×

Nagy László és vonzásköre

Jánosi Zoltán: Idő és ítélet

Sturm László

2002 // 10
Jánosi Zoltán tanulmányokat és kritikákat tartalmazó, több mint négyszáz oldalas kötetéről is elmondható, amit ő Márkus Béla kapcsán fogalmaz meg: „zárt belső logikát kifejezően megszerkesztett munka, s határozott kritikai-esztétikai normarendszert tükröz. Jóval túlmutat a szokványos gyűjtemények »szétdaraboltságán«, »tükörcserép«-alkatán.” A szerző a könyv majdnem felében Nagy László munkásságával foglalkozik, a maradék részében pedig a Nagy László-i életműhöz szorosan kötődő alkotókkal és irodalmárokkal. A kötet egészéből kibontakozik a XX. századi magyar irodalom egyik meghatározó irányzatának világszemléleti és poétikai rendszere. A „kulcsszerepűnek érzett” Nagy László mellett Nagy Gáspárról, Ratkó Józsefről, Serfőző Simonról, Csukás Istvánról, Bihari Sándorról, Csengey Dénesről, Csoóri Sándorról szól (Ratkó és Nagy Gáspár esetében nem is egy) külön írás, az irodalmárok közül pedig Márkus Béláról, Domokos Mátyásról, N. Horváth Béláról és Görömbei Andrásról. Ha az irányzat jelentős alkotóinak sora nem is teljes, de mindenképp elég bőséges ahhoz, hogy a konkrét művek, kötetek, életművek mögött kirajzolódjanak a közös alapvonalak és az érdekesebb árnyalatok.

Jánosi tudatosítja és elkerüli az ilyen vállalkozások talán fő buktatóját: saját választottjai kiemelését nem köti össze a tőlük különböző beállítottságúak lefokozásával. Az értelmezett életműveket gyakran helyezi el a teljes hagyomány körképében, és mutatja meg a hagyományok közötti párhuzamokat, az átjárási és ötvözési lehetőségeket. Türelemre és mértéktartásra inti annak tudatosítása, hogy csak a vizsgált korban is „több, különböző – de egymásra is rávetülő – szemléleti-poétikai vonulatot, például az intellektualizmust, az új és elvont tárgyiasságot, a filozofikus igényű lírát, az alakmegsokszorozó és a látomásos-metaforikus kísérleteket képviselve olyan alkotók dolgoztak egymás szemhatárában, mint Illyés Gyula, Weöres Sándor, Vas István, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Juhász Ferenc, Nagy László és mások”. (A hivatkozások gyakorisága alapján úgy érzem, hogy a közösségi elvű, társadalmi elkötelezettségű, mitologizáló „látomásos-metaforikus vonulat” követőin kívül a lírikusok közül Pilinszky és Weöres állnak hozzá a legközelebb.) Jánosi azt is meg tudja határozni, hogy véleménye szerint a költői minőség azonossága mellett melyek azok a területek, amelyeken Nagy László, illetve a folytatói többet adnak másoknál. Ezek a nemzeti sorskérdések, a lázadás, az egyén és a történelem viszonya, „egy lakható haza és jövő” képének fölvázolása. Az említett kérdések körülrajzolta problémakör bizonyos alkatú és világnézetű emberek számára fontosabb, mások számára kevésbé az, alkat és világnézet azonban semmiképpen sem keverhető össze az esztétikai értékkel. Jánosi ezt is többször hangsúlyozza. Az egyes irányzatok világnézeti alapon álló kizárólagossá tételét éppúgy elítéli, mint lekezelését. Egyetértően idézi Márkus Bélát, aki szerint „a tudományosságnak az a próbája, ha az irodalomtörténész eszmeileg és erkölcsileg ellenszenves emberekkel is képes igazságos lenni”.

Jánosi felfogásában a Nagy László-i vonal az embert helyezi a középpontba, de nem valami elvont emberképet, hanem a közösséget feltételező, sokféle viszonylat metszéspontján álló személyiséget, akinek egyéni élete is elszakíthatatlanul kötődik a világ egészével szemben elfoglalt helyzetéhez. A világegész számos rétegből tevődik össze. Az egyik a természet. Ez az átfogó rend fő mintája, talán biztosítéka. Igazi meghatározása és szerepe azonban némileg háttérbe szorul egy másik, hármas egységében megragadott jelenségcsoport mögött, amely a jelen társadalmi valóságától a történelem folyamatán át a mítosz kozmikus léptékéig ível. A nagy mű – és nyilván a nagy élet is – ezeket hozza harmóniába, illetve ezek távlatába állítva ítéli meg a diszharmóniát. (Jellemzőbb az utóbbi: a teljesség látomása inkább a tökéletlen elleni lázadás, a küzdelem értelmét és ethoszát kínálja.)

Érdemes némelyik mozzanatban jobban elmerülni. Az ember középponti szerepéből adódik a kötetben gyakran felbukkanó „humanitás” („emberség” stb.) követelménye. Lényege, hogy a világhoz való viszonyunkat a – szükségleteinktől-érdekeinktől sosem független – emberi értékekre kell alapozni. Az értékek képviselete teszi lehetővé az alkotást, megtagadásuk pedig a pusztítást szabadítja el. Az értékek eszmévé rendeződnek, elsősorban így nyilvánulnak meg. Az ember központi helyzetét jelzi, hogy csak ő képes érzékelni és teremteni ezt a világot, sőt részévé is válni mint eszme vagy legalább mint annak szimbóluma. Nagy László Petőfi-versének értelmezésében ír erről Jánosi Zoltán: „Petőfi a nemzeti progresszió és európaiság, a szuverenitás és konok akarat, a tántoríthatatlan hűség és a dac, és több körülírt vagy pontosabban körül nem írható erkölcsi, pszichikai, társadalmi érték viselője is, a szimbólumoknál is több: eszme.” Számos ilyen értéket nevez még meg a szerző a különböző írásokban: a szabadságot, az erkölcsöt, az áldozatkészséget, a szeretetet, a türelmet, az értelmet. Rendszerükkel, mibenlétükkel azonban részletesebben nem foglalkozik, axiomatikus, nyilvánvaló jelenségekként kezeli őket.

Axiomatikus marad a szintén gyakran emlegetett „szellem” fogalma is. Annyi kétségtelenül kikövetkeztethető a szó használatából, hogy az az értékek hálózata, és képes átvilágítani és elrendezni a valóság zűrzavarát. Egység, de több ágra szakad: művészetre, tudományra, filozófiára stb. Ezek egymással kölcsönhatásban állnak, ahogy az ágazatokon belüli részterületek is, hiszen mindegyik egy-egy tudatforma, vagyis az egységes (?) tudat megnyilvánulása. Az egymásrautaltság egy konkrét esetét írja le a szerző a Nagy László mitologikus költészete elején: „Főképpen a mítoszpoétikának és a verbális folklórra vonatkozó etnografikus-történeti-mitopoétikai közelítéseknek a diaszpórikussága, az integráló összegzések hiánya gátolta a Nagy László-i versmítosz mibenlétének átfogóbb meghatározását. Az irodalomtörténetnek e feladat teljesítéséhez be kell várnia az érintkező tudományok felzárkózását.” Végül a kultúra fogalmát kell meghatározni, de ez az előzőeknél egyértelműbben kikövetkeztethető: olyan értékrendszer, illetve ezen alapuló életmód, amely a személyiség és a társadalom, történelem és a kozmikus-természetit megjelenítő mítosz harmóniáját kínálja vagy ígéri. A kultúra függ a jelen társadalmi valóságától, ezért mindig korhoz kötött, ám a történelemmel való számvetés folytán bele is simul valamilyen hagyományba, és végül van egy mítoszian-kozmikusan örök rétege is.

Ez a hármas rétegződés az irodalom világára is érvényes. Innen nézve a szerző felfogásában a Nagy László-i vonal talán mégis egy kicsit a többi fölé emelkedik. Hiszen ez vet számot a XX. század második felében a legtudatosabban és színvonalában is méltóan a valóság teljességével. Márpedig a társadalmi érintettség és a történelmi nemzetszemlélet is része a teljességnek. A távlatot és a bevált értelmezési mintát hozzá a mítoszban találja meg. Természetesen mindemögött ott áll a humanitás centrális szerepének feltételezése, „az eszményi embert nem feloldó, hanem azt újrakonstruáló” hit.

Az adott kor adott társadalmával és történelmével való számvetés következménye, hogy a más jellegű kultúrákban sokszor nem érvényesek az uralkodó nyugati művészeti modellek. Tehát bizonyos áramlatok korszerűek lehetnek például Észak-Amerikában és Nyugat-Európában, máshol esetleg épp a vezető országokban ismeretlen vagy már valóban kifulladt irányzatok hozhatnak létre igazi értéket – hiszen a mű számít, és nem az elsőség. Nagy Lászlóék költészete Jánosi szerint a közép-európai és dél-amerikai mitologizmussal rokon és azoknak első vonalába sorolható jelenség. Nagy Gáspár kapcsán állapítja meg: „Ez az életmű (…) részint a közép-európaitól eltérő történelmi szituációban kialakult kortárs nyugati irodalommal is szemben állva – mindvégig támadott, méltatlan helyzetben – volt képes a közéleti költészet megújítására. (…) A szomszéd népek nagy íróinál is markánsan kifejeződő közép-európai identitása irodalomelméleti vonatkozásban is figyelemre méltó kapcsolatban van Dél-Amerika irodalmának magát a Nyugat értékrendi hegemóniájától, kizárólagosságától elhatároló törekvéseivel.” Ugyanerről szólva Görömbei András ürügyén a nemzeti lét kultúránként különböző megélése kerül előtérbe: „Ez a nyugati (elsősorban észak-amerikai és francia) irodalomteóriák agresszivitására figyelmeztet, s a politikailag vagy gazdaságilag alávetett népek identitás-akarásából, nemzettudatából foganva fejt ki ellenállást a kulturális terjeszkedés effajta sematizmusával szemben.” A nemzet azért fontos (egyebek mellett), mert a történelmi folyamatosság belátásának legfontosabb kerete. („A nemzetiség éppen a múltnak folytatása a jelenben és jövőben” – írja Arany János.)

Meghatározó, hogy a társadalommal és a történelemmel való számvetés a mítosz újjáélesztésével megy végbe. A „remitologizációs” irányzatok alapja a teljességvágy: „főképp olyan életművek sajátja, amelyek a teljes létet kívánják a modern történelem és kultúra keretei között megragadni, illetve ennek igényével figyelik jelenüket.” A mítosztípusok létmodellek. Jánosi a nyugati műveltségen belül három fő típust említ: a klasszikust, a zsidó-keresztényt és az archaikust. Meggyőzően igazolja azt a tételét, hogy a Nagy László-i költészetet a legutóbbi határozza meg. Nagy László és társai az archaikus mítosz szemléletét és poétikáját a folklórból sajátították el (ugyanennek másik fenntartóját, a régi eposzokat például Weöres Sándor aknázta ki). Ez meghatározta a folklórhoz való viszonyukat, ami nyilvánvaló módon eltér például a reformkor népiségétől. A XX. századi költő fokozottan figyel olyan megnyilatkozási formákra, amelyek korábban peremre szorultak, mivel talán nem is népköltészeti eredetűek: bizonyos balladasémákra, siratókra, ráolvasásokra, regölésre, hiedelmekre, rituális szövegekre. Jánosi az archaikus mítosz és az ezt újraélő modern költészet számos jellemző vonását emeli ki. Középpontja a kultúrhérosz alakja, aki az emberi világot teremti és védi, mind a társadalom, mind a kozmosz szintjén. Az ilyen hős az egzisztencialista életfilozófia tapasztalatát is magába olvasztja: „Közvetlenül szegül szembe a világ emberellenes erőivel, feje fölé nem magasodik isten vagy isteni panteon. A későbbi mítosztípusoktól markánsan eltérő módon az emberi létnek a transzcendens erők, segítségek nélküli állapotát, az ember magárahagyottságát, önmagába kapaszkodását, közvetlen s primér létküzdelmeit, sőt küzdelemkényszerét modellálja.” A kultúrhérosz mint egyfajta demiurgosz alakja azt jelzi, hogy a lét elsősorban a fény és a sötétség küzdelme. Talán nem örökké (ennyiben derűlátóbb az egzisztencializmus camus-i válfajánál), de még mindenképp hosszú-hosszú ideig. A mítoszi hős jelképes figurája tudatosítja, hogy a költőnek, de minden embernek is rész jut ebből a harcból. Nagy Lászlóék számára a részvétel az adott korban – ami, ahogy a Nagy Gáspárról szóló írásokban nyilvánvalóvá lesz, nem zárul le a rendszerváltozással, csak átalakul – elsősorban a társadalmi hazugságok és a történelemfelejtés és -hamisítás elleni lázadást jelenti. A küzdő hőst nem valamilyen elmélet irányítja, hanem a teljesség elementáris megtapasztalása. Látja a mikro- és makrokozmosz közvetlen kapcsolatát, ezért hisz az egyes ember, a kisember tetteinek jelentőségében is. A legkisebb gesztusban is meglátja a teremtésben, illetve a kozmosz fönntartásában való részesedést. (Ennek fényében már nem is tűnik indokolatlannak, hogy Jánosi olyan, látszólag esetleges életrajzi mozzanatokra is kitér, mint amilyen Nagy Lászlónak a mindennapok ügyeiben megnyilvánuló segítőkészsége.) Az elementáris élményszerűség feltétele és következménye a világ egységben látása, a mítoszi szinkretizmus. Ennek fontos irodalmi vetületére a szerző legbővebben Kalász László „bartóki dalai” kapcsán tér ki. Megfigyeléseit a következő sorok összegzik: „a műformák többnyire fenntartanak valamit a dal kereteiből, archaikus rituális szemantikájukkal, szcenikájukkal, epikus, dramatikus és mitologikus tartalmaikkal, képi hálózatuk alkatával a »verbális művészet« olyan forrásaihoz hátrálnak vissza, és testesítik is meg magukban azokat, amikor még maga a praxisról, mágiáról, mítoszról levált »irodalom« sem létezett – nemhogy annak műnemekre, műfajokra tördelt állapota, felosztottsága.” Csoóriról szólva az elementáris érzékelés szerepe kap egyértelmű hangsúlyt: „A versekből a közvetlen érzékelés, az elemző logika és a nyelvi megfogalmazás archaikus, primér szinkretizmusa tükröződik vissza.”

Az ősi mítoszi réteg további jellemzője, hogy a diszharmóniától a harmónia felé halad, így példát ad a valóság ellentmondásainak vállalására, de hitet is sugall az ellenük lehetséges lázadás értelmében. Hiszen nem csekélység, több ezer év tapasztalata sűrűsödik ezekben a mítoszokban. És a psziché „ősrétegei” is rezonálnak rá: „Akár korábban Sinka (s később például a hasonló húrok hangján megszólaló Kiss Benedek), Kalász is »emlékezete ősrétegéből« hozza fel a hangulatokat, érzéseket, »zsigereiben, ösztöneiben, érzékeiben« »a leginkább ősit« képviseli.” Az emberi kisvilág és a kozmosz rendje közötti erős kapcsolatot igazolja ez a szemlélet, mint ahogy már volt róla szó. (A műelemzésekből pedig kiderül, hogy a költői képzelet asszociációs rendszerét is meghatározza ez a beállítottság.) Az ember belső világának ez a kivetíthetősége rendkívül fontossá válik, mikor az élet értelmében való hit a halál bizonyosságával szembesül. (A kötetben kiemelt szerzők közül különösen Ratkónál kap központi szerepet a halál témája.) Az egyén tehetetlen önnön pusztulásával szemben. A mítoszokban tükröződő nagy egész értelmessége azonban reményt nyújthat a pusztulás viszonylagosságát (látszólagosságát, átmenetiségét) illetően. Hiszen a nagy egész és az egyes ember azonos lényegű. De talán a közösségek nagyobb egységei is: a társadalom, a nemzet is mítoszi távlatba állítható.

Jánosi Zoltán nemcsak az archaikus mítosz és a vele rokon szemléletű modern költészet alapvonásait rajzolja meg, hanem számos fontos elkülönítést is elvégez. Elkülöníti például az értelmes áldozatot az értelmetlentől. Az elkerülhetetlen küzdelem vállalása áldozatkészséget, önfeláldozást, bizonyos aszkézist és fegyelmet feltételez. Van, amikor mindez hiábavaló. A bukás és a tehetetlenség lehetőségével szembesít Fehér Anna balladája és a rajta kisarjadó Nagy László-vers (Fehér Anna harmadik útja. Az újraéledt népballada Nagy László: Testvérek fehérben című költeményében). Ratkó József műveiben a Déva-motívumot elemezve pedig arra mutat rá Jánosi, hogy a költő alapvető élménye, hogy hamis ügyekért, félrevezetetten is lehet áldozatot hozni. Ez a teljes bukás.

Lényeges a keresztény szemlélet és az archaikus mítosz világképének összevetése is. Jánosi itt némileg ellentmondásos véleményt fejt ki. Egyrészt szembeállítja a kettőt. Az ősi mítosz belsőbben kapcsolódik a természethez, „nem kárhoztatja passzív beletörődésre az embert, s bűntudatot sem sulykol belé”, ezáltal „gyökeresen más stratégiát kínál a léttel szemben, mint a keresztény eredetű vallások. Nem belenyugvásra, hanem folytonos küzdésre, a léttel szemben közvetlen kiállásra biztat. Nem a transzcendens alázatot hirdeti, hanem az önerő felfokozására serkent.” Másrészt Pilinszkyt és Nagy Gáspárt értelmezve Jánosi a kereszténységet összeegyeztethetőnek véli az ősi mítoszhoz kapcsolódó társadalmi felelősség aktivitásával: „Ez a közelítés nem vonja ki Pilinszky verseiből a történelmet, a társadalom jelen idejének és az emberi helyzetnek a keresztény toposzokon nyugvó képletesítését, hanem éppen ezeket az elemeket helyezi a költő keresztényi irányulásának földi optikájába”, „a műben a transzcendens személyiség látomása s a költőben rendületlen istenhitnek a leírása a mítoszok univerzális makrostruktúrájának áttűnésével kap archetipikus kereteket. A poláris világképben egyértelmű az alkotói személyiség helye: a »perzselő szeretetben« járó isteni szándék lényegül benne hitté és cselekvéssé.” Véleményem szerint az ellentmondás feloldható. A küzdelem és az áldozat vállalása mind a két szemlélet számára alapvető feladat, a keresztény szerint azonban ezzel csak az esetleges kegyelemre szolgál rá az ember, a nem keresztényi felfogás pedig úgy véli, hogy a döntés csak az embertől függ. A keresztény elutasítja, az archaikus mítosz néha megköveteli az ember önistenítését, de ez nem jelenti azt, hogy a gigász másban is felülmúlná a szentet, mint elhagyatottsága mélységében.

A néhány vonásában fönt körülírt világszemlélet sajátos poétika kialakítását eredményezte. A világkép mélysége, a poétika mívessége és a kettő szerves egysége alapozza meg a nagy formátumú életműveket. Jánosi a folklórhoz való viszony és a törekvések hasonlósága miatt úgy véli, hogy Nagy László és társai azt valósították meg a költészetben, amit Bartók és társai a zenében. Ahogy Bartók, Nagy László sem a kezdete, hanem a kiteljesítője egy folyamatnak. A közvetlen irodalmi előzményekhez József Attila folklór ihletésű versei mellett Sinka és Erdélyi költészete sorolható.

Jánosi szerint a költészet szükségletre felel. A keletkezési körülmények vizsgálata, ami például a balladatémák értelmezését is bevezeti, a különféle témákban rejlő lehetőségek bemutatására ad alkalmat. A szerző gyakran fordul az eredet felé, hogy feltárja azt a lelki, társadalmi, szellemi szükségletet, amelyen a mű alapul. A művészet akkor marad élő hatóerő, ha képes az adott korszak, a mindenkori jelen valós kérdéseihez utat találni. A szerző a Nagy Lászlót ért támadásokkal polemizálva néz szembe e problémával. Elismeri, hogy „Nagy László líraisága valóban hordoz gesztusaiban, emberképe egyoldalúságaiban ma már meghaladott elemeket”. Mindez azonban nem befolyásolja a végkövetkeztetést: „Ezek az értékek (nemcsak etikai értékek, a társadalomra figyelés, hanem a művészi fegyelem, a pontosság, a kifejezőerő, az organikus asszociáció-világ értékei is) egyszersmind folytathatók és megkerülhetetlenek is. (…) A jelen korra is előremutató valóságérzékenységét, a perspektívákra nyilallóan is modelláló világértelmezését, morális tartásának becsét a Kádár-kor végihez hasonlóan érzékelem időszerűnek, vagyis elemi emberi szükségletekre felelőnek.” Jánosi különösen a költő harmadik (utolsó) korszakát tartja kiemelkedőnek, másrészt úgy érzékeli, hogy „a költő értékítéletei s a képrendszerből átszűrődő lételemző modellek, világhelyzet-ábrák látszanak megdöbbentően időszerűnek”.

A fenti idézetek azt is jelzik, hogy a szerző a poétikai és világszemléleti vonatkozásokat csak mesterségesen szétválasztható egységnek tartja. Nem különíti el a társadalomra figyelést a kifejezőerőtől, a képrendszert az elemzéstől. A verset „lételemző modellnek” tekinti, amelyben tehát a valóság szervesen forr össze a modellel, a kifejezéssel. Kimutatja ennek a létmodellnek a gazdagságát: a törvények szenvedélyes kutatását mindig a kivételek érzékeltetése kíséri (ebben is József Attila az egyik nagy előd). Ezért figyelt föl Nagy László Heisenberg nézeteire, az ő világegyenletében saját beállítottságának természettudományos igazolását látta. A költő emberközpontú világképe – bár Jánosi más kutatókkal egybehangzóan úgy véli, hogy ez élete végére megrendül – itt is megnyilatkozik: úgy látja, hogy nemcsak a lét szabályainak a megértése az ember feladata, hanem a kivételek humanizálása is: „Nagy Lászlónak költői léte eredendő bázisát adó hite az, hogy a költői szóval a világ kényszeríthető a jóra. (…) »Hiszem, van erőm a varázsláshoz« – hirdeti.” Jánosi érzékelteti, hogy a rész és az egész, az emberi mikro- és a makrokozmosz feltételezett egylényegűsége az a mélyebb ok, ami lehetővé teszi az ember beavatkozását a világ alapfolyamataiba. És a teljesség igényét és elérhetőségét is ez szavatolja.

A költészet „bartóki” vonulatának poétikája ezt a gazdagon árnyalt és teljességre tekintő szellemiséget juttatja érvényre. Az egész megidézésének jellegadó formája a látomásosság. A vízió „az adott világot megjelenítő »szemléleti egész«”, amely képes „fellobogni”. Általában a látomás felfokozottságában jelennek meg az egyéb, erre a poétikára jellemző vonások: a képszerű érzékletesség és a rendezett sokrétegűség. Az érzékletesség egyik gyökere a határozott valóságvonatkozás, a másik – és talán legjellemzőbb – a szóképek, metaforák sűrűsége. Versek, verscsoportok értelmezésekor a szerző gyakran jellemzi a képvilágot, járja körül a meghatározó motívumokat. A „többdimenziós modell” pedig „mindig a teljességet megjelenítő szándékú, mindig lényeges összefüggéseket megragadó, és mindig emberközpontú”. Egymásra vetíti a személyest, a társadalmit, a történelmit és a mitikust. Az emberit és az emberellenest ütközteti. Természetesen a metaforák is sokszor ezt a többrétegűséget vagy „többszólamúságot” erősítik. De metafora és többszólamúság a poétika két pólusaként szembe is állítható egymással. Jánosi némely megállapításai azt sugallják, hogy a képiséget a költő érzelmi-ösztönös, a többszólamúságot irányító szerkezetet pedig intellektuális-elemző megnyilvánulásának tekinti. Az Ady Endre andezitből című versről írja: „A műmenetet, erős képi és látomásos alkata mögött, szigorú és következetes szerkesztési elv (…) gondos koncepció szervezi meg (…) emocionális és értelmi szinteket egyesít (…) Bizonyságául annak, hogy Nagy László olykor ösztönösnek minősített költészetében a metaforizáló poétika tömör képszerkesztése mögött az intellektuális fölkészültség erőteljes vonulatai húzódnak meg.” Erre a költészettípusra Jánosi elsősorban az „ellentétes pólusok egymásba szikráztatására” törekvő „ellentétező műszerkesztést” tartja jellemzőnek, hiszen ez felel meg annak a beállítottságnak, amelynek célja a „disszonanciák kifejezése és legyőzése”, illetve a „személyes és általános érdek, szemlélet egységesülése”.

A szerző nemcsak a Nagy László-i irányzat poétikáját tárja föl, hanem értelmezi, illetve sokszor csak jelzi annak más kifejezési formákkal való lehetséges kapcsolódásait. Megmutatja például, milyen átjárási lehetőségek vannak Nagy Gáspár és Pilinszky költészete között, vagy hogyan egészül ki a bartóki folklorizmus a tárgyias líra ihletével Bihari Sándor költészetében.

Jánosi felfogásában a nagy költészet – legalábbis ezen az irányzaton belül – erkölcsi tartást, formátumos személyiséget feltételez, mivel ez tudja tartósan megteremteni a költészet széttartó elemei közötti szerves egységet. Az etikai viszonyulás fontosságát jelzi Csengey kevésbé sikerült elbeszélései kapcsán, egyben megengedve az erkölcsi számonkérhetőségének bizonyos korlátozását: „tele vannak alibicselekvésekkel, funkciótlan betétekkel, nem szervesülnek igazán valóságképek és látomások, és ami a legfőbb hiányosság, az epikai szubjektum nem sokat (semmit sem) árul el morális motivációiból. Ez azért lenne fontos, mert itt nem teremtett figuráin át, hanem önmaga nevében szólal meg, s az olvasó érteni, ismerni szeretné a megfogalmazódó eltökéltségek etikai alapját is.” A személyiség a végső fedezete tehát a mű organikus egységének, amelyre Jánosi állandóan mint a minőség egyik alapkövetelményére hivatkozik. A szervességet, a széthúzó erők valamiféle egységbe szervezését sértik a szerző által többeknek felhánytorgatott hiányosságok: a kimódoltság, a funkciótlanság és a szokásos megoldás kényelmességébe csábuló kommerszség. Talán Juhász Ferenc életművének tárgyalása is azért maradt ki a kötetből, mert rá többnyire az jellemző, hogy „verseiben a világmozaikok egymástól elkülönült képkocka-darabok maradnak”.

A szerző nagy szerepet tulajdonít az irodalomnak, ezért is vitázik gyakran az irodalom jelentőségét bagatellizáló, bár bizonyos részeredményeikben általa is méltányolt divatos elméleti irányokkal. Jánosi számára az irodalomnak életalakító szerepe van: a mindennapinál tisztább, teljesebb világ lehetőségét bizonyítja. Maga után húzza a „valóságot”, és addig is, amíg az messze van az eszményitől, vigaszt és otthont nyújt a szellemi embernek. Róla is elmondhatjuk, amit ő mond Domokos Mátyásról: „A teljes irodalomtudat (…) számára az ép emberlét és haza esélyét is magában hordozza.” Ezért fontosak neki az irodalomtanítás szempontjai is, hiszen nem holt műveltséganyagot, hanem a teljesebb élet lehetőségét kell közvetíteni.

Jánosi írásainak stílusát a szakszerű pontosság és a sokszor azonosulásig forrósodó elkötelezettség együttese alakítja. Lényegi meglátásainak bőségét a többnyire alárendelt, sokszorosan összetett mondatok szigorú logikája rendszerezi áttekinthetővé. Ellentéteket, ok-okozati viszonyokat állít föl, gyakori közbevetésekkel pontosítja és egészíti ki mondandóját. A szakszerűség kívánalmát összeköti az életszerűség igényével: a szakszavak mértéktartó használata kiegészül a metaforikus kifejezésmód ugyancsak mértéktartó alkalmazásával. A metaforák szerepe véleményem szerint az értekező irodalomban is hasonló, mint a költészetben: a beszélő mélyebb, személyes érintettségét fejezi ki. Kifogás – az egy-két (ritka) nyelvi-stilisztikai hibától eltekintve – csak egy ízléskérdésben merült föl bennem. Én a minduntalan előjövő „humanitás” és „progresszió” szavakat túlzottan brosúraízűnek érzem. (A szovjet kritika például, ha egy rendszerhű alkotáson nem volt mit dicsérni, de kellett, mindig a humanitására hivatkozott, a progresszió pedig problémátlan és némileg agresszív haladáshitet jelöl számomra.) A nyelv mai fertőzöttsége meg olykor kikényszerítene legalább egy-egy rövid bíráló megjegyzést – a szerző ezúttal sajnos ellenállt e kényszernek. A további munkálkodás egyik iránya azonban lehet éppen ezeknek és a többi, axiomatikusan használt szavaknak határozott jelentéssel való megtöltése. (Felsőmagyarország, 2001)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben