×

Aranjuezban és Aranjuez után; Idegen életem senkiföldjéről

Sulyok Vince

2002 // 08


Aranjuezban és Aranjuez után


Évtizedekkel ezelőtt könyvet olvastam
Aranjuezről; vagy, hogy pontosabb legyek:
olyan spanyol regényt, amely Aranjuezban
játszódik le. Cselekményére,
meséjére ma már alig emlékszem,
szinte csak a könyv címe maga él már bennem:
„Aranjuezi szép napok”. De ez a pár szó
dacol évek porával-hamujával,
s valami távolit, szépet, kívánatost,
titokzatost hordoz magában, mások
emlékeinek emlékét, egy messzi nyárét,
melynek ege s fái alatt nem én járkáltam,
egy városét, melyet eddig még sose láttam,
csupán neve aranylik egyre felém, mintha
betűit aranyból faragták volna ki.

Toledóból jövet akarva-akaratlan
s váratlan-vártan mégis
itt állok most a márciusi délután
fényeiben dombjaidon, Aranjuez,
tavaszi naptól izzó ablakaidat
s tetőidet bámulva messziről épp ideérkezett
turistaként-idegenként, spanyol királyok
nyaralójának udvarait, kertjeit,
melyek közé – tévedésből – a rendőrbiztos
beküldte a mi gépkocsinkat is.

Összejártuk utána keresztbe-hosszába
a város utcáit, a kiutat keresve
hálójukból Albacete felé, fokonként
elveszítve közben az egykori varázst,
amit aranyló neve s az a hajdani
regény ígért annyi évtizeden át.
„Aranjuezi szép napok” – így zsugorodtál
aranjuezi szép percekké kétezerkettő
márciusában, egy máskülönben tényleg aranyló,
bár kissé hajszás napján életünknek,
mikor, még későbben, a műút mentén
megbámultuk a szélmalmok sorát is,
s Aranjuezban némileg megcsalatkozva
lelkünkben még megértőbbekké lettünk
Don Quijote végsőkig elszánt, hősi,
de reménytelen küzdelme iránt.

Idegen életem senkiföldjéről


Emlékszem tétovázó lépteimre, mik
vittek, csak vittek, folyton továbbvittek,
egyre messzibb földekre vittek.
Tisztán emlékszem mindarra, ami történt,
tudok pontosan mindent, ami történt,
s tudom, hogy mindez
már nem ér véget sohasem.
Akkortól minden azután már.
A pillanatokat, a képeket
magamban hordom, foszló
részleteit korábbi életemnek,
mik meghatároznak ma is,
mint tették ott és akkor is,
ahogy az árokparton álltam
már a legvégső rögén a hazámnak,
már háttal a hazámnak,
mert mennem kellett, mert mögöttem
üldözőim fegyvere villant.
Mentem, mentettem huszonnégy évemet,
mentettem fiatal életem,
s előlük messzire szaladtam,
miattuk idegenné lettem,
kit ma már saját hanglejtésem árul el
hazámban is,
saját szavam, mondatfűzésem.
S mindhiába kívánnám,
hogy velük, kiket akkor elhagytam,
újból egy legyek, egy lehessek,
csak állok, mint leleplezett, a fényben,
mondanám, tenném, amit ők,
de hangom hozzájuk nem ér,
de szavaim talán senki se hallja
idegen éveim, idegen életem
senkiföldjéről, hol a sarki fény
ingó függönye alatt állok,
s rekedten a múltamba visszakiabálok.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben