×

Vörösmarty tér, 2002

Szilágyi István

2002 // 07
A maihoz hasonló ünnepi alkalmakkor jeles elődök szavait szokás idézni – üzenet után kutatunk a rég írott sorokban –, hátha azok hitében, meggyőződésében a kései utódot megerősítenék. Nekünk most – miután az elmúlt hetekben emlékeztünk meg halálának 300. évfordulójáról – Misztótfalusi Kis Miklós szellemi hagyatékát illendő föllapoznunk, hisz ő volt műveltségtörténetünknek talán legnagyobb könyves embere. Ő azt mondja: „Igyekezzed, inkább annál mint eddig szoktad, a könyvekhez, az íráshoz való értéssel magadat ékesíteni. Bizony nem semmi ékessége, nemessége, világa és bódogsága ez a nemzetnek, s akármely magános személynek is…”

E jámbor biztatás szavai mára persze igencsak elöregedtek, térdig koptak az időben felénk jövet. Mert érdekes, e régi könyves ember – letűnt korok más mestereihez hasonlóan – intelmében még nem tesz különbséget könyv és könyv, írás és írás között, amikor ezek elmét ékesítő, „bódogító” voltáról beszél. Mintha ugyanbiza a boszorkányperek jegyzőkönyvei nem ugyanúgy írás lettek volna, mint különféle üdvtanok, krónikák árkusai. Igaz, ezt a szemléletet sikerült valamiképp reánk testálniuk – avagy itt az ember jobbik, szemérmesebbik énje határozná meg az ítélkezést? –, mert kétségtelen, ha könyvet mondunk, ma sem a Kommunista kiáltvány brosúrájára vagy a Mein Kampfra gondolunk, hanem az Iliász, a Divina Commedia, a Don Quijote, a Nyomorultak, a Háború és béke vagy az Egri csillagok jutnak eszünkbe. Ha pedig írást emlegetünk, nem a koncepciós perek forgatókönyveire, még csak nem is békediktátumok szövegeire gondolunk – az írás mindmáig a Szentírás, a Biblia. És talán épp ez az önfeledt reflexünk ad igenlő választ Vörösmarty százszor, ezerszer idézett, kétségekkel viaskodó kérdésére, hogy „Ment-e / A könyvek által a világ elébb?”.

Közben az írástudóban mintha öröktől fogva lett volna valami olyféle indíttatás – még ha ennek rendszerint az ellenkezőjét hajtogatta is –, hogy vajha sikerülhetne a maga és céhe számára valamiféle kívülállást, különállást biztosítania. Talán mert ő a könyvet a világ világának szánta, ha mégoly jól tudta is, hogy az a „valódinak” csupán töredezett, hitvány tüköre. Egyébként ennek a kívülállásra való törekedésnek nemegyszer megmaradását, megléte folyamatosságát köszönhette nemzeti kultúránk. Épp azzal, hogy jöhetett bármi veszedelem, országháborodás, a toll percegése nem állt meg pillanatra sem. Tatár dúlta az országot? Amíg nem égett a klastrom, üzemelt a másolóműhely. Amott Kisvárdát vívják? Bornemisza Péter Szophoklész Elektráját magyarítja három végházzal odébb. II. Rákóczi György gyűjti a hadat, melynek Lengyelországban pusztul majd a java? Apáczai mester addig is Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról, és a magyaroknál való barbár állapotuk okairól értekezik. Az írástudó rója hát sorait, mint aki számára látszólag közömbös, hogy a világ mint megyen. Csakhogy közben ő az, aki betűivel, mint milliom fekete öltéssel, megkísérli egybefogni, megtartani a szakadozó országot, s ha ez nem sikerülne is, de általa marad meg – hogy majd ránk örökítődjék – a műveltséghaza.

Ezek után mi sem természetesebb: a könyv az ő csatáit, háborúit más harcmezőn vívja, mint az ember fegyveres hada. Ám igazából akkor sodródik veszedelembe, amikor új eszmékkel, szokatlan jövőlátással ajánlja az emberi társadalom figyelmébe magát. Mely aztán, ha ezekkel nem tud mit kezdeni, égetéssel cenzúráz. De ezzel is mennyi gond: míg egy kitépett lap egyből lángra kap, a becsukott könyv az istennek sem akar égni, csak senyved, pörkölődik, sír a tűzön – mint az emberi test, ha máglya cölöpéhez kötözik. A XX. században aztán ezen már lehetett benzinnel segíteni. Berlinben a Humboldt Egyetem előtt vagy ötven évvel később Kolozsvár főterén. Hanem az újhíres könyvek nemegyszer máglyára kísérték megalkotóikat is. Szervét Mihálynak hasára, derekára kötöztették a genfi bírák a vesztét okozó Restitutiót, mi több, arról is gondoskodtak, hogy a máglyán alája nyers rőzsenyalábok kerüljenek. A hóhér azzal talán mégis könyörült rajta, hogy a fejére kénes koszorút helyezett.

De lássunk egy négyszáz évvel későbbi történetet, ez korántsem oly morbid, mint az előző, ám annál XX. századibb, na és több közünk van hozzá, merthogy magyar. 1944 nyarán egy marosvásárhelyi gimnazista megvásárolja Ady összes verseit. A fiút szeptemberben leventekiképző táborba vonultatják, hátizsákjában ott az Ady-könyv, mely vele marad a hadak útján Pápáig, aztán kétszer gazdát cserél, s miután a heilbronni amerikai hadifogolytábort is megjárta, 1946 karácsonya tájt végre tulajdonosához visszakerül. Ez eddig persze egy könyv hányattatása csupán. Az ám, csakhogy a lágerben, ha szerét ejtheti, füstöl a hadifogoly; a csipetnyi dohány kikerült valahogy, de cigarettapapír nemigen akadt. Elkezdték hát szeletelgetni a könyvlapokat – több nap, mint slukk – módjával, takarékosan. És gyűrték rendre Ady-strófákba a dohányt. Lassan elapadtak az Új versek ívei, rajtuk A Hortobágy poétája, a Héja-nász az avaron, a Hunyhat a máglya s a többi mind. Aztán sorra kerültek a Vér és arany versei: a Sírni, sírni, sírni és megannyi más; ott parázslottak hadifoglyok cserepes ajkán A magyar Messiások, A fekete zongora, Az ős Kaján – hamvadó strófa-csikk lett mindahány. 1946 nyarán már jól benne jártak Az Illés szekerén verseiben, hogy a szabadulás napjára elfüstölődjenek a strófák egészen a 172. oldalig. Nos, melyik ott az első teljes épségben megmaradt vers? A Nekünk Mohács kell. Avagy amikor egy megcsúfolt könyv keservesen beint…

Na de ennél nagyobb gyalázat is ért könyvet, világháború sem kellett hozzá, csak egy kis diktatúra – amúgy békebeli. Ez talán húsz esztendővel ezelőtt történt. Amikor Biharpüspökinél a pártállam éber vámosainak hálóján, mint tiltott portéka, pár láda Biblia fennakadt. Nos, ezt a rakományt elkobozták, bezúzták. Majd a papírból afféle higiénés göngyölegeket préseltek, melyek rücskeiben itt-ott még elősejlett a hatpontos nonpareille betű… Sovány vigasz, hogy pár évre rá aztán a kolozsvári Főtér sarkán kupacba hányva ott füstölögtek a diktátor könyvei. Szobor-Mátyás egykedvűen nézett el a zajdulás fölött.

*

Hanem e könyvsorsok fürkészése után lássuk a magyar kultúrának az egyik legfigyelemreméltóbb sorsfordulatát. Miután három-négy évszázadon át írástudói egyvégtében parlagisága, elméje pallérozatlansága miatt feddik a magyart, mondván, hogy nincs még a világon egy ily csorda-nép; a lyukas csizmájú költő a somogyi kanásznak oskolát is csak álmodni mer; a másik már-már csatába kiáltja a társakat: „a népért tűzön-vizen át”; „Hass, alkoss, gyarapíts”, visszhangozza a harmadik – nos, miközben ezektől a klasszikus dörgedelmektől hangos a Dunatáj, a magyarok országa darabokra szaggatva és leigázottan, majd később félszuverén állapotában is háromszor akkora, mint a mai, a szabad. Holott közben – amire idáig jutottunk – oly mértékben megfogadtuk azokat a hajdani intelmeket, hogy a magyar szellem vágott dohánya a XX. századra odáig gyarapodott, hogy azt végül a maivá zsugorodott ország maradéktalanul már javára sem tudta fordítani. És ekkor elkezdődött egy kevésbé zajos szerepcsere. Miután a katonának, a politikusnak azt, ami volt, nem sikerült megtartania – egyszer csak elindult a magyar tudós a nagyvilág katedráit meghódítani, hogy végül Los Alamosban otthonosabban mozogjon, mint Szegeden. Az irodalom, a művészetek jelentős hányada a leszakadt nemzetrészekkel rekedt országán kívül, de író, festő, zenész később is számos világgá szaladt, ám ahol valamely raj megállapodott, ott mindjárt magyar alkotóműhely létesült. Ezek a műhelyek máig azon munkálnak, hogy mindazt a műveltségértéket, amit a magyar szellem teremtett, a nagyvilág számára ismertté tegyék. Hogy többé ne nemzeti gyarlóságaink okán emlegessenek bennünket, hanem Munkácsy Mihály, Bartók Béla, Szent-Györgyi Albert, Teller Ede, Márai Sándor teremtő géniusza jelentse a világ számára a magyart. Lettünk hát világpolgár-nemzetté keserves szétszóratásunk okán, s kultúránk – ha kényszerűségből is – világpolgár-kultúra. Ám az most már itt kíván megmutatkozni a hazában, mert szeretné hinni, hogy az magáévá fogadja, és az eljövendőben mint sajátját mutatja föl. Én ebben reménykedve merem bizakodóbbá hangolni végül a hetvenharmadik könyvszemlét megnyitó szavaimat. Vagyis. Amikor itt, a Vörösmarty téren széttekintve azt mondom: íme, él könyv e hazán, ez számomra most azt is jelenti, hogy a kultúrhaza, a könyves-haza többé nem cövekelhető körül 93 ezer négyzetkilométeren.

Mielőtt pedig föllebbenne a ponyva a könyvessátrak standjairól, étvágycsinálónak hadd idézzem Rabelais sorait:

„Valamikor a sidó nemzetnek egy régi prófétája elnyele egy könyvet, és tudós leve álla hegyéig [Ezékiel próféta írja ezt önmagáról]; te most megiszol egyet, és tudós lészel májadig. No, tátsad ki a szájadat!”

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben