×

Az utolsó remény

A hetvenöt éves Sütő Andrásnak

Csoóri Sándor

2002 // 07
Márai 1946-os naplójában olvasom a következő sorokat: „Számomra Trianon trauma volt, fél életen át kínlódtam vele. Már nem az. Az igazi trauma számomra nem az a Magyarország, amely elveszett – a történelmi –, hanem az, amely megmaradt.”

Eszmékkel vagy gondolatokkal bármikor vitatkozhat az ember, de vallomásokkal soha. Azokat csak meghallgatni lehet. A vallomásoknak ugyanis nem az értelemhez van elsősorban közük, nem az elemző, a latolgató logikához, hanem a lélek vagy az ösztönvilág legmélyebb zugaihoz. Gyakran ilyen vagy olyan hithez, csalódáshoz, esetleg olyan tehetetlenséghez, amelyen sehogyan se tudnánk úrrá lenni.

Márai vallomását is ilyen természetűnek érzem. Úgy fordítja egymással szembe – kisiklató logikával! – a Trianon előtti és utáni Magyarországot a második világháború után megmaradt Magyarországgal, mintha az utóbbinak már semmi köze se volna a valamikori félhalált okozó trianoni döntéshez.

Többnyire dühében és tehetetlenségében fogalmaz így az ember. Akkor, ha gúzsba kötötte a sorsa, vagy amikor kihívóan egy nyilvánvaló igazságtalansággal akar kifejezni újabb és az eddigieknél végzetesebb igazságot.

Márai naplómondataiból is érezhetően az fejeződik ki, hogy szörnyűséges nép vagyunk, megterhelve szörnyű történelemmel, és ahelyett, hogy okultunk volna a két háború következményeiből: bűneinkből és szétszaggatásunkból – egy évvel a második világháború után ismét becseleztük magunkat az ördögi körbe: hiszen azok, akik 1946-ban reggeltől estig akasztatnak, büntetnek, akár a tegnapi számonkérőszék tagjai, nyilvánvaló, hogy már maguk is elindultak a jóvátehetetlen bűnök útjain.

Ördögi kör?

Igen! Az! De Márainak pontosan kellene tudnia, hogy ezt az ördögi kört nemcsak mi rajzoltuk magunk köré, hanem saját bűneikből eredően mások is. És ha a magunk körét még talán át tudnánk is szakítani, a Párizsban egyetértő nagy- és kishatalmak a magukét nem fogják. A történelem abroncsai így örök időkre is ránk rozsdásodhatnak.

Márai 1946-ban megpróbál túllépni a kezdeten, az eredendő bűnön, valószínű azért, hogy ellenállhasson a mindnyájunkat megbénító gonosznak. Csakhogy a gonosz nem a részlegesben, nem az elkülöníthetőben van, hanem az egészben.

Mert végül is: hol vagyunk már időben 1946-tól? Mögöttünk ötvenhat év! Még egyszer annyi, mint amennyi a trianoni békeszerződés aláírásától 1946-ig eltelt, és az imént emlegetett ördögi kör pontosan úgy működik ma is, mintha csak mélysége volna az időnek, s kiterjedése nem.

Márai Trianont emlegető jegyzete után le kell vennünk a könyvespolcunkról Sütő András tavaly megjelent, Erdélyi változatlanságok című könyvét, és torokszorulás közben élhetjük át, hogy amit Márai már múlt időnek érzett, 2002 nyarán is égre kiáltó jelen idő. Sőt, még inkább az, mint eddig bármikor! Mert az idő „előrehaladásával” egyre jobban lelepleződik a romlást kiváltó döntés. Könyve előszavában így ír Sütő: „Küzdelmünk keservesebb annál, amit Balassi Bálint idejében vívtak. A török hódoltság idejében mindenünk odaveszett, de lelkünk, nyelvünk, nemzeti mivoltunk a kontyos rablót nem érdekelte. Új hódoltságban mai magyarok személyi-közösségi létének utolsó mentsvárait ostromolják a végeken. Anyanyelvi bástyát, a nemzeti önazonosság tudatának minden védfalát. Hajdani rabszolgaszedők módjára ma lélekbegyűjtők dolgoznak. Magyartalanításban legjobb módszer a magyar lelkület irtása. Gyermekkorban. A többségi nemzet iskoláiban. Jó indián a halott indián. Jó magyar az asszimilált magyar.”

És ez csak az első hangleütés a fekete zongorán. Sütő könyvének hatszázvalahány oldala egyetlen, hangkihagyás nélküli zolai kiáltás az erdélyi magyarság nyolcvan esztendeje tartó megtörése ellen. De amíg a Dreyfust védő Zolára odafigyelt Franciaország, és odafigyelt a nagyvilág, Sütő visszhangtalanul kiabál bele a vattával kitapétázott fülekbe. Az 1989-es, forradalomnak átkeresztelt román államcsíny előtt egy-egy vádoló félmondata, regénye, allegorikus drámája villámcsapásként érte a rendszert s vele együtt Romániát is, a beköszönő, várva várt demokrácia viszont tökéletesen sterilizálta írói igazságait. Csiribü-csiribá, leomoltak a falak, az emberek és a szavak köpönyeget cseréltek, s azóta is csak kapkodjuk a fejünket. Van rá jó okunk. Hiszen a diktatúra hosszú időn át mindnyájunknak azt üzente: ha jót akarunk magunknak, fogjuk be a szánkat s hallgassunk; a demokrácia pedig azt üzeni ma: szabad vagy, pajtás, mondj bármit, okosat, meglepőt, megrendítően igazat, árnyalódik tőle a világ, de csak a többség döntheti el, mire mondhatunk igent vagy nemet. A többség! A többség! Egyetlen demokrácia s természetesen így a román demokrácia sem tette hozzá, hogy kisebbségi magyar ügyekben az ország mindig szabadon biztosítja magának a többséget.

Nem létbeli képtelenség, hogy a legkényesebb ügyekben a diktatúra és a szabadság úgy nőtt össze, ahogy a sziámi ikrek? Ha arcra ugyan különböznek is, de születési rendellenességük miatt csak úgy mozoghatnak, ahogy összeforradt testük megengedi? Hogy fejezi ezt ki Sütő András? Köntörfalazás nélkül írja le, hogy „…a romániai magyar kisebbség etnikai megsemmisítéséről valójában – mindenfajta mellébeszélő, áldemokratikus és sunyi kormányszintű fogalmazások ellenére – az új hatalom se mondott le. Azért tesz meg mindent, hogy amit Ceaułescu elkezdett, befejezze.”

Félreérthetetlen mondat. A terv vajon Trianon meghosszabbítása, kiterjesztése, alkalmazása a demokrácia „áldásos” körülményei között?

Igen!

És már meg se lehet akadályozni?

Egyenes válasz helyett csak dadogni és szépelegni tudunk. Merészebb pillanatainkban a szászokkal példálózni. Több mint hétszáz esztendeig éltek Erdélyben, tusakodva, virulva, önálló közösséget teremtve, s hol vannak ma? Sehol! A Mohács utáni Erdélyben olyanok voltak, mint a bolygók között a gyűrűs Szaturnusz: a maguk életéből s tehetségéből kikalapált pánt fogta össze őket. Móricz Erdélyről szóló hármas könyvében Bethlen Gábor, fejedelemmé választásakor, így esküszik nekik: „Átok legyen az Isten előtt, és Isten ebből a helyből ki ne vigyen, ha én valaha kegyelmetek Privilégyomának megrontására igyekeztem… Azon leszek ezért, hogy a szászok, nemcsak hogy dolgozzanak s kereskedjenek, de hogy a régi virágzásba jöjjenek…”

A privilégium helyett ma autonómiát mondanánk. Magyarok és székelyek sokszor nehezen viselték a szászok kiváltságait, de elviselték. A hét évszázados együttélés drámáját ugyancsak Trianon rendítette meg. A szászok az 1848-as szabadságharc emlékét magukban hordva az 1918-as gyulafehérvári gyűlés után a románokat választották „nemzettársnak”. Pedig híres püspökük, Friedrich Teutsch 1919 januárjában így figyelmeztette őket: „…ha Magyarország tönkremegy, mi is elpusztulunk, s elvész népünk és egyházunk; ha országunkat elszakítják Magyarországtól, vége százados történelmünknek és jövőnknek.”

Hány év telt el azóta? Mindössze nyolcvanhárom év. A hét évszázadhoz viszonyítva semmicske idő. És ezalatt betejesedett rajtuk a püspöki jóslat, s mint valamilyen pára-nép, eltűntek a trianoni döntéssel megnagyobbodott Romániából.

Nem jósolhatunk más jövőt a magyaroknak sem, hacsak nem változnak meg életföltételeik. Megoldást még a legtökéletesebb demokrácia sem jelentene számukra, mivel örökös kisebbségi sorban az örökös vesztesekhez tartoznának továbbra is.

Megmaradásuknak egyetlen létföltétele egy székelyföldi autonómia. Területi és kulturális keretezésű. És ehhez a székelyföldi autonómiához természetesen nemcsak a székely kisfalvak, a hargitai, a gyímesi, a gyergyói menedékházak tartoznának. Hanem azok a hajdani magyar alapítású városok is, amelyeknek lakossági összetételét nem a nagy hatalmú élet változtatta meg, hanem ostromszerű betelepítési politikával a román kormányok. A városok közé odasorolhatjuk Marosvásárhelyet, Csíkszeredát, Székelyudvarhelyet, Sepsiszentgyörgyöt, Gyergyószentmiklóst, Kézdivásárhelyet, Szovátát és még sok-sok kisvárost.

Az autonómia alkotmányának első cikkelye azt mondaná ki, hogy az 1920-ban eskü alatt megígért, de később aljasul elsinkófált autonómia kései jóvátételeként jön létre az új „hazácska”. Az ország jövőjét nem veszélyeztető „belső-kisország”. Létezése természetesen elképzelhetetlen anélkül, hogy a területén élők ne kapnák vissza az 1920-as elcsatolás után és a szocializmus idején államosított, kisajátított tulajdonaikat. Többek között az erdőket, a bányákat, az egyházi javakat, a több száz éves iskolákat, a hegyi legelőket, a múzeumokat, mivelhogy tulajdon nélkül annyit érne az autonómia, mint halottnak a csók.

Az alkotmány második paragrafusa pedig azt rögzítené, hogy a jól körülhatárolt autonómia területén a többség és a kisebbség viszonyának ugyanolyannak kell lennie, mint az egész ország autonómián kívüli részén.

Ez egyértelműen azt jelentené, hogy a székelyföldi magyar autonómián belül a betelepített románok néhány településen ugyanúgy kisebbségi sorsra jutnának, mint a magyarok egész Romániában.

Az állam legbelsőbb körében működő autonómia Románia legnemesebb szerve lehetne. Amely nemcsak a trianoni traumát tudná valamelyest feledtetni, hanem új ingerek ismerőjeként egyszerre alakítaná Magyarországot és Romániát is.

Amikor 1981-ben Magyarországon járt Mitterrand francia elnök, külön találkozót kért Illyés Gyulától. A villásreggeli ötödik percében – mélylélektani rejtélyként – Trianonról kezdtek beszélni. Másnap kíváncsian faggattam Illyést: meddig merészkedett az elnök elmerülni a témában?

– Meglepő mondatot mondott – válaszolta Illyés. – Azt mondta, hogy Trianon az egy mocskos dolog volt.

– És még?

– Csak ennyit. Egy fél szóval se többet.

Három hónappal később újra nyilatkozott Mitterrand. Egy lépéssel előbbre lépett, viszont diplomatikusabban is fogalmazott. Azt fejtegette, hogy a döntéshozó hatalmak és személyek trianoni ítéletükkel eleven húsba metszettek bele. Aki ennyi idő után megpróbálná helyrehozni végzetes tévedésüket, hasonló bűnt követne el: ismét eleven húsba kellene belemetszenie.

Kár, hogy a föld alá már nem üzenhetek semmit az elnöknek. Pedig de szívesen megüzenném neki, hogy a kifinomult népirtást jóváhagyó politika mellett a történelmi józan ész még másféle megoldásokat is ismer.

Például a fönt emlegetett autonómiát.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben