×

Követségben a szellem fejedelme

Kosztolányi és Európa

Rónay László

2002 // 08
A Nyugat első nemzedékének írói közül Kosztolányi Dezső mozgott a legotthonosabban Európában. Nyelvtudása, kitűnő modora, hatalmas műveltsége révén szinte minden író kortársával kapcsolatot tudott teremteni. Akikkel személyesen nem, azokkal a műveikből ismerkedett meg, és fordításaival a magyar irodalmi kultúra szerves részeivé tette, vagy kritikáiban hozta közel őket a hazai színházlátogatókhoz, érdeklődő olvasókhoz. Ugyanakkor a magyar nyelv, gondolkodásmód és a hagyományok elkötelezett védelmezőjének bizonyult, öntudatosan óvta a kis néppé lett magyarság értékeit, mert meggyőződése szerint ezek Európa kultúráját gazdagítják sajátos színekkel és szemléletmóddal.

Kosztolányi európaiságát tehát két szempont alapján kell vizsgálnunk. Egyrészt az általa művelt különféle műnemekben elemezzük, miképp közvetítette az európai kultúrát a magyar kultúra gazdagítása végett, másrészt arra is figyelemmel kell lennünk, miképp lett a magyarság képviselője, olykor a honi kultúra utazó nagyköveteként. Szerepének fontosságát jelzi, hogy személyes buzgólkodása nélkül aligha jött volna létre a magyarországi PEN-kongresszus. Európaiságát modellértékűnek tekinthetjük: elkötelezett hazafiként magától értetődő természetességgel gyökérzett bele a földrész kultúrájába, amelyet meggyőződése szerint nem korlátoznak politikai vagy egyéb megfontolásból létesített határok. Az írók és gondolkodók szabad köztársaságának egyenjogú tagjaként tekintett Európára, különös figyelemmel kortársaira, s e tekintetben kezdeményezőnek is nevezhetjük. A nyugatosok általában is nagyobb figyelmet szenteltek az európai irodalomnak, mert ott rokonaikat keresték. A konzervatívnak mondott irodalom művelői inkább a hazai hagyományokat ébresztgették, részben a keresztény (keresztyén) múlt értékeit, részben a modernséggel szembeszálló írókat és műveket. Beöthy Zsolt irodalomtörténetének magányos volgai lovasát így hát akár jelképüknek is tekinthetjük.1 Az ilyesformán értelmezett nemzeti szellem az iskolai oktatásban is uralkodó volt: Beöthy Kisfaludy Károlytól számította a nemzeties költészet korát, s ennek lényegéről ezt írta: „A nemzeti eszme uralkodóvá lesz a politikai, társas és irodalmi életben; az európai újabb míveltség meghonosodik, s a magyar nyelv, melynek jogai biztosítottak, hozzá simul. A költészet egyenesen halad célja felé: a szépnek nemzeti alakításához.”2 A századfordulón induló modern irodalom a „nemzeti” fogalmát kibővítette az európaiságéval, s magára vonta a nemzetietlenség vádját, amellyel elsősorban Adyt illették ellenfelei, de e vád felmerült Ignotusszal, Babitscsal és Kosztolányival kapcsolatban is.

Kosztolányi szerepe azért is nagyon fontos, mert a magyarságról, kultúrájáról, irodalmáról megjelent külföldi elemzések, bár magyar írók tollából valók, elfogultságok sokaságát tartalmazták, a hazai kulturális törekvéseket, írókat és műveiket az európaitól eltérőnek mutatták, azt érzékeltetve, hogy a bennük megmutatkozó alakok és élethelyzetek különössége elüt az Európában megszokottól. Jellemzőek erre a nézőpontra a bécsi Die Wage című folyóiratban közölt, a magyar irodalmat elemző írások.3 Ez a többé-kevésbé konzervatív orgánum Herczeg Ferenc mellett Kosztolányitól is több elbeszélést közölt, a magyar „jelenség” megértetésére azonban nem az írókat hívta segítségül, hanem az epés Szász Zoltánt és az ország folklórját elemző Mohácsi Jenőt, aki hosszan értekezett egy Móricz-novella kapcsán a magyar paraszt lelkivilágáról, Papp Dezső pedig kifejezetten antiszemita alapállásból tekintette át a Horthy-Magyarország irodalmát. A lap egyik osztrák munkatársa szerint a magyarság „gyakran igénytelenül” képviseli kultúráját, s reménysugárnak csak Balázs Bélát mutatta. Nos, Kosztolányiból épp az idézett igénytelenség hiányzott, mint ahogy hiányzott mindazokból, akik otthonuknak érezték hazájukat, s azt Európa egyenrangú államának tekintették, ráadásul olyan államnak, amelyet Európa politikusai Trianonban elárultak és megcsonkítottak. A bíráló írásoknak az az egyik uralkodó szólama, hogy a magyarság „idegen test” Közép-Európában, ennek oka pedig a nyelve, amely íróink a szokottól eltérő gondolkodását is meghatározza. Nem véletlen, hogy Kosztolányi – abban a meggyőződésben, hogy a nyelv állapota valóban befolyásolja a gondolkodást – rengeteget foglalkozott a magyar nyelv védelmével és kiművelésével, s ami igazán lényeges: e tevékenységét európai távlatban, gyakran jeles szerzőkkel vitázva fejtette ki, olyan író módjára, aki magától értetődően lehet saját nyelvének védelmezőjeként is európai léptékű párbeszéd részese.

A magyar nyelv és a magyar kultúra európaisága

Az európaiság egyik feltétele természetesen a nyelvtanulás. „A nyelvvel minden szellemi kincsünk alapföltételét, a képzelhető legnagyobbat kapjuk, melyért semmi fáradság nem sok. Nélküle nem lennénk emberek. Nem tudnánk gondolkozni.”4 Figyelemre méltó, hogy a fiatal író a nyelvtanuláson nemcsak az idegen nyelvek elsajátítását értette, hanem az anyanyelv folytonos és tudatos gazdagítását is. Ez is szintézisre törekvésének bizonyítéka. Egy ideig azzal a gondolattal is kacérkodott, hogy a felvirágzó eszperantó lehetne a szintézisteremtő, a különféle nyelvek (és kultúrák) egyesítője, de ez csak futó felvillanása volt. Annál makacsabbul hirdette azt a meggyőződését, hogy a nyelvek (és velük a gondolkodás) egymásra találásának egyik meghatározója a latin kultúra, az a közös begyökérzés, amelyet manapság római modellnek is neveznek. Rákosi Jenővel vitázva írta a következőket: „Irodalomtörténeti tanulság, hogy csak abban a korban nem tudtak magyarul írni, mikor megszakadt a latin kultúra delejes árama, és az ellenséges német szellem, a német stílus architektonikája tolakodott a helyébe. Rákosi Jenő írja, hogy sohase volt irodalmunk, csak íróink voltak. Magyar stílus azonban volt. Erdély aranykorában állott ez a stílus a legmagasabb szinten, abban a korban, mikor mindenki latinul olvasott, s a fejedelmi udvarban íródeákok írták drága és nemes magyar memoárjaikat. Mikes Kelemen, akit úgy olvasunk, mint a magyar stílus bibliáját, latin, Pázmány Péter latin, Faludi Ferenc latin, Tóth Béla, Cholnoky Viktor, Ambrus Zoltán, Lovik Károly, Babits Mihály, mindenki, aki igazán magyar stiliszta, latin kultúrán nőtt fel, amely a vérében teljesen idegen magyarság végzetes öröksége lett, nem a faji rokonság, de a százados hagyományok, szellemi közösség, a gondolkozás azonossága folytán. Előttünk csak a német szellem barbár.”5

Ez a rövid elemzés is jelzi, hogy Kosztolányi a magyarság gondolkodásbeli rokonainak tekintette Európa latinitásból kiemelkedett kultúrnépeit: az olaszokat, franciákat, spanyolokat. Nem „faji” rokonság fűzi egybe őket, hanem a gondolkozás azonossága, az áttekinthetőség, szellemesség, s mindaz, ami a keresztény kultúrákat jellemzi, szemben a saját mítoszait újra meg újra felélesztő német „barbársággal”. (Pedig Kosztolányi nem sejthette, milyen következményei lehetnek ennek, s milyenek lettek a 30-as években.) Erre az antik, elsősorban latin szellemiségre mi sem jellemzőbb, mint az Esti Kornél éneke:

Hát légy üres te s könnyű,

könnyű, örökre-játszó,

látó, de messze-látszó,

tarkán lobogva száz szó

selymével, mint a zászló,

vagy szappanbuborék fenn,

szelek között az égben,

s élj addig, míg a lélek,

szépség vagy a szeszélyek,

mert – isten engem – én is,

én is csak addig élek.

Jellemző, hogy a homályosnak mondott romantikus német lírikusoktól Kosztolányi keveset fordított, elsősorban olyan verseket, amelyek ízléséhez közel álltak, vagy olyan jelképeket tartalmaztak, amelyek az ő költészetében is jellegadóak. Hölderlin Az élet fele útján című költeményében például felbukkan az a „zászló”, amely Kosztolányinál az örök ifjúságot szimbolizálja. A német költő művében – Kosztolányi értelmezése szerint – az elmúlt közelségében nem büszkén leng, hanem a fagytól „csörög”:

Jaj nékem, hol kapok én, ha

tél jön, virágokat, és hol

napsugarat

és árnyékot a földön?

Falak merednek

szótlan s hidegen, a szélben

csörögnek a zászlók.

Hogy Kosztolányi mennyire saját ízlését követve tolmácsolta a verset, jól jelzi, ha összevetjük megoldását Keresztury Dezsőével.

Jaj, hol veszem én, ha

tél lesz már, a virágot és

a napsugarat

s az árnyékot a földön?

A falak némán

állnak és ridegen, a szélben

csikorog a szélkakas.

(Szabó Lőrincnél is „szélkakas” szerepel, Tandori Dezső tolmácsolásában – Arany János emlékét idézve, az V. László képére rájátszva – „érckakas”.)

A német ajkú lírikusok közül Rilkétől fordított kivételesen sok verset. Róla elsők között írt felfedező tanulmányt a Nyugatba. Benne érezte annak a latinos hagyománynak jelenlétét, ami neki az európaiság egyik legfontosabb ismérve volt. Vonzalmát csak erősítette a költő zeneisége. Rilke számára a bámulatos virtuozitással alkalmazott költői eszközök arra szolgáltak, hogy a világot a szépség jegyében értelmezhesse. E törekvésének egyik tökéletes megfogalmazása az Archaikus Apolló-torzó, a „szép” és a „jó” lényegi kapcsolatának mesteri kifejezése. (Tóth Árpád is lefordította.)

Kosztolányi tolmácsolásában:

Mi nem ismertük hallatlan fejét,

amelyben szemgolyói értek. Ámde porzó

fénytől sugárzik lámpaként e torzó

s nézése benne lecsavarva még

parázslik. Másként nem vakítna itt

a mell íve s a lágy-lejtésű ágyék,

honnan mosolygón még a régi vágy ég,

a pont felé, hol a nemzés lakik.

Másként e kő torz lenne, roskatag,

az áttetszően lankás váll alatt

és nem ragyogna, mint vadállat bőre,

s nem törne minden sarkából előre

egy-egy csillag: mert itt nincs egy tenyérnyi

folt, mely nem rád tekint. Kezdj újra élni.

S egy modern átültetés, Farkasfalvy Dénesé, amely pontosabb, de hiányzik belőle Kosztolányi azonosulása:6

Nem láthattuk megdöbbentő fejét,

mely érlelte a szemgolyók almáit.

De csonka törzse lámpásként világít,

s bár visszacsavartan, nézése még

fénylik. Különben ívelőn a mell

így nem vakítana s lágy fordulatban

csípőjéből mosoly nem futna halkan

a nemzés központjához nyílva el.

Csak torz kő lenne, mit szétroncsolt rég

a vállak alatt nyíló szakadék

s nem csillogna mint ragadozók bőre,


s minden sarkát nem törnék át a fények


mint csillagot, mert nincs pont, mely belőle

ne téged nézne: másképpen kell élned.

Rába György írja Kosztolányi Rilke-tolmácsolásai kapcsán, hogy szenvedélyessé, mozgalmassá formálta az eredetit.7 Lírájára kezdettől jellemző e képekben gazdag intenzitás, a magyar nyelvvel foglalkozó munkái pedig a vesztett világháború után lettek különösen szenvedélyesek. Írásaiban többször is felbukkant a vatikáni bíboros, Mezzofanti neve, aki egy cseh költővel hosszan elbeszélgetett a magyar nyelv zenei szépségeiről, amelyek az olasszal és a göröggel rokonítják.8 Rémi Brague az európaiság lényegét elemezve arra a következtetésre jutott, hogy ennek fő jellemzője a folytonos változás, amelynek egyik eleme a nyelvek tudatos gazdagítása és a más nyelvek iránt tanúsított „érdek nélküli” figyelem.9 Bár semmiképp sem lehet azt állítani, hogy a más népek kultúrája, irodalma iránt tanúsított érdeklődés, a műfordítás „érdek nélküli” tevékenység volna, a jelek szerint a saját nyelvét és gondolkodását tolmácsolásaival is gazdagító író e tevékenysége által is nagyobb kultúrközösség részévé válik, s az nemcsak gazdagítója, hanem adott esetben védelmezője is. Kosztolányi korában még nem alakult ki az a szokás, hogy veszélyeztetett társaikért petíciókat fogalmaznak és nyilvánosan kiállnak az írók, de az elsők között fordult védelemért és megértésért Európa költőihez, amikor nemzete értékeit és érdekeit veszélyeztetettnek vélte. Ez a gesztusa is azt mutatja, hogy az európaisághoz való viszonyulásának egyaránt jellemzője volt az Európa iránt tanúsított figyelem s az a természetes kívánalom, hogy ez kölcsönös jellemzője legyen az írók, általában a szellem emberei köztársaságának. Ezt a politikai és gazdasági határokat nem ismerő közösséget s lelki kötelékeit Kosztolányi rendkívül fontosnak, működése szellemiségét meghatározónak tekintette. Impresszionistának mondott kritikai működése abban segítette, hogy ide varázsoljon távolinak látszó írókat és műveket, akiktől viszonzásul oltalmat kért:

Oly mélyre estünk, hogy nem hullhatunk már,

nincs is magas és nincs számunkra mély.

Anyánk nyelvén sikoltunk a világhoz,

mi lesz szivünkkel és mi lesz szavunkkal,

ha jő az éj?

Ti messze költők, akik távol innen

emelkedtek az Isten szívihez,

mi földön ülünk már s szavak hamúját

kapargatjuk, és fölzokogva kérdjük,

mi lesz, mi lesz?

A versünk is már csak segélysikoltás,

mely ki se hat a tűzön-poklon át,

mint gyönge csecsemőé, kit megölnek,

és mint a szűzé, akit meggyaláznak

a katonák.

(Magyar költők sikolya Európa költőihez 1919-ben)

Kosztolányi európaiságának és magyarságának vallomásos megnyilatkozása A magyar nyelv helye a földgolyón című tanulmánya.10 A francia professzor Az új Európa nyelvei című könyvében lesújtó képet formált a „gyökértelen” magyarságról és „bárdolatlanságáról”, amely nyelvünket is jellemzi. A magyar lírikus számára különösképpen fájdalmas felismerésnek bizonyult, hogy a könyv szerzője szerint „Európa nyelvi helyzete képtelen”, mert túl sok nyelvet beszélnek lakói, akiket a civilizáció szellemében „fegyelmezni kell”, azaz meg kell teremteni a nyelvi egységesülés feltételeit. Kosztolányi szerint azonban ez az új civilizáció még nyomaiban sem létezik: „Egyelőre még derengeni sem látjuk azt a várva várt szellemet, amely csak annyira is egybefogná az emberiséget, mint a középkor vagy a reneszánsz. Nem látjuk azt az új világot sem, mely a háború véréből és romjaiból keletkeznék. Csak újabb vért és újabb romokat látunk, újabb lélektiprásokat, anyanyelvek üldözését, iskolák önkényes betiltását, hírlapok elkobzását, színészek kibotozását, a lelkiismereti és gondolati szabadság ellen való újabb és újabb merényleteket.”

„Megváltó öngyilkosság” volna „kéz a kézben” haladni az anyanyelvek feladásának útján. Mert a nagyobbak sem tudnának egyetérteni, vajon melyikük nyelve legyen a világnyelv. De ennél fájdalmasabb, hogy a magyar nyelvet még a kis országoké között is a legértéktelenebbnek mondja Antoine Meillet. Kosztolányi fájdalmasan szép érvekkel hivatkozik a hagyományokra, amelyek minden európai nép legsajátabb értékei, s amelyeket sosem lehet egységesíteni, sem megjósolni, vajon megteremtőjük és hordozójuk, az anyanyelv mikor tűnik el, s mikor olvadnak bele a kis népek a nagyobbakba. Herder 1820-ban írt a magyarok „felszívódásáról”, három esztendővel később született Petőfi, aki a magyar lírának egész Európában megbecsülést szerzett.

A francia kultúra bűvöletében nevelkedett generáció nevében szól, az „emberségre” és „igazságosságra”, az antikvitásban megbecsült erényekre hivatkozik, ezeket kéri számon a könyv szerzőjétől. Lehet, hogy ezek az erények Kosztolányi korában már nem léteztek, s a „véres költő” erőszakos szelleme lett uralkodó?… Seneca azt fejtegette a regényben, hogy nem létezik abszolút igazság, csak a költők által megközelíthető részigazságok. De ki hallgatott a költőkre? Kosztolányi is átérezte kora súlyos válságát, amely magányossá tette az igazság kimondására, hiteles megfogalmazására hivatottakat:

Az én koromban:

zörgött az egekben a gépek acélja.

Az én koromban:

nem tudta az emberiség, mi a célja.

Az én koromban:

beszéltek a falban a drótok, a lelkek.

Az én koromban:

vad, bábeli nyelvzavarok feleseltek.

…………….

Az én koromban:

nem volt, ki szegény sziveket melegítsen.

(Litánia)

Útirajzok

A Számadás nagy verseinek társaságában olvasható ciklusban három országban, Olaszhonban, Svédországban és Angliában tett utazásai során szerzett élményeit idézte föl a költő. Az otthonosság érzését a rá jellemző iróniával és humorral ellenpontozta, de az egyik versben felvillan a költészetében ekkor több ízben is említett „közöny”, egyfajta lírai szerepjátszás megjelenítéseként:

Itten lakom én, messze Dél fia.

Az asztalon két könyv hever előttem:

a telefonkönyv és a biblia.

Lassan barátja lettem a közönynek.

De a szobám már ismer, s a falak,

mihelyt belépek, halkan már köszönnek.

(Skeppsborn)11

Az otthonosság érzülete nemcsak abból fakadt, hogy Kosztolányi világpolgárként fordult meg Európa minden részén, hanem abból is, hogy otthonról ismerős emlékeket idézett a látvány. Rómában például:

És mind elém jön, aki meghalt,

a rozoga kis templomajtón.

Hétszáz sovány fej integet be,

hétszáz szikár kis öregasszony.

Mind ükanyáim. Egykor ők is

jártak homályos templomokba,

szentelt vizet hánytak magukra,

keresztet csókoltak zokogva.

A szentmiséken sírdogáltak,

az oltárok elé omoltak,

s mostan fehér váz-ujjaikkal

meg-megfenyítenek a holtak.

Bolognában volt számára legérzékelhetőbb a derűs, latinos szellemiség, amely hatalmába kerítette „a pannón halmok alól” érkezőt, aki „a barna Dunának, a szőke Tiszának partjai közt” élt, és mindent elutasított, ami barbár és bárgyú, s az egyértelműséget tekintette ideáljának. Ahogy a Marcus Aureliusban írta:

Csak a bátor, büszke, az kell nekem, ő kell,

őt szeretem, ki érzi a földet,

tapintja merészen a görcsös, a szörnyű

Medúza-valóság kő-iszonyatját,

s szól: „ez van”, „ez nincsen”,

„ez itt az igazság”, „ez itt a hamisság”,

s végül odadobja férgeknek a testét.

Ez a közeg késztette párbeszédre. Ebben oldódott föl, mert otthonára, rokon lelkekre talált, akikkel megoszthatta a tiszta szó egyértelműségét, örömét. Itt érzékelte az ünnep derűjét és nyugalmas biztonságát, ami utolsó nagy verseinek fényt, megnyugvást kölcsönzött:

És beszélgettem: Me dice?

És legyintettem: Niente!

És sohajtottam magamban

régi szívemhez: Gioventů!

Giovinezza, giovinezza!

Dov’č, dov’č, signorina?

Így dobáltam el, mi pénz volt

a zsebemben, az ezüstöt,

így dobáltam el, mi szó volt

a szájamban, a fejemben.

Hajnalig csak üldögéltem,

elfeledtem, hol születtem,

eltemettem azt, ki voltam

s játszottam, hogy én is élek.

Az említett ünnepi érzést fokozza az ifjúságra, a romlatlanságra való emlékezés. Ennek elveszítését jelenítette meg a Boldog, szomorú dal, s ezt szerezte vissza Bolognában, Sassnitz és Trälleborg között „az ezüsttel hímzett vízmezőt” bámulva, és Malmőben, ahol érzelmeinek felszabadult derűjéről játékos rímei is árulkodnak:

Malmő.

Fölszáll egy úr, egy fiatal nő,

egy főkötős dadus, nehány

bőrönddel, meg egy kisleány

A kisleánynak hatalmas babája van, a neve Sigrid, „aki – fegyelmezett kis északi”, s elalszik az utazás közben:

Röpül az álmai egében,

mint egy regében,

és nézik a körül ülők,

a mosolygó, szerény szülők,

de a szemük titkon ragyog,

lehet-e boldogság nagyobb?

A bensőségesség, a szeretetközösség érzése még fokozódik, szinte eufóriába csap át a vers végén:

Lehet bizony. Stockholm felé

Sigrid fölébred és – hahó –

ki áll a pályaudvaron? –

a nagyapó, a nagyanyó,

két még nagyobb babát mutatnak,

és sírnak, ősz hajuk lobog.

Sigrid kacag és mind kacagnak.

Én is kacagok, hogy oly boldogok.

Kosztolányi egyik legoldottabb verse. Mintha a figyelmes európai utazó visszatalált volna A szegény kisgyermek panaszai világába, igazi otthonába, abba a védettségbe, amelyet a Stockholm némelyik képében is érzékelünk:

Arany-ősz konttyal bólognak köröttem

a bóbitás, kedves svéd nénikék.

Az ingaóra lassan üt. Teázunk,

s amíg ropogtatom velük a kékszem,

az őszi ködbül, mint egy nyári égbolt,

tekint reám sok nyájas-enyhe kék szem.

Szenzációs a pillanatkép befejezése:

Hallgatnak ők is, én is hallgatok,

de csöndjeink nem érnek össze végül,

merthogy én magyarul hallgatok,

s ők svédül.

A költő nemcsak a valóságban utazhat, hanem képzeletében is, sőt mesterségéről szólva is hivatkozik rokonaira, akik hozzá hasonlóan gondolkodnak a költészet lényeges kérdéseiről. Kosztolányi számára a rím volt a vers egyik ékessége. „Varázslatáról” elmélkedve12 „képrombolóknak” nevezte azokat az európai racionalistákat, akik a gondolat „kopárságát” követik. Meggyőződése szerint a magyar költők elmaradnak az európaiak mögött, amikor a rímtelen költeményeket részesítik előnyben, holott Franciaországban és Olaszországban is visszatérnek hozzá. A 19. század „fényes elméjét”, Saint-Beuve-öt idézi:

Rím, aki színnel élteted

az éneket,

rím, összecsengés, égi dal,

zsongó zeném, tenélküled,

a vers süket

és néma annak, aki hall.

(Óda a rímhez)13

„Színházi esték”14

A színház Kosztolányi egyik nagy szerelme volt, bírálataiból irodalmi elveire, a műnemről kialakított véleményére és vonzódásaira is következtethetünk. Némelyik darabról többször is írt, ezek a különböző alkalmakkor született írások belső fejlődéséről is tanúskodnak. Természetesen a kordivat is befolyásolta: Bernard Shaw vagy Herczeg Ferenc, Molnár Ferenc a közönségkedvencek, érthető, hogy sokszor írt darabjaik bemutatóiról. Témánk szempontjából a magyar színművekről írtak kevésbé jelentősek, annál tanulságosabb az európai drámairodalomról kialakított véleménye.

Ibsen színműveinek előadását már 1906-tól nyomon követte. Elsősorban azt igyekezett megfejteni, miért változott meg Ibsennel a hagyományos „feltranszformált életenergia és villamos feszültség” a drámai színpadon. A változás egyben azt is jelentette, hogy a régebbi tragédia csiszoltsága érdessé vált, összhangja megbomlott, „maga a durva, buta, irdatlan élet mered ránk, mint egy szálkás, kettétört gerenda”.15 Ennek magyarázatát abban látta, hogy Ibsen akkor írta művét, „amikor már egy ideál se ragyogott az égen, s az istenek mind-mind meghaltak”.16 Egy későbbi bírálatában17 részletesen, immár európai távlatba állítva fejti ki, mire gondolt pontosan. Freud felismeréseire hivatkozva hangsúlyozta: tulajdonképpen minden embernek van egy illúziója, életmentő hazugsága, amely értelmet ad létének: „…elasztikus öntudatunk kénye-kedve szerint rendelkezik a benyomások appercipiálásával, s a kellemeseket előtérbe hozza, a kellemetleneket pedig egyszerűen nem veszi tudomásul. Sokszor tapasztalhattuk magunkon is, hogy nyűgös feladatainkról akaratunk ellenére megfeledkezünk. Itt is ravasz öntudatunk játszik közre. De mi lenne másképp belőlünk?”

A Peer Gynt 1925-ös magyar színházi felújítása alkalmából ugyancsak egy általános érvényű megfigyelését vetette papírra: „nem a társadalmi bírálat lelkesíti át, csak a költészet lendülete, a lélekismeret csodája. Ezért él.”18 Nyilvánvalóan az a gondolata fogalmazódik meg itt is, amit az Esti Kornél énekéből idéztünk: a vers könnyedségét, eleganciáját sokkal többre értékelte, mint a benne kifejezett társadalmi mondanivalót. Ez a nem titkolt rokonszenve már egész korán megmutatkozott, s a modernség egyik áramlatához kapcsolta. 1907-ben Frank Wedekind Tavaszi ébredését német színészek – közöttük a szerző – mutatták be a Vígszínházban. Az élet misztikumát ábrázoló gyermektragédia második felvonásának egyik jelenete után óriási botrány tört ki: egy „– hír szerint előre felbérelt – klerikális csapat fütyülni kezdett, mire az egész színház tapssal, éljenzéssel zajos ellentüntetést rendezett. De a hangulat mégis forró lett, többen felkeltek helyükről, s már-már pániktól kellett tartani, mikor a nyugalom végre helyreállott.” Ebben a harcban, amely tulajdonképpen európai méretekben folyt konzervativizmus és liberalizmus között, Kosztolányi félreérthetetlenül a liberalizmus, a korlátozás nélküli önkifejezés mellett kötelezte el magát.19

Színházi beszámolóinak érdekessége, hogy egy-egy tengerentúli szerző darabját ismertetve az európai és az amerikai élet- és szemléletforma különbségére is figyelmeztetett. O’Neill kilencfelvonásos tragédiájának előadása alkalmából arról is szólt, hogy Amerikáról csak felületes ismereteink vannak a technikai újdonságok és a filmekben bemutatott gengszterleszámolások nyomán. Közben felnőtt egy jelentékeny irodalom is, amely költészetével, regényeivel úgy hatott az európai emberre, mint egy „mesejáték”. (Hogy mennyire érdekelte, az is jelzi, hogy Thorton Wilder Szent Lajos király hídja című kisregénye az egyik emlékezetes fordítása.) A hagyományokból épülő és a hagyománytalan újdonság különbségét így érzékeltette: „Ez a kilencfelvonásos tragédiája, a Strange Interlude, európai szemnek szokatlan, az első pillanatban hökkentő, mint egy ormótlan amerikai felhőkarcoló, melynek nem ismeri szerkezetét.” Az általa oly nagyra értékelt szellős, könnyed világosság és a „csak élet” ellentéte ez, amely Kosztolányi ízlésében és véleményalkotásában a hiteles európaiság és az amerikaiság közötti ellentétként jelentkezett.20

E könnyedség kedvéért még bizonyos elnézésre is hajlandó volt. Marcel Pagnol, fiatal francia író Topáz című darabjának vígszínházi bemutatójának ismertetésében feltűnik egy jellemzés: „kedves író”. Némi irónia érezhető ebben. Marcel Pagnol műveiben is megfigyeli a szemléleti változás jeleit, s felhívja a figyelmet arra, hogy az új Európában a bűnt nem követi bűnhődés, mert minden bizonytalan, csak a derű segíthet a megértésben. Érdemes Kosztolányi helyzetérzékelését részletesebben idéznünk: „Íme a teljes kétkedés, viszonylagosság, tétovaság szelleme, mely fölöttébb jellemző a háborút követő boldogtalan korra, s többé-kevésbé mindnyájan szenvedünk miatta. Régi törvénytáblák összetörtek. Újak még nem akadtak helyettük. Igyekszünk mindent megérteni. Megcsontosodott, makacs előítéleteink nincsenek, de ítéleteink is rozoga alapon nyugszanak. Mintegy légüres térben mozgunk, gátak és korlátok nélkül. Azok, akik annak idején látták, hogy hullottak el ártatlan milliók, anélkül, hogy utána bármi megtorlás következett volna, aztán látták azt is, hogy üzérkedtek hitükben, nem találtak szilárd talajt, melyen megvethették volna lábukat, nem tudták, hogy jobbra forduljanak-e, vagy balra. Pagnol… ezt az átmeneti lelkiállapotot rögzíti meg gúnyos, vidám formában.”21

Meglehetősen lehangoló véleményének saját költészetében is voltak következményei. Az expresszionizmus felé való fordulása mindenesetre azt jelzi, hogy a formák felbomlását akarta követni, s kiútkeresésének jeleképp a 20-as évek közepétől lírájában és prózájában is erősebb lett a részvét érzése. Az Édes Anna tulajdonképpen ugyanazt az erkölcsi züllést ábrázolja, amiről idézett színházi bírálatában írt, ő azonban nem vélte természetesnek, hogy kommentár, együtt érző gesztus nélkül jelenítse meg, ezért is fontos alakja a regénynek Moviszter doktor, az egyetlen, aki megérti Anna végzetes tettét. Nem menti föl, de érzékeli lázadásának okát. A korszak európai regényében is megfigyelhető az író (vagy a rezonőr) hőséhez való hasonló viszonyulása. A francia Mauriacnak az önzést, bigottságot, hazugságokat leleplező regényeiben még a kegyelem villanását is érzékelni lehet. Kosztolányinál a részvét az uralkodó. Nem hitt abban, hogy a felfordult, bizonytalan Európát hajdani magatartása, a kereszténység ajándékozza meg szilárd világnézeti alapokkal, a belátás és a részvét erejében azonban sosem kételkedett, s makacs következetességgel azt vallotta, hogy az élet nyitott kérdéseit az emberek oldhatják meg, erkölcsösen és derűjüket soha el nem veszítve. Ezt a meggyőződését hirdeti a műveiben felbukkanó álarcos bohóc, s ezt a könnyed derűt becsülte George Bernard Shaw némelyik színművében.22

Irodalmunk európai utazó követe

1930-ban választotta tagjai közé a Kisfaludy Társaság. Felesége szerint az esemény mélyen hatott rá. Székfoglalójául két versét olvasta föl, az Életre-halálra és az Európa címűeket. Zaklatott esztendő állt mögötte. Az Ady-revízióval megosztotta az irodalmi életet. Babits sem értett egyet vele, s talán ez ütötte rajta a legmélyebb sebet. Az elismerés azonban arra is jó alkalmat adott, hogy összefoglalja életérzését, a múlthoz és Európához való viszonyát.

Az Életre-halálra rapszodikus hangnemben megfogalmazott önvallomás, amelyben erős hangsúlyt kap a költőnek a magyarsághoz való tartozása: „Itt éltem én, vér véretekből, magyarok” – nyomatékosítja rögtön a költemény kezdetén, s megismétli a hűség motívumát:

Együtt örökre, együtt, együtt
veletek.
Kuckóba, sáncba, rongyba,
harcos
feletek.


Megvertségében, kisemmizettségében is azonosul népe sorsával, még az eltékozolt értékek hordozói is rokonszenvére, szeretetére érdemesek. Hűséges a hagyományokhoz, a hiányokhoz, Arany János „bűvös szavához”. A vers himnikus befejezésében szinte euforikusan fogalmazza meg magyarságtudatát.

Itt és csak itt, nem, ezt nem és nem
feledem.
Holtomban is csak erre járok,
keleten.
Izzóbb a bú itt és szívig döf
az öröm.
De szép, vidám, vad áldomás volt,
köszönöm.


A hűség felfokozott kifejezése hatja át Európa című költeményét is, az Életre-halálra párversét. Az öreg földrész ábrázolásában is megfigyelhető a kettősség: „a század vak zűrzavarában” sokan „az éjbe kongatva temetik”, a költő azonban ugyanúgy tekint rá, mint hazájára, magyarként is európai, bírálójaként is odaadó fia:

Ki téphet el innen,
ki téphet el engem a te kebeledről?
Nem voltam-e mindig hű, tiszta fiad tán?
Kölyökkorom óta nem ültem-e éjjel
lámpám sugaránál tanulva a leckéd,
vigyázva, csodálva száznyelvü beszéded,
hogy minden igéje szivembe lopódzott?


Visszaidézi utazásain szerzett benyomásait, s visszaidézi annak a versének Európa költőit szólongató modorát is, amelyet 1919-ben írt. Európa népeinek érzésvilágát szerinte a „kürtös” költők fejezik ki a leghívebben. A szellem köztársaságának tagjai ha bátran szólnak, ha kiállnak Európa hagyományos értékeinek védelmében, ha tudnak „keményen”, azaz bírálva szeretni, felépül a szellem „légvára”, amely az égig elér, és amelyet a lélek tisztasága tesz bevehetetlenné:

Daloljatok együtt,
fények, fejedelmek, szellem-fejedelmek,
hogy lélek a várunk, légvár a mi várunk,
ezt rakjuk az égig, kemény szeretetből
és légi szavakból.
Kezdjetek előlről építeni, költők,
légvár katonái.


Kosztolányi – újságcikkeinek, elsősorban interjúinak bizonysága szerint – sokszor arra kényszerült, hogy e „légvárból” leereszkedve földi hatalmasságokkal, a magyar ügy szószólóival cseréljen eszmét. A Pesti Hírlapban – a lap és a saját tekintélyét is emelve – interjút közölt lord Rothermere-rel (akinek a magyar írók számára küldött fontjaiból nagy botrány kerekedett, s igazolta, hogy a konzervativizmus és a Nyugat között nincs átjárás), Mussolinivel, XI. Pius pápával és Vilmos császárral.

„Az írók egy része izzad, ízetlenkedik, elzüllik ebben a kedvetlenül csinált rovatocskában; a másik tiltakozik, koplal és lemond az olvasóról. Kosztolányi azonban vérbeli művész, s azt gondolja, hogy ha az ördögnek elég volt egy fa, a költőnek is elég lesz egy újságzug. Hozzáigazodik a kerethez, műfajt teremt a szükségből, megnemesíti a megalázót, üzleti tilalmak, barbár korlátok lefricskázása közben teremti meg legtökéletesebb műveit. Nem sérti meg az ostobaság kátéját, de fölébe kerül elméje fényével. Úgy áll bosszút a butaságon és durvaságon, ahogy legméltóbb: remekléssel és mosollyal. Folyton meghajol, s ő az, aki sohasem hajol meg.”23 Németh László nem lelkesedett Kosztolányiért. E jellemzése azonban találó: Kosztolányi ezekben a kenyérkeresete közben született írásaiban is megőrzi „szellemi-fejedelmi” rangját. Alkalmazkodik, de nem alázkodik meg, őrzi távolságát, s látszólagos gyanútlanságában az olvasó folyvást érzékelheti leplezett iróniáját, távolságtartását. Az Alakokban a diplomatáról rajzolt portré24 elárulja, miképp gondolkodott valójában a nagypolitika alakítóiról. A diplomata az író tapasztalatainak névtelen megjelenítője, XI. Pius azonban fogadta, s az 1924-es magánkihallgatáson elbeszélgetett a lelkek másik tartományának fejedelmével.25

Jellemző Kosztolányi „nagykövet szerepére” párbeszédük kezdete:

„A két pápai diplomata a háttérbe vonul, ő hozzám lép, gyengéden megérinti a karom, s inkább jellel, mint mozdulattal fölemel:

– Ön magyar? – kérdezi. – Magyarországról jött?

– Igenis – felelem. – A szenvedő és megcsonkított országból jöttem ide, Szentatyám, hogy elvigyem a magyaroknak is vigasztaló szavát.

– Magyarországot mi ismerjük és mindenkor különös rokonszenvet, szeretetet érzünk irányában, és azt kívánjuk, azért imádkozunk, hogy szenvedése kisebbedjék és boldogan haladhasson jobb jövendője felé.”

Ez természetesen óvatos, alighanem állandó szófordulat. Kosztolányi nyilván tisztában volt vele, hogy a magát egyetemesnek valló egyház feje nem foglalhat állást olyan kérdésben, mint a Trianon utáni világhelyzet. Később némi iróniával írt is jegyzetet a Nagy jelentőségű nyilatkozatokról.26 XI. Pius azonban kérdezője foglalkozásáról is tudakozódott, s amikor megtudta, hogy vendége író, mintha csökkent volna az őket elválasztó távolság, az előbb még térdelő most kiegyenesedhetik, a lelkek és a szellemek fejedelmei egyenlőkké váltak, hiszen a pápa korábban az egyháztörténelem tudósa volt. Kiss Ferenc kitűnő monográfiájában27 megrója az írót, hogy a pápát „a tudomány fénykörébe vonja”, ám XI. Pius a nagy tekintélyű Ambrosiana prefektusaként értékes tudományszervezői tevékenységet fejtett ki.28 H. Jedin pedig így jellemezte Storia della chiesa című munkájában: „XIV. Benedek óta ő volt az első tudós pápa, akit hatalmas tudása, jelentős nyelvismerete, nemzetközi kapcsolatai és nem utolsósorban a modern tudományos haladás ismerete miatt becsültek.” Ilyennek mutatta Kosztolányi is, jóllehet a pápa arra a kérdésére, milyen üzenetet vihet hazájának, kitérő, diplomatikus választ adott.

Mennyire másképp reagált Kosztolányi íróságára Vilmos császár!29 „Amikor költőkről, költeményekről hall, egyik szemét behunyja, s elnéző mosollyal a mellette álló tengernagyra tekint. Mi is lehet a versírás? Bizonyára gyermekjáték.” Ez a lesújtó vélekedése azonban egyáltalán nem zavarta a költőt: kimerítő, érdekes eszmecseréjük legtöbbször ezúttal is egyenrangúak párbeszéde. Az író európai kalandozásai során valóban érezni a „wagneri pátoszt”, mintha újra meg újra felidézné a hétköznapok mögött rejtőző, de tetten érhető közös európai mitológiát, a szellem kisugárzását:

Sürgönyszalag röpköd a homlokukról
és messzeség. Akár az operahősök.
Fütyöl a mozdony. Életük libeg
az indulás wagneri pátoszában.


(Orient express)

Az „európai” Kosztolányit nem méltatlanul választották 1930-ban a PEN Club elnökévé. Nyelvtudása, elbűvölő egyénisége, modora rendkívül népszerűvé tette külföldi írótársai körében. Nem véletlenül adta neki a revízió gondolatát is támogató Rothermere lord ezerfontos ajándékát „az esztendő legkülönb irodalmi művének jutalmazására”. A díjat az ő javaslatára a választmány Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond között osztotta meg. A PEN Club konzervatív tagjai, Császár Elemérrel és Herczeg Ferenccel az élen, lemondtak, és Kosztolányit támadták, mire ő lemondott tisztéről. Berzeviczy Albert lépett a helyébe, ennek következtében viszont a Kosztolányi döntésével rokonszenvezők akarták elhagyni a társaságot. Mind valósabb lett annak veszélye, hogy az 1932 tavaszára hazánkba tervezett kongresszus elmarad. Végül úgy oldódott meg a probléma, hogy Kosztolányi az elnökség tagja maradt, s a kongresszust szép sikerrel megtartották. Persze az események így sem hagyták érintetlenül. Móricz nem is oly rég így üdvözölte elnökké választását: „…örülök, ha a Kosztolányi Dezsők is odaállnak, hogy a világ népeinek figyelmét felhívják arra, hogy ebben a szétdarabolt, szinte életképtelenné nyomorított kis Magyarországban is van lélek és szellem és titokzatos, mély emberi élet.” Kosztolányi azonban továbbra is „odaállt”, s az ő tekintélyének, népszerűségének is tulajdonítható, hogy a Nyugat 1932-es évfolyamában jeles írók közölték műveiket.30

Súlyos betegen írta utolsó, Európával foglalkozó írását. Baljós címe a tragikus végkifejlet felé mutat, hangneme azonban a régi: az otthonosság pátoszával idézte a városok által jelképezett nemzetköziséget, amelynek boldog és öntudatos, magyarságát mindig hangoztató képviselője volt. A gazda elégedettségével búcsúzott kedves Európájától, mintha nem is kések között készült volna a végre:31

„Mire vártam? Arra, hogy itt, ahol sohase jártam, egyszerre megvalósul gyermekkori tündérálmom, mindaz a sejtelem és rendkívüliség, melyet egy ismeretlen helyről szövögetünk évek hosszú során át, hogy csak hallottunk, vagy újságok cikkeiben olvastunk róla. Nem ez történt. Vitte a hordár a poggyászom a pályaház kivilágított jegypénztárai között, s egy gépkocsira tette. A gépkocsis azzal a hanyag-figyelmes mozdulattal hajolt felém, mint mindenütt a világon, amikor a pályaudvar előtt egy utastól a címet tudakolja, s szó nélkül indult. Köztereket láttam, padokat, szobrokat, államférfiak és költők viharvert érckoponyáját. Közlekedési rendőr állt a sarkon, a járdaszigeten tolongó gyalogosoknak jelt adott. Piros és kék lángbetűk ragyogtak a háztetőkön, gyermektápszert vagy egy töltőtollat hirdetve, s az utazási irodák neonrudaktól bekeretezve, tündöklő villanyfényben lubickoltak. Egy fiatalasszony izgatottan tárcsázott az utcai telefonfülkében. Sajtkereskedések sárga csöndélete tűnt föl az egymással feleselő szagok cikázásával és az ezüstpapírok csillogásával, patikák rózsaszín és piros üveggolyója, azzal a szegény, meggyötört emberrel, akinek, úgy látszik, sohase múlik el a fejfájása, hentesüzletek díszlete, a hentes hatalmas alakjával, aki vérrel befröccsentett fehér köpenyében hosszú kését mutogatva szinte szemérmetlenül járkált vevői között, mint valami elvetemült gyilkos. Számológépek zenéje csilingelt a levegőben. Szállók előtt kapusok, kifutófiúk füttyentettek gépkocsiért. A főposta előtt levelek röpködtek fehér sirályszárnyukon, és színes bélyegek, mint a kolibrik. Könyvesboltok komoly, áhítatos csöndje csalogatott. Mindez oly otthonos volt, oly meghitt és ismert, hogy elcsodálkozom.

Ekkor pedig, ott az idegenben, a stockholmi alkonyban, fölszakadt szívemből egy testvéri kiáltás. Város, köszöntelek. Mindegy, hogy mi a neved és merre fekszel, északon vagy délen, lehetsz te Athén, Varsó, Palermo vagy Koppenhága, nekem maga a fészek vagy, az otthon. Mennyit papoltak a természet nemzetköziségéről, egy fűszál és egy rózsa jóságáról, mely mindig egyforma nyájassággal fogadja a száműzöttet, eszébe idézve legrégibb emlékeit. A város az igazi nemzetköziség, a város az igazi emberi közösség diadala, a város az igazi nemzetfölöttiség. Ha nyelvét nem is beszéljük, értjük néma jelbeszédét, értelem-teremtette mértani beosztását, azonos szokásait, mentőállomásait, gőzfürdőit, kézápoló termeit, vendéglőit. Egy falu, egy kisközség tulajdon országomban idegenebb nekem, mint egy idegen város. Valahányszor városba érkezem, úgy tetszik, hogy hazaérkezem.”

Amikor tizenhat évesen Olaszországba utazott, hogy Milánóban tolmácskodjon, elkészítette első, Európával foglalkozó jegyzeteit, amelyeket később átdolgozva és bővítve tett közzé.32 A halállal eljegyezve egyik utolsó írása ismét európai tárgyú. Méltó kerete életművének.

Jegyzetek

1Beöthy Zsolt: A magyar irodalom kis-tükre. Második, bővített kiadás. Budapest, 1900. 1–2.

2Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. Hatodik, bővített és javított kiadás. Budapest, 1890. 5.

3Rózsa Mária: Egy magyarországi szerkesztő portréjához. In: Rejtett párbeszédek. Szerk.: Fried István. Szeged, 2000. 51–70. – Uő.: A magyar irodalom a bécsi Die Wage című hetilapban, 1908–1925. In: Osztrák–magyar modernség a boldog (?) békeidőkben. Szerk.: Fried István. Szeged, 2001. 99–116.

4Kosztolányi Dezső: A nyelvtanulásról [1905]. In K. D.: Nyelv és lélek. Sajtó alá rendezte: Réz Pál. 1971. 7–10.

5Kosztolányi Dezső: Az új magyar nyelv [1913]. Uo. 20–22.

6Farkasfalvy Dénes: Rilke nyomában. Szent István Társulat, 1990.

7Rába György: A szép hűtlenek. 1969. 254–255.

8Kosztolányi Dezső: A vértanúk nyelvéről [1919]. I. m. 36–37.

9Rémi Brague: Európa. A római modell. 1994. 126–127.

10Kosztolányi Dezső: A magyar nyelv helye a földgolyón [1930]. I. m. 89–108.

11A Már megtanultam indításában: „Már megtanultam nem beszélni, – egy ágyba hálni a közönnyel, – dermedten, élet nélkül élni, – nevetni két szemembe könnyel.”

12Kosztolányi Dezső: A rím varázslata [1933]. I. m. 476–479. Uő.: A rím bölcselete [1933]. I. m. 480–482. Uő.: A rím elemzése [1933]. I. m. 483–485. Uő.: Vojtina levele egy fiatal költőhöz [1934]. I. m. 486–489. Uő.: Megjegyzés a rímről [1934]. I. m. 490. Az utóbbi két írás Illyés Gyulával a rímelésről folytatott vitája.

13Rába György szerint (i. m. 235–236.) „Kosztolányi két olyan verset is fordított, amely teljes egészében a rímről szól: Sainte-Beuve: Óda a rímhez… és Carducci: A rímhez… Mindkét vers a teljes rím dicsérete, de szövegüket csak a Modern költők II. kiadásába vette föl. Önigazolásnak szánta vajon? Sainte-Beuve mindenesetre nem illett volna bele az I. kiadás válogatásába.” Természetesen teljesen igaz, amit Rába ír, hogy „egy-egy versforma alkalmazása önmagában nem feltétlenül jellemző egy költőre” (i. m. 237.), Kosztolányi rímekhez való ragaszkodása mégis az európai hagyományhoz való kötődését jelzi, hiszen eredetét már a kolostori irodalomban is ott látja, amikor így ír: „Ezek a papok, akik vezeklőövvel vérzik ágyékukat, böjtölnek és imádkoznak, s szórakozásuk mindössze annyi, hogy a kertben rózsákat ojtanak, játszani kezdenek a szavakkal. Gyermeteg szellemük ártatlan örömét leli ebben. Azóta van rím” (in A rím varázsa. I. h.).

14Ezzel a címmel gyűjtötte egybe Réz Pál Kosztolányi színházi kritikáit, két kötetben (1978).

15Vadkacsa. I. m. I. 172–177.

16A Vadkacsa a Nemzeti Színházban [1909]. I. m. I. 180–184.

17A Vadkacsa [1909]. I. m. I. 184–189.

18Peer Gynt [1926]. I. m. I. 196–197.

19Tavaszi ébredés [1907]. I. m. I. 459–462.

20Kritika O’Neill kilencfelvonásos darabjáról kilenc fejezetben [1929]. I. m. II. 247–251.

21Marcel Pagnol: Topáz [1929]. I. m. II. 215–219.

22George Bernard Shaw: Nem lehessen tudni [1933]. I. m. II. 300–301.

23Németh László: A minőség forradalma. 1940. III. 102.

24Kosztolányi Dezső: Diplomata. In Alakok. É. n. 76–80.

25Magánkihallgatáson XI. Pius pápánál. In. K. D.: Európai képeskönyv. Sajtó alá rendezte: Réz Pál. 1979. 59–63.

26In K. D.: Én, te, ő. Sajtó alá rendezte: Réz Pál. 1973. 309–311.

27Kiss Ferenc: Az érett Kosztolányi. 1979. 308.

28Legújabban Battista Mondin: Pápák enciklopédiája. Szent István Társulat, 2001. 658–659.

29Vilmos császárnál [1931]. In K. D.: Európai képeskönyv. 223–237.

30Pl. Jules Romains, Sigrid Undset, Franz Werfel.

31Stockholmi alkony [1935]. In K. D.: Európai képeskönyv. 306–307.

32Réz Pál jegyzete K. D. Európai képeskönyv című kötetének Sárga, fojtó délután című írásához. I. m. 312.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben