×

Húsz rend gúnya

Rott József

2002 // 07



Borongós, vértelen öregember-reggel, szamárnak való, csökönyös kedvvel. Egymásra rángatott sörösrekeszek csörömpölése és botor, borostás állú beszéd a sziki kocsmában. Rapapó köd ellen kerített köpönyeget, mégis a teherautók nyomában terjengő port köhögi, krákogja a fröccsitala fölött.

A bandzsa ablakszemeken túl, amennyire kivehető a nyálkás szürkeségből, mindenütt a fullasztó, aszályos nyár nyoma: repedezett föld, kiégett fű, mintha otromba csizmák tapodták volna a környéket, és érdesen neszező, hitvány tengeritáblák meg satnya akácok. Endre apó megdörzsöli borostás állát.

– Kipuhult a szalonna bőre, eső lesz.

Rapapó megint a hitetlenségét viszi a beszédbe; rekedt, erőszakos hangja akárha a magasból érkezne.

– Mondja a kecskebéka búzavágás óta, mégsem esik.

– A fa tetejéről?! – támad rá Baksa Bálint.

Negyven esztendeig szolgált a vasasboltban, onnan a töretlen önbizalma. Úgy tartják, akinek nem adott el legalább fél marék szeget, annak semmije sincs a faluban. Barna köpenye még a szolgálatban kopott hozzá; sötét fényű szeme sértett, vallató, mintha tévedésből került volna a pult innenső oldalára; terpeszállásban, gyanakodva figyeli a fejleményeket.

– Onnan – makacskodik Rapapó.

– Szeresse kend akkor a varas békát!

Pelyvás Pista, akit a munkanélküliség öregített közéjük, meghasalva csontos combját, görcsre köti a cipőfűzőjét.

– Ehen, így mondták a régiek – motyogja magamagának. – Meg! Áthallik a falun a vonatfütty… Rajzik a hangya… Úszik a füst…

– Eső lesz! – erősíti meg Endre apó.

– Amikor már semminek sem hiányzik – morogja Rapapó.

– Bőg a szamár – sorolja Pelyvás Pista, és barázdált arcán boldogság fakad –, eső lesz!

Rapapó poharat emel.

– Ne félj, szamár, nem nagy lesz!

Heherésznek, tekintetüket kicsalja a gyalogjárón támadt asszonyi perpatvar. Mennyit formálódott és formátlanodott a világ az utóbbi időkben! Csak ők maradtak, akik voltak. Elvásott gúnyájuk ugyanaz. Megteszi a pultig. Máshová?… Olykor temetésre, mert távozóban a régiek; valójában ők is elköszönőben, folytonos emlékezésben.

– Csibit láttam a minap – legyint rá Baksa az asszonyokra. – A legidősebb fia’ Burkust… Amúgy rokonok lennénk.

– Tudomány az?! – veti közbe Rapapó. – Az ellenkezője! Ha valaki még nem keveredett retyerutyába velük!

– Húsból, vérből vagyunk – mondja Endre apó.

Rapapó a pultra rakja megüresedett poharát.

– Az apjáék, nagyapjáék is számolatlanul voltak testvérek. Amikor a komenisták nagy dérrel-dúrral kiparcellázták a Szegerdődyék almáskertjét, egymás mellé települtek. Burkus-dűlő lett az a sáros utca az emberek nyelvén.

Pelyvás Pista tisztes távolban Rapapótól, lecövekel a pultnál, nyirkos tenyerében ott melegszik a fröccs ára.

– Fuvarozó vállalatot ügyeskedett össze – magyarázza Baksa cigarettát ügyeskedve a szájába.

Ekkora gazdagságot képtelenség első szóra fölfogni. Kortyolnak a savanykás lőréből, amit inkább a színe után mondanak bornak, és az olcsósága miatt isznak.

– Iskolatársam volt – bizonygatja Pelyvás. – Fenenagy akarattal. Semmitől sem félt, csak a szegénységtől.

– Éhezéstől!

– Kisemmizettségtől! – kap a szón Endre apó és Baksa.

Az egyetértés mélabúja üli meg az ivót. Előkerül a csapos a pult mögül, kiborogatja a hamutartókat, és végigcsapkodja az asztalokat.

– Derék cselédek voltak – emlékezik Rapapó. – Oszt mi van ezzel a Burkussal?

– Csibivel! A csibék miatt… Általment a szomszédba pendelyes korában, játszott a kiscsibékkel. Milyen szép gyönge a szárnyuk!… A kis lábuk! Törik, mint a hurkapálca. Nem bírt betelni vele, eltördelte mindahány lábát.

– Ne beszélj, Baksa!

– Köténybe szedte a szomszédasszony a kotlóaljnyi csibét, vitte jajveszékelve Burkusékhoz. Nesze, Erzsók!… Így ragadt meg rajta a Csibi név.

– Orrolt érte – mondja Pelyvás. Fáradtan visszaereszkedik a helyére, s megint a cipőfűzőjét babrálja, alig érteni szavát. – Nem létezett a szemébe mondani… Büszke gyerek volt. Vitték autószerelőnek, városra.

Baksa előre-hátra billeg a sarkán.

– Táncoltam az esküvőjén, az volt ám mulatság! Birkapörkölt, malac és szárnyas, ahányfélét meglelni a széles határban, leszámítva a fia varnyút. Még az asztalok alól is Burkusok másztak elő! Az egyik maszatos képű kis Burkus káposztás lepényt, a másik pogácsát szorongatott… Forgatták a menyasszonyt, vedeltek, rikoltoztak, verekedtek, aztán éjfélkor földhöz csapták a pénzestányért, hogy kezdődjék a vigadalom! És tartott harmadnap virradatig.

– Szép lehetett.

– Takaros menyecske volt a Csibié! – kap a szón Baksa selypesen, mert sehogy sem esik szájára a cigaretta. Forgatja, nyálazza, majd megállapodik a beharapott füstszűrő a fogai résén. Sovány nyaka, ugráló gigája kilátszik a gombolatlan köpeny mögül, ahogy felindultan folytatja. – Olyan villámló fekete szemű!

– Éltek! – kiált föl Pelyvás Pista megfényesedett szájjal.

Jóvéle bor ez a második-harmadik pohár után, kivált, ha beszélhetnék az ember. Megízesedik tőle a szó. Endre apó önkéntelen mozdulattal a homlokára tolja a kucsmát.

– Kárpótlási jegyeket vásárolt össze potom pénzért, valamicske a felesége családja után is jutott…

– Műhelyt nyitott – kardoskodik Pelyvás. – Ügyeskedett.

– Azt beszélték, hiába keresett mesésen a legnagyobbik kicsi Burkus, az egyik bankkölcsönből lábalt át a másikba, a családja meg…

– Lett gyereke kettő! Úgy ám, Baksa!

– Meghiszem. Helyre kis legények, ha a bálásboltból ruházták is őket. Öreg Burkus komámnak kipeckesedett a járása. Burkus-vér nem vész el!… Csibi teherautókat szerzett be pótkocsival, daruval. Sofőröket alkalmazott, azokat küldte idénymunkára, árokkotráshoz, aratásra, cukorrépakampányra, meg ami adódott… Visszfuvarban sódert, homokot hordott, hegyek álltak belőle az udvarán, azzal üzletelt.

– A feleségét mondd, Baksa! A fekete szeműt!

– Mit mondjak róla?… Elhagyta!

A függönyöket rázó szélrohamok nyomán végre elered az eső, veri, zörgeti az ablakokat, s egyszerre nyomott lesz a levegő az ivóban. A határ mintha füstölne; szenvednek, dülöngélnek az akácfák, megszaggatott levélfürtjeik kavarognak, vonaglanak a szélben. Endre apó kivárja a pultnál a visszajáró forintokat, reszketeg kézzel átszámolja, csak azután nyúl az átpárásodott pohárért.

– Emberért hagyta el, Baksa?

– Csibi már a szomszéd portákat vásárolta föl telephelynek, bőgött a kotrólapos traktor. Az udvaron olajfoltok és csalán, rozsdás alvázak, az asszony meg tolta a babakocsit, mosta a pelenkát, osztotta, szorozta, rakosgatta a konyhapénzt, hogy delente tehessen a tányérra.

– Mit akarhatott még Csibi? Szerezni?!

– Talán a bőréből kibújni!

– Nem sikerült az errefelé, csak keveseknek – mondja Endre apó. – Leginkább, ha felkötötték… szóval, a nyakkendőt.

Rapapót, akit indulófélkor szorított küszöbön a zápor, megfordítja a gondolat.

– Minek akasztaná magát? Elszántság kell ahhoz is, nem puszta elkeseredés.

Eső áztatja az őszre eszmélő falut.

Traktor vergődik át a tócsás, kátyús csürhejáráson, a kósza vendégek ragacsos sárga agyagot hurcolnak az ivóba, és párolgó gúnyában rostokolnak a pultnál. Néhány gazda a drótszamárról szorult be a falak közé. Féldeci törköly fölött vitatják a takarmányárakat, s amikor szűnőben az égi áldás, sietve nyeregbe pattannak.

– Az apjára emlékeztek? – lel szóra Endre apó.

Baksa Bálint köpenye bő zsebében motoz, talán cigaretta után, esetleg orrot fújna, Rapapó megelőzi a beszédben.

– Vendel tudta, mit ér a garas!

– Elbírt a dologgal – bizonykodik Endre apó. – Kezére esett a kasza, vella, ellátta a lovat.

– Ilyen a parasztember! Megteremti az országnak a kenyeret, csak neki jut vékony karéj belőle.

Baksa Bálint a sarkára billen, tenyerében megvillan az ezüstös öngyújtó.

– Vendelnél nyárra is maradt kolbász! Őszre meg a vastagja. Akkor a legjobb szelni, amikor a dinnye terem.

– Kiszárad – igazítja ki Rapapó –, átjárja a fűszer, kunkorodik a kés alatt, hogy öröm nézni.

– A Burkus-ivadékoknak sem a kolbászban vásott el a foguk! Vackorkörtét rágtak, meg más árokparti eledeleket. Az öreg szülék is ádtak nekik, ha nagyon citerázott a bordájuk.

– Beosztással élt, Baksa – dünnyögi Rapapó.

– Öregségére csak az anyagcseréjével törődött… Budit rakott az orgonabokor tövébe, gyalult deszkából, aztán megsajnálta. Dehogy piszkít bele! Jó lesz az húsfüstölőnek.

– Amilyen drága a faanyag!

– Akadt füstölőjük, ahogy szokás, de azt is átjárta az enyészet, akár a házat. Düledezett.

– Nem költött rá – makacskodik Rapapó. – Úgy látta, őt még kiszolgálja… Hébe-korba beszélgettem vele a piacon.

– Nem járt az piacra!

– Mondtam, hogy venni?… Téblábolt a kofasoron az ismerősök, a beszéd kedvéért.

– Kórházba került – emlékezik Endre apó –, éppen a gyomrával. Sáskaéhség gyötörte, mégis fogyott. Vizitkor megkérdezték tőle: „Széklete volt, Vendel bácsi?” „Még a múlt héten. Ettől a száraz, fekete koszttól, amit adnak…” Másnap korsónyi gipszkását tettek elébe, hogy majd megröntgenezik a gyomrát. „Megitta, Vendel bácsi?” „Meg, aranyoskám, de szeltem mellé két karéj kenyeret, hogy elverjem az éhem.”

Nehezen forgó nyelvvel ízlelgeti a bort. A havi segélyhez jutott munkanélküliek, faluszéli, zsinatos népség nyaggatja a játékgépeket, sziszeg a kávéfőző, és káromkodnak a vesztesek, hogy egymás szavát is alig érteni.

– Még Vendel sírbatétele előtt történt – veszi át a szót Baksa, dagadó erekkel a homlokán. – A felesége… Emlékeztek Irmuskára? Zápos tojást vett a piacon. Megérezte a fogásáról, ahogy kipakolta otthon. Lötyögött, könnyű volt. Meglámpázta. Hű, az áldóját, tényleg záp!

– Mihók-lány volt az.

– Sovány, éhes szemű teremtés.

– Nem bírt a vérével. Fogta a kistáskáját, átbattyogott a falun, túl a víztornyon, túl a baromvásártéren, be a kofaasszonyhoz. „Ezt adja nekem?!…” „Honnan tudhattam volna?… Tegye vízbe, vagy lámpázza meg, mielőtt kirakja a rongyra, nem így lóvá tenni az embert!” Oszt elébe csapta a tojást, hogy ténferegtek a füstjében.

– Ösmertem Vendel apját, az volt még derék ember!

– Szegerdődyéknél szolgált.

– Akkor emlékeztek!

– Ide vagy húsz kilométerre, a vadvizek partján gondozta a Szegerdődy-vadászkastélyt.

– Kastélynak mondták, de csak jó fundamentumra rakott kőház volt néhány erkéllyel, cselédszárnnyal. Az viszont vályogból.

– Vasárnaponta járt haza az öreg Vendel. Felpumpálta és megolajozta a kerékpárt, mert rém akkurátus ember volt. Megcsiptetőzte a nadrágszárat a lánc felől, és úgy igazodott útnak, hogy istentiszteletre megérkezzen, csak aztán, a templomból kanyarodott haza.

– Leült a kredenchez, és elszámoltatta az asszonyt a pénzzel, ahogy az szokás.

– Ne higgyétek, hogy fukar volt! Adott a kutyának is. Amennyi megillette, de egyetlen zsírcseppel se többet. Ő maga elkapált álló nap egy szelet szalonnán… A saját gyomrához szabta a porciót, na!

– Nem láttál a fia’ Burkusokon hájat! De kin akadt akkoriban?… A jegyzőn, uraságon és a bélpoklos betegen.

– Meg a karácsonyi angyalkákon.

– A képeslapokon.

– Hogy kedvezőbbnek lássék a mennyország.

– Benne mintázta meg a parasztembert a mi istenünk. Szolgált becsülettel, a cselédkönyve makulátlan. Abból a szűkös javadalmazásból szerzett össze nyolc hold földet.

– Nem volt rossz szava senkire. Magában forgatta meg a gondolatokat.

– Amihez nem értett, eltátotta a száját, vagy rálegyintett, hogy úri huncutság.

– Leállt a szíve kaszálás közben.

– Hívták egybe a családot, intézték a temetést, bementek a szobájába, amit vagy húsz esztendeig lakott az uraságnál. Deszkaágy volt abban, asztal, meg egyetlen szék. Nyitják ki a ládáját, szednék ki belőle a cókmókot, ám nyirkos, földes szoba volt, átjárta a doh a gúnyákat. Úgy húzták ki belőle valamennyit foszlányokban, mert ott volt mindahány rend, élére hajtogatva, érintetlenül.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben