem teljes terjedelemben a szöveget, amelyben arról van szó, hogy az apa vállaljon ügynöki, besúgói szerepet. Ezt a H. C. szerint nem vállalta el rögtön, mire veréssel próbálták jobb belátásra bírni.)

„– Mit kell tennem? [Kérdi a fiú Robertótól.]

– Neked kell aláírnod. [A hatéves gyereknek!] – …Az aláírás az nem semmi [mondja Robertó], az nagyon is sok. Az akkor ott a te neved. Akkor örökre most már ott a neved. A te neved. A ti nevetek… az aláírás nem évül el…” (H. C., 684. old.)

„Azt, hogy édesapámat szörnyen megverték, pofozták, mint a gyereket, ütötték, mint a lovat, első dühükben leverték a veséjét, majd módszeresen az egész testét, és főleg a talpát, csak későbben tudtam meg.” (H. C., 685. old.) [Később azt is megtudjuk, hogy nem verték meg, legalábbis akkor nem.] A fiú közli: „Aláírtam azt a papírt, hogy kijöhess.” Az apa megpróbálja leköpni, szarpépnek nevezi gyermekét, hozzátéve, hogy most már az is marad mindig. Az édesanya sejti, mi történt. „Rettenetes szavakat üvöltött, kifordult magából, egy ismeretlen lény őrjöngött rajtam, és addig ütött, ameddig bírt.” (H. C., 688. old.) Az édesapa azonban harmadnap hazaérkezik a rendőrség fogságából. Ha az előzmények után hazaengedték, nyilvánvalóan aláírt, és nem egy hatéves kisgyermek aláírására bocsátották szabadon. Az apától végül úgy válunk el, hogy veri, csépeli az írógépet, „szavak pötyögnek a fehér papírra, melyekhez neki semmi, de semmi köze sincs”. (H. C., 712. old.) Már hogyne lenne, hiszen ő írta azokat. A Javított kiadásból aztán kiderül, hogy a beszervezés nem 1956 novemberében, hanem 1957. február 23-án történt. A fikciótól – a regényes megelevenítéstől – így jutunk el a rideg tényekhez.

A szomorú valóság bizonyos arisztokrata körökben régóta ismert volt. „Csanádit nem erősíti az a körülmény, hogy a társaságában nem mondanak politikai véleményt.” (J. K., 157. old.) „Az ügynökkel jelenleg nehéz helyzetben vagyunk – írta Esterházy Mátyásról tisztje –, mivel az arisztokratákkal való kapcsolata teljesen egyoldalú. (Csak ő keresi fel és ezt felé nem viszonozzák.)” (J. K., 164. old.) Sőt, ezt is írta: „Ezek után egyértelműen arra lehet következtetni, hogy ügynök célszemély előtt gyanús, bizalmát nem élvezi.” (J. K., 264. old.) Azaz: a környezetükben tudták vagy legalábbis sejtették az apa ügynöki mivoltát. Épp a család tagjai ne vették volna észre, hogy rokonaik, barátaik kerülik őket?

A fiú a fikció szerint már hatéves korában aláírt, hogy apját hazahozhassa. Aztán rendszeresen találkozik a már említett Robertóval: „Kezdetben az első két-három alkalommal csak úgy beszélgettünk, kötetlenül, szabadon meséltem, mi történt velünk az elmúlt néhány hétben, s különösen apámról igyekeztem minél részletesebb rajzot adni, későbben azonban jegyzeteket is készítettem, hogy ne hagyjak el semmi apróságot, amely talán fontos lehet Robertónak, aki közbe-közbekérdezett, s föl-fölírt valamiket, sőt az én céduláimat is elkérte.” (H. C., 636–637. old.) Vagyis a szerző segíti őt abban, hogy ügynöki jelentéseit elkészítse.

Érdekes módon a H. C. azt az IMBISZ-t teszi meg a beszélgetés színhelyéül, ahol a Javított kiadás szerint az apa valóban a „mesterségét” gyakorolta. (Ez pedig aligha zseniális meglátásra, hanem egyszerűen jólértesültségre vall!)

Hősünk – szerzőnk – közben bevonul katonának, ahol nem méltányolják azt a sajátos írói tevékenységet, amellyel próbálkozik. Újonctársának jelentéseket diktál önmagáról (egyébként meglepően szakszerű szóhasználattal). Az újonctárs fellázad: „…én őt nem fogom ebbe a szemétségbe belevinni – idézi fel a szerző vitájukat –, ebbe az aljas és moslék árulásba, én nem fogok őbelőle egy nímand spiclit csinálni…” (H. C., 634. old.) Molnár őrnagy tömören és katonásan közli E. P.-vel: „Ne szórakozzál, bazmeg. Az első pillanattól tudják, hogy te írod a jelentéseket.” (H. C., 639. old.) Csupán „önfeljelentésről”, egyszerű újonctréfáról lenne szó? Ahogyan a szerző írta a Javított kiadásban: „a fikció és a valóság puha határmezsgyéjén” járunk. Hol kezdődik az egyik, hol végződik a másik? Vajon ezt is megtudjuk a szerző következő könyvéből?

Egy biztos: a besúgás, az ügynöki szerep éppenséggel egyik központi témája a Harmonia Caelestisnek. Ki hiheti el ezek után, hogy E. P.-ből olyan mélységes megrendülést váltott ki az apja ügynöki jelentéseit tartalmazó iratkötegek megtekintése, hogy nyomban újabb könyvet kellett írnia? Miért kellett a Javított kiadást elkészíteni, ha a lényeg már a H. C. lapjain is olvasható volt? Az állítólagos megrendülés, a könnyek és a hányinger váltakozása jó néhány oldalt megtölt, de milyen hitelük van ezeknek mindazok előtt, akik a H. C.-t valóban elolvasták?

Az viszont igaz, hogy a szerző új könyvében túllép az eredeti mű keretein, és aktuálpolitikai megjegyzéseket fűz szövegéhez. Miért volt erre szükség? Nos, azért, hogy ha valaki nem olvasta a Harmonia Caelestist (mert jóval többen vannak, akik áradoznak róla, mint ahányan valóban el is olvasták), vagy nem olvasta végig, vagy végigolvasta, de nem értette, annak mielőbb a szájába rágják, hogy mindannyian egyszerre voltunk bűnösök és áldozatok, besúgók és besúgottak. „Jó érzékkel komcsiznom se lehet majd. Valójában: még jobban lehet. És még valójábban: látszik, hogy mennyire nincs értelme komcsizni. Amit természetesen mindig is tudtam.” (J. K., 49. old.)

„…amikor… azt mondták, hogy az ország (én, te, ő, mi, ti, ők) aprópénzre váltotta az 56-ban kiontott vért – akkor ez azt is jelenti, hogy például megbízást adtunk bizonyos embereknek, embertársainknak, hogy besúgókká, »felmosóronggyá« tegyenek más embertársainkat (pl. apámat)… A Kádár-korszak egyetértésünkkel folyt (kis óckodásokkal és undorkodásokkal).” (J. K., 122–123. old.) „Van ez a magyar (meg kelet-európai) történelemszemlélet, az önsajnálat évszázados dallama (és érzete), hogy Mátyás királytól kezdve megy lefelé minden, konyul a história, és hogy mi magyarok áldozatok vagyunk. Ez a mai napig kitart. Ebből a szempontból fontos az ún. aljas édesapám. Egzisztencia-bizonyíték arra nézve, hogy nemcsak áldozatok vagyunk. Az árulókat is mi termeljük.” (J. K., 185. old.) Azt a kérdést tehát, hogy ki volt bűnös és ki áldozat, ki volt áruló, kollaboráns, quisling stb., jószerével fel sem lehet (fel sem szabad?) vetni.

„Mi is járja át [ti. a magyar társadalmat]? Ez a trutymó, nevezhetjük az árulástól az élni akarásig bárminek. Alkut nem az egyes személyek kötöttek 1956 után, hanem az egész társadalom, s ennek folytán kötött az egyes személy is. Ki ekkorát, ki amekkorát. Mindenki. Van, aki nulla kompromisszumot kötött, de az is kötött.” (J. K. 229. old.) Akár meg is nevezhetnénk azt a pártot, amelynek nevében és amelynek szóvivője helyett E. P. egyértelmű és egyoldalú politikai propagandát folytat.

Ezzel szemben az igazság az, hogy pontosan annyira értettünk egyet a Kádár-rendszerrel, mint előtte a Rákosiéval. Mindkettőt egyaránt ránk kényszerítették. Nem csináltuk, hanem elviseltük, ameddig muszáj volt, mert az adott nemzetközi helyzetben nem tehettünk mást. Nem a társadalom és főleg nem a társadalom egésze kötött alkut. Alkut mindig az egyes ember kötött a körülményektől és attól függően, mit bírt el a gyomra hányinger nélkül. A kitelepítettek nem azonosíthatók azokkal, akik a kitelepítéseket végrehajtották, még kevésbé azokkal, akik a kitelepítéseket kitervelték és elhatározták, a besúgottak a besúgókkal, s azokkal, akik az egészet működtették, a kabáttolvaj a kabát tulajdonosával.

Nem loptunk kabátot! A miénket lopták el azok, akik hatalomvágyból, anyagi előnyök megszerzése érdekében tevékenyen hozzájárultak ahhoz, hogy az ország messze kerüljön Európától, elszegényedjen, lemaradjon, eladósodjon, aminek keserű levét tízmillió ember még sokáig issza. Ez a Kádár-rendszer mérlege, és aki azt állítja, a Kádár-rendszert az ország termelte ki, azt is mondja, hogy az ország zúgolódás nélkül viselje el a következményeit. Vegye tudomásul, hogy ez a rendszer – mely természetesen nem elvont fogalom, hanem összetartó és uralkodni vágyó emberek viszonylag szűk csoportja – elszántan és szívósan fenn akar maradni. A hatalomgyakorlás módját illetően tesz ugyan némi engedményeket, de abban a tekintetben, hogy a hatalmat ők gyakorolják – ők és az ő kutyáik kölykei –, már nem. Hogy az országot egyszer már tönkretették, lezüllesztették, megnyomorították, az mit sem számit, mert ehhez mindenki asszisztált – lásd az E. P. által szállított, irodalmi köntösbe bújtatott érvrendszert –, a nulla-kompromisszumot kötők is!

Képzeljük el: 1867 után a volt Bach-huszárok azt hangoztatták volna, hogy az önkényuralom idején nem az osztrák összbirodalmi centralizmust szolgálták, hanem magyar nemzeti érdekeket! Óriási hahotát váltottak volna ki, a Borsszem Jankó önálló rovatot szentelt volna nekik. A Bach-huszárok nem is próbálkoztak ilyesmivel.

Napjainkban más a helyzet. Az emberek befolyásolásának számtalan rafinált módja és eszköze van. A megtévesztés lényegéhez tartozik, hogy a „célszemély” ne vegye észre, miként befolyásolják, és hogyan tévesztik meg. A megtévesztés egyik módja az, hogy az emberek figyelmét elterelik. Például a besúgókra, azok helyett, akik a besúgások segítségével kormányoztak. E. P. könyvében az olvasó történelmi anekdotákat talál, megható történeteket, ocsmány káromkodásokat, obszcén jeleneteket, és közben nem gondol arra, hogy a Kádár-rendszer körmönfont rehabilitálásáról van szó egyik nagynevű arisztokrata család tagjának inkább szánalmat, mint megvetést keltő botlásainak és végső elbukásának ürügyén. A H. C. ehhez a rehabilitáláshoz szolgáltat muníciót, életérzést, irodalmat, félrevezető dajkameséket. 2000-ben a figyelmes olvasónak sejteni engedte, hogy apja ügynök volt, két évvel később nyersen és kereken kimondta, hogy huszonkét éven át besúgott. Két év alatt ennyit változott a világ vagy – hogy E. P. kedvelt kifejezését használjam – a leányzó fekvése.

E. P. „amnéziás” történelemszemléletről ír, de helyesebb lenne „szelektív” történelemszemléletről szólni, mely ártatlanokban akar bűntudatot kelteni, a bűnösöket pedig felmenteni, azt sugallván, hogy az áldozatok is hibásak voltak abban, ami történt, és ahogyan történt. Például Nagy Imre abban, hogy Kádár kivégeztette. Végtére is életben maradhatott volna, ha elvállal valamilyen alárendelt szerepet Kádár kormányában! Nem tette meg, mint ahogyan sok millió magyar állampolgár is elutasította, hogy részt vegyen a diktatúra létrehozásában és működtetésében.

„Ez egy eléggé büdös ország” – írja E. P. (J. K., 71. old.) Ebben sincs igaza. Nem az ország büdös. Csak néhányan árasztanak maguk körül kellemetlen szagot. Amit pedig ezek másokról, az országról, a múltról és a jelenről mondanak, abból bizony fülsértő zenebona áll össze – hiába nevezné bárki mennyei összhangnak vagy javított kiadásnak.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben