×

Ünnepek és szomszédok

1. rész

Szepesi Attila

2002 // 10
1942-BEN SZÜLETNI, ráadásul épp Kárpátalján és polgárcsaládból, nem a legszerencsésebb dolog. Már-már könnyelműség. A háború a korábban összetartó családot szétzilálta. Nagyapámat elhurcolták. Apám, nagybátyáim hadifogságban sínylődtek. Hír is ritkán érkezett felőlük. Kevés emlékem van ezekről a baljós esztendőkről, de ami van, szorongató. Kilakoltatás, öngyilkosság, emberek eltűnése. Menekülés és fosztogatás.

Beregszász dermedten és lerongyolódva kászálódott ki a háborúból. Igaz, a városban és környékén harcok nem voltak, de a férfi lakosság jelentős hányadának elhurcolása főként a baljós emlékű szolyvai lágerbe, ahol a rabok nagy része a vérhas, a tífusz meg a szűkölködés áldozata lett, összekuszálta az élet megszokott menetét. Jöttek az új telepesek, főként oroszok. Katonák a családjukkal, jórészt nincstelen páriák, akiket az elhagyott házakba szállásoltak be.

Néha bekopogtattak hozzánk idegen férfiak, akik azt állították, hogy nagyapámmal együtt raboskodtak, Ungváron meg Szolyván. Nagyapám, aki a helyi Ármentesítő Társulatot igazgatta, és rövid ideig a parlament felsőházának delegált tagja is volt, akár el is menekülhetett volna az orosz csapatok közeledésének hírére. De nem tette. Naiv lélek volt, aki nem ismerte a háborús jog szeszélyeit. „Nem ártottam senkinek!” – hangsúlyozta, ha jóakarói távozásra noszogatták.

A hírhozókról azonban hamar kiderült – nagyanyám gyanakvó kérdései után –, hogy vagy közönséges besúgók, akik terhelő adatokat akartak gyűjteni nagyapámról, vagy egyszerűen éhenkórász nyomorultak, akik néhány kopott ruhadarabért, tál ételért és pohár borért csinálják végig az egész szánalmas ceremóniát.

Nagyanyám elővett ilyenkor egy-egy fényképet, ami nagyapámat ábrázolta nagyobb társaságban, és megkérdezte a kelkáposzta-főzeléket vagy épp mákos tésztát faló „rabtárstól”: Na, melyik a Kálmán? Az aztán nézte a felvételt, és vagy ráhibázott, vagy sem…

Vérke-parti házunkból hamarosan kilakoltattak bennünket. Nagyjából akkor, amikor Sárok-hegyi szőlőnket is elvették. Egy Tuljakov nevű orosz ezredes nézte ki magának az épületet. Géppisztolyos katonák vették körül a házat, majd egy nacsalnyikféle alak bejött a magyar tolmácsával – itt is akadtak közmegvetésnek kitett „muszkavezetők”, alkoholisták vagy közönséges naplopók –, és közölte: a ház ezentúl Tuljakov tulajdona, apelláta nincs.

Anyámék megdöbbentek, de ellenkezésnek helye nem volt. Négy órán belül el kell költöznünk a Muzsalyi úton kijelölt épületbe, melyet korábbi lakójáról, a matematikatanár Suara Róbertről csak Suara-házként emlegettek városszerte.

A költözéshez biztosítottak számunkra egy teherautót meg két kiskatonát. A nacsalnik, aki a baljós hírt közölte, végig a házban maradt, és a kiskatonáknak mutatta: mit pakolhatnak fel, mit nem. Mert a bőrgarnitúrát, a bútorok javát, a dísztárgyak némelyikét meg az ezüst étkészletet Tuljakovék, nyilván „hadizsákmányként”, megtartották maguknak.

Anyám riadtan szorított bennünket magához, míg a kiskatonák felhajigálták a kocsi platójára bútorainkat, meg a tengernyi lábost és csebret, képet és szenes vasalót, szénvonót meg hurkatöltőt, amit ilyen rövid idő alatt lehetett. Ruhákat meg ágyneműt. Erzsébet-nagyanyám, aki rövid időn belül megérte férje elhurcolását, két katonakorú fiáról, Györgyről és Istvánról nem tudott semmit, most meg még a tetőt is elveszik a feje fölül – a Sárok-hegyi szőlő hadisarccá válásáról ekkor még nem is tudott –, rezzenetlen arccal, összeszorított ajakkal nézte végig a dicstelen ceremóniát.

Lelkierejét mindig csodáltam. „Az a fontos, fijjjacskám, hogy élünk! Ha régen elfogadtuk a bőséget, most tanuljuk meg az ínséget is!” – ez volt a szavajárása. Még mosolygott is, amikor a szentenciát kimondta. Néha dalra fakadt. Bolondos kuplékat énekelt, többnyire németül – ezeket nem értettem –, de ilyesféléket is: „Pezsgőben u-húúúszom én, a kánkánt já-hááárom én…” Meg azt, hogy: „Gyönyö-hörűűű a nadrágomnak foltja, foltja, foltja…” Hogy mi a kánkán meg a pezsgő, nem tudtam. Annál jobban ismertem a nadrág foltját. Volt hozzá szerencsém.

Ennél vidámabb volt az a dal, mely így kezdődött:

A szere-szeretőmet szere-szeretem
ki ele-elefánton lova-lovagol,
ki ele-elefánton lova-lovagol
és buzo-buzogánnyal lő.


Azt a bolondos halandzsát is kedveltem, bár kukkot sem értettem belőle, ami így szólt:

Csimcsám-csimcsám bumborecki,
hej csimcsám, jam csimcsám,
onomono rodi-gumi lasztikum,
kváj-kváj, cseredú,
csimcsám-csimcsám bumborecki,
hej csimcsám, jam csimcsám!

Ami egyébként a ruhákat illeti, az a szentencia járta: „A foltos ruha tisztesség, a rongyos ruha szégyen…”

A háborús napokban, amikor az orosz seregek már szorongatták Kárpátalját, nagyanyám az összes ékszerét odaadta egyik bizalmas barátnőjének, aki Budapestre készült áttelepülni. Sem féltett kincseit, briliánsgyűrűit, rubinbetétes boglárait és karpereceit, sem az ominózus „legjobb barátnőt” nem látta soha többé…

Amikor nagyanyámmal néha a Sárok-hegy felé kanyarodtunk, és szemügyre vettük a szőlőt meg a présházat, nem azért szitkozódott, hogy elvették, azt nehezményezte, hogy romolni hagynak mindent. A présház valóban düledezett. Ajtaja és ablakai feketén ásítottak a csellengőre. A hordóknak, préseknek, a lahunak meg a csobolyóknak nyoma veszett. A szőlőt meg a gyümölcsfákat lesarabolták, de a helyükre nem ültettek semmit. Gyom verte fel a régi parcellák helyét. Állítólag kukoricát – amit Beregszászban tengerinek mondtunk – próbáltak meg a hegyen termeszteni. Hruscsov, akkori ukrán „első titkár” mániája volt a „kukurúza” – ám ebből nem lett semmi. A kőtörmelékes vulkáni rögökön, melyek évszázadokig a szőlőt szolgálták, nyoma sem volt kukoricának. Nem termett ott egy cső sem. Csak a fecskecsivit meg a tücsökszó nem változott a hegyen. Pipacs, katáng- meg bogáncskóró virított szerteszét…

KILAKOLTATÁSUNKKAL ugyan aligha függhet össze, de épp ekkoriban támadott meg a járványos agyhártyagyulladás. Fél esztendeig feküdtem eszméletlenül a beregszászi kórházban. Élet és halál határmezsgyéjéről végül csak visszatértem. Pontosabban szólva: vigyázó kezek visszahúztak.

A meningitis akkoriban még gyógyíthatatlan betegségnek számított, hacsak egy ampulla penicillint nem tudnak keríteni. A közelmúltban bevezetett csodagyógyszer, kell-e mondanom, ritkaság volt, főként a háborús sebekből még csak félig-meddig magához tért Kárpátalján. Életem egy vékonyka cérnaszálon függött…

Egyszer, már a hetvenes években, egy kedves ismerősöm, aki értett valamennyit az obskúrus tudományokhoz, megcsinálta a horoszkópom. Elmondta, hogy uralkodó csillagképem a Vízöntő, az aszcendensem pedig a Kos jegyében áll. Aztán megakadt, és tanácstalanul nézett rám. „Itt az áll – mondta halkan –, hogy neked gyerekkorodban meg kellett volna halnod… Illetve – enyhítette a zordon szentenciát – valami halálos betegség támadott meg!” Elmeséltem neki agyhártyagyulladásom történetét, meg azt is, hogyan mentett meg végül – a protekció.

Tudni kell, hogy a beregszászi kórház igazgatója a nagybátyám volt, Linner Bertalan. A kórház, melyet állítólag még a XIV. században alapított a környék akkori nagyura, Korjatovics Tódor herceg, a Vérke partján állt. A hajdani Kórház utca ma Linner Bertalan nevét viseli. Ő gondoskodott rólam, míg a kórteremben feküdtem ájultan. Tudta, mi vár rám. Igyekezett penicillint szerezni. Telefonált jobbra-balra. Végre sikerült is egyetlen ampullához jutnia, melyet egy munkácsi kollégája kínált fel.

Munkács messze esik Beregszásztól. Azt a penicillinampullát pedig el kellett hozatni. Volt a kórháznak egy bicebóca kifutófiúja, végül rá esett a választás. Kapott egy rozoga biciklit, és nekivágott reggel a hosszú útnak. A két város távolsága harminc kilométer. Talán épp azért jelölték ki ezt az együgyű lelket, mert ekkoriban az országutakon javában dúlt a fosztogatás meg a „vetkőztetés”. Ettől a jámbor lélektől viszont csak a kerékpárját vehették el. A szerencse azonban nem pártolt el tőle: estére visszatért Munkácsról. Kimerülten és csatakosan. Meghozta az ampullába zárt életet – megmenekültem.

Semmire nem emlékszem e baljóslatú hónapokból, csak valami nagy, szürke ködre, ami rám nehezedik. Nincsen mérete, de a súlya mint az ólomé. És a szaga is fojtogató: kloroform, égett kátrány és pincedoh komor árnyalata keveredik össze benne. Aztán egyszerre csak kibukkanok belőle. Még a percre is emlékszem: a kórház fasorában kézen fogva vezet anyám. Nem értem, hogyan kerültem ide. Kopott télikabát van rajtam és kucsma. Szedjük a földről a kopácsoló, tüskés gesztenyéket.

A kórházban még további négy velemkorú gyerek feküdt agyhártyagyulladással. Mind meghaltak. Néha mintha érezném e négy ismeretlen animula terhét. Abból a baljós ködgomolyagból közelít felém félálmomban, aztán a vállamra súlyosul…

Amikor aztán magamhoz tértem a kábulatból, mintha a túlvilágról jöttem volna vissza. Újra kellett tanulnom járni és látni. Szédelegve, a tüdőmbe hasító levegőtől kábán és mámorosan ittam magamba a világ képeit és színeit…

A SUARA-HÁZ ma is áll a Muzsalyi úton, de a kertjét régen beépítették. Nem tudom, ki lakhatott itt előttünk, de anyámék azt mesélik: napokig tartott, míg kitakarították, és úgy-ahogy lakhatóvá tették. Négy nagy szoba, jókora konyha meg kamra – utóbbiból falépcső vezetett a padlásra – volt az épületben, és egy hosszú, lebetonozott folyosó. Itt állt a konyha bejárata közelében a napi tüzelőfa a „sparhelthoz”. A téglalap alakú udvar végében üres istálló. Benne penészes széna-szalma. Elvásott lószerszámok. Patkók, ökörjárom maradéka és mindenféle rozsdás vedrek, létrák. Amúgy csak egerek meg verebek tanyáztak itt.

Ahogy az agyhártyagyulladásból magamhoz tértem, újra kitárult előttem a világ. Ami egyelőre a Muzsalyi úti „új házból”, annak udvarából és kertjéből állt. Kezdetben szédültem, és kettőslátás kínzott. Vigyáznom kellett, nehogy a lépcső vagy a létra foka mellé lépjek. A létrát úgy hívták errefelé: rétolya. Soha olyan színesnek nem láttam a tájakat és tárgyakat, mint látásom tisztulásakor. A szemembe szinte beléhasított beregi mintás díványpárnánk rózsáinak és kora tavasszal a fákon zsinatoló pirókok szárnyának vöröse meg az ablakon túl a lombok zöldje.

Az ismeretlen udvar és a kert számolatlanul kínálta a felfedeznivalót. Amit ez idő tájt megpillantottam, jelentőségét tekintve messze túlnőtt a maga tárgyi mivoltán. Egy veres felhősáv, ami a kapu mellett álló ezüstfenyőre súlyosul. A fal repedéséből kikandikáló egér, ahogy elevenül szaglászik, és ébenbarna gombszemei kíváncsian lesnek ide-oda. A tűzliliom szárán csimpaszkodó csigák. De egy kék vájdling, izzó szénnel vereslő vasaló, húspotyoló és virágmintás cserépszilke, de az ablakpárkányon ugrabugráló rigó képe is szinte ráégett a szaruhártyámra.

Anyám meséli, hogy az agyhártyagyulladás alaptermészetemet is megváltoztatta. Motorikus, izgő-mozgó gyerek voltam korábban, ám az említett hónapok után meditatív természettel születtem újjá. Szerettem félrehúzódni és hosszasan bámészkodni. Érzékenyebb lettem zajokra és színárnyalatokra. Valamiképp egyszerre figyeltem kifelé és befelé. Amit korábban megláttam – és ez nem csak eszmélkedésem idejével függhet össze –, elnézegettem, aztán megfeledkeztem róla. Viszont ettől az időtől kezdve amit megpillantottam, az valamiképp rögzült az emlékezetemben. Velem maradt.

Szerettem a kút káváját támasztva lefelé bámészkodni. A vederről aláhulló vízcseppek „karikáztak” odalent. Egyszer egy varasbékát pillantottam meg a mohos kútkáván kuporogni. Olyan volt, mint az elvarázsolt királyfi. Meg akartam fogni, de lassan odébb vonszolta magát. Utánakaptam, mire belecsobbant a kútba. Többé nem láttam, pedig kerestem eleget…

A Suara-ház kertjéből eredeztethető az a titokzatos vonzalmam, mely a diófákhoz köt mind a mai napig. Ha a lélekvándorlásban hinnék, arra kéne gyanakodnom, hogy magam is diófa lehettem valaha. Ha elmegyek egy-egy öreg példány mellett, ma is végigsimítom a lefoszló, szürke háncsát, megszagolom mámorító levelét, és keresem lombjai közt az elmaradhatatlan aranymálinkót.

Állt a Suara-ház kertjének sarkában egy terebélyes, öreg diófa, melynek földre hajló sátra alól óraszám lestem a szöcskéket meg a kék-veres szárnyú sáskákat. A göcsörtös fatörzsön lecsordult a mézga, melyben megcsillant a véletlenül beeső napsugárnyaláb, az öreg fa kicsurranó „dióvizéből” viszont aranyzöld cincérek, ormányosbogarak és egyéb hatlábú animulák lakomáztak. Járták persze cinegék is, melyek egyikének átszellemült nyitnikékjét hallgatva anyám egyszer azt mondta: „Dicséri a reggelt!” Ez tetszett. És eltűnődtem rajta. Természetesnek tűnt, ahogy elgondolkodtam, hogy ezen a korai órán a napfényt, a zöld lombokat önfeledten lapozgató szellőt dicséri ez a pöttöm szárnyas. Mi másról is szólhatna, ahogy ott sertepertél a karcsú ágon, felkap valami apró kukacot vagy iromba-szárnyas pillét, aztán alábukik a levelek kárpitja közé.

Amikor később megismertem a népmesét, mely az állatok hangját értő juhászról szólt, meglepődtem. Hiszem én is értem a csipogásukat és füttyüket, pergő dobolásukat, pirregésüket és minden egyéb megnyilvánulásukat. Hiszen csak azt mondják ki a maguk nyelvén, ami van. Hajnali ködöt vagy verőfényt. Pocsolyák csillogását. Őszi igyekezetüket, amikor ellepik a gyümölcsfák aszú szemeit. Sietve esznek, ráfanyalodva penészes szilvára meg susinka körtére is, mintha éreznék a levegő színárnyalatában a sarkvidék felől fenyegető zimankót. Aztán pedig gyötrő éhségüket, amikor jégcsapok lepik a faágakat, jégvirág borítja a szoba ablakát, és a fákról az utolsó szem diót is elvitte már a téli álomra szenderült pele, a „kalimpászmadár” vagy a kotnyeles varjú.

Egész világ volt az a diófa. Valamiképp egy új dimenziót tárt föl előttem. Némi csimpaszkodás árán fel tudtam kapaszkodni vaskos alsó ágaira, ahonnan továbbmászhattam, egyre följebb és följebb. Apró üregeiben éjjeli lepkék szenderegtek. A szárnyuk szürkéje messziről nézve belemosódott a fa kérgének monotóniájába, ám közelről szemügyre véve csupa barna és kék mintázat volt rajtuk, halványveres körök és vonalkák. Veres suszterbogarak masíroztak hol le, hol meg felfelé. Köztük összeragadt „ikerbogarak” is, amiket igyekeztem szétszedni, gondolva, hogy a mézga tapasztotta össze őket a feneküknél.

Átkarolván az öreg fa ágait, éreztem, ahogy a mélyében kavargó áramok átjárják a testem, és bennem folytatódnak. Nem tudtam volna ezt akkor így megfogalmazni, nem voltak szavaim hozzá. Érzés volt csak, de minden porcikámat átható. Anyagtalan és motívumok nélküli tudás, mely több annál, mint ami elemezhető. Nem voltak fragmentumai, csak egyetlen áramköre, egész eszmélkedésemet magában foglaló. Ahogy egy folyamatosan csobogó patak zenéjének sincsen szóba fogható tartalma, mégis óraszám tűnődhetünk partja kövén kuporogva az idők zúgásának megajándékozottjaként.

Néha kisebb csapat csóka – csaklimadár – látogatott a kertbe. Egyikük, ezt különösen kedveltem, bicebóca volt. De leleményesebb a többinél. Esze volt. Ha valamelyik társa jófalatra lelt, a többi nekitámadt, és el akarta orozni az ennivalót, a sánta csóka ott ácsorgott a közelben, a csetepatéba nem avatkozott bele, kivárta, amíg tetőzik a haddelhadd, aztán odabicegett, felkapta és lenyelte a háborúság tárgyát, majd odébbállt. Mire vége lett a zűrnek, a győztes kereste a jófalatot, de persze az nem volt sehol. Az én csínytevő csaklimadaram viszont olyan ártatlan képet vágott, mintha köze sem volna az egészhez.

Megpillantottam egyszer a kert zugában egy magányos méhet. Nem különbözött a többitől, de különvált a közösségtől. Remete lett belőle. Valami régi, belül lyukas fadarabot választott lakhelyül. Szinte ismerősként üdvözöltem. Halk zümmögése, ahogy furcsa szálláshelye felé közeledik, lábain arany virágporból való két „zsákszerű dudorral”, melyet aztán otthonában hagy, nem volt barátságtalan. Megpróbáltam a „csövébe” belesni, de nem sikerült. Túl a bejáraton mintha egy függönnyel elrejtette volna a titkait.

ÚJ HÁZUNK PADLÁSÁRA – amit a beregiek csak padnak hívnak – a kamrából lehetett felkapaszkodni recsegő falépcsőkön. Odafenn porszemek milliói táncoltak a kis ablakon beeső napsugárban. Szerte papírfecnik, cseréptörmelék és tojáshéjak hevertek. Egy apró állat csontváza. Üres palackok és falnak támasztott mappák. Egy törött korsóban pókháló szövedéke.

A padlás ablakából épp a szomszédék udvarára lehetett látni. A Lőrincékére.

Ágrólszakadt, ám annál népesebb volt ez a família. A szülők a téglagyárban dolgoztak. Az asszony minden évben újra meg újra szült, ám a temetések is gyakorta ismétlődtek Lőrincéknél. A kétes tisztaságú és foltozott pólyába bújt csecsemő egy darabig sírt, aztán elnémult. „Tébécések ezek, fijjam!” – mondogatta nagyanyám. Óva intett: ne játsszunk a szomszéd gyerekekkel, ha kedves az életünk.

Én persze nem tudtam, mi a tébécé. Csak azt láttam, hogy Lőrincék állandóan falfehérek, köhögnek és véreset köpnek. „Megjelölt emberek ezek, fijjacskám! Kavernások…” De a gyerekek azért néha átszökkentek hozzánk kertünk kerítésén. Biztattak, húzkodjak nekik a veteményből hagymát meg céklát. Ez tetszett. Együtt faltam a kis éhenkórászokkal a lila levű termést. Vagy a murkot. A zöld almát, amitől állítólag vérhast lehet kapni, de a félérett fügét is. Novemberben meg a savanykás naspolyát. Kopogott a szemük az éhségtől. Egyet ők haraptak, egyet én. Nagyanyám, amikor észrevette, elnadrágolt: „Te is véreset akarsz köpni, te szerencsétlen flótás!?”

Egyszer, alkonyat volt, épp a padlásablakon bámészkodtam kifelé, Lőrincék eperfája hegyében kigyúlt már a Kaszáscsillag, amikor a kémény tövében egy furcsa figurát pillantottam meg. Mintha egy pöttöm krampusz tűnt volna elő a hiányos cseréptető repedéséből. Meghökkentem. A furcsa lény, kisebb macska nagyságú lehetett, felágaskodott – láttam a fehéres mellényét, amúgy barna szőr borította, láttam a hegyesedő szarvait is –, ahogy körülkémlelt, megfordult, majd amint megpillantott a padlásablakban, előreszökkent, és hangos „ksz-ksz!” rikkantással vicsorgatta felém a rizskása-fogait. Ijedtemben szinte gurultam lefelé a padláslépcsőn. Elmeséltem anyámnak, hogy magát a szarvas-patás ördögöt láttam. Elmosolyodott, aztán feljött velem a nyikorgó lépcsőn a padlásra, ám amikor a kerek ablakon kikémleltünk, már nem volt ott a furcsa szerzet.

Az esetet vincellérünknek, Nagy János bácsinak is elmeséltem, aki huncutul nézett rám, és csak ennyit mondott: „Krampusz vót a, nem vitás, de inkább nyestnek hívják! Ellopi az a tojást is a tíkok alul, meg úgy dencöl néha éjszaka a padlásgerendákon, hogy aki hallja, kitöri a hidegrázás!”

Szóval nyest, és „dencöl”. Ebben megnyugodtam kissé. Máskor is látni szerettem volna ezt a „dencölő” krampuszfélét, de többé nem került a szemem elé…

Harmadik szomszédunk fura figura volt. Kolontos agglegény. Guszti. Hasonlított egy kiérdemesült madárijesztőhöz. Amúgy tyúktolvaj hírében állt, és a pálinkát sem vetette meg. Ha éjszaka ugattak a kutyák, azt mondta anyám vagy nagyanyám: „Guszti jár a kert alatt!” De kimenni nem mertek…

A padlásablakból, ha a másikon nézett ki az ember, az utca felőlin, látni lehetett, amint estefelé hazatér a Bábotkáról a csorda meg a ménes. Tetszett a kolompolás, a kerge ostorpattogtatás, meg ahogy az állatok az úttesten kavarognak. Néha közéjük keveredett egy orosz harckocsi vagy katonai teherautó. A katonák vigyorogtak, ordítoztak, a pásztor teremtettézett, és nagyokat csördített az ostorával. Amúgy csikós akartam lenni. A csordás gyalogmestersége kevésbé vonzott.

A házunk előtt elkanyargó országút, mely – miként a neve is mutatja – Muzsaly felől torkollott be a városba, színes és változatos élet színtere volt. Mint a középkorban, amikor az élet ütőereinek mondták a tájakat összekötő utakat, kereskedők, házalók, éhenkórász vándorlegények és otthontalan csavargók jöttek-mentek rajta. Olyan, törvényen kívül és felül álló obskúrus lelkek, akikkel az amúgy zordon hatalom sem tudott mit kezdeni.

Ha ezt a szót hallom: országút, ma is a Muzsalyi út mindennapi kavalkádja jut eszembe. A vándor mesterek, kosárfonók és drótostótok, gyógyfüvesek meg ablakosok, akik összenőttek szinte az úttal, a mindenkori jövés-menéssel, és miként a csiga a házát, magukkal hordozták mesterségük kellékeit. Jöttek persze sorra a szénásszekerek is, olyan magasra dúcolva a száradó réti füvekkel, hogy attól tartottam, aláhanyatlik onnan a kocsis. Mert ott posztolt az a szénahalom tetején, és onnan terelgette álmatag ökreit. És ott futkostak az út szélén, szinte hozzátartozva ehhez a vándor kompániához, a búbos pacsirták meg a sármányok.

Az pedig külön érdekessé tette számomra az országutat, hogy némiképp „magasítva”, töltésszerűen haladt el a házunk előtt. Ha kiálltam a kapuba, épp a szemem magasságában húzódott poros szalagja. Így elsősorban a lábakat meg a lábbeliket láttam. Ott haladtak és csetlettek-botlottak a sáros cipők és saruk, lyukas csizmák és bocskorok, melyekből kikandikált a szutykos rongy. Az elfagyott és bicegős lábak a csülkök meg a paták között, a lánctalpak és az ütemre lépő katonacsizmák forgatagában.

Néha cigányok ekhós szekerei gördültek odafönn. Vászonviskók a szekér tetején. Csupa szurtos, kikandikáló rajkó és csokoládéarcú cigánylány, aki hálószerű trikót hordott, fekete mellbimbója látszott a különös ruhadarab alatt. Sokszor este jöttek ezek a se itt, se ott, ezért magukat mindenütt otthon érző világcsavargók, akik értettek számolatlan obskúrus tudományhoz és zsiványmesterséghez. Olykor megálltak, kocsijuk rúdja odakoccant szinte a teliholdhoz. Lekászálódtak az árokpart füvébe. Dalra fakadtak, és táncoltak is. A házak kapuit körös-körül riadtan zárták kulcsra, csak az ablakokból lestük a hívatlan vándorokat. Talán némi irigységgel is, mert érezhető volt nomád szabadságukból, melyet a nincstelenség sem tudott egészen megalázni, hogy számukra minden táj szent, és minden nap ünnepnap…

Aligha véletlen, ha a középkort említem, hiszen ha ma visszanézek ezekre a fakuló esztendőkre, az a benyomásom, hogy az a kor, az ottani mindennapi élet sokkal közelebb állt a középkorhoz, mint a mai ezredvége televíziós-internetes idejéhez. A génsebészet, a művirág és a szervátültetés korához. Annak a világnak a regulái és hiedelmei, szokásai, de lehetőségei is közelebb álltak ahhoz a historikusok által sokáig sötétnek mondott időszakhoz, mint a mostanihoz. Az életforma, az öltözködés meg az ételek. A szavak mélyén kigyúló képek és az álmok.

Nem a vigasztalanul lineáris, hanem a ciklikus időben éltünk, az esztendő tarka körforgásában, melynek hétköznapjai, ünnepvárásai és ünnepei rendjében egészen más közösségi és értékszemlélet uralkodott, mint manapság. Az egyes embereket, de a családokat meg a különböző vallási, mesterségbeli és nemzeti közösségeket mélyen gyökerező, láthatatlan, ám annál erősebb kohézió fogta össze. Nemcsak az érdes praktikum, de a közös eredet és az egybetartozás szakralitása is.

A technika gyerekcipőben járt. Volt „jobb családoknál” esetleg egy-egy recsegő rádió. Az iskolában kalamárisból mártogattuk a tintát. Csuhéből font szandált hordtunk. A kurblis telefon, a motorbicikli meg a traktor ritka csodának számított, szájtátva figyeltük. Ezzel szemben minden használati tárgy egyedi darab volt, nem gyári tucatáru. Valamiképp sorsuk volt ezeknek a limlomoknak. Múltjuk és becsületük. Ha úgy tetszik: lelkük. A hímzett abrosznak, a cigány vájta teknőnek, a szénvonónak meg a vastepsinek, amin ott éktelenkedtek a drótostót foltjai. A gyúródeszkának és a kék vájdlingnak. A foghíjas létrának meg a dióverő póznának.

Legalább ezer esztendőre való változás sűrűsödött bele a tovatűnt fél évszázadba. És miközben újakat hozott ez a hisztérikusan felgyorsult idő, valami fokról fokra el is veszett. A közösség kohéziója és minősége. A mindennapok méltósága. Depressziós felnőtt nem volt a közelemben, holott oka lett volna a kedélybetegségre sok mindenkinek a lágerek korában.

A MUZSALYI ÚTI KERTRŐL mindig a húsvét jut eszembe. Anyámék itt dugták el a fűcsomók közt a piros tojásokat. Néhány nappal korábban a virágzó fák közt csetlettem-botlottam, amikor megpillantottam egy szalonkát a fű közt. Szerte virított már a salátaboglárka meg az ibolya. Azt persze csak később tudtam meg, hogy szalonka volt ez a különös élőlény. Hosszú nyaka, moccanatlan szempárja kíváncsivá tett, de tartottam is tőle. Tisztes távolban leguggoltam és néztem. Olyan volt, ahogy kimerülten hevert a fűben, mint a mesebeli kígyó meg egy ösztövér madár keveréke. Nem mertem hozzá közeledni. Amikor elmeséltem nagyanyámnak, mit láttam, kijött ő is a kertbe, de akkorra a titokzatos tavaszi vendég eltűnt.

Húsvétkor, amikor a harangszónak is más volt a színárnyalata, mint máskor – valamiképp több aranyfény keveredett bele –, magam is eljártam locsolkodni. Itt úgy mondták: locsolódni. Meg kellett tanuljam a húsvéti versikét is, mely nemzedékről nemzedékre szállt a kárpátaljai gyerekek körében:

Én kis görög
hömbörödök,
ha betérek,
tojást kérek,
ha nem adtok,
mind meghaltok,
énrám marad
a házatok.

Úgy látszik, meghalni senki sem akart a meglocsolt rokonok-ismerősök közül, mert szépen gyűltek a piros tojások a kis fűzkosárban, amit – fűvel kibélelve – magammal vittem. A versbe ugyan néha belezavarodtam, ilyenkor megpróbáltak mosolyogva kisegíteni, mert ezt a hömbörgős-mondókát fújta boldog-boldogtalan.

Utoljára Linner-nagybátyám feleségét, Gizi nénit locsoltam meg, aki – szeszélyes érzelemkitörésétől vezettetve – kezembe nyomott egy ötvenrubelest, kisebb vagyont.

Hazafelé el kellett haladjak a kaszárnya előtt, ahol orosz katonák tartózkodtak. Egy hirtelenszőke, géppisztolyos legény posztolt a bejáratnál, és ahogy elléptem mellette, oroszul mondott valamit. Riadtan meghőköltem. Ötéves lehettem, és annyit már tudtam, az oroszoktól semmi jót nem várhat az emberfia. Nagyanyám elmesélte egyszer a barátnőjének: meggyónta, hogy hazudott. Kinek, kérdezte a pap. Orosznak, így nagyanyám. A pap, Macejkó tisztelendő – akitől kezdetben mindenki tartott, hiszen a lágerbe hurcolt Pásztor Feri bácsi helyére állították, és tulajdonképpen csak törte a magyart, a szlovák volt az anyanyelve –, nos, a kitűnő Macejkó atya, aki igazi gazdája lett a beregszászi katolikusok megfogyatkozott nyájának, azt válaszolta erre: Orosznak hazudni nem bűn…

Igaz, ami igaz, pontosan tudtam én már gyerekkoromban, a kisebbségi sanyargatottság – no meg nagyanyám – ránevelt: kinek mit kell, mit lehet mondani. Ha apámat vagy nagyapámat kérdezik például, azt kell válaszoljam: nem tudom…

Dermedten álltam a kaszárnya kapuja előtt. Fel se mertem nézni. Vártam, mi lesz. A kiskatona valamit mondogatott, de csöppet sem szigorúan. Végre ráemeltem a tekintetem, és a szőke katona kék szemepárjában valami túlvilági átszellemültséget és gyermeki vágyakozást láttam. Ez a kép mindmáig megmaradt bennem. Nem tudtam én, mekkora ünnep az oroszoknak a húsvét. Csak évtizedekkel később sikerült ezt a furcsa emléket értelmeznem, megismerve Rimszkij-Korszakov muzsikáját meg Rilke oroszországi feljegyzéseit.

Zavaromban kivettem egy piros tojást a kosárból, néhány fűszál is hozzátapadt, és átnyújtottam az orosz kiskatonának, akiben talán nem is olyan régi, ám térben annál messzibb húsvétok emléke elevenedett meg egy pillanatra. Ő elvette, rám mosolygott – volt valami kisfiús ebben a mosolyban, sehogy sem illett a géppisztolyhoz –, mire végre el mertem indulni hazafelé…

AZ ÚJ HÁZBAN nem maradhattunk sokáig lakótársak nélkül. Odaköltöztettek egy Dobrják nevű ezredest, legalább harminc évvel fiatalabb – és igencsak kikapós – élettársával, a vörös Natasával.

Dobrják oroszul anyit tesz: jó ember, de ez a háborúviselt, diliflepnijével kérkedő, kiszolgált hadfi minden volt, csak jó ember nem. Részegen randalírozott, összevissza lövöldözött a lakásban, amikor asszonyát kergette – berontottak a mi két megmaradt szobánkba is –, a szépség visongva keringett az asztal körül, Dobrják utána. Időnként, üvöltözését nyomatékosítandó, egy-egy pisztolygolyót eresztett a plafonba. „Jop tvoju maty!”

Feleségét a félnótás hadfi mindennap eltángálta. Hozzátehetem, ezek a fenyítések csöppet sem voltak alaptalanok. A temperamentumos szépség – ahogy mondani szokták – csak azzal nem csalta meg a féleszű ezredest, aki nem járt arra.

Dobrják őrült féltékenysége végül odáig fajult, hogy amikor kilépett hazulról, négy fegyveres kiskatonát állított – asszonya erkölcseit őrzendő – a ház négy sarkára. Az ifjú szépség azonban ettől sem jött zavarba. Sőt! Szinte „házhoz szállították” ezzel neki a gavallérokat. Hol egyik, hol másik posztoló kiskatonát csalogatta be magához egy kis pásztorórára.

Végül Dobrják, asszonyával együtt, annak kétségbeesett sivalkodására fittyet hányva, egyik napról a másikra elköltözött valahova Oroszországba. Hogy hogyan történt ez akkoriban, jellemző. Egy teherautóra kiskatonák hajigálták fel a család limlomjait, csak éppen a szépasszony hiányzott. Dobrják meg egy géppisztolyos katonája tűvé tették a házat. Végül a padlásról került elő Natasa. Pontosabban szólva: hozták. Kapálódzott, hisztérikusan visongott, rúgott-harapott a szerencsétlen. Nem akarta itthagyni Beregszászt. Neki az itteni nyomorúság is paradicsom volt az otthoni állapotokhoz képest. Hogy milyen lehetett akkor a helyzet Oroszországban, azt csak később tudtam meg a hadifogolymesékből, melyekkel apám is, nagybátyáim is bőségesen traktálták egymást már Pesten, az ötvenes–hatvanas években. Kiderült ezekből, hogy a hadifoglyok helyzete jobb volt a lakosságénál. György-nagybátyám arról mesélt egyszer, hogyan kellett kitakarítaniuk egy falusi krumplivermet, melynek bűzétől néhányan a foglyok közül rosszul lettek. És ebből a rothadt krumpliból az orosz asszonyok krumplilángost sütöttek, és meg is kínálták a hadifoglyokat, akik elhárították a kedves invitálást. Apám pedig arról mesélt, hogy amikor már végképp nem tudtak megenni valami rabkosztot, azt nem öntötték ki a szemétre, hanem a láger kapujánál sorakozó éhenkórász parasztok csajkáiba öntötték.

Nem csoda, hogy a csapodár szépasszony ezek után nem lelkesedett azért, hogy szülőföldjére visszatérjen. De Dobrják nem ismert irgalmat! Feldobta, mint egy zsákot, a teherautó platójára, az ágyneműgubanc tetejére a kikapós szépséget, és a kocsi nekivágott az ismeretlennek…

Könyvbemutató

PROVENCE – CÔTE D’AZUR

Sárközi Mátyás soraival – Kaiser Ottó képeivel

Bővebben

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben