×

Naplót élni

2002. március–június

Lackfi János

2002 // 08
Régebben roppant módon idegesített minden versajánlás. Ha tudom, hogy kinek szól a vers, törleszkedésnek érzem, ha nem tudom, akkor nem mond semmit az ajánlás, csak kirekeszt valamiből, ami szerző és címzett magánügye. Újabban azonban egyre több versem születik, amelyek határozottan valakinek szólnak. Mind-mind lenyomozhatóan egy-egy írás, írásrészlet vagy határozottan köthető személyes benyomás kapcsán jött létre. Hálátlannak és nagyképűnek érezném szó nélkül eltörölni ezeket a nyomokat (pedig régebben ezt tettem, szőrös szívvel), olyan lenne ez, mint letagadni azt, amit másoknak köszönhetek. A találkozások talán a legfontosabb dolgok az életünkben, az íráson keresztüli találkozások is.

Kurtág György előadását hallgatva Franciaországban, egy kerekasztalon, ahol én is a felszólalók közt voltam, nagyon megfogott, hogy azt mondta: ő nem is tud komponálni, csak személyre szabottan; zenéje mindig valakihez szól. Azt mesélte például, meghalt egyszer egy jó barátja, egy svájci kortárs zenei stúdió vezetője, ha jól emlékszem, karmester. Képtelen volt akár csak egy kondoleáló sort is papírra vetni, mindent hamisnak érzett volna. Épp ezért írt egy rövid darabot egy szál hegedűre, csupa állati nyüszítés, artikulálatlan sirám volt az egész, és megkérte egy zürichi ösztöndíjas volt tanítványát, akinek a kottát elküldte, hogy kopogtasson be a gyászoló házba, lépjen be, és szó nélkül játssza el a darabot. Ez a történet nekem olyan, mint egy nagy jobbegyenes, bokszkesztyű nélkül! Kurtág György útja persze nem az enyém. Mégis nagyon erősen megrázott, s azóta mintha jobban mernék személyes verseket írni.

Ami persze végeredményben nem zárja ki, hogy kívülről ne lássék pámpélózásnak, nyalásnak, feltűnősködésnek a sok dedikált opus. De hát ennyit kibírok. Amúgy is csak a kortársak szemében fest így a dolog, ötven év múlva ki tudja, hogyan cseng az egész. Régi francia szövegek olvastán mulatok néha az ajánlásokon: hol az ajánló neve ismeretlen már, s csak a címzett személye teszi érdekessé a tényt, hol pedig a címzett merült feledésbe, s találgatjuk, ki lehetett. Van, hogy mindkettőt jótékony homály fedi. Kétismeretlenes egyenlet.

Képtelen vagyok egeret ölni, mégis rendszeresen megteszem. Az ételek, a gyerekek, a fertőzésveszély miatt. Vas Istvánnak van egy nagy botrányt kavart verse, egy élve felgyújtott imádkozó sáskáról szól, meglehetősen kegyetlenül. Egy kommunista lap lelkesen Mindszenty-kritikának vélte... Az viszont, hogy az egérölést versbe is beleírtam, talán olyasmi, mint másoknál a hangsúlyosabb erotika. Persze szép dolgokra gondolok, nem olcsó pornóra, ebből ugyanis van dögivel. A szexus, ugyanúgy, mint az ölésvágy, nyilván eredendő agresszivitásunk szelepe, itt tör ki a jellemből a túlnyomás. Nem férünk a bőrünkbe, ezért írunk prózát, próbálgatunk szerepeket. Kevesellünk egy sorsot, egy életet, azért környékezzük az élet kezdetéhez és végéhez ilyen közel álló két cselekvést, melyek ráadásul egyfajta mámorral, szédülettel járnak. Ezért néz az átlagember pornó- és horrorfilmeket. Megoldás csak az, ha az ilyen nyughatatlanságot gombócba gyúrjuk, s felhajítjuk az ég felé: ott szertefoszlik. Ezt hívják imának. Nem elégszer él vele az ember.

A kritikákra többféleképp reagálok. Vagy udvariasan meghallgatom, mert nem érdekel: értelmezhetetlen, mert másról szól, mint amit csinálni szeretnék, vagyis meggyőződésem, hogy a vers nem jobb lesz, ha a tanácsot megfogadom, csak más, és talán kevésbé az enyém. De van olyan is, hogy százszázalékosan meg vagyok győződve a magam igazáról, vagy legalábbis arról, hogy a másiknak nincs igaza, rosszul nyúl az anyaghoz. Előfordult már, hogy egyik-másik szerkesztő javasolta: itt-amott tegyek be szinonimát, cseréljek ki egy szerkezetet. Ha a dolognak nincs súlya, ilyenkor engedelmeskedem. Miért ne tegyek mások kedvére ártalmatlan ügyekben? Kötetben aztán visszajavítom az eredetire, mintegy jelzésképpen: ha kritikusom emlékszik még az inkriminált passzusra, és hajlandó kikeresni utólag, akkor leszűrheti reakciómból a valódi véleményemet. Ha nem emlékszik, megmarad az a jó érzése, hogy egyszer „tisztába tett” engem, szerzőjét. Ilyen apró dolgokban többet ér alázat és békesség a felesleges hőzöngésnél.

A jogos kritikát, még ha olykor önérzetesen ágálok is ellene, általában titokban megfogadom. Kidobom a verset, kicserélem a lifegő elemet. Próbálok nem különbséget tenni a számomra mérvadó és nem mérvadó személyektől jövő vélemények közt. Számos alkalommal lepődtem már meg, amikor nem biztos ízlésű irodalmárok mutattak rá nyilvánvaló hibára itt vagy ott. Ilyenkor, ha kellemetlen is, igyekszem mindig elismerni, hogy igazuk van. A gőg félrevezet. Olyan nincs, hogy valakinek már csak „elvből sem” lehet igaza…

A nevetés olyasmi, mint a köhögés. Tényleg gyógyít, amennyiben undok, régi slájmokat szakít fel az ember lelki tüdejéről, földrengésével szétbombáz olyan gennygócokat, amelyek egyébként örökre bebetonozódtak volna.

Egy-egy táj látványa olykor elképesztő elevenen érint, megmagyarázhatatlan mélyen ismerős. Nem is a különleges, „leglegleg” látvány, csak egy kies dombkaréj, mint ma Pilisszentkereszt körül. A télére lecsupált, sárgás-barnás-vöröses pomponokkal tűzdelt, felfelé erdőbe átcsapó hely konkáv tere szinte húz magához. Az egykori kolostor romjait keressük (nem csoda, hogy itt emelték a falakat anno, volt érzékük hozzá) – de nem találjuk. Pillanatok alatt összemegy itt a távolodók, s megnő a közeledők alakja. Minden messzebb és minden közelebb van, mint hinnénk. Az ember mindenbe beleegyezne, csak beleolvadhasson ebbe a vad nemtudommibe, füvek, fák, állatok közé. De a kényelemszeretet visszahúz, még ha utáljuk is a kólásdobozokat, a patakmederbe hajigált roncsokat, szemetet. No meg ott a tudat, hogy nem véletlenül kerültünk oda, ahova kerültünk, ott kell helytállni, ha sokkal kevésbé látványosan is. Tarzannak születtünk volna minden bizonnyal, ha annak kell születnünk.

Feleségem, Juli elalszik este, miközben Margitnak mesél, és olyan viccesen kavarja össze beszédét, hogy a kislány majd megfullad a nevetéstől. „Egy hatalmas tehenet húztak fel a konnektorba” – ez a szöveg. A szürrealistáknak is tetszett volna.

Tinnye és Perbál között nagyon szép részen kanyarog az autóút. Kis öszvérhát- vagy tevepúpszerű dombok, fűvel benőtten, itt-ott egy-egy cserje, s mindez többfelől körbekanyarítva szántóföldek hullámos, valószínűtlenül ritmikus dauer-vonalaival. A zsoltárrészlet jut az ember eszébe: „a halmok ugrándoztak, mint a juhok bárányai”. Ott ez a felfordult természeti rendet jelenti, csodás jelenségek jöttét, itt viszont kicsiben valósággá válik a dolog: valósággal szökdécselnek a kúpocskák. Erre járok egyetemre, s egyszer hazajövet nem álltam meg, leparkoltam a kocsit, és felkapaszkodtam az egyik dombhátra: könnyű tavaszi nap, ledobott zakó, kioldott nyakkendő, nyáj kolompja (szükségképpen, Juhász Gyulá-san méla), kakaskukorékolás…

Most a gyerekekkel kirándulunk ugyanoda, mászkálunk kicsit a dombok között. Az extrém tájak kedvelőinek semmi különös, mégis olyan jóleső kis hely, mint egy pohár nem márkás, de hűvös sör nyáron. Fenn a dombtetőn széthajigált papír zsebkendők, kondomok. Igaz is, itt szokott fel-alá sétafikálni az út mentén álló rosszlányok egyike. Vagyis egyfajta szakmai tevékenység maradványa, leképezése ez a sok minden. Mintavétel, minispermabank, amelynek genetikai elemzése érdekes képet mutatna az erre járók egy részének szexuális szokásairól.

Faludy Gyurka mesélte egyszer, hogy Kanadában elvitték őket egy meseszép öbölbe, amelyet teljesen szűz rengeteg vesz körül. Helikopterrel közelítettek a tengerfelszínhez, s egy idő után látszott, hogy minimedúzákkal van tele a víz. Még közelebb kiderült: kondomok milliói lebegnek ott, valamelyik amerikai luxusbeachről sodorja őket rendszeresen épp oda egy áramlat. Hiába halásszák le időnként, pillanatok alatt küldik az utánpótlást a strandoló aranyifjak. A küzdelem hasztalan, a különlegesen erős szintetikus anyag szinte elbomlani sem tud.

Minden hétvégén énekeljük a zsolozsmában ezt a zsoltárrészt: „a Jordán vize visszafordul”. Valószínűleg innen vették mintájukat a derék kommunisták, mint annyi másszor, amikor a Volga folyását akarták megfordítani. Szisztematikusan Istennek képzelték magukat, s nyilván az zavarta őket legfőképpen, hogy netán más is lehet az, s a konkurencia még jobban csinálja náluk, pedig kevésbé erőlködik.

Egyik ötvenes években bebörtönzött pap nyilatkozta interjúban: sosem értette, hogy miért tiltották olyan szigorúan a misézést a börtönben. Hiszen egy valóban szilárd hitű ateistának elvileg nem oszt, nem szoroz, ha az eszelős pap összevissza makog, és közben mutogat. Ráadásul az ima maga nem volt tilos, breviáriumot is kaphattak az atyák, csak épp misekönyvet, ostyát, bort nem. A félelem valahol logikus: eleven embert nem szabad becsempészni a rácsok mögé…

Elképesztő fotósorozatot láttam Párizsban. A franciáknak megvan az a jó szokásuk, hogy a Luxembourg-kert rácsára kívülről időről időre szabadtéri fotókiállítást erősítenek plexilapokon, pazar minőségben. 2001-ben a Vulkánok és emberek címet viselő tárlat volt kinn, légi és földi felvételek működő vulkánokról, savas vizű tavakról, különleges formákban megszilárdult láváról, hamuesőben menetelő thaiföldiekről és így tovább. Hihetetlen színek a türkiztől a virító narancsig, harsányzöldig, rubinpirosig. Kedvencem egy vulkáni kénbánya munkása, vállán élénksárgán izzó, felhő formájú (ágas-bogas) salétromtáblával, melyen, akár egy röntgenképen, áttetszik a túlfelől rátapasztott tenyere.

Videót vettünk, de időt hozzá nem sikerült. Egyetlen filmet sem néztünk még meg Julival, pedig mennyit tervezzük, hogy egy este idehaza „moziba megyünk”! Múltkor elcsábultam, megnéztem kazettán a Ballada a katonáról című Csuhraj-filmet. Háborús film, a baka, aki szinte gyerek még, hazamegy a frontról látni édesanyját, nehézkesen utazik, sorsokat lát, tőle telhetően segíteni próbál, szerelmes lesz, megöleli az anyját, s megy vissza meghalni. A szovjet propaganda elég diszkrét, a film megrázó, egyszerű és szép. Helyenként talán túl szép is lenne, de nem lehet haragudni rá, mert sosem affektál, kérődzik. Hosszan kihúzza az érzelmi feszültségeket, mégsem tűnik soknak. Nem rafinált film, s mégis az, mert rögtön befűz: ráébreszt, hogy határhelyzetekben pillanatokon múlik az élet, hogy nagyon is le lehet késni róla, s ha jelen van is a hősiesség szocreál eszménye, éppennyire érzékelhető az elmúlás feletti döbbenet. Alapfokon az élet egyszerű: ház, munka, szerelem, család, kenyér, s a többi tényleg úri huncutság, ha mindezek hiánya felől nézzük az egészet. Túlságosan hozzászoktunk a kifinomult szeszekhez, tejszínes likőrhöz, eng. ét. fest.-hez, aromához, miegymáshoz. Megdöbbent a tapasztalat, hogy csapvizet is lehet inni, sőt, ez nem is kis dolog.

Ilyesmiről számolt be egy cannes-i díjat nyert iráni rendező is: azért „futnak” ma a kínai, arab s egyéb távoli országokban készült filmek, mondta, mert ma, mikor effektek, horror-szexorgia s egyebek nélkül Nyugaton s főleg Amerikában elképzelhetetlen a filmgyártás, döbbenetes erővel hatnak az egyszerű eszközökkel bemutatott, köznapi történetek.

Remek Krzysztof Zanussi-filmet adtak múltkor a tévében, a címe Vágta volt. Egy kisfiúról szólt, akinek apja Angliába emigrált, ezért kénytelen volt árva gyereknek álcázva tanulni. Félbolond, lómániás nagynénje nevelte, akinek meg két identitása volt és két munkahelye, mert annak idején előrelátásból – megrögzött fehér létére – saját nem létező nővérének adta ki magát, és belépett a kommunista pártba. A film arról szólt, amiről nagyjából a kommunizmus általam megélt utolsó évei is.

A mai kedélyes nosztalgiázás és véresszájú kommunistázás végleteitől egyformán irtózom. Nagyon is jól emlékszem a hazugság éveire. Benne éltünk, beszívtuk, lenyeltük, visszabüfögtük, esetleg kiköptük, kiröhögtük, megtapostuk titokban. Mást mondtunk otthon, és mást a suliban, mást egymás között, és mást a tanároknak. A rokonok közt is volt, aki előtt nem lehetett mindenről beszélni. Az ismerősök közt pláne. A sokféle igazság relativizmusa közepette léteztünk, s a gyermekek ösztönös érzékével válogattuk ki a megfelelő, épp adott pillanatban szükséges tónust. Volt, hogy nem sikerült. Egyik általános iskolai osztálytársam édesapja szabadszájúsága miatt ücsörgött a hűvösön. Egy másiknak a magyartanár letépte a nyakából a kis ezüstkeresztet. Én a magam szakállára máltai keresztet vágtam ki vörösréz lemezből, nem kereszténységből, akkoriban azt sem tudtam, mi az, hanem csak úgy, a nyakló nélkül olvasott történelmi regények hatása alatt. Ugyanez az arrogáns nő leszedette velem, hiába magyarázkodtam.

Igazgatói intőt kaptam egyszer, amiért vörös nyakkendős ügyeletesként unalmamban az iskolafalat hógolyóztam. Ha a tanárnő észrevette volna, mi a célpont, talán még ki is rúgat: a falból kikandikáló Georgi Dimitrov bronzpofáját dobáltam, nem reakciósságból, de mert tudtam, az ilyen hülyék miatt kell állandóan tartanunk a szánkat. Botrány lett akkoriban a másik környékbeli Dimitrov-szobor fejére húzott vörös klottgatyából is. S amikor a nyolcvanas évek végén félhülye, szenilis, mindig mellébeszélő tanárnőnk földrajzóráján elröhögtem magam a felolvasott mondaton, miszerint a Szovjetunió ekkor és ekkor hagyja majd le gazdasági fejlődésben az Egyesült Államokat, hosszú prédikáción ámulhattam még mindig. Pedig a többi tanárunk akkor már igencsak másképp beszélt. Egyetemistaként még arról ábrándoztunk, hogy a Vérmező csücskére frissen felállított Kun Béla nyakába kötelet hurkolunk, és azt a felette lévő kandeláberre kötjük. Röhögtünk már azon is, azt hiszem, az egész országgal együtt (a szobrász cinizmusa? véletlen baklövés?), hogy világosan látható, a jó Béla megnyíló szakadékba tereli a népet. Persze Varga Imre dolgait ennek ellenére (evvel együtt) szerethetem még.

Dehogy radíroznám ki azokat az éveket az életemből! Szavalóként fennhangon kajabáltam, hogy „könnyeimnek sűrű fátyolán csillan át a Vörös Hadsereg”, de a Pickwick Klubban, a borogyinói ütközetben vagy a keresztes háborúkban történtek százszor jobban érdekeltek az egész marhaságnál. A napköziben vagy hússzor lemásoltam az Auróra cirkálót (senki se kényszerített, legfeljebb ha egyszer volt feladat), de persze legalább kétszáz templomot skicceltem és gyűjtöttem egyben le magánszorgalomból autóutak során, és több füzetre való magyar huszáros képregényt rajzoltam össze otthon. Benne voltam, mint más is, én is léteztem, még ha csak felnövekvőben is. Amit nem kedvelek, az a szerecsenmosdatás, a „mindenki bűnös egy kicsit” mismásolása. Van benne igazság, de ad absurdum vive a dolgot végül az lesz belőle, hogy mindenki egyformán felelős, a börtönőr és a lecsukott is.

Moličre-összkiadással nyűglődöm, kétezer oldal korrektúra oda-vissza, ékezetek, összeolvasás az eredetivel, jegyzetek átpofozása, i tak daleje. A kulimunka nem tudja kioltani a gyönyörűséget: pazar és mellbevágó dolog így madártávlatból végigtekinteni egy ilyen életművön. Kevésbé tömbszerű, látványos, mint mondjuk Racine vagy Corneille művészete, de „átlagos” telesítményei is kevésbé unalmasak. Néhány nagy meglepetés: nem emlékeztem egyetemista koromból, hogy A szeleburdi, a Tolakodók és a Scapin színpadi technikája, körforgása ilyen pazarul szédítő. Ez most a legnagyobb döbbenet: ez a légszomjig fokozódó forgatag. E féktelen életviharoknak hatókörébe kerülve az ember szinte elkábul, mint valami hullámvasúton.

Újabb francia kritikusai nagyon berzenkednek a polgári józanság teóriája ellen, amelyet a közelmúltbeli irodalomtörténet-írók „erőszakoltak”, úgymond, Moličre-re, és amely elviselhetetlen lenne minden újra törekvő, újat akaró elme számára. Manapság azonban inkább annak az amerikai humoristának adnék igazat, aki az „átlagember” véleményét így tolmácsolja: „Miért ne lehetnék én is nonkonformista, mint mindenki más?” Idestova az kelt feltűnést, ha valaki nem festeti rózsaszínre a haját. A „tizenkettő egy tucat” típusú radikális újítókkal amúgy is az a bajom, hogy tiritarka jelszavaik köntösében sokszor a legostobább kispolgárok: „hasuk az Istenük” (a „has” szó behelyettesíthető).

A fedezet nélküli, üres hősködésnél mennyivel inkább értek egyet – szégyen ide, szégyen oda – Moron mondókájával Az elisi hercegnőből: „ha így beszélnek, jobban tetszik: / »Ez itt az a Moron, ki futott, mint a szél, / Egy dühös kan elől ész nélkül, s most is él« / Mint hogyha így: »Ez itt a nevezetes erdő, / Hol a bátor Moron egy vadkan vérbenfürdő / Dühével hősies-merészen szembeszállt / S az agyarak alatt végére itt talált.«” Nem az önfeláldozás ellen prédikálok, dehogy. Csak úgy gondolom, a valódi hősiesség nem látványos hepciáskodás. Sokszor csak egy lépés: ahogy Kolbe atya kilépett a sorból deportálttársa helyett, tudván, hogy az illetőnek családja van.

Szomszédasszonyunk nagyhangú, százötven kilós néni, mindenkit gyaláz, lekommunistáz, főként a gyerekekkel üvöltözik előszeretettel. Csak azok tudják lehurrogni, akik az ő stílusában kommunikálnak: hallottuk, amint egy erre járó bácsi egyszer így tett pontot kettejük vitájára: „Tudja mit, szarok a szájába!” A néni erre felhördült, és – elhallgatott. Eleinte próbáltuk végtelen jóindulattal elviselni az öreglányt, meghallgattuk tudákos, másfél órás meséit, magyarázatait. Mindenbe belepofázott, mindent jobban tudott, Julinak még a dögunalmas családi fotóalbumát (egy szál férje emlékét ápolgatja) is végig kellett néznie. Engem meg itatott a rossz borával, még vettem is belőle. Nagyon rátarti az okosságára, még mosóporból is csak „OMO intelligenset” használ, nem baj, ha drágább és nem jobb, mint a többi. Beszédét telerakja rosszul használt latin kifejezésekkel (mint például „legális” helyett „lojális”), mint Gogol egyik inasa, aki „Szenonimák” címmel egy füzetbe gyűjtötte az elegánsan hangzó idegen szavakat.

Egy idő után a néni nyeregben érezte magát, elkezdett zsarnokoskodni, pszichológiai terrort alkalmazni, a gyerekeket megfélelmlíteni, Julit megalázni. Egyszer-kétszer higgadtan, de határozottan helyre tettem. Attól fogva nem köszönt. Mi viszont továbbra is köszöntünk neki. Újabban többnyire visszaköszön. Szóhoz jutni azért nem hagyjuk, arra nincs még egy életünk. Magányos szegény, irigyelheti, hogy nálunk jönnek-mennek a barátok, az ismerős gyerekek, nagy a zsivaj (de sajnos sosem olyan harsány, hogy felháborodhasson rajta), többnyire vidámak vagyunk, és nagyon jól beérjük egymás társaságával.

Mármost ha mihozzánk jött valaki, és picit is átlógott az autója az ő kerítése elé, ez a derék asszony üvöltözve közölte, hogy huszonötös szöggel fogja kilyukasztani a gumit. Azóta erre is kínosan ügyelünk. Tehetetlen dühében újabban azt találta ki, hogy mintegy a kettőnk közötti határ kijelölésére öt-hat követ dobált a földre indulatában. Mikor látta, hogy semmi nem történik, továbbra is elvagyunk, a pár kőből miniatűr falat emelt. Olyan, mint valami emlékmű, mint a különböző sztélék, menhirek, törzsi oltárok, Indiában az útjelző kőhalmok. Kanadában az eszkimók is emeltek hasonlókat. Döbbenetes, ahogy a nagyon erős és artikulálatlan (-hatatlan) indulat annyi ezer év után is változatlanul ugyanoda vezeti az embert: halmot emel kövekből. Ez az agresszió alapsémája, a nyers, faragatlan ősanyag, összehalmozva, egy kitörni képtelen, tagolatlan kiáltás néma megformálása.

Húsvétkor szüleimnél vendégeskedtünk. Foci is volt, utána lefürödtem a gyermekkori kádban. Hirtelen evidenciával tűnt fel a kád falán az apró, jól ismert zománchiány. Olyan, mint egy dobókocka-hatos, amelynek felül mindhárom pontja megvan, de alul a középső lekopott. Olyan, mint egy vázlatos sámli. Ezt a miniatűr valóságrészletet teljesen elfelejtettem, pedig gyermekkori mitológiámnak intenzív része volt. Hogy mit „jelentett”, azt természetesen lehetetlen megmondani. Létezése még a beszéd előttről való, tagolatlan, tagolhatatlan jel ez. Nem szedhető ketté a jó öreg séma szerint, nem jelentésből és jelentettből tevődik össze, hanem kimozdíthatatlan, monolitikus egység, gyerekkorom statikai funkciójú alapköveinek egyike. Milyen könnyen elfelejti az ember, hogy tulajdonképpen mi „tartja” belső épületét!

A hagyományos, paternalisztikusan nagyképű séma: egy férfi sohasem sír. Azt mondanám helyette: aki sohasem sír, az nem is férfi, csak brutális gép, szobor. De nem mondom, mert ez is nyilván alkat kérdése. Biztos vannak mély, komoly, okos, érzelmes férfiak, akik sosem sírnak. Biztos nőben is van ilyen. De nekem mennyire kell a „könnyek adománya”, ahogy a lelki irodalom nevezi! Mintha tényleg mérgeket lökne ki magából ilyenkor az ember. A saját pitiáner kicsinyessége, hiúsága, önteltsége, haszonlesése, dicsvágya mérgeit. Mikor Feltámadáskor megszólalt az összes csengő, s a pap intonálta „a vágyva vágyott éneket”, a Dicsőséget, képtelen voltam megállni, sírva fakadtam. Bárgyú, kezelhetetlen bábu a síró ember, de nem is szorul kezelésre, elvan önmagában. Sírása lefoglalja, betölti. Leválik a kéreg, beteljesednek az Ószövetség szavai: kőszívünk kicserélődik, hússzív kerül a helyére. De persze ha valaki elbiggyeszti a száját, és azt mondja, nyápic alak, aki férfi létére picsog, hát azt is vállalom.

A vers olyan, mint a dinamit: viszonylag kis helyen elfér, de ha jó minőségű, igen nagyot robban. A vers csodálkozás, elfogulatlan tekintet a világra. Rilke azt mondta, a költő lásson úgy, ahogy az első ember nézett a Teremtésre. Nagyon apró dolgok nagyon nagyra tudnak növekedni néha: egy szem mazsolában, egy porcicában galaxisok rejtőznek.

A mi generációnkra, a hatvanas évek vége felé, hetvenesek elején születettekre nem jellemző a rajban repülés. Nemzedéktelen nemzedék vagyunk, ki-ki fenség és idegenség (előbbi alig-alig, utóbbi inkább). De azért van talán közös nevező, adódnak közös tapasztalatok, csak ki-ki külön élte meg. Legkedvesebb öndefinícióim egyikével egy német fordítónő látott el, amikor Belgiumban, egy műfordítóházban találkoztunk. Ezeregy dologról beszélgettünk, szenvedélyesen, mire megkérdezte, más fiatalokat is ennyi minden érdekel-e Magyarországon, vagy generációm dinoszaurusza volnék? A meghatározás tetszik. Mint ahogy a legnagyobb dicséretek egyikét Gergely Ágnestől kaptam egy levélben. Azt írta, hogy „kortalan” vagyok.

Egy est kapcsán, ahol Bach-zene mellett szerepeltem, el kellett gondolkoznom Bachon. Elképesztő, öntudatlan távlatok nyílnak meg, ha túl evidens dolgokon kénytelen gondolkodni az ember. Bach valahogy a zene „alapképlete”. Olyasmi, aminek ismerete nélkül nem vagy csak igen nehezen lehetne ma írni – és nem csak zenét. Muzsikájában az a legmegdöbbentőbb, hogy bár szerkesztése hajszálpontos, és éppolyan lecsupaszított, mint mondjuk az Eiffel-toronyé, mégsem száraz, mint egy csontváz, hanem éppoly telt és gyönyörködtető, akár egy növényi forma. Ugyanakkor hihetetlen, hogy még „tandarabjai”, A fúga művészete vagy a Partiták is milyen töményen „Isten-zenék”. Nem holmi kegyes szándék érződik belőlük, vagy vállalt feladat, csak éppen határozott léptekkel, ellenállhatatlan erővel visznek felfelé. Ahogy egy csigalépcső is, ha egyszer megindul, szükségképpen felmegy az emeletre. És kérlelhetetlen logikával köti össze az egyes szinteket, végeredményben pedig a végleteket, földet és legfelső szintet is.

Az utca kellős közepén, fényes nappal, egy közlekedési tábla tövében mécses lobog. A teljes feleslegesség, ottfeledettség, funkciótlanság jelképes tárgya. Aztán rájöttem, hogy a szomszéd utcában ütötték le az arabok az egyik klub gengszter focistáját, s most odajárnak a szurkolók gyászolni, a plaza oldalába. Valaki idáig hozta a lángot. Bármilyen egyszerű is a magyarázat, ez a szent fölöslegesség ott, akkor kedves és megrendítő látvány volt.

Nicolas Dumont, az ELTE belga lektora mondja, mikor belga identitásról beszélgetünk, hogy szokás a „szürreális” dolgokat tipikusan belgának tekinteni. Sokszor a szó persze eufemizmus, s ha valami béna vagy debil, imponálóbb, ha azt mondják rá, hogy „szürreális”. Ilyen volt, mikor a rémes pedofil alak, Dutroux megszökött a börtönből: a sajtó felhördült, micsoda szürreális eset, pedig csak a börtönőrök hülyeségéről volt szó…

Lehet-e „csak” élni? Létezni pusztán a bőrünk határai között, kitenni testünket a napnak, a víznek, a homoknak, a mozgásnak... Enni-inni, ha megkívánjuk. Élvezni a gyerekek jókedvét. Hunyorogni a napban... Ezt a kérdést teszi fel a nyár. És az ember boldogtalan és nyűgös, ha nem tud válaszolni rá. Ez a „csak”, ez a spontán, reflexió nélküli létezés (a gyíkok napozása a kövön) tulajdonképpen a legtöbb, a lényeg. A lelkizés, az ember és ember közötti viszonyok bonyolult játéka, a filozófia, az irodalom, igen, az irodalom is – mind csak spekuláció e mellett a vakító evidencia mellett. Vagyis a napozós csini lányok lennének a világmindenségben legtökéletesebben felolvadó létezők, ha – nem reflexív célzattal feküdnének ki a napra, nem azért, hogy majd megbámulják a jó színüket, sőt, már napozás közben is, ha lehet, mindenki őket nézze. Napimádatuk nem önmagáért való.

Tegnap esküvőn voltunk. Ökumenikus szertartás, semmi sem pro forma, mély, emberi, mondhatni, isteni az egész. Nagyon szimpatikus szavak arról a tényleg minden matematikát felborító tényről, ami két ember között szövődik a házasságban. Semmi pátosz, semmi hangzatos pufogtatás. Mintaszerű. És az alapérzés, ami ilyenkor mindig, legmélyen megrendít: két élet teljesen átadja önmagát egymásnak. Vállalja a felolvadást, nem valami elvont törvénynek engedelmeskedve, hanem azért, mert a másik az, aki. Mindig Sillanpää Nobel-díjas svéd író Silja című regénye jut ilyenkor eszembe: ott egy esküvő izgatott forgataga után a sötét házban olyan messziről jött házaspárok bújnak össze a sötétben, akik már évek óta nem közeledtek egymáshoz. Minden házasságkötésnek van ilyen „felmelegítő” hatása: az ember közelebb kerül a párjához, még inkább saját magához. Kölcsönmeleget vesz át az összeszikrázó két fiatal életből. Már ha „komoly” házasság köttetik, jóra való szándékkal, mert máskülönben csak rosszízű cirkusz az egész.

Hazafelé a kivilágított ablakok, odabenn az életeknek az a titokzatossága, amelyet annyira szerettem mindig is. Az emberek sorsa különféle, el lehet mesélni, meg lehet érteni. A kivilágított ablakok látványában azonban az is ott van, ami érthetetlen, titokzatos. A hieroglifák látványa ez, borzongató önmagába zártság. Ha felfejtjük, ezer kérdés merül fel, dátumok, adatok sokasága közt lavírozik az ember, míg kideríti, nagyjából miről lehet szó. S a lényeg gyakran, hipp-hopp, elillan. Itt az érzés, a puszta látvány pontosabb, mert – nem mond ki semmit. A mások életébe nem lehet bekopogtatni, betelepedni, csak sóvárogva nézni lehet, mert úgy tökéletes, zavartalan, átnemesedett kisszerűségében. Eszembe jut a hajnali Luxemburg egyik ház-dobozkájában átöltöző nőalak, a hálóing lehulló leple, eszembe a párizsi ebédlőjében reggeliző kopaszkás öregúr, akinek kávéjában minden más kávé ott gőzölgött, eszembe a brüszszeli utca egyik hatalmas ablakában mindig mozdulatlanul ott figyelő néni: mint egy kiállítási tárgy. Ha van internacionálé, hát ez az: az ablak mögött élő, mozgó emberi lények világot körbeérő közössége.

Háromszor egymás után megnéztem Pasolini Máté evangéliumát: Jézus valóban belép a történelembe, az életbe, a nyers, testközeli, emberszagú valóságba. Zuhognak ránk a jól ismert, egy életen át is alig felfogható példabeszédek, tanítások. Nem mondhatni, hogy ne lenne stilizált, elvonatkoztatott, absztrakt oldala a filmnek, mégis, a fogak szabálytalanságában, a gyűrött, borostás (sosem szándékoltan, popsztárosan borostás, hanem a gyorsan szőrösödő mediterrán típushoz illően tüskés képű) arcokon ott a realitás, félreismerhetetlenül. A kamera néha habozik, billeg, mint egy amatőr filmen. Mária, amikor a bölcsek látogatását fogadja, először önkéntelenül feláll, zavartan félmosolyog, úgy marad kicsit, majd ugyanolyan zavartan visszaül: tekintély és etikett nagyon különös, megismételhetetlen egyensúlyi játéka van e habozó, végtelenül emberi mozdulat mögött. Hányszor próbáljuk eldönteni mi is, kinek hogyan köszönjünk, hány lépésről, hogy nyújtsunk kezet, mit mondjunk, mit feleljünk! Mária felpattan a tekintély láttán (a női státus akkoriban amúgy is erre kötelez), s időbe telik, mire félve elhiszi a valót: hogy karjában a Most-születettel voltaképp ő a legtekintélyesbb személy az egész világon. Hogy az a darabka alig-élet a világmindenség ára.

Márai írja: „Arra gondolok, hogy kár az irodalomért. Ebben az eltömegesedett és elállatiasodott világban nincs már irodalom; csak könyvek vannak, témák, történetek; de az irodalom más volt. Az irodalom cinkosság volt, író, világ, olvasó, nyelv, szó, fogalom, érzés, emlék titokzatos, csodálatos, emberfeletti cinkossága. Ez nincs többé. Vagy ha igen, csak a szekták számára, az eretnekek számára van. Tehát nincs.” Nagy kérdés ez. Vajon csakugyan létezett ez a fajta irodalom, ez a fajta világfeletti közösség? Nem csak valamiféle misztifikáció, utólagos belemagyarázás, mégpedig a „régebben még a lócitromok is nagyobbak voltak” típusból? Tatay Sándor leírta, a harmincas években úgy szerzett előfizetőket első regényéhez, hogy sorra járta a házakat, becsöngetett, mindenkit megkérdezett. Vigéc volt. Ahogy ma is vigéc az irodalmár, át kell másznia az árkon, ami olvasójától elválasztja. Ha nem mászik át, ott marad egyedül, vagy beérheti a vele egy parton lévő sznobokkal. Akiknek viszont nincs fogalmuk arról, mi is valójában az irodalom. Cinkosságuk nem az irodalmi sonka plusz kávé plusz elkoszolódott ingmell hajdani, urbanizált-betyáros vérszerződése, hanem unalomból irodalommal pepecselő szalonértelmiségiek blazírt összekacsingatása. A „kívülállók”, egy tanár, egy ügyvéd, egy szakmunkástanuló, egy kertész véleménye sokkal jobban érdekel. Nem erőszakos népnevelésről van persze szó, hanem arról, hogy aki elvben nyitott a versre-prózára, kipróbálhassa, tényleg ad-e, mond-e ez neki valamit.

Mikszáth egy rövid novellája, Az óra. Arról szól, hogy kisfiát nem akarván elkényeztetni, születésnapjára nem veszi meg a kért ezüstórát, hanem az ablakhoz invitálja, s megtanítja, hogy egy ebédet cipelő tisztiszolga és egy kisiskolás lányka jelenlétéből, valamint a kávézó urak hiányából könnyűszerrel kiszámítható a pontos idő. S az ilyen óra nem romlik el, nem kell felhúzni sem. Csak azt nem tudta Kálmán bácsi, hogy hosszabb távon az efféle órának is megárt az idő. Ma Pesten lehetetlenség kiszámítani, melyik nyakkendős ficsúr mikor száguld keresztül az utcán, a kávézók tizenegytől délutánig tele vannak, vagy egyébkor is üresek, az ebédhordó szolgálat olyan időben érkezik, ahogy sikerül beosztania körútját, az iskolásoknak különfoglalkozásaik és hatodik, hetedik óráik vannak. Itt nálunk, falun pedig napszaktól függetlenül, állandóan megáll az idő: az ápiszra, a fényképészboltra, a virágboltra ki van írva, hogy „rögtön jövök”, az eladók vagy az órásnál, vagy a szoláriumosnál trécselnek, máskor meg a cukrászda előtt cigiznek, fagyiznak vagy kávéznak. A szakiskolások lógnak a suliból, az ABC-ben olykor csúcsforgalomban is csak egy pénztáros van, este a legváltozatosabb időpontban zárnak a kocsmák, van, hogy már fél kilenckor mindegyik sötét. Lassan csak a misék, no meg a privát mise, a focimeccs időpontja változatlan, meg a reggel hattól kilencig nyitva tartó lángosos szentélye kiszámítható. Mikszáth órája megbolondult. Ámbár lehet, hogy a két véglet között, a kisvárosokban még mindig nyugalmasan ketyeg.

Az a régi hajnal, amikor végére értem Elmer István Börtönkereszt című döbbenetes erejű riportkönyvének. A kommunizmus börtönét megjárt papok beszélnek benne visszafogottan, handabandázás nélkül az életükről. Valami olyan végtelenre nyitott, tágas, levegős magány van a szövegekben, hogy megborzong az ember. Ezek az emberek tényleg a teljes égbolt súlya alatt tették, amit tenniük kellett. Vagyis nem sokat, de csak lényegeset. Mazsolából bort erjesztettek, kenyérből ostyát gyúrtak, derűjükkel a végsőkig bőszítették a fegyőröket. Tréfáikban az a legszebb, hogy nem anekdotának vannak szánva. Csak úgy állnak magukban, mint egy láthatatlan késpenge valami deszkába belevágva. A börtön után ki-ki nyugdíjasotthonban, közértben raktárosként, itt-ott húzta meg magát. Kegyelemkenyéren, a szentség külső jelei nélkül. Soha nem rehabilitálták őket. A könyv végére megjött hajnal döbbenetére, a nagyon zöld pasaréti kertre, az elszívott cigarettára, zakatoló szívemre emlékszem.

A szomszédos főiskolai kollégium egyik ablakában két harangozó lábat látok: döbbenten torpanok meg. Egy pillanatra azt hiszem, valaki odabenn felakasztotta magát. Aztán jövök csak rá: egy farmer szárad a fűtőtest felett, a beeső napsugaraknál. De a kezdeti döbbenet mindanynyiszor meglegyint, ahányszor újra látom ezt a képet. Kiürült ruháink végzetes módon megmutatnak valamit abból, ami előbb-utóbb megtörténik velünk.

Aljával felfelé csomagtartóra rögzített kajakot szállított a múltkor egy autó a forgalomban. Hirtelen megfordult bennem a kép: mintha a csónak siklana az ég zavaros vizén, és vinné a hátán a böhöm nagy kocsit. Étienne Pressager festő barátom egy régebbi műve jutott eszembe, egy kacsa, amely a vízen úszik, negatívja pedig hozzátapadva, fejjel lefelé a víz alatt, csőre az iszapot szántja.

A foci olyan szenvedély, amely ellen nem tudok kellő eréllyel védekezni. Leragadok a tévé előtt, és csodálom a világbajnokságot, közben meg megy a munkaidő. Sokszor szidják a mai focit, milyen kemény, milyen gyötrődős. Az viszont biztos: soha ilyen jól nem volt kihasználva a pálya, mint most. A középpályás tologatások túlnyomórészt dögunalmasak voltak nyolc-tíz évvel ezelőtt: ma minden labdáért harc dúl, s ez kihegyezett, végsőkig kiélezett passztechnikák kidolgozásához vezet. Az ellenfél nagyon gyors, és lába mágnesként vonzza a labdát. Ezért minden levételnek ragadnia kell, minden csel, minden kényszerítő milliméterre megy. Hiába, hogy sokszor nincs kapuközel, ami egyébként sem sokat jelent manapság. A Törökország–Szenegál meccs hosszabbításában a kezdő sípszó után például mindössze tizenhárom (!) másodperc kellett Camarának, a szenegáli csatárnak, hogy magát tisztára játszva beszáguldja a fél pályát, és kapura küldje a labdát. Egy másik meccsen szabadrúgásnál egy koreai védő kiugrott a sorfalból, szaladt pár lépést, és spárgamozdulattal nyakába vette a lábát, hogy így „leszedje” a levegőből az ellenfél befelé kanyarodó ívelését – mindezt a labda elrúgásának pár pillanata alatt.

Ami az e nyári vb-n lehangoló, az a bírók olykori részrehajlása, zavaros döntései, a hazai pálya előnyének rosszízű következményei: lefújt akciók, szükségtelen kiállítások, elvett gólok. Ami elképesztő: Ázsia és Afrika csapatainak fejlődése. Akár a technológiai forradalomban, kezdik behozni s részben le is hagyni az európaiakat, dél-amerikaiakat. Fizikailag, technikailag, taktikailag nemegyszer már most éppolyan erősek, mint a nagy futballnemzetek csapatai. Egyfajta igazságszolgáltatás ez: Európa és a jóléti államok Kelet rabszolga munkásai hátán, Afrika éhezőinek sorsa iránt meglehetős közömbösen őrizgetik anyagi előnyeiket. A semmibevettek pedig lassan „saját területükön” szorítják meg a gyarmatosítókat. Ehhez persze egyelőre kell a rabszolgatartók korruptsága is. A rabszolga, mihelyt pénz van a zsebében, átvedlik kedves, aranyos dzsentlmenné. Hozta Isten zártkörű klubunkban!

A folyóirat-szerkesztés, műfordítás, recenzióírás negatív hozadéka: nem jól olvasok verset. Forgatom a verseskötetet, itt is, ott is belekapok, latolgatom az egyes megoldásokat, mennyire sikerültek, méricskélem az arányokat, lesek a hibákra, hiányolok jelzőket, vagy épp sokallom a magyarázkodást. És rögtön lapozok tovább az összehasonlítás végett, feltérképezem sebtiben a témalegyezőt, a formakészséget, szabad és kötött vers megoszlási arányait. Igyekszem minél gyorsabban képet nyerni valaki költészetéről, legyen szó bár klasszikusról vagy ismeretlenről. Romlott olvasási stratégia ez, nem befogadói, nem élménycentrikus, hanem szakmai, versfelhasználói, mondhatni: tudományos. Versolvasóból, versszeretőből versmeóssá lettem, a felfedezések önző örömét sokszor csak nagy sokára követi elmélyült, önzetlen megmerítkezés. Tudom azt is, hogy helyes, szükséges olvasási stílus ez is, termékenyít, és elfogulatlanabb ítéletalkotáshoz vezet. Ha az ember túlságosan „belemászik” egy szövegbe, félő, hogy bele is ragad, nem tudja már objektívan megítélni hibáit, erényeit. Autentikusnak tekinti a gyengéket is, és nem azt gondolja róluk: sikerületlenek, hanem azt: sajátosak. Mégis, olykor próbálom ledobni (lazítani) az igát, leemelek a polcról egy-egy olyan könyvet, amellyel nem kell foglalkoznom, és csak úgy olvasom, ahogy az ember csak úgy iszik meg egy sört, ha nagy a meleg, ha igazán szomjas (azért Kőbányai helyett lehetőség szerint, ha nem is mindig, Tuborgot, de mondjuk legalább Borsodit).

Ámosz Oz nyilatkozta a napokban: „életünk egyik leglényegesebb fordulópontja, amikor saját szüleink szüleivé válunk, a másik pedig, amikor saját gyermekeink gyermekei leszünk”. Ezek az átfordulások, ahogy volt alkalmam itt-ott látni, sokszor erősen megingatják a józan önértékelést, eltorzítják vagy épp elmélyítik a jellemet. Ami furcsa: az elsőként emlegetett fontos pillanat igencsak megviseli az embert, de a második még jobban próbára teszi. Nehezebb elfogadni, mint adni, nehezebb egy átdolgozott élet után tétlen bábuként tűrni mások áldozatát, mint korábban odaszánni a rengeteg energiát. Vajon lehet-e most, józanul előre tanulni, tréningezni ezekre az időszakokra? Vagy kényszerpályán vagyunk, és az automatizmusok egyszerűen „bekattannak” – ugyanúgy panaszoljuk majd szüleinkhez „kötözöttségünket”, gyerekké lett szülőként pedig ugyanúgy haszonleséssel, lopással, örökséghajhászással és egyéb képtelen vádakkal gyanúsítgatjuk majd gondozóinkat, mint a tegnapi, mai öregek?

Mikor tavaly novemberben franciára fordított verseskötetemmel kicsit körbeutaztam Franciaországot, és Nizzába is lejutottam, visszafelé a vonaton (Kányádi Andrissal voltunk) szóba elegyedtünk egy ottani fickóval. Érdekes figura volt, pontosabban afféle nagy dumás, akinek, meglehet, nem is túl különleges az élete, de úgy adja elő, olyan öntörvényű stílusban, hogy mindjárt érdekesnek tűnik.

Azt mondta, nem nizzai, de jól ismer minden odavalósit, rengeteg ismerőse van. Annyit mondhat, hogy ha nizzaiakkal van körülvéve az ember, ügyeljen jól a seggére, és senkinek ne fordítson hátat óvatlanul. Fontos és bizalmas dolgokat nizzai emberre nem bízhatsz, mert akkor használja fel azokat, és tipor beléd könyörtelenül, amikor a legnagyobb bajban vagy. Ő amúgy szívvel-lélekkel drogos volt korábban, imádta a heroint, a repüléseket, mindent, de világosan látta, hogy egy idő után ez nem megy így tovább. Mindenét elverte a drogra, azt se tudta, hol van, mit csinál, csak az adag kellett. Hajánál fogva kihúzta magát, felállt a padlóról, most akár elszívhat egy-egy könnyedebb anyaggal vegyített cigit, akkor sem esik vissza. Uralkodik magán. Van, hogy fél évig eszébe sem jut az egész. Szakács lett egy luxushajón, jól keres, mert jól csinálja. Ilyen egyszerű. Gyerek, család még nincs, ő képtelen felnőni, mások iránt felelősséget érezni. Afféle nagy gyereknek tartja magát, aki ha holnap Kuala Lumpurban akar lenni, hát bepakol egy nejlonszatyorba ezt-azt, kibattyog a reptérre, és elmegy a következő járattal. Ezt a szabadságot szeretné is fenntartani. Amúgy jó fiú, kenyérre lehet kenni. A haverok, ha partit szerveznek, csak szólnak, gyere te is. Ő meg csak annyit kérdez, hány személyre lesz a kaja: tíz, húsz, ötven? És megcsinálja, haverságból, még senki nem csalódott benne.

Épp azért ment akkor Párizsba, mert mindaz, amiről beszélt, talán egy csapásra megváltozik. Válaszra vár, a sarki boltban dolgozó pénztároslány válaszára. Odajárt vásárolni, egyre gyakrabban, és most ettől a lánytól függ minden, a jövője. Vagy marad minden a régiben, vagy férj lesz tán belőle is, gyerekek jönnek, miegymás. El fogja tudni viselni azt is, ha nemleges lesz a válasz. Nincsenek illúziói. Ezt mondja: „Jóban lettünk kicsit most, jól eldumálunk, de ha leszállunk Párizsban, és téged feldönt egy kocsi, a szemem láttára halálra gázol, nem rendülök meg rajta, és nem megyek oda segíteni. Tovább-ballagok szépen. Ennyit megtanultam. Ebben a világban nagyon észnél kell lenni.”

Déri Balázs barátom kórusa, a Praetorius adott koncertet a templomban. Schütz, Monteverdi, Praetorius, Purcell és mások. A hol recitálós-gregoriános-énekbeszédes, hol dús szövetté bogozódó, tiszta zenét hallgatva arra gondoltam, hogy ez az egész olyan, mint egy patak. Nem természetes patak azonban, csak a megszólalásig hasonlít rá: üvegből van élethűen kicsiszolva, a legutolsó apró tajtékig, buborékig. Ritmikája a természetes terep ritmusát követi, de egyszer s mindenkorra letisztult, kikristályosodott, szerkezetté fagyott. Lélekritmusa van, egészen zsigermélyen remegtet.

Más ritmusa van a dzsessznek, bluesnak, a népzenének. Az is átmozgat, de a hús-vér szív dobogós, pumpálós, indulati ritmusában. Nagyon mélyről jön, nagyon vad, cseppet sem fagyos. Épp ezért nyugtalanító is, ki- és beszámíthatatlan. Tébolyító, eksztatikus és szabálytalan. Benjámin atyát, ferences lelkivezetőnket Brüsszelben elvittem egyszer dzsesszklubba. Nem szervezett együttes lépett fel, session-nap volt: aki beállt, beállt, hozta a hangszerét, a haverjait is. Hajnali háromig öt-hat különféle stílust élvezhettünk végig, a Grapelli-féle hegedűs old timer zenétől a kemény, ritmikus, gitáros amerikai feketemuzsikáig vagy a kongás dél-amerikai–afrikai egyvelegig. Pazar tűzijáték volt, búcsúszimfónia: mi pár napra rá már indultunk haza. Béni atya, amikor eljöttünk, egy idő után a fejét csóválta: elképesztő, mennyi befektetett energia. Nem mondott többet, nem volt szószátyár típus. Tudtam, mire gondol, de én éppen ezt szeretem a dzsesszben: azok a remek esték sehol sincsenek szalagra rögzítve, nincsenek kivetítőre nagyítva, nincs felhajtás, médiahangulat. Minden, ami járulékos, leválik, a csomagolás lefoszlik, marad a visszajátszhatatlan, megismételhetetlen, egyetlen zene, belevésve az ércnél maradandóbb levegőbe és az emberi húsba, amely egyszer felfogta rezgéseit.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben