×

Égő házban nem fésülködni kell, hanem tüzet oltani

Sütő András: Erdélyi változatlanságok

Szakolczay Lajos

2002 // 07
A romániai „forradalommal” sok minden megváltozott szomszédainknál. Ami az írókat illeti, a hajdani tiltást fölváltotta a szabadság. Nincs többé cenzúra, a könyveket – egy-egy mondatért vagy akár csak jelzőért harcolva – nem kell ellenőriztetni. Igaz, hogy a piac és egyéb érdekek beleszólnak (beleszólhatnak) valamely mű megjelenésébe, ám az irodalom mint áru szabad. Az írónak csupán a közönség igényét kell kitalálnia, s máris minden úgy megy, mint a karikacsapás. Vagy mégsem?

Hogy Sütő Andrásnak az elmúlt negyed században hány könyve jelent meg Romániában (1989 előtt még csak érthető volt a kiadók parancs szerinti ódzkodása), ahhoz egy fél kéz is elég előszámlálni. Talán nincs rá igény? Az Anyám könnyű álmot ígér-rel jócskán megszaporodott olvasói mind elhagyták az országot, netán a posztmodern irodalom felé fordultak? A népi írókéhoz hasonlatos szerep, a közösség (nemzetiség, kisebbség) ügyes-bajos dolgainak vállalása veszített értékéből? A metaforikus lázbeszéd helyett (mert még a Káin és Ábel című színpadi játék biblikus környezetében is a romániai magyarság szenvedései s a túlélés módozatai soroltattak) az egzaktabb fogalmazás – némely esetben a kínpadra feszített nyelv – ideje dívik, vagy a posztmodern nyelvjátékaitól föltüzesedő blabláé?

Akárhogyan is van Sütő hazai (romániai) negligálása, a sütői szerep visszavonására, eljelentéktelenítésére tett megannyi kísérlet – a személyéhez tapadó „pártállami” bűnöket, művei tanúsítják, drámai módon megszenvedte, sőt életét kockáztatva (innen számítható az RMDSZ nagykorúsága) a vártára állt –, könyveit, drámáit csak kierőszakolt csönddel lehet figyelmen kívül hagyni. A politika-irodalompolitika hőbörgői vele szemben azt a szigort alkalmazzák (az illyési életművet is ezért akarják némelyek a sutba dobni), amit saját kedvenceik besúgó, behódoló, átálló stb. múltjával soha – a könyörtelenséget. Azon, a dolgok nagyobb ismeretében, érdemes lenne elgondolkodni, hogy a Sütő által kedvelt Bethlen Gábor-i magatartás, a politikai zsákban futás művészete az ötvenes évek zűrzavarában minden esetben meghozta-e gyümölcsét. Viszont ahhoz kétség sem férhet, hogy az író a kisebb-nagyobb fenyegetések ellenére is mindenkor a „Trianon böllérei” által széttrancsírozott haza (szülőföld) és az önrendelkezés jogát mindmáig vissza nem nyert, a történelmükből, nyelvükből, nemzeti önismeretükből kiforgatott közösség érdekében cselekedett.

Miféle akaratos nemzedékváltás történt, hogy Sütő – leszámítva egy-két lapban való megszólalását – Romániában (Erdélyben) nem vagy alig kap hangot? Miféle színházi átrendeződés nyomán illant el Thália erdélyi deszkáiról – tudjuk, a zseniális, mindenféle értékre fogékony Harag György már rég halott – az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán, a Káin és Ábel? Ne volna közönségük? Az új, az Erdélybe soha be nem engedett, ám nálunk nagy sikerrel játszott drámák (kiváltképp az Advent a Hargitán) nem töltenék meg egy vagy több színház nézőterét? De ha nem adatik meg nekik a bukás lehetősége, honnan tudható, hogy nincsen rájuk igény? Nem a romániai magyar könyvkiadás szégyene-e, hogy az író publicisztikája – bár Tamási Áron ez irányú ténykedésével lassan hazalopakodik – megint csak egy debreceni kiadó jóvoltából lát napvilágot, mintha ez egyáltalán pótolhatná az erdélyi könyves műhelyek érdektelenségét?

Sütő András – az Erdélyi változatlanságok, ez a kíméletlen korítélet mutatja – még mindig, a szabadság legszellősebb házában is rágós falat. De csak azoknak akad meg a torkán, akik – életükben Erdélyben sosem járva, illetve a rájuk szakadt szabadságot önkényesen értelmezve – az irodalmat és a művészetet csupán a nekik tetsző egyenruhában tudják elképzelni. Mondván, az író ne legyen közíró, ne kommentálja rossz politikusok – Trianontól idáig kitelnék egy tábor belőlük – rossz döntéseit. Hagyja az anyanyelvet, az iskolát, a közintézményeket támadó hangokat, az etnikai tisztogatásra érzéketlen magatartást, mondjon le nemzetiségének önrendelkezési jogáról, rá se hederítsen a politikai manőverek (például a Székelyföldre való román betelepítés) és az egységes nemzetállamot létrehozó fortélyok (kisebbségnyúzó kísérletek) fordulataira! Ha lehetséges, a széplelkeknek írjon, és ne a körülmények által rebellissé vált mezítlábasoknak! Miért lehetetlenek ezek a kívánalmak? Mert Sütő, akárcsak a Moličre-re figyelő Illyés Gyula, mindennél jobban szem előtt tartotta a kakasülők (vagy oda se jutottak) népét. Mindvégig „az otthoniak, a sárban maradottak” gondjai érdekelték. Vagyis a ma már többek által lesajnált szolgálat.

Eme kolonctól terhes az Erdélyi változatlanságok. Jóllehet a kötetnyi írói publicisztikán – tárcán, naplórészleten, önéletrajzi vallomáson, íróportrékon, saját műveit értelmező-népszerűsítő szövegeken, köszöntőkön, búcsúztatókon, interjúkon, kisebbségi és többségi jegyzeteken – nem kérhető számon a varázslatos esszék, a Nagyenyedi fügevirág, a Perzsák stb. egész világra nyíló teljessége (bár közülük nem egy, például az Alvadtvér-színű táj versprózaként olvasható), Sütő bármely megszólalása minden ízében írói munka. Azzá teszi a fölényes nyelvkezelés, metaforáinak történelem előtti és utáni hangulata s legkivált szavainak korvalóságot festő, a történelmi elárvultságba a lélek (és gyalázat: a megvert test!) kiúttalanságát belopó opálfénye.

Sokat bíz az olvasóra. Fönt említett helyzetképében, mikor is karácsony misztériumjátékát illő ünnepelni, nem beszél a Marosvásárhelyre betört (beszállított!) fejszés román hordáról – fél szemének kiverésén akkoriban a România Mare mellett a Magyar Narancs is elménckedett –, csupán annyit közöl, hogy „a betlehemes csapat a szent ládikóval nem mer majd kilépni a többségi gyűlölet veszedelmeitől terhes éjszakába”. S az írás befejezése? Lemondásában is fölemelő. „Mintha kifogytunk volna a szikrázó téli fehérségből is, mert ha körbenézek, azt látom, alvadtvér-színű a táj, és benne nyilván a kedvünk is. Ne mondja senki, hogy képzelet festette, betlehemi csillagot vigyázó szemünk valami csodát lát. Ez a mi égre vetülő szemünk alvadt vérbe fulladt. Nemcsak metaforikusan, hanem szó szerint is értve. Az égi és a földi fénynek maradékát hunyt pilláink alatt, a maradék reménység őrzi. Ilyen a mi karácsonyunk.” (1991)

Olyannyira tiszta beszéd ez, hogy megérthetik a süket fülek is. És a másikat? „A nyugati magyar diaszpóra az igazság ellenőrizhető tényeivel módosíthat azon a magyarságképen, amelyet látatlanban elfogadott hazugságok alapján alakítottak ki rólunk Trianon böllérei” (Ha majd emlékké válik a pentaton dallam). Sütő állandóan egy dallam körül kering, mintha instrumentuma, ez a közép-európaiból világméretűvé tágított hangszer, Bartók erkölcsét állítva a középpontba, csupán „a magyarság évszázados belső vérzésének, gyöngülésének és fogyatkozásainak számbavételéről” szólna. Ezt a megvertséget panaszolja föl svédországi barátainak, s ugyanezt hozza föl egyik barátjához írott levelében, megvédve az „etnikai tisztogatásra” figyelmet fölhívó püspököt. „Súlyos közösségi fenyegetettségünkben súlyosan és lényegre törően kell szólni. Látható és tapintható sebeinknél végzetesebb lehet számunkra ama láthatatlan belső vérzés, amely hetven esztendeje gyöngíti az erdélyi magyarságot” (Tévedett-e Tőkés László?).

Ez az a pont – az írópublicista kiválóan érzékeli –, ahol megszakadt valami. Vagyis az egyetemes veszteségnek leginkább ez a kezdete. Ha tudatában van is annak, hogy az író mit köszönhet eme határszaggató tragédiának – Trianon és következményei nélkül megszülethetett volna-e a kisebbségi létben fogant életműve: drámáinak (színpadi játékainak) sora s legkivált briliáns esszéje, a Perzsák –, újból és újból fölpanaszolja (nem a határkiigazítást, hanem az önrendelkezési jogot követelve) e világgyalázat máiglan bomlasztó erejét.

Mi másról beszélne a Hatszázharminc álmatlan éjszaka után riporterének, ha nem erről a sokkról. „Arról azonban már kevesebb szó esett, hogy egy letepert, kifosztott és minden elképzelhető módon megalázott nemzet fájdalma miként húzódik meg és válik életérzéssé a családban. A nemzet védettebb sejtrendszerében. Amelyet a győztes hatalom, az országtrancsírozó erő képtelen betiltani, föloszlatni, érvényteleníteni, szétlopkodni.” Bár hallja kifinomult ösztöneivel némely – saját szava – sántafejű gyalogos leleplezését („magyar életérzés, méghozzá: nosztalgikusan nacionalista”), kishazájának züllését és szeretteinek nyelvbéli elveszejtettségét állítja szembe velük.

Önmagába hasít, amikor a magyar nyelv egyik legnagyobb művészeként kijelenti: „tragikus és folyamatos exodus áldozatai vagyunk. Ha viszonylag rövid időn belül nem harcoljuk ki a jogainkat az óvodától az egyetemi oktatásig terjedő, autonóm, magyar iskolai hálózathoz: máris megrendelhetjük síremlékünket s a lassú gyászzenét, Funárjaink és funerátoraink legnagyobb örömére” (Hogy orcánk ne piruljon). De a román nacionalista polgármestert temetésrendezőként (is) felvillantó szójáték – másutt meg határozottan nem mondja ki a meggyilkolt Zsarnok és Zsarnokné valódi nevét – sem tudja feledtetni azt a tényt, hogy legalább harminc olyan rokona van, aki egyetlen szót sem beszél magyarul. Az Anyám könnyű álmot ígér-ből ismert mezőségi keverék nyelv tovább foszladozott; egészen addig, amíg a kutyából nem kucsa lett, hanem csupán egy sóhajtás, és egy befelé nyelt mukk. Illyést is csak azért hozza egyik, hajdani állapotot tükröző naplópéldának („Farkaslakán gyümölcsízű, csermelyként fordulatos nyelvet beszélnek. A sertésgondozók oly igényesen és tüzetesen különböztetik meg a folyamatos és befejezett múlt időt, akár Mikes Kelemen vagy Heltai Gáspár. Vagy Tacitus”), hogy a Szókertjeink művelése ekképp fejeződhessék be: „Hogy és mint szolgál, magyar testvérem, az édes anyanyelve?”

Az övé – Sütőé – szerencsére jól szolgál. Nemcsak azért, mert ismeri a szavak alakjában megtestesülő gyönyört, hanem azért is, mert van bátorsága, megint Illyésre figyelve, a való helyzet kimondását „tigrisszelídítő cselekedetként” értékelni. Szavakból font karikás ostorával azért durrant nagyot, hogy mind messzibbre űzze az anyanyelvre főképp veszélyes kopókat: az asszimiláló lélekvadászokat. Mondatai a legtermészetesebben folynak, mert a tájnyelvi érzékiség mellé szinte automatikusan beemel egy-egy klasszikustól (Petőfi, Dsida, Illyés) vett szófordulatot vagy (jelöletlen!) idézetet, illetve a bibliai történések meséjével (Károli) teszi még érzékletesebbé mondandóját. De ez a színes nyelv – amely főként Illyés, Kosztolányi, Tamási Áron és Csoóri esszéinek közelében érezheti otthonosan magát – azonnal öncélúvá válnék, ha nem görgetne sokakat fenyegető lavinaként „átkokat”, „parancsolatokat”. Ilyenkor Sütő egy-egy pillanatra Ady maszkját is magára veszi.

Ha ismerjük – netán már át is éltük – az Erdélyi változatlanságok tematikája mögött megbúvó drámát, nyugodtan kijelenthetjük: kell is ez a szigorúság. Mert a dráma (a hétköznapokban átélt) leghatásosabban, akár a humorral karöltve, drámai szituációkban jeleníthető meg. Egyszer retorikai fordulatokban lesz hatásos (Jó estét, Nemzeti!), a szónoklat magasfeszültségeihez igazítva a gyújtó mondatokat, másszor a párbeszéd, a Tamás Áron-i tündérkedés színpadi fényében. Ez utóbbira a kötet legremekebb színészportréja, a Kovács Györgyről, akinek szerzője lehettem a meggyőző példa. Sok évtized előtt úgy esett, hogy Kovács György, a színész-rendező beleszeretett – „a zsenge munkában észrevette a közügyi érdek mögé húzódó emberi ostobaságot” – Sütő korai darabjába, a Tékozló szerelembe. Minthogy nemcsak színész, de a színpadot ugyancsak ismerő, jószemű dramaturg is volt, rendezői előkészületként valamennyire meg akarta leckéztetni a szerzőt. Az író emígy írja le a darab jobbítására tett kísérletet:

„Néhány nap múltán, hogy szándékát elmondta nekem, ugyancsak megjátszott komorsággal invitált magához.

– Gyászhír – mondta aztán. – Váratlan haláleset. – Kitárta két karját, és majdnem könnyezett.

– Csak nem? – szóltam óvatosan, hogy csapdába se lépjek, idétlenné se legyek, ha valóban meghalt valaki.

– De bizony! – folytatta Gyurka. – Színdarabod szereplői közül tegnap éjfélkor az egyik kimúlt. Meghalt a rajoni elvtárs.

– És mibe halt bele? – kaptam föl magam is a játék fonalát, hisz nem mondhattam egyből: Isten nyugtassa.

Gyurka így válaszolt a kérdésemre:

– A mi rajoni elvtársunk abba halt bele, hogy nem is élt. Teljességgel élettelen figura volt, következésképpen fölösleges is. Egy hulla a darab nyakában. Egyetértesz?

Azt kérdeztem: mihez kéri az egyetértésemet? Hogy az elvtárs már holtan született, vagy hogy tegnap éjfélkor múlt ki dramaturgiai beavatkozás következtében? Gyurka a vállát vonogatta és kacagott. Közben az elhalálozást én is jóváhagytam magamban, sőt azt is megkérdeztem, szándékában áll-e még újabb kimúlás megállapítása.

Azt mondta, hogy akiket színpadi játékra ítélt: még élnek, éldegélnek, van köztük tetszhalott is, ám azt mesterséges lélegeztetéssel lábra fogjuk állítani.”

Az önmagába is maró humor és a színpadszeretet különös Kovács György-portrét eredményezett. Sütő, „publicistaként”, ezt is tudja: alakot, hangulatot teremteni. Hasonló erejű megidézést mutat – naplójegyzet formájában (melynek egyik része a párbeszédet szintén helyzetkomikummá avatja) – az Emlékszilánkok Harag Györgyről című esszé is. És nincs az a köszöntő (Hatalmas, virrasztó szellemünk – Sinkovits Imre születésnapjára; Könyörgés Czine Mihályért), és nincs az a búcsúztató (Gyilkos perc áldozatáról – Sík Ferenc; Egy színész halálára – Héjja Sándor), ami akár csak egy írói fordulattal, jól alkalmazott jelzővel ne válnék egyúttal jellemportrévá. Az író egy-egy „hősét” – mert segíteni akar neki az érvényesülésben? – szeretetével olyannyira magához emeli, hogy a jobbára emberi színeket mutató arckép hatásosabb, mint a művekből kiolvasható esztétikum (Hazanéző szomorúság – Csőgör András; Levél Kabós Évához).

A Cs. Nagy Ibolya által szerkesztett és jegyzetelt Erdélyi változatlanságok – a kötet egyik legszebb interjúját (Adventi beszélgetés a várakozásról) ugyancsak neki köszönhetjük – számtalan írói levelet, közügyben fogant, a megszólított által továbbítandó írásos véleményt (Kék szárnyú sirálymadarak – Levél Csoóri Sándorhoz [Duna TV-köszöntés]) gyűjtött egybe (ez utóbbiban: „ha ez a műholdas adás törvénytelen, akkor mi is, apjastul, fiastul törvénytelenek vagyunk”). Sütő rétori erővel, sokszor számoszlopok mellé helyezett lírai-drámai meggyőződéssel harcol-küzd igazáért. Volt időszak, hogy tényeiben lázító politikai vitairatát csak álnéven (Erdélyi Magyar Önvédelmi Szövetség) merte jegyezni. Írása, gondoljunk csak Kós Károlyék Kiáltó szójára, megrendítő olvasmány: panasz és vádbeszéd egyben, ugyanakkor fölhívás a szülőföldön való maradásra.

Sütő András harcai – mert a bajvívó szellem benne föltehetően sosem huny ki – alighanem folytatódni fognak. „Tintás esztergapadján” ezért az én helyett továbbra is mindig a mi lesz a nézőpont, a cselekvésre ösztönző hajtóerő. És nem csak önmagában a magyar nemzetiségben keresi a megoldást. „Engem mindig az érdekelt, serkentett, nyugtalanított, hogy mi módon juthatnánk természetes emberi jogaink birtokába, hogyan szabadulhatnánk meg a gyarmati sorstól, amely Trianonnal szakadt ránk, és miként lehetne megnyerni ügyünknek az emberségükben, demokratikus gondolkodásukban velünk egyetértő román gondolkodókat is” (Irodalomról, gyarmati sorsról, létünk csodáiról, remélt rendes feltámadásunkról).

Egy szemvillanással – rendes feltámadás – a publicisztikában ugyancsak példakép, Tamási Áron is idevonatik. Azért, hogy nyugtalan tekintetével mintegy parancsolóan azt sugallja: ha az ember tisztességes, sosem hagyhatja abba a fonnivalóját! Mert Sütőben nem csupán a költő fészkel, hanem a reálpolitikus is, tudván tudja, hogy – miként a Fájdalmat enyhítő kísérlet közli – „égő házban nem fésülködni kell, hanem tüzet oltani”.

Kannája sose legyen likas, birkózzék csak továbbra is az egyik pillanatban olthatatlannak, a másikban olthatónak tetsző lángokkal! (Debreceni Egyetem Kossuth Egyetemi Kiadója, 2001)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben