×

Felfokozott képzeletgazdagság

Hartung Sándor festészetéről

Feledy Balázs

2002 // 12
Az Aulich Art Galéria Hartung Sándor kiállítását Kohán György tárlata után és Würtz Ádámé előtt rendezte meg. Miért fontos ez az „előtte” és az „utána”? Mert lehetőséget ad egy fontos kérdés megfogalmazására, nevezetesen, hogy jól volt-e beillesztve e két zseni „közé” Hartung Sándor. A negyvenéves festő, aki immár több mint tizenöt éve van a pályán. Nos – hisszük –, helyes, hogy így kapott helyet ez a kollekció a Belváros még újnak számító kiállítóhelyén. Mert ha kissé erőszakoltan is, de kapcsolhatjuk teljesítményét Kohánéhoz is, hiszen képei, összetett és bonyolult színegyüttesei azt mutatják, hogy koloristával is van dolgunk, de kapcsolhattuk a látottakat az őt követő kiállításhoz, Würtz Ádáméhoz is, mert Hartung számára a vonalnak is kitüntetett szerepe van. Megvan tehát egy lényeges pont, melyről vitatkozhatunk, mely mellbe vág minket munkái megpillantásakor. S hadd legyen e sorok írója az ördög ügyvédje (tán stílszerűen is ott, ahol Az ember tragédiája eszméje oly fontos!), s hadd tegye fel a kérdést: óriási méretű színezett grafikákat, rajzokat látunk-e, vagy olyan képeket, melyek magukon hordozzák a festmény minden immanens jellegzetességét?

Festményeket látunk, nem is akármilyeneket, melyek a vonal, a szín, a fény, a folt egyidejű vitalitásával éltetik ezeket a felületeket, melyeken természetesen nagy jelentősége van Hartung kimagasló és lényegi tartozékú rajztudásának. Mi hát akkor az, amely oly meghökkentő e képeken, különösen akkor, ha folyamatosan kortárs művészeti teljesítményeket nézünk? Az elmúlt század, a huszadik elején kiadtak egy jelszót, amely egyúttal hadüzenetet is volt a modern festészetben: „halál a témára.” Kialakult az ún. „tiszta festészet” kategóriája, mely természetesen összefüggésben van az absztrakcióval, és ez a témanélküliség szinte elsodort minden korábbi törekvést. S akkor itt van egy festő, aki egyenesen témaközpontú, aki folyamatos állandósággal és akarattal közölni akar valamit. Ha Hartung képeit ránk borulni érezzük, ha az a benyomásunk, hogy festészete agyonnyom minket, akkor észre kell vennünk, hogy ez a pillanatra sem absztraháló festő a személyek, események, állatok, növények, tárgyak, virágok olyan gondolati és vizuális szintetizációját szembesíti velünk, mely egyedülállóan hatásos és egyedi képi világgá teszi mindezt. S ez bizony ma nem divat. Ma inkább enigmatikus képekkel kell előállni, vagy épp közhelyekkel telítettekkel, ezzel szemben Hartung sem egyszerű képlet, mert bizonytalanságérzeteket ugyan ő is kivált bennünk, de közlésgazdagsága sodorja a tekintetet, pszichológiai és vizuális értelemben is.

Mindezt erősíti, hogy képei, felfokozott képzeletgazdagságukkal, együtt és egyszerre közlik velünk szellemüket. Ha a Tragédia egyiptomi, római vagy bizánci színéről van éppen szó, akkor az adott műrészlet egyszerre, egy pillanatba merevítetten (ám korántsem statikusan) jelenik meg előttünk, s így egy ismert cselekménysor egyszerre hat ránk. Ez a szimultaneizmus többféle módon ábrázolódik képein. Egészen kivételesen képes megjeleníteni az eseményeket egymás alatt és fölött. Áttűnések, átúszások, átfolyatások, térbe helyezések, fragmentumok, tükröződések, kitakarások, nagyítások és kicsinyítések, perspektivikus, festői bravúrok kavalkádja áll előttünk, melyben azonban mindig érezhető a tudatos rendteremtő szándék, melyben a festő gondolati rendje festői rendet is jelent.

S a szimultaneizmus kapcsán egy pillanatra hadd ugorjak vissza pár évszázadot: így nevezi a művészet története a tre- és quattrocento festészetében valamely figurának egy képen többféle szituációban való megjelenítését! Ebből is kiderül, hogy a művész tradicionalista is, hiszen többször érezzük a nagy visszacsatolásokat és újraértelmezéseket, néha művészi parafrázisok alkalmazásával, melyekben a kőpadló festőtechnikai megoldásától a térillúziók keltéséig beemelődik piktúrájába a reneszánsz, a manierizmus, a barokk egy-egy fundamentális attribútuma. De Hartung Sándor nemcsak szimultaneista, jellemző rá a szinkretizmus is, melynek újkori értelmezése azt jelzi, hogy a különböző művészetek differenciálatlan szimbiózisban jelennek meg.

Nos, egy újabb elem, ami művészünknél döntő. Hiszen előttünk mindig itt az irodalom, e képeken mindig itt a színház, szinte minden képén van jó értelemben vett teatralitás, fogalmazásmódja filmszerű, melyben a montázsszerkesztés és -építés szabályai is fellelhetők; s ki ne hagyjuk, hogy milyen lényeges számára a mozgásművészet, a tánc, mely a női test esztétikai és erotikus tartalmával mintegy egyesülve, megtestesülve a szépség és dinamizmus apoteózisa is egyben. Mindez arra utal, hogy Hartung Sándorban rendezői alkat is rejlik, s csak az a kérdés, hogy amit most ecsetekkel és festékkel rendez el, azt később vajon saját képi látomásaival együtt, színpadi körülmények között vagy filmen nem rendezi-e meg.

Legutóbbi kiállítása azért is volt rendkívüli, mert aki ismeri őt, az most végigkövethette életútja legfontosabb állomásait, aki viszont most találkozott először munkáival, az végigtapogathatta szemével a rendkívüli fejlődés állomásait. Vagyis a szellemi és technikai genezist, a teremtés, a kialakulás időszakát is.

Hartung grafikusnak, képgrafikusnak indult, már a művészeti szakközépiskolában kitűnt felkészültségével; még éppen találkozhatott Rékassy Csabával – akitől egy metszőkést is kapott, s azt relikviaként őrzi –, s láthatta dolgozni is őt. Főiskolai tanulmányait grafikusként kezdte, s csak ezután lett festő. Illusztrációi, állapotnyomatai, részlet- és fázisnyomatai bepillantást adnak még a húsz évvel ezelőtt történtekbe is, mutatják az építkezés alapjait, de krétarajzai, vázlatai is jól állították elénk egy igényes festő munkamódszerét, műhelymunkáját. S megfigyelhettük továbbá egy jellemző korszakának mintegy torzított perspektívájú képeit, melyek egy nehéz időszak átszellemült művei. Külön érdekesség kisebb méretű festményeinek egyéni atmoszférája, tér és motívum találkozása, finomsága. Két, talán legújabb képe a Tavasz és a Kapcsolat, melyek vadonatúj dimenziókat vetnek fel művészetében, a szó szellemi, de festészeti értelmében is, hiszen megvastagított vakrámájukkal szinte kilépnek a harmadik dimenzióba, amikor a művek pereme is fontos képelem, a kompozíció szerves része lesz.

Hartung Sándor legutóbbi kiállítása meghívóján a Tragédiából emelt ki egy idézetet: „Álmodtam-é, vagy most álmodom, / És talán több-é, mint álom, a lét…” Álom és lét kettősségéről, diszkrepanciájáról Ádám a mű utolsó, tizenötödik színében elmélkedik így, mikor ragyogó nap süt, s mikor Lucifer azt állítja, hogy végzet van a történet felett, s kijelenti, hogy „Te eszköz vagy csak, melyet hajt előre” [mármint a végzet]. S Ádám erre büszkén és határozottan feleli: „Nem, nem, hazudsz, az akarat szabad, / Kiérdemeltem azt nagyon magamnak, / Lemondtam érte a paradicsomról. / Sokat tanultam álomképeimből, / Kiábrándultam sokból s most csupán / Tőlem függ, utam másképpen vezetni.”

Hartung Sándor kiállítása így bizonyítja nekünk akarata szabadságát, hogy sokat tanult álomképeiből; sokból kiábrándult, ám valóban tőle, csak tőle függ, miként vezeti útját tovább.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben