×

A vénasszony harmadik története

(regény, II/1. rész)

Kolozsvári Papp László

2002 // 09
Hogy mi volt a dolga János hadnagynak Temesváron? Neki kellett foltozgatnia a mocsárlégben minden szegletén romladozó kaszárnyát. Falat rakatott, repedt tornyot támasztott meg gyámfallal; a követ messziről hordták Temesvárra sárban vánszorgó parasztok, dágványban el-elakadó szekerek. A legénységi termek elkorhadt padlóját szedette fel; a foszló deszkaszálakból felszálló por beült a ruhájába, beette magát a bőrébe, s szivarbarnára színezte; János hadnagy arcán a bőr elébb barna, aztán vörösessárga lett, s úgy fénylett, mint kopogóbogár-szárny. A feltépett padlódeszkák alól ezernyi rovar iramodott szerteszét, rejteket, sötétséget a katonák gúnyájában keresve; a csupasz követ gombarengeteg lepte be; a tűz sem fogott rajta.

Temesvár kőházai mocsárra épültek, s hogy el ne nyelje őket az ingovány, óriás fenyőszálakat vertek le elébb a szörcsögő földbe. A fenyőket a Ruszka-havasról hozták hosszú szekereken; egy szekér hét-nyolc öl is megvolt. Jöttek éjjel, jöttek nappal a végtelen bánsági lapályon, Belence után átkeltek a Bégán, s folytatták útjukat Temesrékás felé. A szekeresek együtt ettek, együtt aludtak az ökrökkel, éppen csak annyit, hogy új erőre kapjanak, s folytassák útjukat; egy hét menet után mintha helyben jártak volna, a síkon semmi sem változott, ők nem is mozdultak, csak a nap; éjszaka pedig a csillagok forogtak el fölöttük közömbösen. A Ruszkáról a fenyőszálak mégiscsak eljutottak nagy lassan Temesvárra, öt-hat egy kötegben, mintha valamiféle elliptikus csillagpályán keringtek volna; föltűntek a havason, bejárták tojásdad útjukat, s alászálltak Temesvár mocsaras mélységeibe, hogy aztán onnan – éppoly láthatatlanul, aminthogy azt sem láthatja az ember, miként kerül át a Nap nyugatról keletre – a hosszú fenyőszálakból kötött szekerek felbukkanjanak újra a Ruszkán, s induljanak újra elliptikus csillagpályájukon Temesvár felé.

János hadnagy ennek a pályaelemeit számította ki sárga papíron vagy számolásra szolgáló palatáblán.

A hat-nyolc öles szálakat kihegyezték, hegyüket tűzön megedzették, vaséket is vertek rájuk, égnek emelték, s óriási háromlábakra fölfüggesztett vascipókkal beleverték őket a földbe. Szorosan egymás mellé. Ha megengedjük, holott meg nem engedhetjük, hogy a Temesvár mocsaras mélyeibe vert óriási fenyőtüskék szabadulni próbálnak, vajon elképzelhető-e biztosabb rabság, sötétebb tömlöc, mint homlokig a földben, szorosan egymás mellett, összepréselve, a nedves mélyben! Fölébük házak tornyosultak, álltak szilárdan; a Temesvárt tartó cölöperdőt csak a földgolyó szerteszét szakadása vethetné szét sötét fészkéből.

János úr boldog volt! Ahogyan nem szeretett engem, holott velem élt abban a lápra támaszkodó kunyhóban, úgy mérnöki munkáját sem szerette, mégis úgy merült el benne, mint földbe sulykolt gerenda, szorosan feszülve egyik a másikhoz. Számolgatott valamit szüntelen. Alkalmasint azt, amitől apja, professzor Farkas annyira féltette, ám amit mégis oly diadalmasan vetett elém akkor, hajnaltájt, amikor legnagyobb megkönnyebbülésére meghalt a rettenetes Zsuzsanna, ő végre ízekre szedhette, megállapíthatta, hogy a lépe!, az volt az oka mindennek, s hogy ez az infámis testrész asszonyi hiúságnak lett pokoli ősköve, s büntette őt, a szörnyű Zsuzsannát, de büntette őt magát is, Farkas urat, aki a csábításnak áldozatául esett volt Kolozsvárott! Ilyen szépen összejött minden professzor Farkas elméjében, miközben odavágta elém a János úr levelét, melyet Temesvárról írt neki, s amelyben arról povedál, hogy kifordította sarkából a világot! S miközben Farkas úr diadalmasan megmutatta a levelet, kéjesen megropogtatta a derekát, hiszen már régebben elvégezte magában, hogy ő bizony új asszonyt vesz a házhoz, megérdemli, nem olyan öreg ő még, hogy csak a háztartást bízza rá. A levelet tehát visszagyűrte a zsebébe, s közben az elméje a Teréz húsos csípeje, kőkemény tompora körött forgott-gomolygott, már ahogy elméhez illik.

János mérnök úr boldogságát egyre növekvő aggodalommal kísértem. Verette a cölöpöket, arca barna volt a kaszárnyapadló porától; néha combig merült a dágványba, a Béga partján húzódó utat erősítvén; a sár rászáradt a ruhájára, s úgy potyogott le róla minden lépésre, mint vedlő gyíkról a bőr. Büdös volt, undorító. Csak a szeme élt, valamiféle gonosz fény sütött a szeméből; nem evilági. Féltem, hogy csodát tesz! Miként odafent a magas hegyekben, Erdély kegyetlen szívében életveszélyes volt minden csodatétel, úgyképpen az életét kockáztatta az is, aki Temesváron, a lápra épült városban, büdös katonák és részeges cimborák között csodatételre vetemedett.

Ámbátor János mérnököt nem kellett félteni a duhaj cimboráktól. Tán inkább a cimboráknak volt jó okuk tartani a megátalkodott párbajhőstől, aki kardvívásban olyan mintát cakkozott az ellenfél mellére, amilyet a pálinkásmeszelyekkel maradék értelmüket is elütő bajtársai csak rendeltek tőle. Hogy aztán a kardot a füstös légen át a mestergerendához hajítsa, s mikor az ott pengve, remegve megállt, kiparancsolja a placcra valamelyik cimboráját a legveszélyesebb mutatványra. Hogy mersz is kellett ahhoz?! Régen elitták akkor már a tiszt urak az utolsó csepp józan tartózkodásukat is! Úgyhogy valaki büszkén kiállt a placcra, pipáját szája sarkába vágta, s János úr ráemelte kézi mordályát, s úgy szétlőtte a füstölgő pipát, hogy csak egy kis csonk maradt a diadalmasan röhögő foghíjas szájban. Ehhez képest semmi volt, hogy az ajtófélfába vert vasszeget egyetlen kardcsapással vágta le! Potomság!

Télen, amikor a farkasok éhükben a város környéki tanyákat üvöltötték körül, s falkákba verődve Temesvár határáig merészkedtek, a tiszt urak vadra keltek. A láp kopogósra fagyott, a szíjas nád véresre karcolta a bőrt, ha csupasz kézzel érintette az ember. A kirendelt patrul már este útra kelt, fölverte a falvakat, a férfiakat óriási félkörben állította fel, s adott jelre a hasas arcvonal elindult Temesvár felé; lábast vert, kurjongatott, kereplőt hajtott; a patrul a pisztolyából pukkantgatott.

János úrnak akkor már nem jutott eszébe, hogy csodát tehetne, ha akarna. Nem is akart. Ott kuporgott lövészlyukában a többi cimborával, talajszinten vizsgálva a síkot, abból a szögből, amelyből a legjobban észrevehető a pusztaságokon a mozgás, távolodás vagy közeledés, magányos strázsa vagy eliramló vad. A föld szintjén, melynél alantabb már csak János mérnök állt éjszaka vájt vadászgödrében, jeges havat terelgetett a szél, gubancokba összekapaszkodott, boszorkánygyűrűkbe gömbölyödött nádszál, bogáncs és sás hengeredett a semmiből a semmibe. A szél tornyokat emelt a vékony hópaplanból, le-leterítette, hogy kisvártatva felkapja, s odébb tegye le ismét.

Távolról – a hang messze terjedt a jégfoltos pusztaságon – hallani lehetett a hajtók hangját. S mintha csak a hangfoszlányok testet öltenének, állatok cikázása, iramlata, fel-feltűnése, ponttá zsugorodása élénkítette meg a szürke semmit. Nyulak, lomha fácánkakasok, más káráló kétlábúak rebbentek el János úr előtt. Lőni még nem lett volna szabad, hiszen toportyánra mentek, de ki bír ellenállni a vadászszenvedélynek, ami a ravaszra fonódó mutatóujjban zsibong. Innen is, onnan is lövések hallatszottak, ugyan ki tud ellenállni a csillogó rókaprémnek, a finom nyársonsülttel kecsegtető fácánkakasnak.

Hullt a farkas is. Este a csenevész fákból rakott, nyuszorgó tűz mellett hosszú sorban feküdtek az ordasok, távolabb a nyulak, fácánok, galambok. S még távolabb, hogy ne zavarja az urak mulatságát, azok a hajtók, akiket vadnak néztek a kavargó hajnali homályban megbúvó vadászok. Majdnem mindig volt köztük gyermek is. A jobbágykölyköket ellenállhatatlanul vonzotta a vadászat; ha feltűnt a faluban a patrul, nem volt az a hatalom, ami visszatarthatta volna őket. Facipőben, nádbocskorban iramodtak ki, s ők voltak mindig az első lövések áldozatai.

Ott feküdtek hát, élők és holtak. Az élők fakupákból itták a gabonapálinkát – a vadászatokra nem jutott a messze földről hozott, nagy kincsként porciózgatott borból. Volt viszont pálinka, s a Ruszkáról fenyőfaszálakat fuvarozó jobbágyok mindig hoztak néhány hordó fenyővizet is. A kupaszám nyakalt pálinkától aztán sorra eldőltek a vadászok, eltátott szájukból odvas fogak szaga, kupájukból romlott boróka bűze áradt. Első duhaj jókedvükben még ölelkeztek, s amint egymás nyakába borultak, szembeokádták egymást. A nyálkás okádék ráfagyott a szerteszét heverő vadászok mentéjére, amiképpen az elejtett vadak vére is ráfagyott a bundákra. Vércsüngők fityegtek a farkasszőrön, rókaprémen, a kövér madarak tollán.

Mindenki ott hevert öntudatlan a jeges földön, egykedvű juhászok táplálták a tüzet meleget nem adó, hirtelen fellobbanó, ki is hunyó nádkötegekkel. Ekkor léptem elő én, férfiruha volt rajtam, szőrével kifelé fordított báránybőr bundámról úgy lógtak a jégcsapok, mint nyári fákról a pulykatakony. Megráztam János vállát, aki magányosan állt, a bánsági pusztaság semmijébe meredve, olyanképpen, ahogyan nagy gondolkodókat ábrázolnak nürnbergi betűfaragók a kacifántos iniciáléikon. János fáradt volt, részeg, a vérengzés mámorát fölváltotta benne a savanyú émely. Akkor még elég bizalmas kettesben éldegéltünk ahhoz, hogy elmondja, úgy érzi, kipukkad a feje, nádszállal felfújt béka, mint azt gyakran láthatta, nyáron, a vár alatti mocsárban – gyerekek játéka volt: ki tud békát nagyobbra fújni, mielőtt szétdurranna, mint tüzes bomba. Ilyenkor, mondta, ölni tudna, de nem farkast, hanem embert. Az ölési kedv és a lehetséges áldozatok közt azonban valamiféle könnyű firhang, áttetsző lepel lóg, amibe ő belenyúl, beledöfi kardját, belelő pisztollyal; de lőhetne akár ágyúval is, a könnyű firhang alig lebbenve elnyeli kardját, golyóbisát.

Ez gomolygott hát Jánosban, amikor ott állt a bánsági párában, a részegek bűzében, a zsákmányból áradó alvadó vér szagában. Nem gondolkodott életen, és azokon az átkozott paralellákon, nem számok nyüzsögtek a fejében, csak a testi bomlás milliom hangyája. Ennél már jobb volt, amikor ő is ott feküdt részegen a többiekkel, a jeges földön. Egy katona áthengerítette néha az urakat egyik oldalukról a másikra, hogy fagyos fertályukat is érje a kis, hitvány meleg, ami a nádtűzből áradt. János arca gyűrött volt, mint golyó roncsolta nyúlpofa. Szeme se csillant, mintha csak két barna kavics állna ki a horpadt szemüregből. Konkáv volt ez az arc, egyszersmind konvex. Az élet nem tért vissza az arcba, s ő úgy követett, mint aki még mindig ájultan hever; csak az alélt, kificamodott, görcsös test mozogni tudott, követett, amint ott mentem előtte, végig a kiterített zsákmány mentén, vérbe fagyott farkasok, rókák, nyulak, apróvadak közt, s tovább, a tollbegyükön vérgyöngyöt viselő fácánok, fajdok közt; de volt ott vidra, borz, vadmacska, nyest. Arca mintha kitisztult volna, amikor a nemes vadmadarakhoz érkeztünk! Micsoda vadászdiadal! Siketfajd és magyarótyúk, túzok és nyírfajd, szalonka és császármadár!

Odaértünk, ahol a halott gyermek feküdt. Valaki marék füvet tépett, s az arcára szórta. A szálak közt kifehérlett a halott szemgolyó. Keze görcsösen kapaszkodott a jeges porba; ötfogú gereblye. A golyó a mellén érte, a szívét ütötte át. Egyetlen összerándulás, amint repül a hajnali bánsági síkságon, golyótaláltan, hogy aztán találkozzék a földdel, amiből lett, s amivé leend.

János óvatosan körülnézett, magam is olyanformán álltam, hogy takarjam őt, hogy senki se láthassa, amint a halott gyermek fölé hajol, kibontja réklijét, letörli a vért a sebről, majd letörli a szűk mellkasról a sebet is. Hasára fordította a gyermeket, a hátát lemeztelenítve ott is eltörölte a golyó nyitotta sebet. A gyermek mélyet lélegzett, szája kinyílt, szeme összeszűkült. Fény csillant benne, gyanakvó fény. Páni riadalom. János ülő helyzetbe segítette, mire a gyermek feljajdult. Lábán is érte golyó, sípcsontja kettébe tört. Mielőtt azonban a gyermek felsikolthatott volna fájdalmában, János végighúzta kezét a pipaszár lábon, s a félrebicsakló csont kiegyenesedett.

A gyerek vadul elrohant, megkönnyebbülve, hogy nem verik meg, amiért éjszaka kiszökött, s elvegyült a hajtók közt. János pedig magányosan indult vissza Temesvárra. Felkapott egy szekérre, mellékuporodtam én is, a kocsis megnógatta a lovat. Az úton vékony hó ropogott fukaron a kerekek alatt.

Akkor már minden tekintetben rossz volt János mérnökkel. El is határoztam, hogy elhagyom. S valóban, amikor egyszer, tavasz táján, kijött a várból, hogy zsörtölődésre, ütlegre, öklelő durvaságra betérjen abba a mocsárra néző kunyhóba, ami mégiscsak az otthona volt, engem már nem talált ott. De eltűnt nyomtalanul a várfalhoz tapasztott kunyhó is, melynek belső fala télen halálos hideget lehelt, nyáron viszont elviselhetővé tette a dögletes bánsági hőséget; felhangosítva éktelen békakuruttyolást, zümmögő szúnyogfellegeket.

Állt hát János a kunyhó hűlt helyén, s bámulta a semmit. Akkor már tudtam, hogy más alakban térek vissza az életébe; de csodálkoztam, hogy a pusztulás, a semmi láttán még csak fel sem kiált. Mindegy volt neki. Méltó fia volt professzor Farkasnak.

Állt hát, aztán vállat se vont, s elment.

Sokszor meggyanúsítottak, hogy én voltam Fanni von Schönbruck, aki levélkéket küldött János főhadnagynak Arad várába. Ez nem igaz! Fanni illatos szépasszony volt, emeletes házban lakott, virágnyelven értekezett az egész helyőrséggel. Az volt a célja, hogy férfi ahány csak van Aradon, az mind az ő hódolója legyen, az ő otkolonyos nyakát szagolja messziről, hozzá írjon szerelmes strófákat, amelyeket ő epekedéssel viszonoz. Rég volt háború, s ez nagy benső keserűséggel töltötte el Fanni von Schönbruck lelkét. Milyen szép is lett volna, ha ő küldi csatába a hősöket, akik mind egy szálig érte ontják vérüket! A férfi érte él, sőt érte hal! Fanni von Schönbruck azt szerette volna, ha minden férfi belétébolyodik, mivel azonban e helyzet sokáig fenn nem tartható, a férfi hulljon el a csaták mezején. Fanninak Napóleon idején kellett volna élnie. Mert a magyar szabadságharcra, ó, arra még húsz esztendőt kellett várni.

Nem én voltam Fanni von Schönbruck.

Én cemende voltam Aradon.

A Maros nagyot kanyarodik a város alatt. Bal partján áll a vár, mélyen a földben. Fölfelé, az égnek nem volt hogyan és miből emelkednie, tehát a föld alá bújt. Legalsó termeiben fel-feltört a víz, ha áradt a Maros. A falak dohosak voltak a legmelegebb nyárban is.

A tisztek csónakon eveztek át, ha bálba vagy bordélyba igyekeztek. Fáklyák imbolyogtak alkonyatkor a barna víz fölött. Az urak elébb bálozni mentek, egyenruhájuk csak úgy feszült a testükön, kard zörrent, sarok csattogott a kerékvető köveken, amikor a sarat hántották le lábbelijükről. Aztán amikor italtól megmámorosodván, az asszonyi testek szagától félőrülten, éjféltájt ismét kilódultak az utcára, kivétel nélkül mind úgy érezték magukat, mint akik megvesztek. Éles szavak röpködtek, duhaj nóták harsogtak. Akik egymásban is örömüket lelték, eltűntek a nádasban. Mindenki tudta, de senki nem vett róla tudomást. János főhadnagy sohasem állt azok közé, akik a másik férfi ölelésében kerestek enyhületet. Ő verekedett. Ököllel arcba vagy kard kard ellen. Nagy párbajhős volt őurasága. A bálok után azonban, a barna aradi éjszakában nem párbajok vívattak. Vadul őrjöngött minden férfi, mint iskátulyába csukott szarvasbogarak. Az egyenruhák posztóján még érezni lehetett a hölgyek parfőmjét, s ami ennél is elviselhetetlenebb volt, verejtékük kényes szagát. Az urak összegörnyedtek kínjukban, annyira feszítette, majd szétvetette ágyékuk a szűk nadrágot. Volt, aki lemeztelenítette magát, még csak odébb sem húzódva osztályos társaitól, s vadul markolászott, Krisztinát, Júliát, Erzsébetet szólongatva, míg végül rángatózva földre nem vetette magát. Így vált valahogyan elképzelhetővé a borzalmak borzalma, az iszonyat a tizedik hatványon, mint János főhadnagy mondta volt, a visszatérés a Maros túlsó partjára, a vizes hálóterembe, ahol fehér girlandot rajzolt a falra a salétrom, s bárhogy irtották is, keszeg patkányok menekültek, vagy álltak hátsó lábukra, mintha csak szóba akartak volna ereszkedni hálótársaikkal.

A báli melegből, a lobogó fáklyák fényéből visszatemetkezni a föld alá, a várba! Másnap kitört a tisztekből a kegyetlenkedés. A legkisebb vétségért is a legnagyobb büntetést szabták ki. S ettől fokozatosan megnyugodtak. Mintha csak nem valamelyik legényke meztelen teste feszült volna kikötözve a várudvaron, vesszőre várva, hanem a Júliák és Krisztinák, akik elbódították őket szépségükkel, illatukkal, hogy aztán hűtlenül elbocsássák őket, ők pedig belevesszenek az aradi éjszakába, üvöltve, mint veszett ebek… Walter őrnagy a pincébe vitette le a függelemsértő katonát, ott meztelenre vetkőztette, keresztre kötötte, s addig vesszőzte, amíg a sikoltozó szerencsétlen kínjaitól ő maga hatalmasan megkönnyebbült.

Én ennek a Walter őrnagynak voltam a cafkája.

Mert a bálok után a fáklyák a mi házunkhoz vezető úton imbolyogtak tovább.

A ház a Maros töltésére támaszkodott, ami a várost óvta, ha óvta, az áradástól. Cölöpök meredtek ki a homokból, búzaszállító hajókat kötöttek ki itt régen. A cölöpökön a deszkapallók már rég elkorhadtak, újakat rakattak rájuk, s ezekre deszkaházat tettek. Ez volt a mi házunk. Évente elvitte volna a Maros, ezért ha jött az ár, az egészet szétszedték, s felhordták a töltésre. Volt néhány szobácska, de azokon a báli éjszakákon, amikor a helyőrség tisztjei, mint veszett farkasok, üvöltve lökték be a kalyiba ajtaját, senkinek sem volt szüksége külön szobára. Ott esett meg minden a nagyteremben, ivászat, duhajkodás, párbaj, ibrikálás, ölelkezés.

A báli éjszakákat mi, lányok izgatottan vártuk, és rettegve féltük.

János főhadnaggyal való újabb megismerkedésem úgy esett, hogy ő mentett meg Walter őrnagy karmaiból.

A házban, melynek padlórései közt látni lehetett a Maros szürke vizét, parasztlányok, házukból kivetett, Aradra menekülő parasztasszonyok szolgáltak. Csupa sorsverte szerencsétlen, aki abban lelt feloldozást, hogy a sors csak még jobban veri osztályos társait, mint őt magát. Ha betegség, forróláz, sorvadás döntötte le valamelyiket, ápolgatták, ha nyár volt, elhajtották arcáról a szúnyogot, mely a magatehetetlent úgy belepte, mint lapát föld, ami a halott arcára hull. Ha kiverte a forróság, vizes réklit adtak rá, s elégedetten mondogatták maguk közt, de úgy, hogy a haldokló is hallhatta: ez se húzza sokáig! Aztán hogy valóban elment, az életben maradók arcán és tartásában valami félszeg diadal jelent meg. Amíg szekérre rakták, hogy a temető árkába vigyék a megboldogultat, ott álltak büszkén. Ők még élnek!

Majdnem minden duhaj éjszakán meghalt valaki közülük. Ezeket félrehúzták, s hajnal felé leeresztették testüket a Marosba. A város végén, ahol a Maros nyugatnak fordul, aligha találhatta meg valaki is. S ha egy pákász csáklyája beléakadt is, nem jutott annak eszébe, hogy partra húzza. A halak valamiért az ember arcát kezdik ki. Talán a szeméért.

János főhadnagy mintha megismert volna; mintha kísértetet látott volna. Csak nézett a lámpások fösvény fényében. Ahogy az ő arcára vetült árnyék és fény, úgy tűnhetett föl előtte az én arcom is. Ismertem minden vonását. Ha nagy belső felindulás kerítette hatalmába, arca eltorzult, az őrült Zsuzsannáéra emlékeztetett. Amikor ádázul kutatott elméjében, arca kisimult, hosszúkásabb lett, mint hegyesebb csúcsára állított, nem egyenlő szárú háromszög. De hát ennek az egyenletnek nem volt megoldása. Ott volt vele szemben az asszony, aki titokzatosan tűnt el az életéből, s vele együtt eltűnt a ház is, ahol lakott vele. És most itt van újra, arca maszatos, haja boglyában púposodik a fején. De ő az! Ő az! És mégsem lehet ő, hiszen azóta, hogy Temesváron utoljára látta, évek teltek el, s ez a fehérszemély semmit sem öregedett. Bőre oly hamvas, mint annak a lánynak a bőre, akit a havason ismert meg, s aki követte őt ide a síkságra, s aki esdekelve kérte, hogy menjenek, meneküljenek el innen, az ígérgetés és hitegetés földjéről; itt csak lassú elsorvadás és pusztulás lehetséges; itt, a világ legfenségesebb díszletei között; havas hegyormok, félkörben fenyves, alant kristálytiszta patak; őzek szökellnek, rigók röppennek, a medve olyan meghitten ballag elő a rengetegből, mancsában málna vöröslik, mint szelíd, mesemondó nagyapó.

Én semmit sem öregedtem. János főhadnagy tekintete azonban megtört, pedig hát tíz esztendő sem telt el azóta, hogy feladtam mellette reménytelen virrasztásomat. Mintha önnön apja lett volna; de nem hasonlított apjára, Farkas úrra. Anyja vízkóros szeme meredt rám a szűk arcból, s amint a fürkész tekintet torz vigyorra húzódott, mintha az ifjú, a kolozsvári Zsuzsanna arca rémlett volna fel, valamiféle mindent elpusztítani, lerombolni kész haragban.

Később elmondta, hogy előbb azt hitte, a lánya vagyok annak a lánynak, aki őt megmentette a vadászaton, vele jött Temesvárra, s akire ő nem hallgatott, hogy innen, Erdélyből bármi áron, még az élete kockáztatásának árán is el kell menekülni. Később azt vetette latra, hogy a húga vagyok annak a lánynak, aki talán nem is létezett, csak ő képzelte, hogy ott, a vadlesen kezét a kezére tette, aztán elvezette a tekervényes patak mentén le a völgybe, ki a hegyek börtönéből. János főhadnagy végül elintézte magában, hogy én nem léteztem sohasem, nem ölelkeztünk forrón, nem nekem mondta azt a keresztúton, hogy ő itt marad, hogy Bécs az már nincs is, nem is volt soha. Hogy immár biztos benne, hogy ő nem is járt sohasem Bécs városában, nem ott végezte hadimérnöki iskoláit. Ezt ő mind-mind csak képzelte… Így beszélt nekem később, amikor már Lembergben éltünk… S hozzátette: csak azért nem biztos teljesen, hogy ezt az egészet ő találta ki, csak az ő fejében fogant meg a császári város, a zord mérnöktanárok unalma, mert mintha úgy emlékeznék, ő volt, testi valójában, húsában, vérében, velejében az az ifjú hadapród, aki eljárt a bécsi színházakba, megleste előadás után a nevezetes dámákat, és azt a sajgó sóvárgást, amit akkor érzett, hegedűjátékba fojtotta. Ez mégsem lehetett csak az ő képzeletének a szüleménye, mint a sok tornamutatvány a magas matézis létráin, kötelein, esplanádjain.

És akkor – Lembergben immár, ahol közös életünk utolsó éveit töltöttük – megvallottam neki, hogy az a lány, akit ő megmentett a tébolyodott Walter őrnagy karmai közül, az én magam vagyok. És hogy nem késő, még semmi sem késő! Mindent megtett, amit a be nem váltható ígéretek földjén, Erdélyben és vidékén csak megtehetett. Én sem értem, senki sem érti, hogy mit vitt végbe azon a néhány árkus papiroson, amit az a szerencse ért, hogy híres elméletét arra írta le, s ezzel ezek a lapok mindörökre megszentelt lapjai lesznek az emberiségnek – nem, ezt senki sem érti! De vegye eszébe: ennyi volt, és nincs tovább! Még el lehet innen menekülni, még fel lehet lelni a földi boldogságot, már amennyire boldog tud lenni az árnyékvilágban egy Árkosi Benkő Zsuzsanna gyermeke; benne a téboly csírájával, a feneketlen becsvágy nyüveivel, melyek belülről fogják szétrágni. Még eljuthat Bécsbe, a híres-nevezetes német városokba, bejárhatja Hollandiát, láthatja Párizst, áthajózhat Angliába! Hogy miből fog megélni, hogy hol fogja hirdetni az igazát? Hát majd embert ölünk, ha kell, mondtam neki Lembergben, s néztem, amint arcvonásai úgy mállnak szét, mintha arca vízbe merülne, s vonásai szétomlanának, mint homok.

Aradon azonban János főhadnagy elvégezte magában, hogy kísértetiesen hasonlítok az ő kedvesére, aki úgy illant el, mint a kámfor. S ez a kísértetnő vagy cemende az ő egyetlen hívének teljesíti minden elképzelhető és elképzelhetetlen szeszélyét. Az ő egyetlen híve pedig Walter őrnagy volt, az egyetlen ember, aki értette János főhadnagy rajzait és számait, melyekről olyan szent áhítattal, majd érthetetlen változásképpen oly vad dühvel tudott beszélni. Ezektől a rajzoktól és számoktól, melyeket néhol betűk helyettesítettek, s amiket nem volt ember Arad városában, hogy értett volna, de nem értett azokból egy vak sillabuszt sem az egész Bánság! Professzor Farkas is úgy vette kezébe ezeket a lapokat, mintha tüzes bádogot érintett volna, értette is, nem is – ott álltam mellette, Vásárhelyen, vízhordó, tyúketető, söprűvel vitézkedő kis szolga, s nem értettem semmit a lapokból, amiket professzor Farkas úgy tartott a kezében, mintha nyúzott béka volna; de láttam, hogy valamiképpen mindahányan, Farkas úr, János úr, s később a szörnyű Walter őrnagy, mindahányan úgy merednek eme papirosokra, mintha kút nyílna meg előttük, s a mélység mindőket ellenállhatatlan erővel örvényébe vonzaná le.

János főhadnagy, aki nem tudott szeretni, akinek sohasem voltak barátai, aki még akkor is, amikor engem ölelt, mintha tekintetével a szoba homályos sarkaiban kalamistrált volna, ki mást is fogadhatott volna a bizalmába, ami nem volt bizalom, tehetett meg barátjának, holott minden volt, csak barát nem, kibe kapaszkodhatott, ha nem a szörnyeteg Walter őrnagyba.

Walter őrnagy nemcsak a vétkes katonát vesszőztette meg saját gyönyörűségére, hanem a ringyóit is. Az aradi bálok rettenetes éjszakáin, a Marosra épült deszkaházban mindenki tudta, hogy élete egy hajszálon függ. Amikor aztán a részeg urak előtt le kellett hánynunk rongyainkat, hogy meztelenül lássanak, megkönynyebbült sikongatásban törtünk ki. Major Walter ilyenkor parancsot adott a cseresznyeszedésre, ha tavasz volt; máskor egy-egy kosárka egrest, szilvát, télen pedig, amikor fagyos madárként reszkettünk a hodályban, a padlóréseket s egyéb nyílásokat ez időben sárral tapasztották be, télen tehát aszalt szilvát szóratott szét a padlón, s nekünk azt, meztelenül, minden szemért külön-külön leguggolva, kosárba kellett szednünk. Immáron reménykedhettünk, hogy nem kell felnyitni hajnalban a csapóajtót, hogy a mélyben örvénylő barna vízbe dobjuk a dorbézolás áldozatát, akit aztán a forgó lassan megpörgetett, egyszer, tízszer, hogy kivesse végül magából, s a test, valamelyikünk teste elinduljon lassan lefelé, napkeltének ellenében, holt szemét rámeresztve a víz alatt tátott szájjal felé csapó harcsának.

Voltak szörnyűbb éjszakák is major Walter báli éjszakái után. Ilyenkor józan volt, szája vonallá vékonyodott, szemében sárgán villogott a gyertyák fénye. Meztelenül kötöztetett hozzá minket a mestergerendához. Kezünk a fejünk fölött, lábujjunk alig érte a padlatot. Hajunk homlokunkba hullt; s én éreztem, hogy a rettegő testeknek más a szaga. Csípős-édes. A seggünket vesszőztette meg. A parti füzesből vágatott nyers, zöld ágakat. A hodályban dermedt csend volt, csak a felhúzott lányok szipogása, könyörgése hallatszott. De ez nem számított. Csönd volt. Aztán major Walter parancsot adott, hátradőlt székében, lábát a rozoga hordóra tette, a kupa messze gurult róla. S a vesszők suhogni kezdtek, mi pedig sikoltoztunk, körbefordultunk a kötélen, ami összefogta a csuklónkat a fejünk fölött. Amikor azt a parancsot kaptam, hogy miközben a csapóajtó vasgyűrűjéhez kötözött Fannit korbácsolják – vajon azért büntette ilyen kegyetlenül, mert a neve azonos volt a bálkirálynő, Fanni von Schönbruck nevével? –, az őrnagyhoz simuljak, s halmozzam el minden kedvességgel, amivel lány férfit csak elhalmozhat, engem is hasonlíthatatlan gyönyör árasztott el, látván, amint Fanni őrült táncot jár a vasgyűrű körött, sikoltozva hemperedik erre-arra, föláll, amennyire teheti, segge megfeszül, kinyílik, megmutatja magát, ágyéka úgy lüktet, miként kopoltyú emelkedik-csukódik a szárazon. Aztán a korbács, ami sokkal fájdalmasabb volt, mint a fűzfavirgács, lecsapott a Fanni seggére; az összecsukódott, mintha csak önmagában akarna elrejtőzködni, csiga módra. De ez nem volt lehetséges, s folytatódott a tánc a vasgyűrű körül; én pedig éreztem, hogy az őrnagy teste megemelkedik, s valóban, el is üvöltötte magát, hogy gyorsabban!, és erősebben! s Fanni, minden jelenlévő letagadhatatlan gyönyörűségére, körbehengergőzött a padlón; s hogy az őrnagy intésére a büntetés félbemaradt egy percre, láttam, hogy eszelős szemét Walterre veti, szája esdő szavakat formáz, s közben éreztem, hogy ennyi nem elég, hogy a meztelen Fanni formás testének tánca ennyivel nem érhet véget. Mindenki várta az őrnagy parancsát, s valósággal örömujjongásban törtünk ki, amikor az őrnagy azt mondta, hogy még egy fertály órát!

Fanni nem halt meg akkor éjjel. Felgyógyult a szörnyű tortúrából. Később ölte bele magát a Marosba.

János főhadnagy csak vele, Walter őrnaggyal oszthatta meg a matézis iránti nagy szenvedélyét.

Gyakran láttam őket, amint a Maros partján bandukoltak délnek. Belegázoltak a kiöntésekbe, térdig érő iszapon cuppogtak át. Karjuk mereven lógott, mintha testükhöz lett volna nyűgözve, vagy nagy köröket, kanyarokat írt le a levegőben, mintha csak rajzot, számot róna a levegőbe, ami aztán ott van, és még sincs ott.

A rideg János főhadnagy nekihevült, ha a tiszti szobában rajzai és számai fölé hajolhatott, s azokat Walter őrnagynak magyarázhatta. Nem voltak barátok, inkább gyűlölték egymást. Így történt, hogy amikor egy aradi bál másnapján, nem sokkal a Fanni halála után, akinek az volt az egyetlen bűne, hogy úgy hívták, mint Fanni von Schönbruckot, Walter őrnagy engem egy nagy uszadékfához kötözve a sorsomra akart hagyni a Maroson, inginieur János megmentett. Vajon ugyan miért? Ő sohasem vett részt a Walter őrnagy kegyetlen játékaiban, de megakadályozni sem próbálta azokat. Tán látta, amikor másokat meztelenül a sodródó fához kötöztetett az őrnagy; főleg a tavaszi árvizek után hozott a Maros egész ligeteket, óriásfákat; gyökereik égnek meredtek a vízben. Az ár szeszélyére bízott áldozat sikoltozva rimánkodott a barna vízen, fehér teste szúró látványt nyújtott a lóhátról szemlélő Walter őrnagynak és cimboráinak.

Ingenieur főhadnagy János lassan közeledett a poros ösvényen. Meleg nyár volt, a göcsörtös fűz évekkel azelőtt akadt fenn a homokon. Kérge lehámlott; húsa szürkésfehér, mint halott ember bőre. A katonák kiásták a homokból, s a vízre tolták. János főhadnagy úgy közeledett, mintha nem is látna minket. Én meztelen voltam, kezem a Gorgó-főt mintázó gyökerekhez kötözve. A város tornyai messze remegtek a déli forróságban, a földvár bástyái onnan nézve olyanok voltak, mint elfertőződött fekélyek.

János úr egyedül jött a parton; de mintha nem lett volna egyedül. Egyetlen ember, ő, ingenieur főhadnagy János látszott csak a porondos ösvényen közeledtében, de valamiképpen jött még vele valaki. Nem volt egyedül, s ezt senki sem értette. Viszont mindenki látta. Látta azt, amit nem látott, hiszen nem volt abban, János úr közeledésében semmi látni való. Jött egyedül a parton, s jött még vele valaki, aki nem volt ott.

Az egy ember, aki kettő volt, úgy itatta át félelemmel a katonákat, mint száraz tapló szívja magába a tintát. Álltak, mint fejüket lecsüggesztő gipszfigurák, olyan fehérek is voltak, s meredtek hol egymásra, hol a közeledőre. Az ásó, amivel a fatörzset kiszabadították az omlós martból, mintha a kezükhöz nőtt volna. Testüket hosszabbította meg az a kötél is, amivel a füzet, rajta engem, ki akarták vontatni a sodrásba. Ketten a rozoga ladikban álltak, épp meg akarták ragadni a hosszú rudakat, hogy ellökjék magukat a parttól, s a törzset, vele engem, vontatóra fogják.

A dermedtséget lassan felváltotta a vonítás. Mintha ebfalka fakadt volna dalra, üvölteni kezdtek, lassan, lépésben hátrálva a közeledővel szemben. Az arcok lilán lüktettek, a verejték árkokat szántott a kérges bőrön; mások sápadtak voltak, békahas-fehéren fénylettek a napsütésben. Én láttam meg őket először? Vagy egyszerre láttuk meg mind? Így lehetett. De ami így megnyílt a szemnek, az képtelen volt megnyílni az értelemnek. Az maga volt a téboly!

Ingenieur főhadnagy János egyedül jött, s mellette ott lépkedett az árnyéka. A homokos síkságot beragyogta a nap. Ő ment, s a napfényes homokon egy emberi árnyék suhant mellette. Nem az ő árnyéka. Ingenieur, geométer János úrnak nem volt árnyéka!

Walter és emberei megfeledkeztek rólam. Vonításuk ordítássá szűkült. El akartak rohanni, de mintha le lettek volna enyvezve. Csak előre, csak a közeledő kiméra felé lehetett mozdulásuk.

Az arcok eltorzultak, a szemek kimeredtek üregükből; kétségessé vált, hogy egyáltalán szemek-e, s nem holmi gyökérfehér szálakon függő óriásfürjtojások. A remegő kezek fegyverért tapogattak, s remegésük akkor sem szűnt meg, amikor megragadták a gyilok markolatát. Nem János urat vették körbe, a kocsmacimborát, akit jól ismertek, a párbajhőst, aki csak azt kérte, hogy két viadal közt hegedülhessen, mint vándorcirkuszban a csepűrágó, aki két bukfenc között kürtjét fújja, dobját veri; nem János bajtársukat vették körbe reszkető ínnal, vacogó foggal, a férfit, aki megkardlapozta a cafkáját, aki elmocskolta vérét; nem a mérnököt félték, hisz őt úgy ismerték, mint út porától retkes sarkukat! A közelgő, a János mérnök lépteivel a magáét összeigazító árnyékot fogták körül.

János úr úgy haladt át a csatárláncba rendeződő katonák közt, mint felhő sietős árnyéka. Lehet, hogy nem is látták, hogy észre se vették? Meglökte a füzet, melynek kopár gallyai a sekély vízben kapaszkodtak. A törzs ellódult a parttól, ő fellépett rá, mint ringó uszályra, elvágta kötelékeimet, levette ingét, s betakart vele. Láttuk, amint a katonák rávetik magukat a parton maradt gazdátlan árnyékra, az vadul védekezhetett, hiszen a támadók, mint ökölcsapástól, jobbra-balra dőltek. De hát többen voltak, nagy túlerőben voltak, s mintha csak ördög szállta volna meg őket. Vagy csak, miként a bécsi katonai akadémián tanulták, előremenekültek, oda, ahol a győzelem vagy a halál van? De mi vonzotta oda őket, miért nem hátráltak meg, félve a rettenetes magányos árnyékot? Ki érti ezt? Miért kellett ölniük az életük árán is?

A félelem hatása volt talán, hogy a támadók karjai átkulcsolták s magukhoz szorították azt, ami láthatatlanul ott állt előttük. De akkorra a göcsörtös, kérgevesztett fűz már kisodródott a folyó közepére, s én megmenekültem. Távolodóban úgy látszott, mintha az árnyék gazdája láthatóvá vált volna. Mintha valóságos ember viaskodott volna a szörnyű túlerő ellen. De ebben nem lehettem biztos.

Csak annyi látszott, hogy valaki, talán Walter őrnagy, talán valaki más, fölkap valamit, s a mi lefelé úszó fatörzsünk után hajítja. A holmi nem merült el, a felszínen sodródott, utolérte lomha hajónkat, s elhaladt mellette, hogy örökre elvesszen.

Egy madárfészek volt az.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben