×

Váradykon

Huszonkét költő antológiája

Szakolczay Lajos

2002 // 08
Nem volt könnyű dolga az antológia szerkesztőjének, a kötetben költőként is szereplő Gittai Istvánnak, amikor huszonkét váradi (vagy a városhoz valamiképp kapcsolódó) lírikust egybetoborzott. Nagyvárad, a magyar irodalomban, színházművészetben sokáig fontos szerepet betöltő város – az antológiák városa is. Elég, ha csupán a modern magyar literatúra első költőcsoportosulásának műveit egybefogó Holnapot (1908, 1909) említjük. Ady Endre, Juhász Gyula, Babits Mihály életműve nélkül nincsen magyar irodalom, de még az értékben utánuk következők is – egy Balázs Béla (igaz, nem annyira a lírában), egy Dutka Ákos – nyomot hagytak a literatúra térképén.

Gittainak tehát ilyen előzmények után kellett antológiát szerveznie. A Váradykon, eme különleges „szentkép”, amely címében Ady nevét is magában foglalja, csak hellyel-közzel tudott megfelelni – valljuk be, magas a mérce – a „váradiságot” esztétikai élményként közvetítő követelménynek. Hiszen az ott (a városban) lakozás, az oda való visszatérés, akár csak művekkel is, nem (vagy nem mindig) kritériuma – bár segíthetnek a szerencsés véletlenek – a megszólalás milyenségének. Ady, az utolsó magyar pörlő szava és Emőd Tamás irodalmi kabaréjának kuplé-mosolyintása – az írók később Budapestre költöztek – volt a két végpont. S ez is mutatja, hogy milyen széles skálán mozgott a „váradiság” (a vélt vagy valódi „váradiság”) mint lírahang, mint a modern magyar irodalom megteremtését szolgáló eszmény.

De ha a Váradykont, minden különösebb előképet mellőzve, csupán egy hely, egy jellegzetes – kultúrtörténetileg fontos – város antológiájának fogjuk föl (amelyben különféle nemzedékek költői, más-más líraeszményt valló alkotók szólalnak meg), nem csalatkozunk. Még akkor sem, ha a versek színvonala igencsak ingadozó, ha a jól kialakult, karakteres arcokat kezdő (a lírát újrakezdő) vagy csak ritkán szóló költők követik. A „váradiság” túl tág gyűjtőkör, mert minden belefér. A couleur locale-t közelről látók-érzők-tapasztalók, vagyis a helyben élők éppúgy, mint a Pece-parti Párizsban ritkábban vagy gyakrabban megfordulók. Hogy csak egy abszurd példával érzékeltessem: a város mást jelentett Adynak, mint a sárga ház őrületéből is tisztán látó – hallotta-e valaki e nevet? – Horváth Imrének, mást egy ottani csoporttal Rómába zarándokló Dsida Jenőnek, mint az évtizedek óta ott élő orvos-költőnek, Fábián Sándornak vagy a pesti vérkabaré viszontagságait épp egy tanulmányút alkalmával szellemesen papírra vető, zalai születésű Szálinger Balázsnak. És a Radnóti Miklós „razglednicáit” megirigylő – s azt szép szerelmes verssé változtató – Zudor János költészete is (kinek a kötet legszebb négy sora köszönhető: „Te pergamenre / vetkezett / selyembőrű kis / kereszt” – A tehetetlenség himnusza) igencsak különbözik Fried Noémi-Lujza nemegyszer meghökkentő „szenvedés-játék” lírájától, akinek Felnőtt-altatója egészen különleges ringató.

A klasszikusok mellett említett értékek, úgy is mint a megszólalás különféle válfajai, azért izgalmasak, mert tovább növelik a hitet: a líra, kötődjék akár a hagyományhoz vagy a sokszor karakter nélküli, zagyva beszédnek ható posztmodernhez, él, működik, s akár akarjuk, akár nem, beszüremlik életünkbe. A létérzékelést tekintve a Váradykon színes palettát nyújt. A legkomorabb hangtól a legfelhőtlenebb, még Karinthy irodalmi paródiáin is túltevő hahotáig minden árnyalat megtalálható benne. A kedveszegetten éneklő, a Föld katasztrófájára érzékenyen reagáló Fábián Sándor például nem hisz az egymás nyelvét nem értők kibékíthetőségében: „Indulnak tovább gyilkos motorok? / Vad füstöktől még reked a torok? / Végveszélyben is suta a lét Karja? // Ha vesznünk kell, ne kérdezd, mi az ok, / A tudományos magyarázatok / nyelvét Isten érteni nem akarja” (Világvég-imminencia). Ezt az állapotot, a rettenet keserűségét Morvay László egy szobor kapcsán teszi láthatóvá („Szédület lüktet / Vérpatak csörgedez / Csődörtemetőt mos fehér csonthalommá…” – Ménnász), Körössi P. József, az áttelepült, az „emigrált” író magyar kultúrán belül – magyar kultúrán kívül szorító, elbizonytalanító érzését fogalmazza leltárszerű komolysággal helyzetrajzzá (December 31-én, 1981-ben). Barabás Zoltán pedig, aki nem átallott „Ady Endrére várni az avítt Emkében”, azért kérdezi az Urat, mert tisztán szeretne látni: „Mint magatehetetlen / ribancot a részeg / katona, // lassan az egész utcát, / a tüdőbajos gesztenyefák / hallgatását is // maga alá gyűri / a reménytelen, sötét / esőillat. // Szótlan Istenem, / üzensz-e még / valamit // a száműzetésbe / induló / világosságnak?” (Üzensz-e még valamit?)

Amikor Farkas Antal, a groteszkbe hajló songot remekül éneklő, a történelmi változásokat kicifrázó költő a (Számozatlan) erdélyi zsoltárban azt írja, hogy „a mélységből kiáltok hozzád, Uram! / kötelez? de kit? és mire?”, látszólag Barabás zsolozsmájához közeli a hangja, ám jobban figyelve líranyelvének alakulására, észrevehetővé válik kupléjának keménysége, ítélkezése (Weöresre utaló módon – Tájoló; a sanzont balladásra színezve – Váradi song). Kinde Annamária tehetsége a maszkversben, a sok egyéb mellett József Attila-allúziót is tartalmazó, kényesen precíz, ugyanakkor léhánál léhább szövegben (Szandra May felnő, választ, s eltűnik; Tom Vanguard stációi), valamint a bugyutaságában is megrendítő kuplékban (Magyaritatós; Nekünk magyar karácsony) bontakozik ki leginkább. A viccelődő fájdalom maga a gyalázat, jóllehet aki nevet, az magán nevet. „Aki magyar, nem gondolkoz’, / átkolódik, girhes, rongyos, / tunyán büszke, bután nyakas, / kapkod pálinkához, borhoz (…) Nője riha, béle renyhe, / aki magyar, nem jut mennybe. / A gyereke sápítoz, / csízburgerre áhítoz. // Nosza, menjünk ebédelni! / Be’ nehéz magyarnak lenni…” (Aki magyar).

Ha a váradi bukolika nem is, hiszen a fénytoronyba még fölfér egy-két színes szalag, Ady magyarságsiratása idáig jutott? A röhejekig? A franciás átváltozással és humorral át- meg átitatott Apollinaire-parafrázisokig (Dénes László), mikor is a kényszerű elvándorlás – „elhagyjuk bőszen gőzölögve / e halni kész földet mindörökre” – a meghitt pillanatokat is besározza? Akinek a fülében cseng Radnóti klasszikus fordítása, annak különösen fájdalmas lehet emez eltorzított – a torzítással a veszélyre fölöttébb figyelmeztető – lét mint változás: „kitépnélek magamból hangaszál / mert ősz vagyok és félhalott / s nem virraszt már közöttünk a lelked / és ránk nem hajol már tudhatod”.

Szőke Mária micimackós látomása szintén akkor a legérvényesebb, amikor a költő nem a lírai közhelyekre figyel („felhőkönnycseppek arcomra esnek; ajkamon mámor csókkérő vándor”), hanem az asszonyi sorsot megidéző kacajos sanzonjában egy meggyalázott hadseregre – s a szabadulás módozataira – tár kaput. A Hülye mese S. birodalom demográfiai bajairól és az Expedíció a sarki igluba ezért is több, mint a szüfrazsettek legkomolyabb, az utcát elborító „násztánca”. A föntebb már említett lírai közhely, mert csaknem mindig az almanachlírát idézi, sajnos, több költő versszövetébe is belopakodik („csókból ne szőj terveket”; „csak hiányod üvölt”; „gyűlik apró fájdalmával az idő” stb.). Természetesen nem a megjátszott, karikírozott bájról és boldogságérzetről van itt szó, sokkal inkább a könnyebb ellenállás felé való csábulásról. A lobogó lelkületű Hunyadi Mátyástól sem a túl direkt Összefonódás a figyelemre méltó, hanem a Virágének (többnyire pontosan végigvitt) kelleme, s legkivált a Ráolvasó kihagyásos technikával még izgalmasabbá tett vallomása. Szűcs Lászlótól szintén érdemes volna sorokat idézni (megnevezve: a Háziversek 4. részét és a sejtelemmel teli Oldás előtt című verset), ha lírahangja olykor-olykor nem lágyulna, nem közhelyesednék el.

Amíg Gittai István itteni verseiben jobban kedvelem a hagyományhoz – nevezetesen a népdalhoz – való hűséget (Ártatlan ráolvasó), örülni tudtam a vendég-váradi Szálinger Balázs posztmodern szótobzódásának, fullánkos, színpadias gesztusainak, jóllehet automatikus versbeszéde (halandzsája) egyszerre innen van a lírán, meg túl is. Viszont Pataki István „vers nélküli” versbeszéde, például amit A nemzet legyengüléséről írt, jócskán megfogott. Hol van ebben Várad, hol van a Holnap (talán csak a holnap utáni holnap!), és végül hol a líra? Sehol – és mindenütt! „egykoron / besenyőérzékenyek / tatárérzékenyek / törökérzékenyek / labancérzékenyek / trianonérzékenyek / moszkvuérzékenyek / voltunk // ó / milyen pollenérzékenyek vagyunk manapság” (Nagyváradi Ady Társaság, 2002)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben