×

A vénasszony harmadik története

(regény, II/2. rész)

Kolozsvári Papp László

2002 // 09
Szekerünk messze kóborolt a két pont közti legrövidebb úttól, ami Aradról Lembergbe vezetett. Ez volt a legboldogabb út, amit János úrral csak megtettem. Nem változtattam alakot, megmaradtam annak a perditának, akit ő mentett meg a veszett vágyak örvényéből. Dejsze ingenieur János sejtette, hogy ez a fehérszemély, akivel átkelt a Maroson, s akinek másnap ruhát hozott, hogy elfedje meztelenségét, nem más, mint az, akivel ő odafent a Fancsaltető aljában ismerkedett meg. Csak hát János úr mérnök volt, magas matézison edzette elméjét, s ezért ésszerű magyarázatot keresett arra, hogy én miért nem lehetek én. Így lettem önmagam hasonmása, a saját húgom, a természet magas véletlene, s ingenieur János ki is számította valahol egy erdőszélen, ahol megpihentünk éjszakára, Marosvásárhely felé tartva, hogy mi a valószínűsége annak, hogy én, a perdita azonos legyek az ő első kedvesével a hegyekben, s aki nem más, mint Temesvár nehéz mocsarába vesző kedvese. A kalkulust elém tette; egy zérus volt az utolsó jegy a nyírfakérgen, amire írt.

A hosszú utazáson, egészen Lembergig, melyet nagy kitérők, értelmetlen rostokolások szakítottak meg, ott kezdett megváltozni János úr. A könnyen felcsattanó, hirtelen haragvó ingenieur elcsendesedett. Órákig tudott ülni némán, szelíd megadással; s ebben az volt a szokatlan, hogy Aradon, Temesváron is súlyos némaságokba burkolódzott, csakhogy arca feszes volt, teste szinte remegett a belső indulattól és tusakodástól; most roskatag volt, fiatal testben öreg; ha szólt is, szavai szakadozottan hagyták el a száját, gondolatai elapadtak, hogy aztán, nagy későn, óra multán, ott folytassa közönyös mondókáját, ahol elébb abbahagyta.

És mintha szeretni is megtanult volna. Szögletes, éles mozdulatai megkerekedtek, hangjából kioldódott az érc. Úgy szeretni, ahogyan ember közönségesen szeret, férfi asszonyt szeret, sohasem tanult meg. Régente azonban, a legmeghittebb percekben is ádázul kutatott a semmiben, jelen volt és nem volt jelen; szeméből mostanra eltűnt a fürkész vadászfény; gyöngéd lett, lagymatag, minden ízében velem volt, s így volt távol.

Mintha csak árnyékával együtt, mely ott pusztult Aradon, a Maros partján, maga is jóvátehetetlen veszteséget szenvedett volna el. Árnyéka, immár az egyetlen, elválaszthatatlan volt tőle, poros lábbelijétől ágazott el, s tartott, ameddig ő maga. Semmi sem különböztette meg immár embertársaitól. De mert nagyon okos ember volt, professzor Farkas méltó gyermeke, megpróbálta átugrani néha a saját árnyékát.

Engem az utazóládájában bújtatott, mindahányszor szükség volt rá, hogy elrejtsen a kíváncsi szemek elől. Váradról Vásárhelyre menet, Kolozsvár alatt martalócok támadtak meg, s én szívszorongva hallgattam a tusát, orromat a nagy utazóláda szellőzőnyílásához szorítva. Féltem, hogy János főhadnagy, árnyékával együtt, kardforgató képességét, célba lövési, célba hajítási tudományát is elvesztette. De nagy szorongásom fölöslegesnek bizonyult. János főhadnagy nyitotta ki a ládát a harci zörej elültével. Ott állt, mint földbe ásott útjelző pózna, árnyéka úgy nőtt ki belőle, mint fából az ága.

De másik árnyékának, vagy mondanám inkább úgy, hogy másik lényének az elvesztésével különleges képességek mutatkoztak meg benne. Mintha malomkő terhe gördült volna le róla, s a megkönnyebbülés képessé tenné megannyi játszi csoda véghezvitelére. Ő volt az, lábujja körmétől a haja tövéig, és mégsem ő volt az! Félek, igen, igen, szinte félek kimondani: a csodatevő csepűrágóvá változott át!

De hát hogy is volt csak az a másik árnyék? Hiszen arról még én magam sem tudtam! Szörnyű szorultságomban, ott a Maros vizén, a fűz-Gorgófőn várva balsorsom beteljesülését, látván a Walter őrnagy és katonái állati rettegését, miként meghajtott, szurdokba beszorított állatok, próbálnak kitörni, igazából nem tudtam jól megnézni, hogyan is, miként is közeledett János úr és árnyéka a poros ösvényen. A kép csak nagy lassan világosodott ki előttem, mint mikor régi templomi képeket mosnak tisztára titkos receptúrák szerint főzött oldatokkal. Így derengett föl előttem, amint János úr és az árnyéka nem úgy közeledik, mint közönséges emberi lény, akinek az árnyéka vele együtt mozdul, tőle elválaszthatatlan. János úr árnyéka hol megelőzte őt, mintha előre akart volna iramodni, hol lemaradt tőle, mint hátraparancsolt kutya. Néha egyesült vele, s úgy ágazott ki belőle, mintha egyek volnának. Hogy aztán hirtelen elillanjon tőle, suhanjon a földön, mintha alacsonyan szálló embermadár vetne árnyékot. Bármilyen furán hangzódjék is, csak idő múltán értettem meg – s ez szorongatott helyzetemben leli magyarázatát –, hogy valaki más, egy láthatatlan emberi lény árnyéka vetült a földre, s ez az ember, csoda, túlvilági lény, ez a láthatatlan ember a János úr árnyékát bitorolta! Vagy talán ő volt az igazi ingenieur főhadnagy János, s aki ott poroszkált mellette, az csak üreges földi magháza? Az árnyékvető láthatatlan ember volt a mag, s János úr a magház?

Akkor pedig János úr örökre ott veszett a Maros sárga homokjában! Hiszen a szörnyű tusakodásban nem lehetett látni, kit kaszabolnak, kit szednek ízekre a félelmükben megtébolyodó katonák. Az árnyékot szabdalták szét, vagy megmutatkozott volna a vérben forgó szemeknek az árnyékvető, s őt tépték darabokra, hányták kardélre? És mi volt az a madárfészek, mely oly sebesen úszott el mellettünk, amikor János úrral, az igazival – vagy nem ő volt az igazi, hanem az a másik, a láthatatlan, akit tébolyodott bajtársai cafatokká rontottak? – ott sodródtunk lassan a Maros sárga vizén?

Annyi bizonyos, hogy János főhadnagy megváltozott. Már nem olyan volt, mint régen; megszállottan egyenes. Idegen anyag került a szerkezetbe. Működött, de már nem úgy, mint régen. Bizarr tréfákat művelt! Ha faluhoz, tanyához közeledtünk, volt úgy, hogy engem kutyává változtatott, s ott kellett szaporáznom a szekér hátsó kerekei között. Fogadóhoz érve csontot vetett a szekér alá, s csak estebédje elköltével jött ki értem, mélyesztette fekete bundámba az ujjait, s vitt be szobájába, ahol az ágy végében fekve a talpát melegítettem.

Szemlátomást örömére szolgált, ha ilyen és ehhez hasonló tréfákkal vezette az orránál fogva az embereket. Elhagyva Vásárhelyt, Besztercére érve, onnan tovább Dés felé vitt az utunk. Elérvén a Szamost, nekem gyakorta ott kellett úsznom mellette. A szekér döcögött, recsegett a sziklás úton, én pedig hal képében követtem ingenieur Jánost, aki peckesen ült a bakon, rám se hederítve, mindhiába vetettem ki magam a vízből, megcsillantván pikkelyeimet.

Elhagyván Máramarosszigetet, nekieredvén a Máramarosi-havasoknak, kanca képében vontattam a szekeret az egyre meredekebb hegyi úton; néhol ösvénnyé keskenyült, a kerékagyak sziklák közé szorultak, s János főhadnagy kétségtelen gyönyörűséggel ostorozta meg a seggemet, míg a mellém befogott pejt csak hegyes karóval nógatta. Amikor a hosszú hegyi átkelő során egyszer vacsora nélkül maradtunk, s utazóládánknak is a fenekére néztünk már, bizony örvendtem, hogy nem érkezett el a híre ide, a soha be nem teljesülő ígéretek földjére a nagy francia bölcsnek, ejsze János úr képes lett volna levágni a fél fenekemet, hogy pecsenyét süssön magának vacsorára, miként a nagy franciánál olvasható. Ingenieur János persze visszanövesztette volna a hiányzó fertályt a helyére, de azért örvendtem, hogy csak Adalbert úr könyve került a kezébe, amit a hetyke férfiú az ő, a János úr viselt csodáiból ügyeskedett össze.

Ahogy közeledtünk Lemberg sárga városához, úgy állt meg minden ok nélkül falvakban, sárból tapasztott városokban, melyeket minden évben szétmosott a tavaszi felhőszakadás. Mintha csak nem akart volna megérkezni új állomáshelyére, ahol pedig a derék András alezredes várta. János úr idejében hírét vette, hogy az alezredes híve a magas matézisnak, jóllehet nem sokat ért belőle, alkalmasint János főherceg, mindnyájuk fő-fő parancsnokolójának akart a kedvébe járni az alezredes, jelentvén neki, hogy kardja alatt fog szolgálatot teljesíteni a nevezetes ingenieur, s aki egy főherceg elnéző érdeklődését bírja, azt egy alezredes is kitüntet elnézésével. Tudta ezt a nevezetes ingenieur főhadnagy János, mégis megállt minden porfészekben, s halljatok csodát, összetrombitáltatta a népet, hogy a csodamacskáját mutogassa nekik. A bűvös macska én voltam; piros pertlit kötött a nyakamra, sárgát a farkamra, s én két lábon lépkedve, szökdécselve ruszin dalokat nyávogtam az egybegyűlt szájtátóknak. Egyszer macska képében elszavaltatta velem Fanni Schönbruck versikéjét, a Das Glück geb’ Ihnen den gold’nen Kranzot, de majdnem agyonvertek a parasztok félelmükben. Hogyan, egy macska emberhangon, németül nyávog? Úgyhogy János úr a kabátja alá dugott, én ott beleeresztettem mind a tíz körmömet az ingébe, de a bőrébe is, úgyhogy tíz vérfoltocska maradt a vásznon, mint ördög pecsétje; az is lehetett, mert nem jött ki a mosásban.

Nem is kockáztatta ingenieur főhadnagy János többé, hogy a husángjukat rázó parasztokat kardlappal kelljen szétvernie, miközben én a szíve fölött függök a tíz körmömön. Biztos tetszésre számíthatott, ha hecserlibogyót tört meg két kő között, s azzal dörzsölte be a lyukamat, mire én visítva vertem magam a földhöz. Az emberek annyifelé estek nevettükben, egymás hátát verve jókedvükben, ahányan voltak, miközben én, alfelemet a földhöz nyomva csúsztam körbe kínomban a porban. Ezzel a mutatvánnyal mindig nagy sikere volt; de a legnagyobb tetszést azzal aratta, amikor fájdalmamban véresre horzsolva a fenekemet, lecsicsonkáztam a patakra, enyhet keresve, s onnan kikelve úgy csüngtek rajtam a csíkbogarak, mint bőregerek a gerendán.

János úr mégis jobban szeretett, mint addig bármikor. Ő persze nem tudta a maga aritmetikán csiszolt agyával, hogy én egy és ugyanaz a lény vagyok. Hogy akárhányat szeretünk is az életben, mindig ugyanazt szeretjük. Mondják úgy is, hogy mindenkiben, kedvesben, asszonyban, perditában, mindahányban önmagunkat szeretjük, magunkhoz vagyunk hűek vagy hűtelenek, magunkat prédáljuk, kínozzuk, becézzük, fegyelmezzük, fogjuk szorgos munkára vagy hitvány kockára. János úr, valahányszor magunk maradtunk az úton, mely sehogyan sem akart végre beletorkollani Lemberg sárga városába, mindig magához húzott, lett légyen a bakon, vagy megpihentünkben, bekanyarítva lovat, szekeret a hűs pagonyba. Ilyenkor nem változtatott át semmivé, az a lány voltam, aki annyira hasonlított arra a lányra, akivel ő a Fancsaltető aljában, a vadászaton ismerkedett meg, amikor az urak el akarták őt veszejteni, dejsze még ezt sem tudta! Velem, aki kivezette őt a rengetegből, elkísérte őt Temesvárra, s akire ő nem hallgatott, hogy fordítson hátat mindörökre Erdélynek, a soha be nem teljesülő ígéretek földjének.

S ebben eleinte mintha igaza is lett volna. János úr igazsága épp a Lemberg felé vezető hegyi szekérúton világosodott meg előttem, amikor, micsoda paradoxon!, épp kifelé vitt minket a szekér ebből az igazságból. Hiszen én sohasem értettem, mit is ír mécsfénynél, mocsárba torkolló kertünkben, vagy telente, a hideg várfal alatt borzongva, Temesváron, mit is vet papírra János úr, aki akkor mintha én lettem volna, vagy mintha ő költözött volna belém. Nagyon boldog volt, s ezért nem volt ideje szeretni. Lemberg felé szekerezve boldogtalan volt, vesztét érezte, reményefosztottan döcögött, s ezért a maga módján jobban szeretett, mint addig bármikor.

Nem haragudtam hát otromba tréfáiért, úgy éreztem, hogy amikor meg-megáll egy faluban, ahol olyan nyelvet beszéltek a parasztok, melyet egyikünk sem értett, s fölverte mutatványosbódéját, voltaképpen önmagából űz gonosz tréfát. Hogy bódét állított volna föl, azt csak úgy mondom, a közös ugrabugrálásunk, figurázásunk, az volt maga a komédiázás. Dúsan ontottuk tehetségünket a vastagon röhögő, szájat tátó, nyálat, taknyot csorgató együgyűeknek. Elszenvedtem, amit el kellett szenvednem, érezvén, hogy ingenieur főhadnagy János, a híres és nevezetes professzor Farkas fia, aki Bécsben tanult, s akinek az atyja Göttingában és Jénában járta ki az iskolát, s barátja volt, istenem, hol is volt ez már akkor!, a nagy tudományú Karl Ferdinandnak, János úr tehát jobban szenved, mint jómagam, hiszen azt sem tudja, mi gyötri igazából. Honnan is tudhatta volna, hogy a halál völgyében szekerezik Lemberg felé, miközben hét ágra süt a nap, az erdő vadul hemzseg az élettől, az útba eső falucskákból elénk szaladnak a gyerekek, arcukon fekete föld, szájukban rothadás. De mi csak mentünk, egyre csak mentünk, mélységesen mélyen merülve el a világba, ahonnan immár nincsen visszatérés.

Tán így érthető, hogyan történhetett meg, hogy János úr gyöngéden vont magához minden este, ha tábort ütöttünk, de miközben szája szelíd szavakat szólt, szeme üresen meredt a semmibe. Nem is a szeme nézett, hanem az üres szemürege, miként a céda Fannié, akit Walter őrnagy, az egyetlen, akivel János úr matézisról beszélni tudott, megvesszőztetett, s aki túlélte a szörnyű tortúrát, fel is épült, s akkor egyszerre, amikor volt már ereje hozzá, azt mondta: nem él tovább! És a Marosba ölte magát. S amikor a nádasban megtalálták a tetemét, szemgödre üres volt, a halak kicsipegették, akárha János úrnak is halak csipegették volna ki a szemét, s ő üres szemgödrét meresztette volna a leroskadt tűzre, a hunyorgó zsarátnokra, miközben ott ültünk, Lemberg alatt, összebújva, a magunk módján szeretve egymást, párosan a pártalanságban.

Lembergben ingenieur főhadnagy János sakkozott. Mivel hamar kitapasztalta, hogy tiszttársai közt nem akad ellenfele, a falnak fordult, a polcra mécsest állított – néha napvilágnál is –, és magában játszott.

Volt, aki keresztet vetett, ha látta, volt, aki köpött. Nem szokták meg, vannak látványok és szagok, amiket nem lehet megszokni.

Én a legénye voltam a többiek szemében, s hogy ne kelljen rejtőzködnöm, mint Temesváron, hogy velük tarthassak, ha a század lement a Bugra, s ott magam is lehányhassam magamról a ruhát, s egy sorban fürödhessek a többiekkel, fiúvá változtatott.

Nem tiltakoztam volna ellene, ha szól; de akkor már annyira kedvét lelte a gonosz tréfákban, hogy csak megcsapkodott egy kankalinnal, s amint a sárga virágpor szétszóródott a bőrömön, ő csak mosolygott gonoszul. Ajka kezdett vonallá keskenyülni, két párhuzamos vonallá, melyek a szája egyik sarkából indultak el, s a szája másik sarkában futottak össze. Én semmit sem értettem, aztán, amikor karom összefontam magam előtt, s éreztem, hogy a keblem odalett, felsikoltottam; de amikor a torkomon nem sikoly, hanem dörmögés tört fel, akkor megértettem, összezártam a combomat, próbaképpen, s valóban volt ott valami, ami ezelőtt nem volt ott. Kétségbeesésemben legszívesebben földre vetettem volna magam, de János úr, mint aki csak a legszörnyűbb helyzetekben tudott szeretni, elkapott a tuskóról való leszédültömben. A madarak hetykén csiviteltek, a fák lombját átfújta a szél, mókus szaladt le a fán, megbámult, s visszafutott.

Kétségkívül kényelmesebb volt az életem, mint Temesváron, nő képében, hát még mint Aradon, ribanc képében. Sudár, szőke legényke lettem, tetszéssel néztem meg magam a víz tükrében, s ha senki sem látott, olyan aprólékosan kutattam végig új testemet, mint János úr a hegedűjét, meg-megpendítve a húrokat, húzva, eresztve a csavarokon, megtéve azt a szép mozdulatot is a maga értelmetlenségében, melyet minden művész megtesz, úgy simogatva meg a hangszer öblét, mint asszony tomporát.

Békén lehettem volna sorsommal, ha nem kell elhárítanom János úr tiszttársainak heves széptevéseit; meg kellett tapasztalnom, hogy ez sokkal vesződségesebb egy fiatal férfinak, mint egy fiatal lánynak. Hetekig égett a seggem az után az ütés után, amit a puskavesszővel mért rám Capitaine-Lieutenant Willerbach.

Új bőrömet hamar megszoktam, bízván benne, hogy hamarosan levedlem, mint gyík a farkát; de egyre jobban aggasztott János úr kedélyének az elborulása; s mintha csak lelke ki akarta volna egyensúlyozni emez állapotot, egyre szaporodtak hibbant élcei.

Munkáját nem végezte. A jó szándékú alezredes azt hitte, hogy elhanyagolja, majd amikor János úr beteget jelentett, úgy ítélte meg, hogy képtelen rá. Pedig más volt a helyzet. Ingenieur főhadnagy János, ha nem sakkozott önmagával, fél napokon át magas kalkulusokba veszett. A papírok sorra teltek meg rajzokkal, végtelen szám- és betűsorokkal, s ezek ahogy elkészültek lázas megfeszítéssel, úgy veszítették el jelentőségüket. János úr lesöpörte őket az asztalról, vagy maguktól csúsztak le a padlóra, s onnan már senki sem szedegette össze őket. János úr papírpadlón járt, papírágyban hált, s jaj lett volna annak, aki a sáros lábbal összetaposott, hengerré sodrott, tépett, szakadt, lyukas lapokat eltakarította volna. De ilyen veszély nem fenyegette ingenieur főhadnagy János magas aritmetikáját, a szobájában én takarítottam, én voltam a legénye, akiért külön is gyűlölték és irigyelték, én pedig tudva tudtam, hogy semmire sem tehetem rá a kezemet. János úr sakkozott, s ha nem, akkor számításokat végzett, s a papírréteg, amin jártunk, egyre vastagodott. Mintha ez megnyugtatta volna ingenieur főhadnagy Jánost, a híres és nevezetes professzor Farkas fiát.

Csoda-e, hogy az alezredes csak kusza kifogásokat hallhatott, amikor megbízta János urat, hogy vizsgálja fölül a katonai fürdőház épületét, s néhány ferde vonalnál nem került több arra a papírlapra, amit a tüzérségi épületekről készített jelentésben terjesztett az alezredes elé?

Ha ennyi nem győzött volna meg, hogy János úr, s vele én, férfibőrben, a vesztünkbe rohanunk, szörnyű tréfái igazán meggyőzhettek róla.

Mivel férfi képében mindenhová elkísérhettem, egyre fokozódó szorongással szemléltem ingenieur főhadnagy János elméjének megingásait. Amikor a gyalogsági szállás tervrajzát eléje tették, hogy mondjon róla véleményt, s lássa el kézjegyével, hosszú csíkot tépett le belőle, s a meglepetéstől megkukuló tisztek szeme láttára fidibuszt sodort, s pipára gyújtott. Az infernális inspiciálás után, Lemberg felé szekerezve, felhőszakadás ért utol minket. Az út felázott, s a szakadó esőben egyre mélyebbre süppedt a kerék, míg végül azért kellett megállnunk, mert a víz elvitte egy helyen az utat, s onnan már csak gyalogszerrel mehettünk volna tovább. A hegyoldalban fény pislákolt. Tán szénégetők, gondoltam, amikor a bundákat, amiket nyáridőben derékaljnak használtunk, a fejünkre kerekítettük, s bevettük magunkat az erdőbe.

A fény ott lebegett előttünk, mintha ablakból vetülne ki, vagy mintha lámpás árválkodna az eresz alatt. Mentünk, de nem közeledtünk. A lámpás, már ha lámpás volt az, mintha távolodott volna; vagy mintha, s ez látszott valószerűbbnek, mintha mi jártunk volna egy helyben. Aztán, mintha csak szél vágta volna ki, ajtó nyílt előttünk, csakhogy az ajtóhoz nem tartozott ház. A fekete falon, a levegő, az erdő fekete falán nyílt meg az embernyi rés, s mögötte tisztán kivehettük végre a fény forrását. Nem lámpás volt az, nem is mécses, semmi olyasmi, amivel világít az emberfia. Maga volt a fény, összegyűjtve, egy marokban. Ott lebegett a kunyhó közepén, ami nem volt kunyhó, a semmi volt, a sötétség négy fala közé zárva.

Az alakot ekkor láttuk meg. Nem ember volt, nem is állat. Szörny, annyi bizonyos. Mintha iszapból lett volna, s híven anyagához, szerteszét folyt a földön. De valaki, egy jelen lévő hatalmas, mindenható valaki mindig újratöltötte. A rém, a szörny vagy iszapember, aki nem ember, egyre fogyott alul, elpatakzott, elenyészett, de felül egyre csak ömlött ugyanő, mint homok a homokórában, mely lehet bármily fürge, alakváltó, másként nem jelenhet meg, mint üveggömb képében.

A lény azonban nem volt gömbölyű, nem üveg adta meg az alakját, nem is ember volt, homokból vagy iszapból. Volt valami, de nem volt senki sem.

És akkor megláttam!

Nem kunyhóban voltunk, nem ajtó nyílt ki előttünk, hanem fekete gyolcs lebbent félre, mint firhang, nagy tükör előtt. És a tükörrel szemben János úr állt, sápadtan, elvékonyodó szájjal, ajkai mint két párhuzamos egyenes, s a lény vagy szörny vagy homunculus az ő tükörképe volt. Az iszap vagy homok úgy zúdult bele, mint palackba a folyadék, zavaros volt, s azért tisztán látszott, amint rétegei leülepednek, s alul, az árnykép vagy tükörkép alján elpatakzanak minden irányba.

Közelebb húzódtam ingenieur főhadnagy Jánoshoz, de hiába bámultam bele a tükörbe vagy a sötétség falán megnyílt ajtóba, én nem tükröződtem vissza benne. Előrenyújtottam a kezem, ujjaim belemélyedtek a képbe, a János úrral szemben magasodó rémalakba, mely mintha a tükörképe lett volna, pedig nem lehetett az, hiszen sem az én alakom, sem a képbe belenyúló kezem nem tükröződött vissza. Mintha megközelíthetetlen lett volna, megvolt önmagának, önmagáért. Elfolyt, szétfeslett, elporladt; de mindig újratöltődött. Maga volt a testet öltött rémség, sikoltanom kellett volna; de már annyi éve kísértem élete útján a nagyszerű gyermeket, professzor Farkas tébolyodott fiát, hogy csak csüggedelmet éreztem; s markoltam, egyre csak markoltam magam előtt a képet, ami tükörképnek látszott, de nem lehetett az, hiszen még csak árnyékot sem vetett a kezemre, a semmiben volt benne, és tán benne is, megtagadhatatlanul.

Ekkor újra próbát tettem. Ó, de hány éve nem! Hiszen már csak sodródtam, miként az iszap sodródott kis örvényeket vetve ebben a tükörképben – mi másnak nevezhetném? –, tehetetlenül, feladva magamat, a dölyfös fiatalasszonyt vagy múzsát, aki ki akarta ragadni énjének másik felét, professzor Farkas őrült fiát a soha be nem teljesülő ígéretek földjéről. Ki a nagyvilágba, s hogy miért és miből?, arról gondoskodtam volna. Mi mást tettem, mint hogy megpróbáltam rávenni ingenieur Jánost, a frissen végzett diákot, a temesvári hadimérnököt, az aradi tisztet, aki megrészegült Fanni von Schönbruck otkolonytól és izzadságtól illatozó fenekétől, s akinek a kedvéért voltam mocsárlakó szerető Temesvár bamba falai alatt, voltam perdita a Maros partján, s lettem eb, aki a szekér kerekei közt szalad versenyt a lóval, lettem macska, aki masnis farkát csóválva énekelte a ruszin parasztoknak azt, hogy Das Glück geb’ Ihnen den gold’nen Kranz, Der Ruhm geb’ Ihnen die Sternenkrone. És lettem hetyke legényke, akinek a bőre simaságáról, a seggéről ábrándozik Captaine-Lieutenant Willerbach, hallom éjszakánként a kihalt kaszárnyaudvaron, amint üvölt a vágytól. És lennék minden, lennék akármi, csak el innen, ha még nem késő!

De ezt már mondtam is János úrnak, oldalához simulva, várván, hogy tán azzal a mozdulattal, amivel letörölte a sebet és a halált annak a fiúcskának az arcáról, akit a Temesvár melletti vadászatban lőttek meg, várván, hogy egyetlen simogatással visszaváltoztat nővé, s akkor hátha az én tükörképem is megjelenik ebben a fekete nyílásban. Meneküljünk, amíg nem késő, hacsak el nem késtünk vele, kiáltottam, s az iszap közben egyre csak ömlött, kis örvényeket vetve aláereszkedett, s szétömlött alant, a semmibe.

János úr, a híres és nevezetes Farkas úr fia, a professzoré, aki legényes ifjúságában, a Dunán aláhajókázva tért vissza Budára, hogy onnan a vendégmarasztaló alföldi sáron át, megmászva a Királyhágót megérkezzék Kolozsvárra, s mi végre!, hogy magát elveszejtve megnemzze Jánost, az őrült Zsuzsanna fiát, János úr tehát azon az éjszakán, mely oly sűrű volt, mintha nem eső szakadt volna az égből, hanem fekete iszap, János úr megígérte nekem, hogy elhagyja ezt az erdőt, hátat fordít Erdélynek, s ha egyszer még embert kell ölni, bölcsen elfordítja a fejét, hogy elvégezzem helyette a piszkos munkát.

El is határoztuk, hogy amint lehet, otthagyjuk Lemberget, s nyugatnak vesszük utunkat, német földre, Hollandiába, Newton földjére. És akkor János úr megölelt, s én éreztem, s a tükörben, ami nem tükör volt, megpillantottam magam, lány képében. Szebb voltam, mint valaha, s mintha János úr is megfiatalodott volna, igen, akkor láttuk meg a kalibában, amit a sötétség négy fala határolt, a másik szörnyet. János úr nem ismerte föl, de én tudtam, hogy az őrült Zsuzsannát látom, halálos ágyán, hatalmasan duzzadt testtel, víztől püffedten, amint utolsó üzenetét küldi élete két szerelmetes férfijának, Farkas professzornak és Jánosnak, mondván, aki vagyok a punktum, ahol kezdődik a nagy mindenség, s végződik megint rajta. Vagyok egy centrum, melyből lesznek körös-körül a kis növő cirkuluszok, nőve, terjedve vég nélkül, melyek visszaapadva megint punktummá válnak!

És akkor, összeszedvén minden erőmet, vállon ragadtam ingenieur főhadnagy Jánost, és sarkon fordítottam. Eltűnt a tükörkép, elenyészett a két alak, maga János úr, az iszapember és Zsuzsanna, a növényasszony, s mi ismét ott álltunk az erdőben, az eső még szakadt, s ahogy kinyújtottam a kezem a földsötétben, beleütköztem a szekerünkbe, mintha egy lépést sem távolodtunk volna el tőle.

Lefektettem Jánost, lehúztam róla a vizes gúnyát, magam is meztelenre vetkőztem. Lány voltam, csodaszép lány. A bunda úgy borult ránk, mint barátságos éjszaka.

Amikor aztán ingenieur főhadnagy Jánost Olmützbe vezényelték, immár bevégeztetett, hogy elmegyünk.

János úr arca kisimult, s jóllehet még áprilisban is szakadt a hó Lemberg környékén, arcát tavaszi szín festette meg. Elterveztük, hogy előbb Némethonban próbálunk szerencsét. János úr naphosszat arról beszélt, miként veszi majd be magát a híres univerzitások könyvtáraiba, ahol elolvashat minden könyvet és újságot, értesítőt és traktátust, amit csak kell. Favázas házat vásárolunk, hátul kert lesz, ahol János úr tekervényes ösvényeken sétálgatva elmélkedhet a geometria és csillagászat magas kérdésein. Hogy Heidelbergben foglalja el a professzori széket, vagy továbbutazunk, s ő Leydenben oktatja-e matematikára az ifjúságot, azt még nem döntöttük el. Én, aki azon a tavaszon hol sárgarigó, hol csíz képében röppentem be János úr ablakán, aki aztán megérintett, s rólam lehullt a tollruha, én mindenképpen el akartam jutni Angliába, s ha majd János úr megöregszik, s én hozzáigazítom magam, hiszen nem neszelhette meg, hogy én újra meg újra megfiatalodom, hacsak nem… de ne vágjak elébe!… én tehát át akartam hajózni az óceánt, szekérrel, lóháton kelve át Amerikán, majd újfent hajóra szállva, megérkezni a kincses Indiába! János úr szigorú, szúrós tekintete megenyhült azon a tavaszon; megbocsátó mosollyal hallgatta tervezgetésemet. Nem szeretett, akkor sem szeretett, csak önmagát tudta szeretni; de így volt ez jó! Gonosz tréfái elmaradtak, s amikor elmeséltem egyszer, hogyan vágott végig rajtam a puskavesszővel Capitaine-Lieutenant Willerbach, amikor fiú képében nem engedtem az ő férfiúi közeledésének, másnap bibircsókot növesztett Willerbach orrára, s mindennap levált egy-egy darabka a Capitaine-Lieutenant orrából, hogy aztán lassan lepotyogjon a füle, az ujjai, míg végül egy reggel a legénye szörnyordítására szaladjon össze egész Lemberg – Capitaine-Lieutenant Willerbach darabjaira szétesve feküdt az ágyán.

Eltűnésünket aprólékosan megterveztük. Rablótámadásnak tüntetjük fel! Szekerünk kerékkel felfelé, lovaink szétkergetve, ládáink kifosztva. Nekünk persze nyomunk vész, de hogy ne keressenek, gondoskodni fogunk róla, hogy megtaláljanak vérbe fagyva. Ingenieur főhadnagy János aggodalmasan meredt rám, én azonban megnyugtattam. S mivel János úr lovászlegénye nem tűnhetett el Lembergből szőrén-szálán, kibújtam fiúruhámból, János úr pedig megérintett, mint megérintette volt a Temesvár alatt meglőtt fiúcskát.

Úton Olmütz felé mindazonáltal el-elfogott néha a szorongás. Láttam János úron a növekvő mélakórt; arca megszürkült, mintha ólomból öntötték volna, lefeslett róla a boldog bizakodás, s nekem hosszasan kellett beszélnem leendő életünkről, az ő professzori dicsőségéről, sőt egyszer, hogy felvidítsam, bukfencet vetettem, s elénekeltem neki Fanni von Schönbruck dalát, s hangom fennen trillázott, amikor ahhoz a részhez értem, hogy Der Ruhm geb’ Ihnen die Sternenkrone!; s János úr akkor valóban savanyán elmosolyodott, meglegyintett egy leveles ággal, mire én macskává változtam, szalag a nyakamban, szalag a farkamon; s ott forogtam, figuráztam az úton, miközben a lovak, mint egyedüli lények, akik tudják, hogy mi a dolguk, húzták szekerünket, vele minket napnyugta felé.

Bielitznél alkalmasnak találtuk a helyet. Az út élesen kanyarodott a szakadék peremén, elég volt megbillenteni a szekeret, hogy alábucskázzék a mélységbe, a lovak szerszámát elszakítottuk, s a megvadult állatok elvágtattak… Amint ott álltam, batyuba szedve holminkat, magam is úgy éreztem, hogy a semmi küszöbén állunk, s elfogott a félsz, vajon a kitaposatlan ösvény, ami a fák közt kínálkozott, elvezet-e Némethonba, a professzori stallumba, odasimul-e majd Leyden szélmalmaihoz, elvezet-e Oxford rideg univerzitásához, ahol ez az ember, aki most bambán bámulja a mélységbe belefordult szekeret, az olyan ember módján, akinek egész múltja, egész élete veszett oda egyetlen vak kanyarban, hogy ez a férfiú egyszer majd professzori ornátusban lép-e a katedrára? Vajon nem késtünk el? S ha elkéstünk, vajon kudarcunk ősoka benne, professzor Farkas különös, cudar, páratlan fiában keresendő? Vagy valahol messze előttünk rejtezik a kelepce, amibe bele fogunk tévedni? Avagy ő, János főhadnagy és hadimérnök a sors különösen komisz rendelése folytán örökre hozzá van láncolva a soha be nem teljesülő ígéret földjéhez? De hát ha így van, mi ez a lánc, mi ez a kötelék? Hiszen ez a sors bamba és értelmetlen!

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben