×

Az Ige zengése

Czakó Gábor

2002 // 09
A régi kultúrák a zenét a legfontosabb létezők közé sorolták. Úgy gondolták, hogy a zene égi megnyilatkozás, több az emberinél, hiszen a mennyországban az üdvözültek kórusa dalol, az angyalok harsonáznak, zeng az egész mindenség.

Ezt írja a Cshandógja-Upaniszád: „A lények lényege a föld, a föld lényege a víz, a víz lényege a növényzet, a növényzet lényege az ember, az ember lényege a szó, a szó lényege a himnusz, a himnusz lényege a dal, a dal lényege a felcsendítés.”

A konfuciánus kínai hagyomány szerint a világ teremtése zenével, egész pontosan dobütéssel kezdődött. A felcsendítés tehát dobütés volt. Így ír az ókínai Sziün-ci: „A dob a nagy kettős. A zene fejedelme, az összes hangszereket összefogja, hasonló az éghez. A harangok hasonlóak a földhöz, a zengőkövek a vízhez, az orgonák, a furulyák és sípok hasonlóak a csillagokhoz, a naphoz és a holdhoz, a kereplő, a fu-dob, a harangállvány, a rovátkolt szélű deszka-állat és az ütemjelző fa hasonló a világ tízezernyi létezőjéhez.” Tehát a hangszerek sora és persze a hangjuk az analógiás logika rendjében megfelel a mindenségnek.

Plutarkhosz szerint „Babilonban az évszakokat zenei viszonyszámokkal kapcsolták össze. A tavasz az őszhöz kvart, a télhez kvint, a nyárhoz oktáv viszonyban van.” Innen ered a szférák zenéjére vonatkozó elképzelés. Püthagorasz úgy tudja, hogy a „Szaturnusz és a Vénusz, másrészt pedig a Jupiter és a Merkúr kvart viszonyban vannak egymással, mert a mindenség hangzó kozmosz, a zene pedig a mindenség analogonja”. (Idézi Wagner József: Az antik világ zenéje.) Vagyis az ógörög fölfogás egyezett az ókínaival. A szférákról annyit, hogy úgy gondolták, hogy a világ egymásra boruló gömbökből, szférákból áll, amelyek egymással súrlódva muzsikálnak. Kepler le is kottázta a szférák zenéjét, minden bolygónak külön dallamot talált. Volt alkalmam meghallgatni: eléggé nyúlós muzsika.

*

A marxizmus a maga csacsiságában azt tanította, hogy a zene a munkadalból alakult ki. A közös erőfeszítés, például a piramisok köveinek vonszolása megkövetelte, hogy mindenki egyszerre húzzon és lépjen. Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére. Eszerint az ének és a muzsikálás termelőeszközként kezdte pályafutását. A görög mítosz is tud erről valamit, csak éppen fordítva. Amphion, Thébai alapítója úgy építette városát, hogy lantjának hangjára a hatalmas terméskövek egymásra rakódtak. A régészet sokszorosan bebizonyította, hogy az ember már akkor is zenélt, amikor még egyáltalán nem dolgozott, csak élt a természet paradicsomi bőségével. Találtak Kínában kb. 9000 éves furulyákat, ma is megszólaltathatók. De fölfedeztek 45 ezer éves furulyát 1995-ben Szlovéniában, neander-völgyi leletek társaságában. Ian Cross, a Cambridge-i Egyetem kutatója pattintott kovaszilánkokról állapította meg, hogy hangszerként használták őket. Ki tudja, mikor. Talán száz- vagy kétszázezer éve. Stephen Mithen, a Readingi Egyetem professzora szerint „az ember nemcsak hogy előbb zenélt, mint beszélt, de a zene egy lépés volt a beszéd kialakulása felé”. A madarak meg is rekedtek ezen a szinten: az ő beszédük zene maradt. Hamvas Béla úgy véli, hogy „a madárzene áttörés a transzcendenciába, anélkül, hogy az életet elhagyná”.

*

Vértes László, a jeles régész, a vértesszőllősi ősember megtalálója szokta mondani, hogy az a lelet tekinthető embertől származónak, amelyiknek a környezetében kultusz nyomai kimutathatók. Vagyis az ember a kultusszal kezdődött, tehát a zene is kultikus, szakrális volt.

Lenin nyomán Lukács György azt állította, hogy a művészet csupán tükrözés. A művész tudata visszatükrözi a tapasztalt világot. A tükrözésből lett a szocialista realizmus, más szóval a hazugság, tudniillik a hatalom kinyilvánította, hogy melyik tükörkép a hiteles és melyik nem, s aki a tényleges valóságot mutatta, ellenség lett. De kérdezzük meg, mit tükröz a zene. Kétségtelenül létezett a 20. század avantgárdjában olyan, a marxizmus színvonalán álló zenei irányzat, ami megpróbálta, úgymond, tükrözni s beépíteni a műbe a természeti zörejeket a tenger hangjától a fékcsikorgásig. Születtek opusok autófékekre, fazekakra és vekkerekre, de az ilyen kísérleteket a szocreál ideológusai nem ölelték keblükre, még csak nem legyintettek rájuk mint szamárságokra, hanem üldözték őket.

*

A tükrözéselmélettel szemben áll Ananda K. Coomaraswamy, a művészeti írók fejedelme: „A művészet feladata, hogy megragadja az eredendő igazságot, hogy ami nem hallható, hallhatóvá tegye, hogy kimondja a primordiális szót, hogy visszaadja a primordiális képet.” A primordiálist egy másik magyar szóval talán ősideának, első szónak, első képnek vagy akár Igének mondhatjuk. A neolitikus művész azért absztrakt, vagy helyesebben algebrai, mert a nagyon különböző dolgok hátterében levő egyedüli forma csakis algebrai lehet. A kőkori művész nem dekorátor volt, hanem metafizikai ember. A zene tehát azért lehet a szentnek a legősibb kifejezése, mert mindig metafizikai, soha nem lehet még annyira sem konkrét, mint például egy ikon. „Egy bizonyos szempontból a közönségnek igaza van, szeretne szórakozni, és szeretné megtudni, hogy miről szól a mű. Közölni kell vele a fájdalmas igazságot: a művek többsége Istenről szól, akit illedelmes társaságban sohasem emlegetünk. (…) A mű nevelési célja nem az érzékenység fejlesztése vagy a vizuális kultúra növelése, hanem filozófiai nevelés. Tárgya ontológia és teológia, az élet tervrajza.”

Coomaraswamy fölfogása szerint tehát a művész az Ég üzenetét közvetíti a Földnek. Ezt a műveletet nevezzük orfikának.

*

Minthogy a zene lényegében az égből származik, a régi idők bölcsei olyan művészetnek tekintették, amely összefogja a többit, ezért rendszerint együtt tárgyalták a költészettel, a tánccal, a szertartásokkal. Sőt, arról is meg voltak győződve, hogy a muzsika a társadalom életére közvetlen és döntő hatást gyakorol. Platón írja az Államban: „A jó, illetve a rossz ritmus a szép és a csúnya beszédhez hasonul, s azt követi, akárcsak a jó, illetőleg a rossz dallam. (…) Így hát a helyes beszéd, a jó dallam, a rend és a ritmus együtt jár a jámborlelkűséggel, persze nem azzal, amelyet szépítőleg a »butaság« értelmében használunk, hanem a valóban jól és szépen kialakult erkölcsi magatartással.”

Az első ismert zenepedagógus a spártai Terpandrosz volt, aki oly csodálatosan játszott kitharáján, hogy egy alkalommal lázadást csillapított le vele. Kína sem maradt el Görögországtól. Sziün-ci, az első kínai zenetudós írja: „A zene (jo) voltaképpen öröm (lo). Az ember nem lehet el öröm nélkül, ha pedig örül, akkor ezt hangokkal kell kifejeznie, mozgás és nyugalom által kell testi formába öntenie.” A régi kínaiak, a görögökhöz hasonlóan, a zene körébe sorolták a zenés-táncos játékokat, sőt a költészetet is, mint ezek részét. Nem mellékes, hogy a zene és az öröm írásjele megegyezik.

De folytassuk Sziün-civel: „Ha az ember úgy ad örömének testi formát, hogy letér a helyes útról, akkor nem kerülheti el a felfordulást. A régi királyok gyűlölték a felfordulást, megállapították tehát az Ódák és Himnuszok muzsikáját, hogy a zenét megtarthassák a helyes elvek útján (tao). Céljuk az volt, hogy a muzsika képes legyen örömet kelteni, de soha ne ernyesszen el; hogy szépsége képes legyen változni, de soha ne hunyjon ki; a hangok sokasága vagy kevesebb volta, szerénysége vagy gazdagsága, valamint a szünetek és hangok ritmusa képes legyen felkelteni az emberben a jóra való hajlamot; s a bűnözés szellemének a zene ne nyisson utat a szívbe.”

Az ünnep, a zene és az öröm szent egysége – a kultusz és a kultúra azonossága – még ma is elevenen él a természeti népek szertartásaiban, melyek egyszerre istentiszteletek és mámoros kifejeződései az istenélmény örömének. Ezek az ősi rítusok mindig totálisak: a mozgás, a szó, a költészet, az ének, a játék, a szín – valamennyi művészet, sőt, az egész közösség (!) részt vesz bennük, hogy a mennyet megidézzék.

Tudjuk Platóntól és Sziün-citől, hogy a zene üdvösségszerző, mert képes fölkelteni az emberben a jóra való hajlamot, ám ugyanúgy a bűnözés szellemének is utat nyithat a szívbe.

*

Napjaink mítoszhamisító nagyüzemeiben, a filmgyárakban, amikor valami csuda mutatványra készülnek, vadul kezdenek villogni a komputerek kijelzői, szereplők téridő-generátort emlegetnek, vagy fantasztikus fegyvereket szednek elő. A valódi mítoszokban a hősök ilyenkor sokkal egyszerűbb eszközhöz folyamodnak: dalra fakadnak. A zene ugyanis a legnagyobb erők egyike. Valóban mitikus hatalom, a mítosz pedig a kezdet kezdetének megnyilvánulásait idézi föl. Sarkadi Imre megrendítő novellát írt Apollón és Marszüasz szatír párviadaláról, ami, mint ismeretes, életre-halálra ment: Apollón lanttal küzdött, Marszüasz fuvolával. Tudjuk, utóbbi vad, eksztatikus dallamokat játszott, s vesztett – Apollón elevenen megnyúzta. A Kalevalában Joukahainen, a lapp legény hívja énekpárbajra Vejnemöjnent: „Vejnemöjnen dalba kezdett: roppant a föld, a tó rengett, reszkettek mind a rézhegyek, dombok döngtek, dübörögtek, kősziklák kettészakadtak, parton a kövek pattogtak! Varázsolja Joukahainent: szánrúdját szederbokorrá, jármát rekettyévé rontja, szánja talpát tűzfa tönkké” – és így tovább. Végül: „Magamagát Joukahainent derékig dágványba dugja, mellig mocsárba meríti, hónaljig homokba nyomja.”

Dalnokversenyeket minden komolyabb kultúrában rendeztek, Spártától Németországon át a Röpülj páváig. De Vejnemöjnen éneke több az egyszerű nótánál, varázserő van benne. A varázslat, tudjuk, természeti és a természetfölötti erők összekapcsolása. A zene képes erre. Ez azt is jelenti, hogy a zene lényegét földeríteni annyi, mint föllebbenteni a fátylat a lét titkáról.

A zene hatalma azóta sem enyészett el: a hatalmas és legyőzhetetlen Szovjetuniót nem a Franciaország-méretű Ukrajna vagy a megszámlálhatatlan mohamedán népek kezdték szétverni, hanem Vejnemöjnen utódai, a csöppnyi észtek. Ősapjuktól vették erejüket: alig milliónyian húszezer kórusban énekelnek. A zenénél jobban semmi sem képes társadalmat szervezni: ha jól élünk vele, fölemel, a rossz, az eretnek muzsika viszont megront.

Az isteni származású Orpheusz lantjával elbűvölte az egész természetet, sőt az Alvilágot is, hogy szerelmét, Eurüdikét kiszabadítsa onnan, Orpheusz nevéből származik az orfika szó, ami azt jelenti, hogy a zene, és általában a művészet, lényegében istentisztelet, kultusz, összekötő kapocs Ég és Föld között.

*

A helyzet természetesen nem ennyire egyszerű. Az Ég–Föld viszony, mint minden harmonikus rendszer, valójában hármas természetű, mert a poklot is jelenti, ez az Orpheusz-mítoszból világosan kiderül. Az indiai Dzsaimija Brahmanában is szerepel egy különös zenei párbaj. Ananda K. Coomaraswamy így ismerteti: „Pradzsapáti és a Halál egymással ellentétes áldozatot mutat be: két hadsereg, két szólam segíti a hősöket. Pradzsapáti szólama dicsőítő énekekből, recitativókból és rituális cselekedetekből áll, a Halálé pedig abból, amit merő szórakozásból énekelnek és játszanak el hárfaszó kíséretében. Miután a Halál legyőzetett, a nők házába megy, és az, ami előzőleg az ő szólama volt, az ezután az lesz, amit az emberek saját gyönyörűségükre hárfakísérettel játszanak, cselekszenek, énekelnek.” Eszerint a szent, az orfikus muzsika emelné áldozatával az embert az égbe, a Halál pedig lerántaná. A Halál találmánya a szórakozató zene, sőt a szórakoztatóipar – amivel a történet végén ő ajándékozza meg az emberiséget. Ha kemények és pontosak akarunk lenni, úgy is mondhatjuk, hogy ez az ajándék maga a Halál, a pusztulás, a pokol.

*

A művészet nagy, orfikus korszakaiban, utoljára a középkorban, nem szignálták a mesterek alkotásaikat. Miért? Mert a mű nem róluk szólt. Lényegében papi hivatást folytattak: önmagukat az égi üzenet közvetítőinek tudták. „Mert valójában nem én alkotok, én csak az eszköze vagyok az alkotásnak: az individualitás a művészetnek sem célja, csupán eszköze” – írja Coomaraswamy. Európában a reneszánsz korában kezdett elszakadni a művész az égtől, és tisztelettudó, sőt alázatos eszközszerepét az önmegvalósítás büszkeségével, majd gőgjével cserélte föl. Ez az a történelmi pillanat, amikor a kultuszból a kultúra kiválik, és ez mindkettő számára végzetes. „Ahol a művész saját személyiségét kihasználva exhibicionistává válik, ott hanyatlásnak indul a művészet” – folytatja Coomaraswamy. Immár megértük a művészek exhibicionizmusát. És mi jött ki belőle? A zenélés ipar lett. Az önmegvalósítás eredménye pedig a normális, a teljes ember? Vagy ellenkezőleg, a specialista, a töredék lény, aki legföljebb sikeres és pénzes? Hamvas szerint „az a zenész, aki nem közvetlenül, az első forrásból hallja az eddig még meg nem nyilatkozott hangösszefüggést, az nem művész”.

*

A posztmodern zeneipart – akárcsak a festmény- vagy az irodalomkészítést – két részre lehet osztani. Az egyik oldalon áll az ún. magas kultúra, a másikon a szórakoztató. A komolynak mondott zenészek – és írók – legsikeresebbjei a vezető kritikusok útmutatása szerint, az izmusok parancsára, a piac pillanatnyi ihlete szerint dolgoznak. Szó sincs az Ég és a Föld közötti üzenetváltásról. Műveiket hangos sajtóvisszhang fogadja, de a bemutató után élő ember nem hallgatja meg őket – ugyanis elsősorban akusztikai problémákról szólnak, ezért unalmasak és érdektelenek, legföljebb gimnáziumi fizikaórán lehetne bemutatni őket. Hogy ismét Coomaraswamyt idézzük: „A művészet a dolgok lényegét utánozza, nem pedig megjelenési formájukat.” Tehát semmi esetre sem a hangokat. A hangok – akár a képzőművészetben a színek és a formák – nem témái és végképp nem céljai a lényeg megjelenítésének, hanem csupán eszközei. A zeneakadémiák bérletesei ezért az atonikus koncert után odahaza azonnal bevesznek egy adag Bachot ellenméreg gyanánt.

A másik oldalon állnak a szomszéd Laliék, akiknek megfájdul a fejük a kísérleti zenétől, joggal, mert nem értik, hiszen nincsen égi-emberi üzenete. Bachtól viszont megijednek: az Ég és a Föld szédítő – közös! – távlata valóban megrendíti a kikapcsolt embert. Márpedig a nekik gyártott szórakoztató zenei termék a kikapcsolásról szól, sőt, mai formájában az agyműködés leépítéséről.

*

Szent Ágostonnak van egy érdekes párbeszédes eszmefuttatása A zenéről című művében: „A nép tapsai és mindenfajta színházi siker szerinted nem azon dolgok közé tartozik, amelyeket a szerencse és a műveletlen emberek tetszése határoz meg? – kérdezi a Mester. Mire a Tanítvány: Azt hiszem, semmi sem esetlegesebb ezeknél. Mester: Ha valaki azért énekel, hogy dicsérje őt a nép, vajon nem többre becsüli-e a sikert, mint az éneklést? Tanítvány: Föltétlenül. Mester: Ha nincs olyan színész egy se, aki foglalkozásának célját nem a pénzben és a sikerben látná és keresné, akkor le kell vonni a következtetést, hogy a színészeknek vagy nincsen zenei tudásuk, vagy jobban hajszolják a sikert és az egyéb javakat, mint a dolgok megértését.”

Ágoston kivételt sem tesz, amikor azt állítja, hogy a színész – mai szóval: a zenei szórakoztatóiparos – vagy kontár, vagy árulója a muzsikának. Ha ismerte volna az indiai hagyományt, kimondta volna, hogy a Halál ügynökei valamennyien.

És ha Ágostontól másfél ezer évet ugorva korunkban nézünk szét, azt tapasztaljuk, hogy korunk zenéje – akárcsak festészete, filmje és irodalma – túlnyomórészt szórakoztatóipari termék, magyarán giccs. Nem orfikus, nem istentisztelet, nem kultusz, ezért az emberi léleknek sem felel meg. A Dolgoknak, a pénznek veti magát alá, a sikernek, a mulandóságnak, a Halálnak. Hatástartománya az emberi alatt van: az érzékszervekhez szól, esetleg indulatot kelt, érzelmeket. Mivel nincsen szellemi tartalma, műalkotásként nem létezik. Giccs az, ami nincs. Hamvas ezt írja: „A zenei hazugság a legelvetemültebb, mert az embert a legvédtelenebb oldalán demoralizálja; megakadályozza az emberben a logosz pirkadását; idiotizmust követel: vidám menetelést a koncentrációs tábor barakkjai között az akasztófa felé, mindig fortissimo.” És valóban, a szórakozató zene minden évben hangosabb és hangosabb lesz.

*

Hallgassuk most az ókorból a kínai Sziün-ci gondolatait: „A zene az égalatti legnagyobb egységesítője, a belső harmónia köteléke, amit az emberi természet követel meg.” (…) „Ha a zene kiegyensúlyozott és nyugodt, akkor a nép békés lesz, és nem züllik szét. Ha a zene tisztelettudó és méltóságteljes, akkor a nép szeretni fogja a rendet, és nem támaszt felfordulást. Ha a zene elbűvölően szép, és ezáltal veszélyessé lesz, akkor a nép nemtörődöm és állhatatlan, alantas és közönséges lesz.”

Milyen a zenénk? Kiegyensúlyozott? Nyugodt? Elbűvölően szép, vagy még az sem? És milyen a nép? Békés? Méltóságteljes? Vagy alantas és közönséges?

Ki ilyen, ki olyan.

De sose beszéljünk másról, kérdezzünk helyesen: milyenek vagyunk mi?

Milyen a mi a zenénk?

*

Bevallom, elfog a harctéri idegesség, amikor valaki az agyát vereti dzú-dzú zajjal. Miként gyűlölheti valaki ennyire a zenét? Önmagát? Mindenkit? Múltkor Lali szomszéd a kocsiját hátravitte a kertbe, letekerte az ablakokat, és az egész környéket elárasztotta a gépek zenéjével. Már kezdtek hullani a fákról a rigók meg a fülemülék, amikor én is hátravittem a kocsimat, letekertem az ablakot, és benyomtam Bachot tövig. Két perc múlva csönd lett.

A zenegyűlölők világszerte nyomulnak. Bőgetik a strandon, az autójukban, a benzinkutaknál, a bevásárlóközpontban kötelező a bömbölő giccs a sárgarépa-vásárláshoz. Mint tudjuk, ezek a helyek korunk székesegyházai. Nem csodálkozunk a bennük lakó szellem és a neki zengő zsoltárok, himnuszok és zsolozsmák tökéletes egységén.

Ha megkérdeznénk Laliékat, gyűlölik-e a muzsikát, meghökkennének, és tagadnák. Ők bizony lelkes zenerajongók. Hanem amivel támadják önmagukat és környezetüket, az bizony gyilkossági kísérlet. Mi több, istenűzés. Ők szórakozásnak mondják.

*

Mozart muzsikája még egyszerre a legmagasabb művészet és szórakozás, le lehet írni a zene és az öröm közös kínai írásjelével. Azt alkották és hallgatták, amit a legjobban szerettek, vagyis a munka, a mű és az öröm még nem vált szét. Gondoljunk a régi tánczenékre: a menüettek, a gavotte-ok, sőt a csárdások és a különféle népek lakodalmas táncai mind-mind ennek a hajdani egységnek a bizonyítékai. Az újkori nagy muzsikusok – Brahms, Liszt, Bartók, Kodály – egyaránt a népzenéhez nyúltak vissza mint tiszta forráshoz, amikor a koncerttermek kongani kezdtek a szellemi ürességtől. Ezektől a mesterektől azt is tudjuk, és ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a népzene és a legmagasabb igényű ún. komolyzene között semmiféle színvonalkülönbség nincs. Sőt, ha mégis, akkor az az előbbi javára szól.

*

A komolyzene és a könnyűzene elkülönülése Gazdaságkor szétválasztás- és giccstörvényének következménye. Mivel kezdődött? „Odáig jutottunk, hogy szétválasztottuk a munkát és a kultúrát. A kultúrát olyasminek tekintjük, amit szabadidőben kell megszerezni. Ott, ahol a munka egyben nem a kultúra eszköze is, csak irreális, melegágyi kultúráról beszélhetünk. Ha a kultúra nem nyilvánul meg mindabban, amit csinálunk, akkor nem vagyunk kulturáltak. Veszteségünk mélységének legékesebb bizonyítéka az, hogy ahova civilizációnk sorvasztó lehelete eljutott, ott minden más nép kultúráját elsorvasztotta” – írja Ananda Coomaraswamy.

Samuel Pepys a XVII. századi London életéről írott könyvében fontos tényként említi, hogy a szobalánynak komoly szerepe volt a családi kórusban. Ha ennek nem tudott eleget tenni, akkor nem alkalmazták. Kétszáz éve az operaslágereket még fütyülték a suszterinasok az utcán. Lali és barátai egyre ritkábban énekelnek, a diszkózajban ugyan mit dalolhatnának? A dzú-dzút vagy a kísérleti koncertzenét el lehet fütyülni? A kultúra elvesztésének lényege éppen ez: nem alkotjuk, és nem éljük, hanem fogyasztjuk. Vesszük. Laliék megvásárolják pénzükön a nekik rendelt úgynevezett könnyűzenét, a műveltebb fogyasztóréteg pedig a komolyat. A végeredmény a munka, a kultúra, a művészet szétválása? Annál is rosszabb: lényünk hasadozik szét.

*

A zenék között természetesen mindig léteztek különbségek, miként az emberek szellemi színvonala között is. Platón Államában fejti ki Szókratész az ember lelke és zenéje közti analogikus kapcsolatot: „Majd azt is meg kell beszélnünk Damónnal, hogy milyen versmérték illik a rabszolgalelkülethez, a dölyfhöz, az eszeveszettséghez és a többi rossz lelki tulajdonsághoz, és milyen ritmusokat kell meghagynunk az ezzel ellentétes tulajdonságoknak.”

Philoxénosz dythirambus-szerző, Platón kortársa csöppet sem volt rabszolgalélek, noha balsorsa folytán előbb Athénban élt hadifogoly rabszolgaként, majd később Szicíliában is, ahol I. Dionüsziosz türannosz fogságába esett. Itt udvari zenész lett, és feladatköréhez tartozott az uralkodó dilettáns zöngeményeit dicsérni. Ő azonban nem rejtette az igazságot véka alá, mire Dionüsziosz a kőbányába küldte. Egy év múlva visszahozatta, mondjon véleményt újabb műveiről. Philoxenosz végighallgatta, majd odaszólt a porkolábokhoz: vigyetek vissza a kőbányába.

*

Mi a zene föladata a társadalomban? Sziün-ci szerint: „A zene azért különbözteti meg egymástól az egyeseket, hogy ezáltal megteremtse az összhangot, azért hasonlítja össze a különböző dolgokat, hogy ezáltal tegye széppé a részek arányát, s azért egyesíti a különböző hangokat, hogy ezáltal megteremtse a művészi szépséget. Így képes rávezetni mindenkit az egyetlen helyes útra.” Korunk ezzel szemben tagadja, hogy létezne egyetlen helyes út. Azt állítja, hogy annyi helyes út van, ahány egyén él a földön, ezért fölösleges az összhangot keresni, és senkit sem kell a helyes útra terelni. Ez természetesen hazugság: amit manapság erősen bizonygatnak, annak az ellenkezője sem igaz. Korunk éppen úgy az egyetlen helyes út álláspontját vallja, mint bármelyik előző. Ez az út, mint tudjuk, a mefisztói alku, a világelfogyasztás útja. Azért vált szükségessé a művészet földarabolása komolyra, könnyűre s még tovább izmusokra, nehogy megvédjenek bennünket Isten hírnökei: Palestrina, Bach, Mozart, Bartók és a többi orfikus muzsikus. Az izmusok – miként Jungtól tudjuk, tisztes helyükről kiűzött démonok – a Dolgok uralmát szolgálják, egy ütemre lépnek a divattal. Így folytatja Sziün-ci: „A szertartások és a zene lehanyatlása, ugyanakkor az eretnek zene fölemelkedése: a veszedelmek, az ország feldarabolása, a sértés és a szégyen alapja.” Erről beszélünk. A szertartások és a zene lehanyatlása egybeesik a globális veszedelmek támadásával, az országok külső és benső földarabolódásával. De Sziün-ci nem csupán az igazi zene lehanyatlásáról beszél, hanem arról is, ami a helyébe lép. „A zene mély hatást tesz az emberekre, átalakítja erkölcseiket, megváltoztatja szokásaikat. Amikor a régi királyok a szertartásokkal és a zenével irányítottak, akkor a nép békés és nyugodt volt. (…) Valahányszor erkölcstelen muzsika gyakorol hatást az emberekre, lázadó szellem felel arra, és felfordulás keletkezik.” A gépek zenéjében nem a szeretet lelke él, hanem az erőszaké. Láttuk Dionüsziosz és Philoxénosz esetét, és úton-útfélen szenvedjük Laliék támadásait. Higgyék el, a zenegyűlölet és a mindennapi erőszak terjedése egyazon jelenség két oldala. Ellenpróba: el tudják képzelni, hogy egy Chopin-rajongó kedvencének szonátáit bömböltetné mások fülébe?

Az erkölcstelen vagy eretnek zenének a régi időkben nem voltak polgárjogai, védekeztek ellene. A középkori egyház tilalmazta.

*

Az eretnek muzsika nem orfikus, nem az Ég és a Föld között közvetít. A pénzről szól. S mivel hitetlen, nincs se dallama, se ritmusa. Az avantgárd komolyzenéből már hetven éve száműzték a dallamot, a szórakoztatóból a ritmust. Hogy mondhatunk ilyent, amikor a diszkózene tömény ütem? Nos, éppen erről van szó: nem ritmus, hanem ütem. Mint tudjuk, a ritmus az élet, a természet, a lét lüktetése, ezzel szemben az ütem a gép egyhangúsága. Aki a Dolgok uralma alatt áll, annak a gépek húzzák a nótáját. Olyan emberek segítségével, akik teret engedtek lényükben a gépnek, a személytelenség démonának. A mai tömegzenéket gépek készítik – gépeknek.

Akármelyikünk szerezhet dzú-dzút egy átlagos számítógépen átlagos programmal, amelynek mondjuk, hat hangsávja van. Az egyikre teszünk egy cintányért, a másikra tapsot, a harmadikra sikolyt, a negyedikre és az ötödikre egy-egy dobgépet, s még mindig marad egy, amit ki se kell használnunk, nehogy túl muzikális legyen a kompozíció. Művünk pontosan úgy fog hangzani, mint ami az istenűző zenegyűlölők magnójából dübög.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben