×

Szerelmes földrajzom eleje

Lászlóffy Aladár

2002 // 08
Minden arcát a legszeretettebb városoknak sem sikerül megőrizni. Közérdekű, közismert világvárosok, történelmi csomópontok sem élvezték ezt a kiváltságot. Egy-egy városnak viszont annyi arca marad, amennyit a történelmi idő mozaikdarabjaiból a szeretet, az érdeklődő figyelem ki tud szabadítani. A gyűjtők mindig sokat tettek ilyen értelemben Torda múltja, ikonográfiája érdekében. Az idők Veronika-kendőjén íme Torda egyik arca.

Persze hogyha csak mögöttes, beleértett információ gyanánt is, de szerepel rajta, mögötte az az ostrom, amit Orbán Balázs említ évszázadok derűs népünnepélyei, érintkezési szokásai köréből, melynek végeztével az ótordai (vagy újtordai) templomkerítés becsukott kapui alól vékony (vagy vastag) sugárban folydogált kifelé a vér. S ott van mögötte az a másik ostrom, melyet egy több száz személyes „malenkij robot” követett: legfiatalabb résztvevője egy négyesztendős kislány volt, aki anyja karján indult jóvátenni a sosem okozott károkat egy végtelen, könyörtelen Oroszországnak.

Egy város arcai a főutca, főtér évszázados vásárrendjéből is visszanéznek, a csizmadiák és fazekasok sátraiban sorakozó lábbeliezredek és káposztafazék-hadosztályok felől, melyek ugyancsak Galícia meg az Adria térségei irányába keltek útra, mint Radetzky vagy Ferdinánd főherceg vértesei és ulánusai – csakhogy a békés lét üzenetével.

A cégtáblák korának fényképdokumentumai mögött ott kell látni, hallani fa- meg bádogcégérek csikorgását a böjti szelekben s a csillagtalan éjszakákon a mészárszékek s a csapszékek felett. Ott kell terjengenie az istállószagnak, melyet lassan felvált a kőszénfüst és a cementpor szaga, bűze. A jó, vidékies trágyától az urbánus nyomor égett olajáig, a borbélyműhelyek pacsuliillatáig mennyi minden terjeng. A szövetek és kelmék épségét óvó naftalinpárolgásig.

Egy város arcai szelídek, derűsek. A képeslap-fotográfusok nem csatadokumentumokat igyekeztek találni, hanem állóképeket, az idő megnyugodott felszínén tükröződőket. Legfennebb valószínűtlenül kék egek és lehetetlenül piros tetők hivalkodnak, az odaégett berbécstokány vagy lucskoskáposzta nem képez soha látványkulisszát, különlegességet, sem a szirénázás alatt elkezdett menekülések kapkodása, a visongás, az elhajtott fejőstehenek bőgése, csatalovak, ágyútalpak átrobogása. Ha létezett volna egy nagyon korai tordai Lumičre, mit nem adnánk egyetlen, sosem létezett némafilm-felvételéért annak a jelenetnek, amikor 1848 karácsonyának másodnapján a Ferdinánd-gyalogság átmenekült nagy sietséggel Tordán, egyetlen lovas katonától űzetve. Székely Mózes tordai születésű volt, és mészárosból lett huszár. Kardját villogtatva egymaga nyargalt az ellenség után, míg négyet el nem fogott közülük… Nos, mit nem adnánk? Az élet bizony nem főleg a rohangálásban fejezte ki magát, hanem mikor a pékség körül feljött a kész kenyerek szagholdsütése. Még korábban, mikor a lerombolt kemencét, házitűzhelyet, kovácsműhelyt ezredszer fel kellett építeni. „Ember, ne mérgelődj” alapon.

Ráadásul az utcák arca kívülről nem is mutatja, láttatja, hogy hány szerencsés érkezés torkollik magántragédiák folytán magánföldönfutásba, ami azért nagyjából szinkronban van a nagy leépüléssel vagy a nagy „azért is” továbbéléssel. Hogy két-három évtized alatt hány lakás, hány otthon, hány valódi fészek születik és szűnik meg. Valóban, aligha tudjuk: mennyi idő ül ki a város arcára.

Ami volt, ami van, azt befejezték, megcsinálták valahogy. Nem az értelmezésen múlik egy-egy volt-van-lesz Magyarország-darab. Nem lehet kikezdeni már. Az egész a tényekben s a hozzájuk tartozó dátumokban, az épületekben avagy a romokban és mindenekfelett a betűnyi emberekben, tehát az embernyi betűkben, számokban, jelekben, mint rejtjelesített jelszavakban, fekszik-nyugszik már, mivel elherdálhatatlan bankbetét. Elévülni is legfennebb a rest utódok fognak, nem a bármikor felvehető, felhasználható örökség, kultúrák, a közérzet s a tartás mindig létező árfolyamaira átszámíthatóan.

*

Mikor elhatároztam, hogy megírom a „Világháborút rajzban és képben”, ez a tavalyi félig betelt spirálfüzet volt kéznél. A műnek, egyetlen hét munkájával, a négy első fejezete készült el, bőven illusztrálva. Többek közt a negyvennégy őszi iskolakezdés, három lapon. Ha az eredeti tervek alapján folytatom, sok jeles akkori dolgot megmentek az örökkévalóságnak, amolyan családi lexikon kerekedett volna, melyhez csak eligazításul szolgálna az egyetemes történelem jelenkori kötete. Ó, esendő emlékezet! Ennek is szántam. Ha valaha valamit képes lettem volna végigcsinálni, befejezni. Az örökös tervek, ötletek, a felizzó lelkesedés benn, a holnapi leckék lázító, nyomasztó árnyékában, egy távoli „majd egyszer” számára melengetett nagyszerű tennivalók! Olyan hamar felzárkóztam a világhoz: nem hogy kínozzon, de meg sem legyintett annak a közérzete, hogy a történelem egyik nagy újrakezdésének időpontja számomra legfennebb a legeslegelső nekibuzdulás. Mint a roppant, az évszázados toronyórák közt egy valamivel később felhúzott karórácska, egyszerre és magától értetődően vettem fel a ritmust, és mérni, taposni kezdtem velük együtt az időt a végtelen irányába. Közben ösztönös élvezettel fedeztem fel, és érzékeny füllel figyelni, hallgatni kezdtem a ketyegést is. A dobogást. Ennek eredményeképpen, mintha csak valaki lehetetlenül önérzetes szakértelemmel vizsgálná, vetné össze a pillanat összes kronométereit a házban, a városban, az országban, Európában, a világon s a világmindenségben – rövid idő múlva elfojtott izgalommal megállapíthattam és leszögezhettem, hogy az enyém működik a legpontosabban. Ehhez kellett tartanom magam!

*

Nagyon közel voltam mindenhez. Különös hajlamom – mely előbb csak játék: megfigyelni és képzelegni – tenyészni kezdett: leírni, lerajzolni mindent, ami erre a célra megnyeri magas tetszésem. Minden józan ész szerint csakis ezt, legkülönlegesebb és legáldottabb képességemet kellett volna észrevenni és fejleszteni, elképzelhetetlenül tapintatosan és tudományosan, ahogy csak késő és szerencsés, távoli korok, megsejtésszerű, józan és nyugodt korok laknak majd együtt a gyermeklélekkel, semmi esetre nem a huszadik század közepén, világháborúkkal kínzott kisvárosok minirengetegében a szegényemberek, akiknek viszont szerencsére ama jövőbeli csillagtiszta hiperlaboratóriumhoz viszonyítva csak amolyan kőkorszakbeli és egyáltalán nem csupán erre a célra igénybe vett józan eszméletük áll rendelkezésre, hogy ablakhoz húzódó, esteledésekbe hosszan kibámuló kölykeikből maguk mellé s a maguk helyére embert faragjanak. De mert olyankor, amikor annyiszor viselik el az éhséget a gyermekek is, az éhes fantázia nem bűn, ha különben is ezernyi körülmény inti óvatosságra és fogja kordába; az önkiválasztott angyal valamilyen kezdetleges, de hathatós varázslattal megkaparinthat olyan, mondhatni, egészen normális és általános, csak különben rejtett és eléggé megfoghatatlan energiaforrásokat, mint a gyermekkori téli esték szaga, a család érzékhatáron kívül és felül sugárzott melege nehéz időkben, feszültség idején, és egyáltalán: a túlságos megterhelés alatt működő emberi lelkek mindig és mindenhol fellelhető érce.

*

Milyen egy ilyen kék kora tavaszi este, itt, ahol élünk, így, ahogy élünk, benne futkározik a gyermekkorunk, benne üldögélnek, akik már elmentek innen. Benne van minden zajos és minden kellemes. Hideg, de nem az fáj, sötét, de nem az borít el. És szemmel láthatóan nem árt neki ez a szél sem. Ez itt fog még sokáig maradni. Házak, fák, kertek és tekintetek, riadt vagy töprengő vagy szomorú tekintetek az ablakok mögül, a fehéren félreálló függönyök résében. Magabiztosan kopogok végig a járdán, pedig már vannak vissza nem kapható, örökre elvesztett helyzeteim. A házak közt árnyék fekszik, odafenn süt még. Egy marék földet tartottam ide a napra, s hagyom, hogy kiperegjen az ujjaim közül. Nem, a kezem nem könnyezik, inkább kiszárította ez a kevés, pergő, barna sírás is. De nem is tudna belőle építeni semmit.

*

Ezt most is tisztán, elevenen érzem. Írom az én történelmem, és olvasok: mindent, ami a kezembe kerül. A képek: tüzes naplementében a haldokló Tomory Pál; a szegedi árvíz. Új fogalmak, új részletei a történelemnek, mely kevés egymástól távoli pontból is összeáll, ha kell, de így egyre árnyaltabb, egymást vizsgálják felül, egymás hangulatát és helyzetét rögzítik, alakítják az újabb pontok. Dobozi hitvese és a levelek részletező rajza az esti tájban, nem erre és erre is tanító öreg ecsetvonások, melyekről a rossz újságreprodukció már semmit sem tud.
A nagy kiábrándulások, csalódások, mikor megtudom, hogy ez vagy az nem így volt, nem egészen úgy vagy egészen másképp. A nagy háborúk, a nagy halálok megrendítenek. A nagy halálok a mi kis halálainkat juttatják eszembe. És szorongok. Az összes végletek közt ingás. Érzem, hogy a halál s a muzsika is a miénk, különben egyikhez se csatlakozhatnánk szívből, különben csak egy életünk volna. Már a halál gondolata is meg tudja semmisíteni magát az élő életet.

*

Az anyag arra tanít, hogy ezeket a felszíni alkalmi kapcsolatait a sorsok hálózatának nem szabad komolyan venni, eltúlozni az átérzésüket, mert akkor kétségbeesetten rohangálhatsz, mint bombázás után az édesanya, hogy tíz körömmel kapard ki elvesztett szeretteidet. Igenis, én már ismerem a halált. Ne is próbálj, azzal nem lehet jóba kerülni. Utálom a múlt századi regényekben az ilyen közömbösen tudálékos mondatokat, hogy „barátok maradtak mindhalálig” – úgy tesznek, mintha a halála bárkinek olyan egyszerű és nyugodt dolog lenne. Bár azt is érzem ebben a fiatal vadságban, hogy én még a halálból is feltámadnék, ha jól kialudtam már magam.

*

Nem jó szaporítani az otthonos helyzeteket, amelyek aztán csak fájnak, mikor már nincsenek. Nem jó megismerni embereket, akik fájnak, ha már nem lesznek. Nem jó elhinni, hogy mindent kibírsz, és hogy mindent látnod kell, át kell élned. És aki ilyen? Én mit csináljak? Hát akárhol lehet csendes délután a könyvvel? Csak úgy véletlenül találkoztam (és belelapoztam) nagytatánál a Vadászok és Természetbarátok Kalendáriumával az 1911-es közönséges évre. És beleragadtam, belekeveredtem. Kész a hangulat. Kész az emlék. Vasalásnál megpecsételt fehérnemű foltjait borvizes ruhával dörzsöljük. Kenyér, kalács frissen marad, ha a kosárba egy meghámozott almát vagy krumplit teszünk. Átázott cipőt a… Kinn zuhog a havas eső, feketén fénylik a járda, most jöttünk haza. Időjárás a Százéves Naptár szerint… Időjárás Herschel szerint: november esős és szeles egész hónapban. Gyakori erős széllel. 24. után szép, derűs napok következnek. Rettenetes erő kell itt maradni, ebben a képtelenül, ijesztően csak fenyegetni tudó ma-estében, ha olyan könnyű elszállni valahova a máskor illatába. Receptek: erjedt mézet melegvizes edénybe helyezünk, majd leszedjük tetejéről a habot. A citromot jó felmelegítni kicsavarás előtt. A húsra citromlevet csavarunk: nyáron is jobban eláll, és nem szállják meg a legyek… Citrom, citromfa. A citromfa itt áll a sarokban. Egyetlen zölddiónyi gyümölcse volt vagy két évvel ezelőtt. A boltban citromot utoljára ezek szerint 1911-ben még lehetett kapni. A zsír két évig is eláll, ha sütés előtt néhány evőkanál tejet belekeverve olvasztjuk ki, vasedényben. Már hogy állna el két évig az a kanta zsír, mikor minden reggel négy tízórait kell kenni belőle. Tényleg, vajon mi lett a tejesünkkel; azt mondják, a Postaréten nagy harcok voltak. Gyümölcsös. Rajzos vignetta, melynek minden részletén el lehet merengeni. Milyen szem látja a legegyszerűbb kis rajzon is, hogy ott biztosan sütött a nap? Várjunk csak: Szeptember. A kizöldült kerteket szántsuk alá. A csöves csalamádét vermeljük. Vessünk spenótot, petrezselymet, téli salátát. A csemegeszőlőt leszüreteljük. Pincénket, a hordókat készítsük elő a szüretre. Október. Csávázatlan, pácolatlan magot ne vessünk. Kukoricatörés idején válogassuk ki a szépen fejlett csöveket vetőmagnak. Legelőkön irtsuk a gyomot. Gyümölcsfáinkat nyessük, a sebhelyeket kenjük be, enyvgyűrűket tegyünk fel. A mustot fajok szerint pincézzük be, szellőzött, de langyos levegőjű pincékbe. Ott a borokon kívül csak gyümölcsöt tarthatunk… A borokon kívül csak gyümölcsöt… Csak gyümölcsöt… gyümölcsöt. Lássuk csak. Kertek: a Komáromiék kertje, a Mariska néniék kertje, a Radóék kertje, a Hoffman-kert, a szilváskert. Artúr bácsi és nagytata értett hozzá. Mielőtt nagytatát szél ütötte, nagyon szerették együtt, beszélgetve nyesegetni, oltani a fákat. Másokhoz is szívesen eljárt. Oltóbicskája itt alszik, tőle külön temetve, az évtizedekben. Erről kellene még elbeszélgetni vele. Meg fogom kérdezni egyszer. Egyszer. Szóval rendszerint ilyen kell hogy legyen az ősz. Egyszer-egyszer. Az idő drága; mikor mire jut elég idő? Mikor minek múlt el az ideje, mint nagymama szerint a szalmakalapnak? Egy télen, még szegény apám élt… – mondja majd egyszer anyánk, és én sosem hallom már a mondat folytatását. Igen, voltak ilyen telek, akkor évtizedekkel korábban. Mi előtt? Az akkor előtt vagy a most előtt? Mert az akkor ott éppen most volt, s a most kezd akkorrá válni, ahogy múlik el mögötte az este. Egyetlen este akkorrá teszi a legjobban átérzett mostot.

Akkor meg hogy legyen elég idő mindenre? Mikor sok minden nem is fér bele az akkorba meg a mostba, csak az akkor s a most közötti rokoni viszonyba. A Most az Akkor okos kisunokája, előtte kinyitott régi képes újság vagy családi naptár, miközben mindenki meg van győződve róla, hogy a holnapi leckét tanulja szépen.

Kinek a szobája ez az álom, melyben egy férfi bolyong: üldögél, rágyújt, felel, vállat von, elmegy, visszajön megint leülni a fekete nénik közé és ide-oda kapva a fejét válaszolni az egyre gyorsabban, már egyetlen sikoltó kórusba egyesülten záporozó kérdésekre? Úgy kezdődhetett, mint a mesék, a „hol nem volt”-tal:

– Jó múltkorjában egy illető délelőtt kinn járt az állomáson. A vonat; nagy kormos-piros marhavagonok teteje fénylik az esőtől, a fogolyvonat csak átrobog itt, meg sem állítják, alig lassítva csattog a sínvégeken. Az ember nézi, nézi sorra a vagonokat, a vagonablakon kibámuló szemeket, arcok derengenek, kezek, ujjak, ujjak közé csömbölyített papírgalacsinok, levélkék hullanak ki itt-ott, mint hideg csőbe tévedt hópelyhek. Aki hallja, adja át… Az utolsó előtti vagonablakra is felkapaszkodva valaki: valaki, aki nem üzen így, személytelenül és a vakvéletlenre bízva, hiszen úgyis messze, idegen tájon járnak, ő kiált, de elnyomja a vashang, a kattogás, sistergő gőz és éppen abban a pillanatban belevisító mozdony, ő kiált és int ennek az illetőnek. Intett. Valaki intett. Döbbenten bámul a váltók mentén kígyózó vonat után. Ketten-hárman ha ácsorognak a peronon, ismerős senki, a közelében senki, akitől megkérdezhetné, hogy jól látta-e, mit látott, ki volt az, tényleg intett. Hazabandukol, nem megy ki a fejéből a kép. Valaki intett. De ki? Elmondja otthon, elmondja másnál. Délfele megindul a búcsújárás. – Jó napot kívánok! Ne haragudjék, úgy hallottam, hogy… Tudja, az én uram, az én fiam tavaly óta nem ír… Vajon nem… Hogy nézett ki? Nem egy magas, vállas, szőke – alacsony, sovány, fekete hajú – nem egy olyan vékony, leányos arcú, nem, nincs bajusza, legalábbis itthon sosem viselt… Nem egy olyan… De igen… Lehetséges… Talán… de!… De… De… – Egymásnak adják a kilincset másnap is. Visszajönnek. – Megbocsásson, de hát az én fiam… Ugye nem, ugye mégsem?… Talán nem… Nem, nem, ha jól emlékszem… Bizony nem, nem, nem! NEM!… De akkor ki volt? Ki volt a szerencsétlen? Mert intett. Valaki. Intett.

Sötét van, senki nem gyújtott ma lámpát. Anyánk télikabátja a szék karján lóg, csepeg róla az esőlé. Most jött meg valahonnan, csak éppen ledobta magáról, s zokogva leborult. Ili ott áll, a fejét magához öleli, simogatja, és szipog. Valakik jöttek, a fülünkben mégis cincog a csend.
A sötétben mintha már annyian gyűltek volna itt össze, hogy egymást préselik, gyűrik a fekete rémruhák. Már csak nyöszörgök. Tessék szíves lenni kimenni innen. Hát ki vagyok én, hogy minden előttem történik? Mi az én kicsi életem, hogy minden átvonulhat rajta, nénik, vonatok, mint a láz vaspuha kísérete a betegszobán?

Az a borús, szeles este a konyhában, szemben az állandó kilátás: a nagy fekete fenyők hajladoznak. Ezekről a fenyőkről szól a vers, az első és egyetlen versem. A nagy belső szégyen, mely úgy ítéli, hogy ez már több a soknál, ezt már nem lehet, tényleg nem szabad ekkora önvallomás kockázatát vállalni, azért megkíméli a művet, és kicsire összehajtogatva a bakancsomban minden reggel észrevétlenül elhelyezem a kéziratot, estig, ami így aztán rendre elrongyolódik, s eltűnik valahogy. Kínos, érdekes. A végeredményt tulajdonképpen tudja már az ember, s mégis játssza, hogy valamivel is kivédhető. De hát olyan távoli dolog. Egy lélegzetnyi tavaszi esős idő, és tovább hiszem, hogy megvan bennem minden a halhatatlansághoz. Persze, mindennek ellenére, itt a földön a legjobb.

…Az első szobában olyan csend volt, hogy hallatszott, amint a sötét űrből hüppögve, sírva visszatérnek a megszeppent hópihék.

*

Ahova a fa dől, ott marad. – Nagytata ezerszer elmondta ezt a mondatot, nem túlzás, hogy ezerszer. Erről az ezer mondatról egyszer azon kellett elgondolkoznom, hogy hány mondatot is mond ki az ember élete folyamán. Hány mondatot mondott összesen nagytata, és hány mondatot mondhattam ki eddig én, hogy csak úgy elvegyülve a rengetegben ott van, összeszedhető, különválasztható az az ezer, akár ezer egyforma is! A mindenben jelen való és mégis bujkáló végtelen újabb izgató ingere, melyet csak tetézett, hogy most senkit nem érdekelt a dolog, hogy nem hallgattak meg igazán komolyan, és nem vették szívükre, nem segítettek megfogalmazni azt, amiért tulajdonképpen izgatott az egész: a megmagyarázhatatlan, az ebben is múló időt, az időnket, a miénket, amelyből persze hogy van még elég, de akkor is! Nem, még én sem tudom, valójában mi történik, pedig szemmel láthatóan egyedül én foglalkozom vele komolyan, egyedül én szakítok időt az ilyesmire. Igen, az idő. Mondják, és látom, hogy nehéz most így az életünk, de én még így is eltöltenék száz-százötven évet, még így is! S aztán másképp is, ó, nagyon sok változatra megvannak már a tervek, az álmok. Az összesen három-négyszáz! De hát tudom én, hogy annyi nincs. Vagyis van. De ha van, miért nincs számomra is? És főleg: számunkra. A család: ha, mondjuk, csak úgy hetven év jut egynek, abból az ő hetven évükből miért csak tíz jutott velem is? Olyankor rendülök meg nagyon, ha valaki ismerős halálhíre jön. Belém hasít a példa fenyegetése. Szomorú, nehéz napja van ma Kulcsáréknak, akik barátaink voltak nagyon régen már. Nagymama szerint harmincöt éve. Karolina, Magdus, Pici, Erzsike néni, Zolti bácsi. Igen, ő már nincs, őérte van ma ez a szomorú téli-tavaszi nap. Mennyi az élet? Hát ennyi az élet, egy nagy család élete, akik éppen úgy szerették egymást, mint mi. S a gyermekek közül ketten úgy elkerültek, hogy alig éltek otthon. Most a maguk külön életében figyelmezteti őket az apjuk halála, hogy megvolt ez a másik, az eredeti család is. Megvolt. Mert mindig van egy eredeti család, az én körül tisztán és erősen kialakuló, s az kell hogy legyen a legfontosabb. Akkor hogy nem az mindenkinek? Hogy nem emlékszik mindenki olyan fájón az elmúlt időkre? Ha az emlékezet valami egyszerre csak úgy tanyát verő, rendre a testbe költöző valami volna, mint minden egyéb tudás, akkor nem viselkedne a halászban halásszerűen, a szíjgyártóban szíjgyártószerűen, a tanárban tanárszerűen, a katonában katonaszerűen, hanem mindenkiben egyformán! De hát nem így van, hanem mindenkinek saját külön kis memóriát kell berendeznie magában a fejében található műszerek segítségével. Ebben az esetben viszont ennek valami jelentősége van. De mi? És ideges rettegéssel vettem észre, hogy egyre inkább megkopnak az érzékek, melyek a felidézett emlékeket kell hogy átéljék. Megkopnak. A nyáron direkt azért szagolgattam olyan hosszasan egy csokor rózsát, mert emlékeztetett valami évekkel előbbi hangulatra egy bizonyos helyen: a Kissék udvarán. De hát hányszor lehet használni az emlékek járatait? Akkor inkább ritkán fogom használni őket, hogy majd később, öregkoromban, mikor már sokan fognak hiányozni mellőlem, és sokkal nagyobb szükségem lesz rájuk, akkor vehessem őket elő. Különben ez is kegyetlen ellentmondás, hogy mindig azt hittem, hogy ezeket az emlékeznivalókat egykor majd közösen fogjuk előszedni, megbeszélni, örülni és elszomorodni rajtuk, és benne élhetünk legalább az emlékezés erejéig abban, ami volt, ami jó volt akkor is, és ami sajog. De hát úgy látszik, ez se így lesz. Zongoráznak egy közeli házban, délután, ősszel: valami megmagyarázhatatlan rég-hangulat. Régi bolt ajtaja felett a mészrétegen átütnek az egykor igazán fekete betűk: …olajfestékek, kencék… Igen, ez a rejtelmes szó, amiről Józsi se tudta, mit jelent, pedig akkor már gimnazista volt. Mindegy, mit jelent, de ő az a régi délután, amikor viszont nem is figyeltem oda, hogy akkor egy régi délután van! Volt egy olyan sejtelmem, hogy a régmúlt az, amiről az öregek azt mondták: hajdinárumban, az is ugyanilyen volt tulajdonképpen; ugyanilyen lelkek, csak másképp öltözve. Feljegyzéstípusok abból a füzetből: Az öregtemplomban orgonálnak és… Tegnap esett, ma egészen más idő van, olyan… Voltunk B-éknél megnézni az új gyermeket, hát… Ma tiszta idő volt, egye meg a fene, a virágoknak olyan elérhetetlenség-illatuk van, hogy az ember ezért gondol vissza a múltba tőlük. Április 28. Még az iszonyúan összelőtt házak újjáépítését is aggódva figyeltem. Megijedtem, igen, hogy odalesz a girlandos sarok, a páros kapu, az Ili-féle kerítés, mögötte a kertészettel, ahonnan salátát és hónapos retket lehetett venni; ami megmaradt, azt is félteni kell még. Korom hangulatát féltettem, és alig eltelt egyetlen évtizedemre egész nagy, tág és teljes, öreges korom volt. Elnéztem az embereket az utcán, az arcokat, az életet figyeltem, hallgattam a város zsongását, és kerestem, tudni szerettem volna, mitől más a ma, s mi lett benne velem. Lassan megfogalmaztam, hogy miért is kell sajnálnom az elveszett időt. Mert én tulajdonképpen sohasem pótolhatom ki, ha ugyebár csak alig nyolcvan-kilencven évet élhetek, a világnak viszont nincs hiába elmúlt ideje. Van, mikor kipótolja. A végtelen az – mondtam –, hogy a világnak nincs hiába elmúlt ideje! A végtelen nekem az, hogy az egyetlen ez vagy az, az egyetlen valami meg valaki, akivel ismertük egymást, egyszer csak nincs meg már! Itt legyintett meg először a kézzel elérhető múlt: szenvedélyem támadt ilyen dolgok, tárgyak érintésére, összegyűjtésére, birtoklására, melyben ott még kinyújtott kézzel elérhető volt a valóságos múlt. De mindez titokban maradt, anélkül, hogy titkolnom kellett volna, elég volt nem hozni szóba, és senkinek sem volt rá ideje észrevenni.

*

A régiek mintha csak azért éltek volna, hogy egy-egy író megírja őket regényben. Reggel felkeltek, írják, pedig heverésztek. Reggel heverésztek – pedig felkeltek. A kézzel elérhető múlt bizonyította számomra legjobban, hogy mindig úgy történt minden, ahogy történnie lehetett.

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs decemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben