×

A vénasszony harmadik története

(regény, I/1. rész)

Kolozsvári Papp László

2002 // 08
A vénasszony megvolt kétszáz esztendős. A Diák ráfeledkezett néha, mintha csak le akarná fejteni arcáról a leplet. Vagy fátylat! A vénasszony arcán ilyenkor, egy idő után, derű hullámzott át.

A Diák henyének érezte az asszonyt, aki azt mondta magáról, hogy megvan kétszáz éves. Vágyat ébresztett benne. De aztán csak csillogott tovább a két asszonyi szem, mint mikor fekete sziklán futó hegyi patakról verődik vissza a nap. Havasról odavetülő, hideg, égető fény. Szép asszony volt! Tán lány! Vagy özvegy! Aztán a Diák, rémlett neki!, megpillantott valami mást is emez asszonyarcon. A lefutó víz színe alatt tört gallyak kapaszkodtak egymásba szennyesen; a vízforgók rothadékot kergettek; cafatokra foszló arc, csontorr, kocsonyás fülfoszlány – iszonyat, és ó irgalom atyja, ne hagyj el! – és a hajnak szörnyű hálója! Olyan voltam, mint te, olyan leszesz, mint én!, borzongott meg a Diák, s elfordította a fejét, behunyta a szemét, összeharapta a fogát.

Aztán felnézett, s a vénasszony újfent fiatalabb, kívánatosabb, szebb volt, mint valaha. A Diák oldalt pillantott. A hosszú lócán ott ült roskatagon az Orvos, ki beutazott messze tengereket, látott háromlábú embert, egyszemű asszonyt, s tán maga is felkúszott az égbe hajított kötélen, ami a semmiben lóg. De tán a Hajóorvos nem is látott ilyen csuda dolgokat. Ó, nem ily színes, csodás az élet! Az élet egyhangú fojtogatások, emberölések, árulások, megcsalattatások közepette fut le, mint orsóról a fonál, vagy mint – ahogyan a Hajóorvos ezt a hangot a borzalmak hangjaként idézgette újra meg újra – csörlőjéről a vasmacska a híg ködben, valahol a Tűzföldön.

A Diák összeszedte magát, felnézett a szép asszonyra, harmincat sem adott volna neki; s az asszony – vagy lány, netán özvegy – mintha csak erre várt volna, belefogott harmadik történetébe.

János deákkal vadászaton ismerkedtem meg, jó százötven évvel ezelőtt. Ő Bécsből tért meg, arca hegyes volt, arcéle vágott. Odahagyta Vásárhelyt, Dolmádon megpihent, bejárta a Farkas úr kertjét, felhágott a sziklára, melyet Farkas út görgetett oda nagy vesződséggel. Az erdő, melyet professzor Farkas a János deák születésekor telepített, már bősz szárba szökkent. A fiatal gallyak öreg árnyékot vetettek a tekeredő patakhoz simuló utacskákra. Az ösvény néha elszökött a víztől, mint incselkedő kedves, s János deák e helyt úgy meredt a patak és ösvény bezárta szögre, mint ösztövér szögmérő vagy szextáns, vagy tán csak mint ifjú ember, ki szerelmes, s még nem tudja, hogy az.

Farkas úr átvezette a patakot a kerten, s a nagy sziklánál boszorkányos emelő vitte magasba a vizet. Azóta, hogy a víz először hullt le a szikláról, a csupasz követ méregzöld moha lepte be. A szikláról odarémlett az erdei lak, s a kert fái közt kanyargó ösvény fehéren, porondosan mutatta ki hátát. A másfél öles szikláról János deák ellátott a gyümölcsösig, a takarosan sorakozó csemetékig; de ez már nem érdekelte. Valójában semmi sem érdekelte akkor már!

Én még nem ismerkedtem meg vele, ez csak a vadászaton fog megtörténni, idejekorán. Még csak távolról figyeltem, vele voltam, mégis messze tőle. Ő Bécsből érkezett Vásárhelyre, én beutaztam már a fél világot. Jártam Prágában, s Párizsban a Puit qui Parle utcában laktam. Óriási kisváros, iszonyatos! És hát persze voltam Göttingában, hogy megnézzem magamnak a metsző arcélű németet, Karl Ferdinandot. Szeretetre méltó, bölcs férfiú volt.

Gazdag voltam, s bár többnyire postakocsin utaztam, kétlovas kocsim követte minden szeszélyes lépésemet. Diderot fáradt értetlenséggel meredt rám. Hová űz a véred?, mintha csak ezt kérdezte volna. Ami a világban történik, az itt történik, mutatott körbe a poros libalegelőn – aznap épp nem esett Párizsban. Aztán ő meghalt, még mielőtt János deák világra jött volna Kolozsvárott, a Közép utcában, s nekem igyekeznem kellett. Azt a percet, János deák születését, ott kellett megérnem. És ott is voltam, a bába hátramozdítójának szegődtem el, föltettem a vizet, vastag gyolcskendőket melegítettem a téglából rakott kemence oldalán. A szobából szörnyű ordítások harsantak ki, Farkas úr arca meg-megrándult; de aztán könyvet vett le a tékáról, s amikor lopva mögéje kerültem, láttam, hogy az asszonyi test orvoslásának magas traktátusát bújja. Attól fogva szeme sem rebbent, sikolyok, rohangálás, sistergő forró víz, a bába, amint engem szid ügyetlenségemért, semmi sem zökkentette ki egykedvűségéből. Aztán a bába megemelt egy porontyot, ott, Kolozsvárott, kétszáz esztendeje is megvan annak, hogy ott fityeg János deák véresen, iszamósan a bába kampós ujjain. Csönd lett a szobában, csak a gyermek sikoltja bele jöttét Kolozsvár levegőjébe.

Na de hol van az már, amikor János deák, Bécsből megjőve, Dolmádot útba ejtve, megcsodálja szórakozottan professzor Farkas híres kertjét, s meghívást nyer arra a vadászatra, melyen végre megismerkedem vele. Kemény György úrnál könynyen elértem, hogy János deák velünk jöhessen fel a Fancsaltetőhöz, Laposnyára, holott hát nem volt neki ott semmi dolga. Lőni, azt tudott! De mi keresnivalója ennek a tanárcsemete mérnöknek az úri hajtáson?! Oda bizony asszonyszemélyt sem engedtek, jómagam férfiruhát öltöttem, s a többiekkel együtt büdösödtem meg a napokig tartó hajtásban, izzadva, párologva.

Egy szolgabíró mindig előrement vagy száz fejszéssel, hogy tábort állítson. Éjfélre álltak a csillagok, ők akkor kerekedtek fel, nagy lopva, hogy reggelre elérjék az új táborhelyet, s ott, víz közelében, szélvédett helyen kalibákat tákoljanak, tetejükre ágakat, fenyőgallyat terítsenek sűrűn, hogy a vadásznép meghúzhassa magát nagy zivatarokban, melyek olyan hirtelen szakadnak le arrafelé, a Görgényi-havason, a Kelemenen vagy fennebb, a Borgói-hegyekben, mint menyecske kínálkozik kedvesének.

Aztán, ha este lett, s a vadászok verejtékesen, büszkén vagy keseregve lehúzódtak a lesről, hatalmas tüzek gyulladtak, olyan magasak, ameddig az élőfa elér. Nincs éhesebb ember, mint a vadász, ki naphosszat a magast járja! Szalonna, túró, vetemény, bor, pálinka kerül elő. Liszteszsákok és majorságok, különböző fűszerszámok keltek és fogytak a szakácsok és kukták keze alatt. Előbb a dévajkodás, incselkedés, adomázás édesítette meg a vadásztáborok esti életét, hogy kisvártatva előóvakodjanak a furulyások, csimpolyások, s az ifjabbak rakni kezdjék. Szemem sarkából néztem János deákot, úgy ült egy rönkön, mintha abból nőtt volna ki. Ott volt a vidoran ropó fiatalok közt, és nem volt ott velük. Kétségbeestem. Lehetséges, hogy elbukom? A viadalt, melyre évek óta készülök, csúfosan elveszítem? De miért volnának a sorsok megírva egyszer s mindenkorra?!, fohászkodtam fel magamban, s felnéztem a csillagos égre; olyan közel volt, hogy akár csillagért nyújthattam volna a kezem; közel, mint Erdélyben közel a csillagos ég, és távol annak mindenhatója.

És akkor mégiscsak bizakodni kezdtem, hogy János deák sorsa nincs megírva odafent a mennyekben; az ő sorsa tőlem függhet, aki a többiektől félrehúzódva ülök a nagy décbundába burkolózva, bekormozott arccal, nehogy valaki gyanút fogjon, hogy asszony vegyült a legszentebb férfidologba. Mert az ember istennek mindegy! Csak önmagának szent és lehetséges.

Aztán hogy megszámlálhatatlan ökrök, ártányok, kosok, aprómarhák ropogós húsával eltelve, a nehéz falatokat pálinkával leöblítve ki-ki elheveredett a tűz körül, lassan előbújtak a mesemondók. Mintha csak a földből nőttek volna ki! Elébb az ember még senkit sem látott, s egyszer csak csuhás, tüszős öregek kuporogtak a tüzek mellett, s gyűlt köréjük a tábor apraja-nagyja. A havason nem járja a tündérmese! Szörnyű tűzkerék elől menekülő hűtlen asszonyok, rémületes barlangok, óvatlan emberre lesők, megsanyargatott szegényember, kit furfang ki nem menekít a kelepcéből; beleszületett! Minden el van döntve, minden el van rendelve!

S miközben a tűz körül folyt a mesemondás, és a tánc sem maradt abba, szörnyű nyüszítés, üvöltés, csaholás verte fel az erdőt. Megkezdődött az elejtett állatok nyúzása, s a szagra előrontottak az éhes kopók. Úgy hemzsegtek, egymást marva éhes türelmetlenségükben, mint katlanban a fortyogó tokány. A kopók a kibontott vad szívét, tüdejét, máját kapták; a belsőséget felaprították, zablisztre forró vizet öntöttek, azzal keverték el. Az ebek mérhetetlen étvággyal vetik rá magukat az eleségre, s elébb egymásra is. Hogy aztán súlyosra zabálván magukat, eldőljenek, s úgy heverjenek szerteszét a táborban, bozótosban, mint pöffedt dögök.

A lerántott irhát fára ácsolt keretekre feszítik ki. A vadászok kulacsukat lóbálva úgy járulnak az ágasok elé, mint szentélybe. Mutogatják egymásnak, hol tépte fel az irhát a golyó, vagy pitykézte meg a serét. A nagy itkányosok hamar elfekszenek a kalibákban, csak a gyomrosok kanyarítanak le maguknak újabb szeleteket a bicsokkal.

Néztem János deákot. A tábor széle felé ült, mintha abból a rönkből nőtt volna ki. A tűz jól megvilágította az arcát. Elnézett messzire, mintha az irtványon túl, a koromsötét erdőben – hold nem volt, csillag már nem világolt – egy más világ kezdődnék. S miközben a tábor incselgő zsivaja, a kopók ordítása, a fenyők csúcsáig fölnyúló tüzek lobogása átjárt mindenkit, én láttam az arcán az unalom és tétlenség zsibbadt kifejezését. Odamehettem volna; de más tervem volt vele. Meg akartam őt menteni, el akartam őt vinni ebből a csodavilágból. A magukat mindig újjászülő fenyvesek fenséges templomából; a magatudó kisvárosokból, melyek elemésztenek mindent, amit nem képesek magukévá ölelni. Kettőt ismernek: magukat és a halált.

És akkor különös dolog történt! János úr felállt, s elindult súlyosan a tábor közepe felé, ahol Kemény úr ült medvebőrrel leborított vadászszékén. S ahogy közeledett a kör középpontjában felcsapó tűzhöz, úgy halkultak el a csimpolyák, a furulyák, úgy szelídült morgássá, majd némasággá a kopók vad marakodása, a mesemondók hangja.

Kemény úr elébb nem vette észre, hogy elhalkul körülötte a tábor. Kedves vendégével, Adalbert úrral beszélgetett elmélyülten. Adalbert úr francia volt, vagy tán német, híres botanikus, aki világ körüli útja során Erdélybe érkezett, s Kemény úr, hírét véve jöttének, meghívta vadkanra. Adalbert úr költő is lévén épp azt fejtegette Kemény úrnak, hogy Faustnak meg kell halnia, s hogy nincsen igaza bizonyos Johann Wolfgang úrnak, aki a legnevezetesebb azoknak a sorában, akik Faust történetét valaha is papírra vetették. Épp azt magyarázta hát a nagy figyelmezést mutató Kemény úrnak, hogy Faustnak egyetlen menekvése az életben a halál! Ezt mondta, s közben sejtelme sem volt, hogy néhány perc, és megváltozik az ő, az Adalbert úr élete. Hogy amikor, világ körüli útja bekerekedvén, visszatér Németországba, s ott Jénában telepszik le, hogy megírja az öngyilkos Faust históriáját, eszébe fog jutni ez az éjszaka itt, Laposnyán, a Fancsaltető lábánál.

János deák odaért a tűzhöz, s a némaság, ami a magas, szürke ruhás ifjú láttán a táborra ráborult, csak még elviselhetetlenebb volt attól, hogy a tüzek fennen ropogtak, pattogtak, sisteregtek. Távolból megzavart dúvad üvöltését hozták el a völgyet bezáró sziklafalak. Valaki horkantott fuldokló álmában, de aztán elnémult, mintha csak ébren lett volna, s tudná, hogy neki most hallgatnia kell.

Kemény úr felnézett végre, s tekintetét követte a legszebb férfikorban lévő Adalbert úr is. És akkor János deák ezt mondta:

– Unom magam!

Kemény úr nem értette a szót. Csodálkozva Adalbert úrra nézett. Mint aki a szót azt mégiscsak érti, de hogy azt mire is mondják, itt, ahol az élet úgy buzog föl, mint sehol e világon, épp Erdélyben, melyet méltán neveznek a föld köldökének, s aki még nem hallott róla, az magára vessen! Kemény úr csodálkozásában böffentett, akkora volt a csend, hogy hallották is a körülállók; de aki nem hallotta, az is láthatta a szája sarkán, a böffentés nyomán kicsorduló véres nyálat. A félig sült őzcombban rekedt meg egy verébtojásnyi vérfalat, azt harapta át Kemény úr, s épp az édes, zamatos vért ízlelgette, amikor a szürke ruhás János deák elébe állt, s azt mondta neki, a vendéglátójának, a környék urának és isten kegyelméből parancsolójának, hogy „Unom magam!”.

János deák azonban elmosolyodott nyájasan, mint aki csak incselegve küldte előre e szavakat, s mintha még mondott volna valamit, a fogai közt szűrve – mondott, de azt csak én hallottam, alig karnyújtásnyira álltam tőle –, fura egy dolgot mondott, halkan, lágyan emelve a szót a nyelvén.

– Csak balhacsípés! – ezt mondta, majd emelt hangon így folytatta. – Uraim, tisztelt kompánia! Hallottam, hogy havasi vadászaton is jól jönne egy tengerészeti távcső.

– Igen, öcsémuram – mondta habozva Kemény úr –, de nem értem…

– Mert ha így van, szolgálhatok vele.

Ezzel János deák a zsebébe nyúlt, s a szürke ruha szűk zsebnyílásán át előhúzott egy távcsövet. A zseb oly kicsiny volt, hogy abban nemhogy egy távcső, de egy egyszerű nyeles pápaszem is csak bajosan fért volna el. Meglepetés s inkább félelem, mint tetszés hullámzott végig a környülállókon.

Csak Adalbert úr nevetett fel önfeledten.

– Herrlich! Ein Hexenmeister! És ha én most azt mondanám önnek, ifjú barátom, engedje meg, hogy így szólítsam, hogy itt, a rengetegben, a hideg földre perzsaszőnyeget terítsen?

János deák mélyen az Adalbert úr szemébe nézett. Az gúnyosan mosolygott, s tán e mosoly hatására kezdett felengedni a környülállók ijedelme. Még nem nevettek, még nem mosolyogtak, de mintha barátságosabbá vált volna a hangulat. Mint véreb, ha megjuhászodva gazdája lábához gömbölyödik.

De János deák nem hagyott időt. Szürke ruhája zsebébe nyúlt, s szerény, majdhogynem alázatos mozdulattal gazdag arannyal átszőtt török szőnyeget húzott ki belőle.

Sebzett vad hörgése hullámzott végig a bámész népen. Az elöl állók hirtelen hátraléptek, arra késztetve a mögöttük állókat, hogy ők is hátráljanak. Ez végül azt hozta, hogy a külső körben állók, a hajtók és nyargoncok, a cigány vadászpecérek és a mesemondók egymásra dőltek, valaki beletenyerelt a parázsba, és sikoltva vetette félre magát. Kemény úr döbbenete leírhatatlan volt, lehajolt, megtapintotta a török szőnyeget, mint aki csak ujjbegyének hisz, morgott, s vészjóslón hallgatott. Én láttam, hogy Adalbert úr újabb támadásra készül, valami szörnyű kívánságot forral, amit János deák minden bizonnyal teljesít is. És ezzel megváltozik a világ folyása. Feldől, miként a tűzbe tenyerelő vadászpecér; felfordul a világ rendje. Valami más lesz akkor itten, márpedig a legrosszabb valónál is rosszabb a bizonytalan más. Adalbert úr már-már megszólalt, talán azt mondta volna, hogy olvassza meg János deák a havasok havát, taroljon le falut és kastélyt, vessen tűzcsóvát az álmodozó, nehéz szagú városkákra, mutassa meg, hogy rombolásban még tán a messzi Kolozsvárt is eléri, halomba döntve a tornyatlan református templomot, az egytornyú unitárius templomot s a főtéri Szent Mihályt, melyet tán még Róbert Károly király kezdett el építeni.

Közbe kellett avatkoznom! Úgyhogy mielőtt Adalbert úr kimondta volna szörnyű kívánságát, megmélyítve hangom, nehogy valaki is megsejtse, hogy nem azt hordom a nadrágomban, amit mindvalamennyien, ezt mondtam:

Nincs-e talán sátor is? Mert hát ezek a kezdetleges kalibák nem méltók az olyan nagy uraknak éjszakai menedéket nyújtani, mint Kemény úr és vendége.

Ezzel akkorát nevettem, amekkorát csak tudtam. Jól színlelhettem a jókedvet, mert mások is elnevették, elröffentették magukat, s mivel a tűzbe esett cigány vadászpecér cifrákat mondott, miközben, mint vadmacska, hátraseggelt a patakhoz, hogy abban hűtőzze megsült kezét, a vidámság ragadósnak bizonyult.

János deák nem nevetett, s én iszonyodva láttam, hogy iskolában kifehéredett, keskeny kezét szürke ruhája zsebébe mélyeszti, s már-már láttam, amint kihúz onnan kelmét, rudakat, zsinórokat, vasszerkezetet, mindazt, ami egy pompás dzsidássátorhoz szükséges.

Tennem kellett valamit!

Beugrottam a körbe, ahol János deák állt, szemben Kemény úrral s Adalbert úrral, akinek a mosoly az arcára fagyott. Nagyot löktem János deákon, s a felhördülés közepette sikerült úgy a fülébe súgnom, hogy senki sem hallotta rajta kívül:

– Hagyd abba! Őrült vagy! Ezek darabokra tépnek, tűzre vetnek, felfalnak, mint a kannibálok!

Az irtványos felé noszogattam János deákot, s miközben ő elenyészett a tüzek fényéből, háta mögött fölcsapott ismét a vidámság. Folyt az incselkedés, kiharsant a kalibákból azoknak a hortyogása, akik degeszre zabálták magukat félig sült hússal. A szolgabíró megfúvatta a kürtöt, mint éjfélkor mindig, s elindult embereivel új táborhelyet keresni, ahol kezdődik minden elölről. Megépülnek az éjjeli szállásra a kalibák, tüzek nyúlnak fel az élőfák csúcsáig, megérkeznek a konyhák, ahol a friss zöldséghez mindig kerül friss vad, dejsze épp erre való a vadászat. Jókedvű játékok veszik kezdetüket! A jó céllövők egymás kezéből lövik ki a tallért vagy egymás szájából a pipát!

Ez történt egy nappal azelőtt, hogy megismerkedtem volna igazából János deákkal. Adalbert úr, tán szégyenében, tán más miatt, még aznap éjszaka visszaindult Vásárhelyre, ahol a fogadóba szállt, s másnap folytatta világ körüli útját.

De azt, ami akkor éjjel történt a laposnyai tisztáson, azt megírta egy könyvben, ami híressé tette a nevét. Arra pedig ugyan ki emlékszik már, hogy Adalbert úr Faust elrendelt öngyilkosságáról akart s írt is neszesemmi filozófiai költeményt?

Elvégeztetett, hogy János deákot el kell emészteni!

Volt, aki azt sugallta, fogai közt szűrve a szót, hogy le kell lőni. Minek vele kukoricázni! Ritkán megtörténik, hogy a vadász meglő hajtót vagy vadászpecért; de az még sohasem fordult elő, hogy valakit a lesen lőjenek meg. El is vetették ezt a módot. Más baleset színlelése is szóba jött: belökni őt egy szakadékba, megbabrálni a puskáját, s arra a helyre állítani, amerre a medve jár; de megtenné a vadkan is. Végül igazán kifinomult módot eszeltek ki – hogy kicsoda?, azt is elmondom idejekorán –: tévedjen el János deák az erdőben!

Ez gyakran megesik, és a legtüzetesebb keresés sem vezet nyomra. Elég egyetlen éjszaka étlen a hideg havason, hogy az embert soha többé ne lehessen visszatéríteni az árnyékvilágba. Aki eltéved a hegyekben, azt elsőre valamiféle elmondhatatlan kétségbeesés keríti hatalmába, amilyet tán olyankor érzünk, ha már meghaltunk; előttünk az öröklét ismeretlensége, szembántó áttetszetlen párában, mögöttünk összeomlóban az a semmisem, ami voltunk. A megfoghatatlan félelmet azonban hamarosan nagyon is darabos félelem váltja fel. Az eltévedt ember összerezzen minden zajra, minden tuskóban medvét lát, minden zörrenésben vaddisznót hall, minden meglazuló kővel mintha feneketlen mélység nyílna meg alatta. És szemben a közönyös hegyek, az ég kékjében vagy párában füstölögve. Az eltévedt ember akkor megtudja, hogy nem ott fenn lakik az isten.

Az eltévedt ember majdnem mindig rosszul választ. Amikor végre összeszedi magát, s úgy rémlik neki, hogy tud gondolkozni, kispekulálja, hogy merről jött, s mintha hallaná is a vadásztársak hangját. Puska is dörren. Vagy csak gally roppant? Aztán elindul valamerre, s útja a semmibe vezet. Az erdélyi ősvadon átjárhatatlan, órákba kerül, s az emberfia alig haladt benne előre, mintha mindig ugyanaz az ősfenyő vagy ősbükk állná útját, amelyet már megkerült, egyszer, kétszer, tízszer. Ha felfelé kapaszkodik, kijuthat egy meredek sziklára, s ugyanazt látja, mint órákkal korábban egy másik szikláról. Ha lefelé ereszkedik, hirtelen fojtogatón csukódik rá az erdő, a patak csobogása elvész. És már alkonyodik! Ha megáll, hogy kifújja magát, hideg vizes borogatásként tapad rá ing, kabát. Tűzszerszáma nincsen, vagy ha van is, ugyan mit ér a vakhomályban meggyújtott, sehova el nem hatoló tűz. Erdély magas hegyei között nem látszanak el a fények. Csak egy kis fénygombolyag pislákol, benne a didergő ember. Jön az éjszaka, és legfeljebb csak még egy szörnyű ébredés vár reá.

Akik János deák elveszejtését eltervezték, nem voltak okos emberek, egyszerűen csak ismerték a rengeteg minden törvényét. Semmit sem bíztak a véletlenre. Hogy magára hagyják a lesen, az kevés. Tapasztalt hegyi ember tüstént megindul az első patak mentén lefelé, amíg erejéből futja, s így mégiscsak elvezeti a víz valami házig, faluig. Az erdélyi ember nem fülel szirénhangokra, farkasvaksággal megvert lény módján törtet célja felé, nem gondolkozik, hogy mi is az a cél, s mi lesz akkor, ha eléri azt. A menet, maga a törtetés a fontos… És János deák, mint régi erdélyi, hegyi emberek leszármazottja, ezt ugyan miért ne tudhatná? Úgyhogy elemésztői elvégezték magukban, hogy hívogató hangokkal, kiáltásokkal vezetik őt tévútra. S ha ereje fogytán, ha a menedékadó ház, meleget adó tűz immár elérhetetlen messzeségbe szakadt tőle, akkor hagyják magára.

Hogy kik voltak ennek a galád kelepcének a kitervelői? Kemény úr? Még csak meg sem neszelte! Tán Adalbert úr bosszúja lett volna, ő bérelte volna fel az embereket, hogy elveszejtsék János deákot, akinek a csodatevő képessége őt majd, a messze Némethonban világhírhez, halhatatlansághoz segíti hozzá? Ugyan, dehogy! Adalbert úr megszégyenülve, bosszúsan, de némán takarodott le a hegyről, hogy soha még csak ne is beszéljen, egy jó sör mellett, egy jénai diákkocsmában arról, hogy Erdélyt látta valaha is.

Senki sem tervelte ki a János deák elemésztését! Valaki tán azt mondta, hogy ez mégsem járja, s halkan böffentett hozzá. Másvalaki tán felriadt álmából a kalibában, szörnyen nyomta az oldalát a félig nyersen befalt őzcomb, még a tiszta hegyi levegőn is hasogatta a fejét a kulacs pálinka, amit utánagurított. Felriadt hát, belebámult a kaliba előtt senyvedő tűzbe, s valami olyasmit röfögött összeakadó nyelvvel, hogy annak a németnek mégiscsak igaza volt, ez a deák, ez egy Hexenmeister, egy boszorkánymester, az ilyen megmocskolja a hegyek nemes és szabad emberének legszentebb foglalkozását, a vadászatot… De ezt tán már nem is ő mondta, hanem az a másik, aki épp egy tuskót dobott a tűzre, a szikrák szétömlöttek, ő pedig azt mormogta a szakállába, hogy a deák csaló, az efféléknek, olvasta ő az Augsburgi Hírlapban, hordót raknak a vállára, amiből csak a feje áll ki, s úgy engedik szabadon a városban; a hordó pedig majd agyonnyomja, de nem ülhet le mégsem, hiszen akkor felakasztja magát; így jár, bűnhődik minden efféle boszorkány, túlvilág cimborája. És később, amikor a táborverők éjfél után felkerekedtek, ők is vinnyogó rémülettel kerülték ki azt a török szőnyeget, ami még mindig ott terpeszkedett, mint széthintett parázs, amire rálépni nem lehet, ott virított pompás színeiben a tábor közepén, Kemény úr magányos vadászszéke előtt, melyen a medvebőrt immár meglepte a dér. S így szűkölve, vonulva, a táborverők tán azt morogták, szörcsögték, sziszegték maguk elé, olyanformán, hogy azt más hallja is, ne is, hogy az efféle deákoknak tömlöcben volna a helyük, tán vissza kéne küldeni őket oda, ahonnét jöttek, mesélik, hogy János deák Bécsből jött, ott tanulta a magas hadmérnöki tudományokat; de ezt nekik ne mondják, ez a János deák a poklok mélységes fenekéből jött, ez a sátán cimborája! Vagy tán, vette át a szót egy másik táborverő, vagy tán az éji prikulicsok méltó társa és cinkosa! Manó ez!, vélekedett a harmadik. És akkor az éjszakai erdőben lassan vonuló, fáklyát lobogtató bátor hegyi fickók összébb húzódtak, hogy válluk, karjuk össze-összeérjen, amint mennek tovább, hegynek föl, a Fancsaltető oldalában. Már hogyne rettentek volna meg, amikor valaki félhangosan, mintegy magának, mintegy mindenkinek arról kezdett el beszélni, miként nyílnak meg régi sírok, okádják rabjaikat rég elfeledett temetők, miként kelnek éji életre azok, akiknek itt, a hegyekben szakadt meg életük fonala. Ott fehérlenek a csontjaik – vad mocskolta meg, eső mosta, nap fakította – a nagy fenyők tövében, és világítanak az éji órán, mint égő kén.

Ki látta megérkezni ezt a János deákot Bécsből vagy akárhonnan? Kemény úr hívta meg! De vajon az a János deák érkezett-e meg, akit ő, Kemény úr kiskorából ismer? A Farkas professzor úr fia? Hiszen tán még az apja sem ismerne rá, annyi rengeteg éve annak, hogy feltarisznyálta, s elküldte a messze mérnökiskolába. De ha az apa, Farkas úr fel is ismerte a fiát, vajon ide, a vadásztáborba, a víg erdélyi cimborák nagyszerű kompániájába az a János deák érkezett-e meg, vajon nem cserélte-e ki magát?

Kicserélni magát?, kérdezte fogvacogva a harmadik táborverő. Tán meg is ölhette az igazi János deákot, vízbe fojtotta, beledöfte a bicsakot, elásta, s ő jelent meg itt a képében. Professzor Farkas pedig mindhiába várja vissza a fiát, hiszen mondta is Kemény úr, hogy János deák innen, a vadászatról, Laposnyáról indul első állomáshelyére, Temesvárra.

Senki sem határozta el, hogy el kell emészteni János deákot, vagyis hát nem őt, hanem azt a manót, varázslót, boszorkánymestert, aki a képében itt praktikált, hiszen szép az, hogy most már lett itt mindenkinek tengerészeti távcsöve, annak a kézi csomózású keleti szőnyegnek is csodájára fog járni az egész hegyvidék, a Kelemen-havasoktól a Görgényi-havasokig, dísze lesz az nemes Marosvásárhely városának, ott fog az lógni a városháza falán, hacsak el nem emészti valami tűzvész, de tán jobb is, hogy elhamvad, az efféle sátán szőttesével sohasem lehet tudni, hányadán áll is az ember.

Így történt aztán, hogy másnap János deák magára maradt a lesen; ott hevert egy reves farönk mögött, mely keresztben feküdt a vadcsapáson. Hallotta a hajtók zsivaját, elmajszolt egy komlós cipót, amit a zsákjában magával vitt, s hogy elunta magát, elővett zsebéből egy irkát, s mindenféle geometriai ábrákat rajzolt belé, s mintha csak asszonykéz hímezne, szögletes rajzait betűk és számok pompás mintázatával díszítette fel. Nem figyelt föl rá, hogy a hajtók már nem hallatszanak, olyan némaság honol a rengetegben, mint a sírban; bármilyen képtelenségnek tessék is, hogy hasonló csönd és halál uralkodjék a sötét kriptában és a virágos, vadméhes, zümmögő, susogó erdőben.

A vadászatról végleg megfeledkezve rágyújtott, s pipázdogálva meredt az irkalapokra. Magam sem értettem, hogy mit csinál. Ott voltam, láttam minden mozdulatát, illetve láttam a mozdulatlanságát. Indulnunk kellett, hogy a rövidítésen, amit csak én ismertem, leérjünk a völgybe, ahol a bácsoknál meghúzhatjuk magunkat éjszakára. De csak néztem őt, s képtelen voltam megszólítani. Tán arra vártam, hogy ráébredjen végre, hogy magára hagyták, hogy essék kétségbe, hogy csüggedjen el? Ébredjen rá, hogy elveszett, hogy lassú, gyötrelmes halál vár rá itt, ebben a tündérkertben?

Akkor már jó fél esztendeje éltünk Temesváron.

Csontunk velejéig itatott már át a láp. A láb térdig merült az iszapba minden lépésre. Az emberek gúnyáját békaszag, csigák, piócák bűze itatta át. A vizet a város nadályos kutakból nyerte. A békaszagú, siklóbűzű gúnyát csak még jobban elfertőzte ennek a víznek a bűze; nem oldódott benne semmi kövület.

Belül is elmocskolódtunk. A víz, amit mégiscsak innunk kellett, ha nem akartunk szomjan pusztulni, szakadatlan csikarásban tartotta a gyomrot. Nem volt ritka látvány, hogy a tikkadt ligeteken átsiető katona vagy polgár nagy hirtelen lekuporodik, nem törődve vele, hogy ki látja, ki nem látja a képes felét, s nyöszörögve könnyít magán, már ha könnyít, hiszen a görcsös fájdalom nem ereszti, nincs tőle szabadulás.

Jómagam még mindig férfiruhában jártam. A kunyhó, amiben meghúzódtam, a vár oldalához tapadt az egyik felével, s ez nyáron – gyilkos hőségek tudnak lenni Temesváron! – hűvöset tartott, őszidőben azonban dermesztő hideget lehelt. Tüzet rakni, ott lenn, a pusztaságon, mely olyan lapos volt, mint azok a papírok, amiket János alhadnagy nap mint nap telerajzolt, s számok magvát vetette a vonalak barázdáiba, tüzet csinálni itt, ezen a pusztaságon ugyan miből is lehetett volna? Ősszel lehűltünk, és csak reménykedhettünk, hogy tavasszal lesz még, aki fölenged az ébren töltött téli álomból.

János hadnagy mondta, hogy ne öltsek női ruhát. Védeni akart ezzel attól, amitől különben nem tudott volna megvédeni? A maga módján hálás volt, amiért megmentettem az életét, s szeretett is. A maga módján. János hadnagy nem tudott igazán szeretni, s ezzel el is szenvedtem első vereségemet.

De nagyon előreszaladtam.

János hadnagy az irdatlan kaszárnyában lakott. Nagyobb volt az, mint a város, nem számítva a várost magát szétszóródott szemű kalárisként körülvevő tanyákat. Zömök emeletes házak sorakoztak egymás mellett, óriás pusztaságot véve körbe, ez volt a helyőrség. Odabenn gyakorlótér, dísztér, lovarda. Lószag és zabszag, mocsárbűz, emberszag, amint csak úgy dől ki a kaszárnyaudvarra a zömök emeletes házakból. Úgy álltak ezek, kézen fogva, vagy inkább vállukat egymáshoz vetve, mint lebírhatatlan arcvonal, melyen sem puska, de tán még ágyú sem üthet rést. Ebből a sorból senki sem futamodhatott meg! A szurony hegye kicsorbul e soron, kard eltörik, tőr lecsúszik. Ebben a házsorban lakott János hadnagy.

Amikor aztán kezdett bealkonyulni, s a ritkásan álló fákat, ligeteket, büszke palotát és kajla csőszkunyhót egyaránt beborította a mocsarak kipárolgása, a sárga, vörös, kékeslila zsíros fény, láttam, amint gázol át lápon vagy portengeren, s megérkezik a kerthez, annak is a mocsárba vesző végéhez. Hozzám jött, aki vacsorával vártam, s akit ő nem tudott igazán szeretni.

Én bolondultam érte, amennyire fehérszemély férfi iránt csak bolondulhat. Bevontam magam után a kunyhóba, lehántottam magamról végre a férfiruhát, melyet szívesen viseltem, csak akkor égetett, hogy levessem, ha ő velem volt. Idegesen, kicsit mindig másra figyelve ölelt. A kutya fel-felvakkantott, ha közeledett valaki a poros vagy sáros úton, s ilyenkor ő is felkapta a fejét. Különös szerelem volt. Hiszen mégiscsak nagyon szerettük egymást, de közben fél szemmel, fél lélekkel másra figyeltünk. Harcot vívtunk, szelíden vagy vagdalkozva, eleinte egymásért, aztán egymás ellen.

Én már a vadászat másnapján, a bácsnál az övé lettem – ez is volt a tervem –; este, hogy leértünk a Fancsaltető oldalából, s végre biztonságba kerültünk. Nem csodálkozott, hogy lány vagyok, úgy rémlett, mindent tud, amiképpen, hogy a bősz, bús vadászkompániát elkápráztassa, távcsövet, sátrat is ki tudott húzni szürke ruhája zsebéből. Nagyon bízott is a mindentudásában.

Úgyhogy amikor leeresztettem az ingemet, s szénába bocsátottam egyéb férfiruháimat, magam is lefeküdvén, kihívón és védekezőn, János deák bólintott, mint aki tudja, s mint akinek minden jár, én is az ő jussa vagyok. Hidegen ölelt meg, s láza később sem égetett fájdalmas-forrón. Megmondtam neki, hogy vele megyek Temesvárra, s ő rábólintott, mint aki ezt is tudja. Kint bégetni kezdett a bárány, tompa puffanások hallatszottak, amint a bács oldalba veri a jószágot a botjával, rávakkant a kutyára, hogy az is csináljon már valamit. Az meg visszavakkant… Én pedig néztem János deákot. Csupasz volt, férfiassága tőlem csepegett, sovány volt, mint a kaszanyél. Bordái alatt úgy lökkent ki, horpadt be a hasa, mint disznóhólyag, ha gyerek fújja belé, szívja ki belőle a levegőt.

Ilyen közönyös és édes volt a mi szerelmünk. S én mindhiába tudtam, hogy János deák, aki hamarosan János alhadnagy lesz, s akivel én egyre keserűbben találkozom a temesvári vár oldalában, egy mocsárszagú kunyhóban, mindhiába tudtam, hogy ő így tud csak nagyon szeretni, mégis fájt a közönye.

Tervemet, amiért őt megkerestem, a hegyek közül kimentettem, akkor mondtam el neki, amikor már útban voltunk Temesvárnak. Kurtán-furcsán búcsúzott el apjaurától, professzor Farkas ingerelte bölcs tanácsaival. A szekér rég ott zörgött a Maros mentén, amikor ő még mindig dúlt-fúlt magányában. Azt hiszem, bizonyos értelemben irigykedett Farkas úrra, amiért az boldogan él kis kertjében, csodákat tesz a bámész, bamba népnek, s örvend együgyű sikereinek. Elirigyelte a dolmádi paradicsomkertet is, melyben emelő vitte a vizet a sziklára, kanyargós ösvények váltak szét, találkoztak újra a dúsan termő gyümölcsfák alatt. János deák nem szerette, hogy professzor Farkas nagy tekintélynek örvend azon a vakondtúráson, ahová a messzi Göttingából visszavonult, hogy tanításba, ezermesterkedésbe ölje minden tudományát. Illetve hát nem is ezt irigyelte apjától a göcsörtös fiú, hanem hogy mindenek mellett a siralomvölgyben, melyen mindenkinek át kell kelnie, aki csak a világra születik, képes boldog lenni.

Elhagytuk Nagyenyedet, közeledtünk Alvinchoz; a meleg őszi éjszakát a szabadban töltöttük, s a holdfényen kívül semmi sem lepte be testünket. Akkor megkérdeztem tőle:

– Miért nem tudsz örvendeni nekem?

János pedig, aki félig még deák volt, félig már alhadnagy, Temesvár lószagú, mocsárbűzös városában, melyet még nem is látott, éppúgy meredt rám, mint a vadászokra a laposnyai tisztáson. Tekintete hideg és átható volt. Embertelen. Szinte vártam, hogy zsebébe nyúl, s előhúz egy palotát, melynek rideg termeibe halni jár a fény; sötét tömlöceiben örök rabok csörgetik láncukat. Egyszóval, hogy a féregcsupasz János deák csodát tesz, elővarázsol valamit a semmiből, annak a ruhának a zsebéből, ami nincs is rajta, hiszen a mindig másra figyelő ölelkezésünkhöz lehányta magáról, s a csodatevő szürke ruha most ott fityegett a bokor ágán. De csak állt ott meztelenül, férfias volt, teste nedvesen fénylett. Én pedig ezt a pillanatot választottam ki a megszámlálhatatlan pillanatok sorából, hogy azt mondjam:

– Menjünk el innen! El ebből az országból!

Ő megdermedt, ha megdermedhet valaki, aki amúgy is dermedten áll, s lassan rábólintott, mint aki mindent ért. Mint aki tudta, hogy ezt fogja hallani. Mint aki ezt várta rég. S mint aki azt is tudja, hogy körmönfont csalafintaságok árán férkőztem a közelébe, hogy egyszer, bizalmát, nyájasságát elnyerve, a legkiszolgáltatottabb percben, meztelenül egy meztelen nő előtt állva, azt mondják neki, hogy innen, Erdélyből, a fenséges csodák soha be nem teljesülő világából, az ősvadonból neki el kell mennie.

De akkor már folytatnom kellett.

– Itt eltörsz, mert hajlani nem tudsz. Tűnj el innen. Tűnjünk el innen. Gondoltál-e arra, hogy ebben az órában senki sem tudja, hogy hol vagy? Hogy vagy-e egyáltalán! Szórjuk szét a holminkat, vásároljunk két jó lovat, vagy öljünk meg valakit, vegyük el a lovait, s meneküljünk előre, napnyugatnak, bárhová. El innen, mert elevenen emésztenek el! Nem ölnek meg, nem csonkolnak halálra. Lassan rohasztanak el, bűzödben, foszló húsod miazmájában, szétizinkélt lelked porában fogsz elpusztulni.

János deák nem válaszolt erre a szörnyű beszédre. Magamhoz vontam, kezemmel kedveskedtem neki, nyelvemet szájába mélyesztettem, s magam száját minden módon az ő kedvére és örömére működtettem. És susogtam, beszéltem, pihegtem, hogy jönne velem, én mindent elrendezek, megvédem őt a hivatalnak hosszú kezétől. Ketten csodákra vagyunk képesek! Még hogy távcsövet, perzsaszőnyeget, dzsidássátrat tudunk együtt elővarázsolni a zsebünkből! Talán még boldogságot is találunk odabent.

– Apád valójában boldog ember. Ő megvan azzal, amit a sors neki osztott. Mindig rálelt az egérútra, amin át elmenekülhetett a sorsa elől. Visszatért ide, mert azt hitte, hogy nincs más útja, mint a visszatérés. Megnősült Kolozsváron. Tévedésből. Hajtotta a vére. Soha még csak meg sem járta a nagy tudományokkal rakott fejét, hogy mást is tehetett volna.

– Honnan ismered te az apámat?

Nem árultam el neki. Így beszéltem:

– Pedig az ő életében is voltak olyan órák, melyekben mint beélesített malomkő mást is őrölhetett volna. Fönn, Kolozsváron, a Házsongárdban, a temetőben…!

Nem folytattam. Arról beszéltem, hogy ebben a szép őszi éjszakában, valahol Alvinc előtt, Gyulafehérvár után, ahol a Maros immár szélesen fordul nyugatnak, itt válaszúton állunk. Piski, Déva felé már nyílik a hegyek kapuja; kivezet tündérországból. Marosillyén választanunk kell: délnek fordulunk-e, hogy Facsádon, Lugoson át elérjük Temesvárt, vagy követjük a Marost, s elhagyjuk örökre ezt az átokkal és vad boldogsággal fojtogatott világot.

– Mert el kell menni innen! Itt meghalni lehet csak. Bambán és értelmetlenül. Az élet valahol máshol van.

Így beszéltem, s a mindig valami másra is figyelő János deákot elborítottam minden gyöngédséggel, amivel asszonyszemély férfit csak elboríthat.

Farkas deák diadalmasan érkezett meg Kolozsvárra. Azóta is el-elgondolkozom, hogy nem érezte meg, amint sorra csukja magára a börtönök rácsos kapuit. Vissza csak úgy néz, mint aki oda soha vissza nem térhet, ahonnét eljött. Farkas deák nem tudta, hogy Kolozsvárott csukódik rá végleg az élete. S abból nincs többé szabadulás!

Dicséretes eredményekkel végezte el az iskolát Jénában és Göttingában, s van-e rettenetesebb csapás, mint hogy azzal a Karl Ferdinanddal barátkozik össze egy életére vagy egy félre, akinek a puszta létezése a sírig kísérti; mutatja, mivé lehetett volna, de nem lett? Hogy valaki börtönt választ magának, az önmagában is förtelem, de hogy keressen, találjon és haláláig szolgáljon egy perverz rabtartót, az maga a téboly! És ha ez ilyen egyszerű volna! Farkas úr azonban még csak nem is sejti, hogy Karl Ferdinanddal a végzetét fogja kézen, s még akkor sem ereszthetné el, ha ráébredne rengeteg eszével, hogy ebből a barátságból iszonyodva kéne menekülnie. A Végzet volt az, saját úri személyében, aki Farkas deák sorsát elrendezte, egy vérszopó, minoritási érzést újra meg újra a vérébe fecskendező barátsággal; visszavezetve őt Erdély tündérvilágába, ahol úgy pusztul el a vándor, mint fenséges lakatlan szigeten, ahol öles paradicsommadarak röpdösnek az ágak közt, bizarr szörnyek loholnak, hengergőznek a dús fűben, őslakosok rázzák lándzsájukat a tűz körül, eltorzult arcukon halálfejet mintáz a festék… Minden lehetséges ebben a tündérországban, csak szólni nem tud itt senki. Itt mindenki néma!

Farkas deák kitanulja a némák beszédét, egy kis őserdei településen, Vásárhelyen, ahol professzor lesz, s ezzel mindörökre magára zárja az ajtót. Gőgös-megalázkodó, kulisszahasogatón szerény és elesett leveleket ír Karl Ferdinand barátjának, aki az évek múltával egyre kevésbé tud mit kezdeni egy csodabogárral. Hogy Karl Ferdinandnak eszébe jutott-e, miszerint barátja, professzor Farkas következetesen követ el lassú öngyilkosságot, s hogy látszólag él, azt csak nagy természetének köszönheti, nos, ezt senki sem tudná megmondani.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben