×

Inter arma silent Musae

Zalán Tibor

2002 // 12
A múzsák kényes jószágok, a fegyverek pedig meglehetősen kényelmetlenek. Még akkor is így van ez, ha a fegyverek is metaforikusan értelmezhetők – értelmezhetők metaforikusan is –, és a múzsák is. Utóbbiakon, egyebek mellett, a művészetek működését értjük talán, előzőeken azokat az állapotokat, amelyek között elvileg a művészeteknek, esetünkben az irodalomnak nem lehet, avagy nem szabad működnie. E két kifejezés közé – nem lehet és nem szabad – természetesen nem tehetünk egyenlőségjelet, de ezt egyelőre tekintsük részletkérdésnek. (Mindenképpen annak kell tekintenünk abból a nézőpontból, hogy mindkettő végeredménye a nem működés, azaz a valamilyen szinten való el/hallgatás.)

Mármost a kérdés csak az, mit tekintünk fegyverek közötti állapotnak. Legkínálkozóbb értelmezés a háborúban levés. Nos, logikus lehet, hogy amíg ugatnak a puskák – manapság automata gépfegyverek és a mi hétköznapi nyelvünkön már meg aligha nevezhető halálosztó csodák –, addig a békét szerető, fegyvert csak képről vagy mozgóképről ismerő, onnan sem kedvelő humán értelmiségi, a művész visszahúzódik a kuckójába, a tévéje előtt mereng vagy borzalmaskodik. A logika szerint. De a világ, ha tetszik, ha nem, ennél zavarosabb forma, és nem a formális logika szerint működik, pontosabban: működött eddig. A magyar költészet nagy alakjai közül számosan éppen a fegyverek között, a háborúk mentén vagy épp közepén hozták létre életművüket. Balassi Bálint, az első magyar nyelven író költőnk végvári katona volt, és harcban esett el, ágyúgolyótól leszaggatott lábbal haldoklott Esztergom falai alatt, mindez a reformáció korában, amikor mások a bibliákat fordították. Zrínyi Miklós, aki a magyar barokk eposz megteremtője, katona volt, kiváló hadvezér, a törökök elleni háborúkban jeleskedett, és alighanem Habsburg politikai ármány áldozata lett, amennyiben valóban nem egy megsebesített vaddisznó okozta a vesztét, vadászat közben, Csáktornya erdeiben. Petőfi Sándor életműve elképzelhetetlen az 1848-as forradalom kirobbantása körüli munkálkodás és az 1848–49-es szabadságharcban való – igaz, nem túl hasznos vagy eredményes – részvétel nélkül; nemzeti költőnk Segesvár mellett esik el 1849-ben, szemtanúk szerint orosz dzsidások végeznek vele, ő fegyvertelen, csak néhány fehér lapot lobogtat a marconák elé, hasztalan. Ady Endre költészetének erőteljes vonulatát képezik azok a versek, melyekben az első világháború borzalmait örökíti meg, a háborútól elrettent ember érzéseit, a humanista értékek elveszítése miatt érzett félelmeit rögzíti, mégpedig úgy, hogy egészségi állapota – és erkölcsi ellenérzése – okán egyetlen napot sem tölt a harcmezőn, csak lélekben; apósa csucsai kastélyának egyik országútra néző padjáról szemléli elborzadva a mészárszékre vonuló hadakat, plédbe burkolózva, kalappal a fején.

Ez a fegyverekhez közeliség és alkotáskényszer még akkor is elgondolkodtató lenne, ha az említett figurákat az irodalom kevés kivételei közé sorolnánk; elgondolkodtató abból a szempontból, hogy mégiscsak egy nemzeti irodalom csúcsteljesítményei között tartjuk számon az életművüket. És így van ez más irodalmak esetében is, valamennyiünk fel tud sorolni a maga nemzetének történetéből olyan jeles alkotókat, akik forradalmak, szabadságharcok vagy háborúk idején, bennük formálódva alakították ki ma is maradandónak tekinthető életművüket. Hogyan is vagyunk akkor ezzel a hallgatással, amit a régi latin közmondás sugall, és oly szívesen idézünk minden, irodalmilag vagy művészetileg sikertelennek tartott időszakban, illetve időszakra alkalmazva?

Mivel a múzsák a megszólalást, illetve a megszólalás minőségét hivatottak szimbolizálni, alighanem a fegyverek körül kereshetjük megint a választ. Arma virumque cano – így Vergilius, de mára mind a fegyver, mind a vitéz – vagy más fordításban férfi (harcban jeleskedő dalia) – megéneklése anakronisztikus gesztusnak tűnik fel. Azért-e, mert a két világháború emléke és átörökített emlékezete irtózatot kelt bennünk a véres hősködés és vértelen pusztulások iránt? Azért-e, mert elpuhultunk a hősiességhez, mi több, a hősiesség megénekléséhez? Vagy azért, mert ízlésünknek már nem felel meg a nyílt vérfolyás? Netán azért, mert a hős-kategóriát elfoglalták a Bruce Willis-féle akciófilm-figurák a tudatunkban, illetve olvasóink, közönségünk tudatában? Lehetne magyarázat, mondjuk, hogy az erőszak és az erőszak erőszakkal való megoldása/megtorlása olyan mesterfokon jelenik meg előttünk a médiában, hogy a napi háborúk szánalmas küszködésnek minősülnek tudatalattinkban hozzájuk képest.

Egyáltalán, mit tekinthetünk ma háborúnak? Az-e a volt és ismét fenyegető iraki háború, annak tekinthetők-e a közelmúltban lezajlott romániai események, a jugoszláviai, hosszan elnyúlt harcok és ma is tartó villongások, hogyan minősíthető a World Trade Center elleni tavaly szeptemberi terrortámadás – és még sorolhatnánk hosszabban-rövidebben az eseményeket, melyek háborús fejleményekkel járnak, vagy annak látszanak. És feltehetjük a kérdést, most, ezekben a pillanatokban, amikor itt és ilyesmikről beszélgetünk, vajon mi történik Afganisztánban, melyik hegyi terroristaállást robbantják be az amerikai rakéták, illetve melyik amerikai repülőt lövik le épp a hegyekben bujkáló gerillák? Akad-e ennek, ezeknek megéneklője, avagy ott valóban hallgatnak a múzsák, ahol ténylegesen robban a bomba, omlik a mennyezet, ég a tető?

Közhely, de létező és szenvedhető (félelmem, hogy megszokható) állapot, hogy a háború a lakásunkba költözött, a mindennapjaink természetes részévé vált, a múzsák hozzászoktak ehhez, hozzá a háborúk napi megérkezéséhez este nyolc óra tájban, kicsit meg is szerették a helyzetet, mert mégiscsak szórakoztatóbb és nagyvonalúbb dolog a háború, mint a napi korrupciókkal, csúsztatásokkal, politikai gengszterizmusokkal és gusztustalanságokkal való foglalatosság. Egyenesebb gyilkolódási forma. Valamennyien bent ülünk tehát a háborúban nyakig, ha fizikailag nem is, vagy nem mindnyájan, mentálisan igen, és ez az új helyzet új kezelési módokat kíván meg tőlünk. Vagy nem kíván semmit, és ez is a kezelés egyik módja. Beletörődünk, hogy mindig is fegyverek közötti létezés volt az emberé, csak nem volt annyira nyilvánvaló számára, mint amilyen lett mára, és az említett latin közmondás csak némely partikuláris pillanatra érvényes, vagy még arra sem.

Lehetséges azonban a fegyverek közöttiségnek egy olyan értelmezése, amelyik jellegzetesen kelet-közép-európai jelenséget modellez. Az említett fegyverek jelenlétét a bőrünkön éreztük a közelmúltig, illetve emlékük itt kísért közöttünk mind a mai napig. Nem szólaltak meg, csak néha, és hallgatásuk a mi hallgatásunkat őrizte, erőszakolta ki és ellenőrizte. A diktatúra fegyvereire gondolok, amelyek valósan jelen voltak életünkben, és mivel e fegyverek között teltek napjaink – metaforikusan vagy valóságosan, attól függően, hogy kinek-kinek mi adatott, soft-diktatúra vagy keményebb diktatúraforma –, a múzsáinkra is erős hatással voltak. Az elnyomás, az elhallgattatás szándéka önérzetes múzsáinkat ugyanis a legjobb irányba noszogatta: a megszólalás, a megszólaláskényszer irányába. Tapasztalati tény, hogy a diktatúrák lágyulása az irodalom és a művészetek felvirágzását hozta ebben a térségben a hatvanas évektől, az ellenállás romantikáját, majd nosztalgiáját teremtette meg. A hippik virággal küzdöttek a fegyverek ellen, az írók és költők – nem sokkal nagyobb hatásfokkal, de talán több kockázati tényezővel – metaforákkal. Számtalan jelentős életmű formálódott ki a szocializmusnak nevezett rémség prése alatt, az orosz és szövetséges fegyverek árnyékában. Itt nyer fontosságot a bevezetőnkben elnagyolt vagy inkább elnapolt különbségtétel a nem szabad és nem lehet között. A nem szabad tiltását szabad ember szabad múzsája nem ismeri, hiszen a művésznek mindent szabad, amit a művészete megkíván, az más kérdés, hogy a nem lehet társadalmi, ebben az esetben politikai ellehetetlenítő működése gátat vet a műalkotás megjelenésének, nyilvánosságra kerülésének, forgalmazhatóságának. Szabad alkotni, de nem lehet vele a nyilvánosság elé lépni. Ismerjük, tapasztaltuk; hol elfogadtuk, hol lázadtunk ellene. De csak az tudja, tudta, hogy van különbség a kettő között, aki vagy az egyiknek, vagy a másiknak ellent tudott mondani. Ez alapkérdés volt ahhoz, hogy a múzsák ne hallgassanak, vagy ne hallgattassanak el.

Számos életmű megy ma veszendőbe, azoké nyilván, akik erre a különbségtételre képtelenek voltak, vagy más, harmadik utat választottak. Ők voltak, akik a múzsájukat a fegyverek védelmére bízták, akiket ezek a fegyverek őriztek, és ezek a fegyverek daloltattak különböző szinten – az udvari költőktől a szalonképesebbnek magukat feltüntető rendszersimogató művészekig terjed a skála. Igazából az ő múzsáik hallgattak el a fegyverek védelmében, a panegirikuszszerzők múzsái, de az is lehet, nekik nem is volt szükségük múzsákra, daloltak ők maguktól is, daloltatta őket az eszme, a mozgalom, a haszonszerzés avagy az elhallgattatástól való félelem. Mit tagadjuk, voltak közöttük tehetséges művészek is, sajnos. De ne többet erről – ez is sok volt talán.

A fegyverek mai világunkban nem is a háborúk, az erőszak formális jelenlétét, hanem a permanens válságot jelentik. A világ permanens válságát. Mivel a média mindenhová beférkőzése, azonnali szétsugárzása és szinkron együttléte miatt – lásd a World Trade Center második repülőjének egyenes adásbeli becsapódását az egész világ tévéképernyőin, képernyőibe, elképedt képébe – nincsenek már lokális háborúk, valamennyi háború közös, és valamennyi háború mindaddig a másé, amíg nem a mi udvarunkon ugat fel a géppuska. Ezzel azt mondjuk ki, hogy felismerten permanens fegyverek közötti lét a létünk, olyannyira, hogy már a világűrből is tömegpusztító fegyverek néznek le ránk a szelíden bujdokló hold árnyékából; és kimondjuk azt is, hogy a fegyverek közötti létezés a létezésünk tartozékává, némi továbbgondolással: létezésünk fedezetévé, lassan-lassan feltételévé vált. (Arról már ne is beszéljünk itt, hogyan veszi át a katonai fegyver köznapi fenyegető, zsaroló és pusztító szerepét a gazdasági fegyverek talán még emezeknél is kegyetlenebb és megsemmisítőbb arzenálja!)

Ebben a permanens válsághelyzetben kell a múzsáknak megtalálniuk a hallgatásukat, illetve a megszólalásukat. A művészetek mai válságát, ha van ilyen, illetve ha van olyan, hogy a művészetek nincsenek válságban, akkor válságtalanságát – és bevallom, én egyikben sem hiszek, bár nem vagyok tisztában azzal, mi a harmadik lehetőség – abban kell föltaláljuk, hogy hogyan helyezkedik bele ebbe a korántsem átlátható helyzetbe. Ha ugyanis eddig beszélhettünk – erős megszorításokkal természetesen és elsősorban a hasonlítás miatt – háborús fair playről (ami elég nonszensznek látszik, de mégiscsak létezett a középkortól az újkorig) vagy legalább indokoltan elindított háborúkról, innentől kezdve semmiképpen sem beszélhetünk. Nincs igazságos oldal, tiszta oldal, jó háború vagy tisztességes háborús szándék. A művészeteknek, a múzsáknak nincs választásuk, és nincs választhatóságuk.

Meg kell jegyezzük azonban, nem csak a háborúk költöztek át, rá a képernyőnkre, azon át be a vacak kis magán/életünkbe, gyakorlatilag akár percnyi elmozdulás nélkül, de a művészetek is szinkronitást szereztek maguknak a mindennapjainkban azzal, hogy már nem szükséges megvárnunk egy-egy műnek a könyvbéli megjelenését, egy-egy kép, szobor kiállításon való megmutatkozását, katalógusban rögzülését, mindennapi számítógépes rendszerünknek hála, a megírás-megalkotás pillanatában megmutatkozhatnak ezek a világhálón, mindenki számára hozzáférhetően – veszélyes mellérendelő viszonyt hozva ezzel létre. Mellérendelő viszonyba került így háború és művészet, élet és halál, épülés és pusztulás. A világhálón egymás után hívhatom elő a Louvre műkincseit és az afgán háború friss halottjainak képét, a fogoly levágott fejével focizó katonák képsorát és chicagói költőbarátom pár perccel azelőtt befejezett versét, valamint a pornóipar legfrissebbnek kikiáltott termékét, egymásra montírozhatom őket, játszhatom velük, egyforma jelekké, egymáshoz tartozható jelsorokká redukálhatom mindet, illetve redukálódnak maguktól is, valós tartalom nélkül…

A múzsák tehát nem hallgatnak a permanens (világ)válság vagy permanens, otthonunkban lefolyó, általunk végigasszisztált háborúk idején, csak zavarban vannak, és nem találják az irányt. A labirintus épül, és a művészet válsága éppen abban ragadható meg, ami modern világunk válságát képezi: el kéne tudni dönteni, hol kezdődik a vér, és hol végződik annak az illúziója, hol mutatja föl magát a halál, és hol annak csak az imitálása. De ki fog dönteni? És a döntéshez való eszközök megtalálásának reménytelen küzdelméről még nem is beszéltünk.

Elhangzott Mangálián, Az irodalom nappala és éjszakája elnevezésű nemzetközi írótalálkozón.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben