×

A változat- és motívumösszegzés alakzatai Kányádi Sándor költészetében

Fától fáig, Fekete-piros

Ködöböcz Gábor

2002 // 07

A létrontás és létabszurditás meghaladásának példázata: Fától fáig


Székely János mindenekfölött természetes költőnek nevezi Kányádit, akinek „ritmusából, lélegzetvételéhez igazodó szólamtagolásából, talán ujja begyéből is természetesség árad”.1  Kányádi Sándor természet- és valóságközeli, természetes észjárású lírikus, akinek nemcsak tematikája és motívumrendszere kötődik a természethez (az erdélyi tájhazához), de metaforikája is organikus természetességgel nő ki a tárgyi világból, és oda is tér vissza. Leginkább ezért lehet olyasféle benyomásunk Kányádi verseit olvasva, hogy minden a helyén van, s hogy költeményeit másképpen meg sem lehetett volna írni. Versszövege az egyetlen lehetséges szöveg. Ezt teszi a természet és természetesség varázsa, ami legteljesebb formában, esztétikailag legmaradandóbb érvénnyel a Fától fáig versvilágában jelenik meg.

Ebben a létkölteménynek is nevezett, egyetemesen folklorisztikus jellegű poémában megfigyelhetjük a növényvilág, ezen belül „a fa-motívum jelképváltó mozzanatát, éppen az átváltás pillanatában. A fák kettős szerepet kapnak. Egyrészt még ijesztő, félelmetes természet-bálványokként rögződnek belénk, de ugyanakkor megszelídített szerepben: útjelzőkként is szolgálnak. A nyárfák félelme, a bükkök biztonsága, a gyertyán himbáló ágai, a Kányádi-képvilág egész fa-motívuma ebben a már-már tudat alatti világba tartozó jelképben sűrűsödik össze: Nevemet a fába vésem.”2 Ebben a némileg atavisztikus, mágikus mozzanatban a gyermekkori tisztasághoz, megtartó közösséghez való visszavágyódás és visszatalálás reménye éppúgy benne lehet, mint az írástudó elmúlással és felejtéssel dacoló igyekezete a kulturális emlékezetben való megmaradásért. A versbeli kisfiú gyötrelmei így mutatnak messzebbre, ekként stilizálódnak életre szóló költői programmá: „Tovább tovább fától fáig / magad lopva botladozva”.

A nézőpontváltó, szintéziselvű költeményben természetlíra és ars poetica találkozik. Az éjszakai erdőben lovait kereső kisfiú mitizálódott motívuma „a jelen mozgatta képzelet szürrealista szabadsága révén lesz a végső emberi lehetőségeinket fölmérő példázattá, illetve a megismerő helytállás jelenbe átcsapó dantei szimbólumává”.3 A tárgyias elemekből, emlékképekből, mondókákból, belső monológokból, narratív szövegrészekből fölépülő, kihagyásos szerkezetű vers Kányádi egyik legdrámaibb, intellektuálisan leginkább telített alkotása. Egy lehetséges közelítés szerint „a rettegés, az iszonyatba fulladó kétségbeesés és magabátorítás kiemelkedő szépségű balladájának”4 tekinthetjük a művet. Az utóbb kötetcímmé emelt Fától fáig az emberi lélek legbensőbb zugait végigpásztázva, az idegi-zsigeri működés anatómiai ábráját rekonstruálva, a tudatalatti rejtjeles ultrahangjait közvetítve a Kányádi-líra egyik magaslati pontjaként válhatott költészetünk kanonizált darabjává, a változat- és motívumösszegzés egyik legmaradandóbb líraalakzatává. Az elveszettségérzés riadalmát a kétségbeesett oltalomkeresés gesztusaival vegyítő vers a reményelvű, létérdekű helytállás drámai küzdelemben fogant, lélektanilag hiteles dokumentumaként lehet a Kányádi-féle létértelmezés és sorsszemlélet archetipikus modellje. Az éjszakai erdőben lovait kereső kisfiú látszólag konkrét helyzete időtlen szituációt példáz: „a teljességre hasztalanul törekvő élet és a megváltó halál alternatívái között önmagát mégis életre ítélő ember szorongását, amelyet az eszmény iránti – rezignáltan is konok – hűség változtat pozitív energiává.”5

A Fától fáig a félelmeket ezernyi kétségben fogant magabátorítással, heroikus erőfeszítésekkel legyőző, az élethitet pokolmélységekből is átmenekítő, az eszményi vágy- és célképzeteket kitartó araszolással követő emberi akarat apoteózisa. Egyszersmind a gyermekkorból ismerős és változó intenzitással mindannyiunkban tovább élő félelmek, megnevezhetetlen szorongások nyelvi birtokbavétele, intellektuális meghaladása – rejtett képességeink, titokteljes energiáink mozgósítása által. Végső soron a földi jelenlétet átvilágító metafizikai éberség tudatosítása, célirányos működtetése az irracionális, antihumánus tartalmak radikális visszaszorítása és uralhatósága érdekében.

Az óvatosan, lopakodva haladó, időnként meg-megrettenő és visszahőkölő lélekállapotot részben a „fától fáig” hétszeri felbukkanása, részben pedig a konok helytállásra buzdító „tovább (tovább)” nyolcszori ismétlődése fejezi ki. Egyfelől a dramatikus, zenei szerkesztésmód benyomását keltve, másfelől a Kányádinál viszonylag gyakori ismétlődéses variációk és variációs ismétlődések kompozíciós szerepére utalva. A párhuzamosság és gondolatritmus szabályaira épülő, az emberi lélek rezdüléseit is leképező szerkezetben a gyermekkori makulátlanságtól, az ifjúkori illúzióktól való kényszerű eltávolodást a „tisztás” ötszöri és a „csengő” négyszeri előfordulása jelzi. A „hol a tisztás”, illetve a csengőre utaló, tizenkétszer ismétlődő „hallom nem hallom” a riadalom és a reménykedés egész verset átjáró drámaiságát példázza. Az iszonyatba fulladó kétségbeesés és a verbalitásban varázsigéket kereső menekvéskényszer kettőssége az „Őznek rókának farkasnak lenni” kezdetű rész párhuzamos szintagmáiban jelenik meg oly módon, hogy a „lenni” feltűnő gyakorisága nem is annyira a monotóniát, hanem valamiféle nyelvi-grammatikai tagolatlanságot érzékeltetve fejezi ki a szorongatott léthelyzet emberfeletti erőfeszítésekkel artikulálható lényegét s az elveszettségérzés leküzdésének tragikus lehetetlenségét („csak lovait kereső kisfiúnak ne lenni”). A megvált(oztat)hatatlan szituáció nehezen kibeszélhető rettenetét, irgalomért esdeklő riadalmát az alábbi infinitívuszhalmozás is jól szemlélteti: „Sírni kéne énekelni / éjnek lenni / nem is lenni / csak ne kéne beljebb menni”.

A Kányádi versvilágában kezdettől fontos szerepet játszó motívumok (fa, nyárfa, ló, csengő, sörény, farkas, hold, nap, ág, erdő stb.) ebben a poémában – a szintézis- és példázatteremtő törekvésnek megfelelően – a korábbi jelentések által is feldúsulva, allúziókban gazdagodva válhatnak a sorsmítosz emblematikus hordozóivá, a létérzékelést ontológiai mélységekben, egyetemes érvénnyel megragadó komplex metaforákká. A gyermekkori élményből táplálkozó mitizálódott motívum: a ló, illetve az éjszakai erdőben lovait kereső kisfiú a vers szintagmatikus és paradigmatikus tengelyének is kitüntetett eleme. A hajthatatlan eszménykeresés szimbólumává emelkedő ló szövegszerűen csak kétszer fordul elő, de közvetett formában (tárgyi attribútumaival) legalább tucatnyi alkalommal utal rá a szerző, tehát a lírai történésfolyamat irányító és strukturáló mozzanataként mindvégig jelen van a versben. Olyasféle szövegelemekre gondolok, mint például „legalább a csengettyűt hallanám”, „Visszafelé majd / sörényébe markolok Vágtába jövök”, „Most nem hallom biztos állnak / jóllaktak már bóbiskolnak” stb. A más Kányádi-versekből ismerős farkas (Téli alkony, Ellenvers avagy folytatás, A farkas és a bárány, Sörény és koponya) önállóan vagy szószerkezetben négyszer szerepel a folyamatosan veszélyeztetett, rettegésteli léthelyzet valóságos és szimbolikus kifejezőjeként. Az életmű leggyakrabban előforduló motívuma – a fa – ebben a versben önállóan ötször, szószerkezetben (fától fáig) hétszer fordul elő. A költő metaforikájában kivételes helyet betöltő „nyárfa” a korábbi versek nyomán (Nyárfa, Két nyárfa, Látomás, Két nyárfa közt, a dombtetőn…, Kicsi behajló nyárfa) itt ötször bukkan fel, kiegészülve a bükkel és a gyertyánnal.

A Fától fáig felé vezető úton egyébként több olyan vers is található, amelyik egy bizonyos fa köré épített szimbólumon nyugszik. A Bot és furulya, a Tövisfa, a Tűnődő vén juharfa, a
T. Á. sírjára
, a Belvárosi udvar egyaránt azt példázza, hogy a Kányádi költészetében hangsúlyos értékminőségeket és értékszerkezeteket igen gyakran különféle fákhoz kötődő jelképek fejezik ki. Így lehet az almafa, a barackfa, a nyírfa „a félteni való törékenység, gyöngédség, tisztaság jelképe; míg az akác és a fűz eleinte a szegénység, illetve a tisztesség, utóbb pedig az elmúlás miatti szorongás szimbóluma. A nyárfa leginkább az elbizonytalanodás, az egyedüllét, ritkábban az összetartozás jelképeként szerepel.”6  A fa-motívum első gyökeres hangulatváltása a meghalt édesanya emlékével függ össze; a költő már tudatosan használja a természeti jelképek sorstragikum-hordozó képességét: „Máskor talán egy árnyék, / fű-, fa- vagy virág-játék, / az is rád hasonlíthat; / holtomiglan ismeretlent / siratok, ha siratlak” (Holtomig ismeretlen).

Kányádi vezérmotívumai és konstans szemléleti elemei organikus természetességgel nőnek bele egy-egy motívum- és változatösszegző nagy vers szerkezeti-szemantikai rendjébe. A Fától fáig motívumait is versek egész sora készíti elő. A mű ontogenezisét vizsgálva több vers is a látókörünkbe villan: az Álom és a Rege a hajthatatlan eszménykeresés, a Kikapcsolódás és az Apokrif ének a rezignáltabb szemlélet, a Tűnődve áll a férfi a nézőpontváltó szerkezet, a Félvén se félve a heroikus pesszimizmus, az Elszabadult, fut a lovam és a Gyermekkor pedig az eredendő pragmatikai kontextusa miatt tekinthető előzménynek. Ez a futó felsorolás is jól mutatja a Kányádi-líra lényegi vonását: az organikusan építkező tudatosság és a szintézisteremtő igény állandó jelenlétét.

A Fától fáig polifonikus partitúrája, gondolati gazdagsága és drámai karaktere leginkább három közlésforma montázsszerű váltakozásának köszönhető: a gyermek belső monológja, a narratív-intellektuális szövegsík és az idézetek sorozata teszi ezt a verset szerkezetileg és szemantikailag is egyedülálló kompozícióvá. Ez a gondolatilag s formailag hallatlan műgonddal kiérlelt alkotás az életmű egészére kiterjedő érvénnyel igazolja, hogy az ember veszteségei és vereségei ellenére is több a sorsnál. Több azáltal, hogy reflektálni és szembenézni képes, és több azáltal, hogy a gyermekkori hit hamvas tisztaságát, a fiatalkori szenvedély lobogását a súlyos tapasztalatokkal felvértezett, meglett ember illúziótlan hitére képes cserélni. Ebben az összefüggésben válik jelentésessé a verszárlatban szereplő három, szorosan összetartozó, egymást feltételező és kiegészítő metafora: „Anyatej / Hangyatej / Ecet”. Túl azon, hogy a lét teljességét fokozataiban, élményi összetettségében, intellektuális gazdagságában képes felmutatni, ez a metaforasor az élettörténet tényszerű vonatkozásait a léttörténet szubsztanciális vonatkozásaiban sűríti össze. Az „anyatej, hangyatej, ecet” az egész vers kontextusában, makroszinten hordoz jelentéstöbbletet, kifejezve „a tiszta hittől a keserű kiábrándulásig vezető utat”.7

A létküzdelem során egyre illúziótlanabbá váló szemlélet stációit, a kifosztódás értelemmel kontrollált fokozatait, a vereség- és veszteségtudat rezignáltan heroikus futamait szövegszerűen is illusztrálhatjuk: „Jól eljöttem Hol a tisztás”, „Rég nem hallod mégis hallod”, „gallyaid a fák kinőtték”, „Neved heges hieroglif / Száraz ágon csüng a csengő / lovad farkas tépte széjjel / Dzsungel már az erdő / Anyatej / Hangyatej”, „Elszisszent az út alólad / Nyárfák félelme ülepült / homlokod pólusaira”, „Kínálkozó ágak / hurkot himbáló filozófusok”, „Anyatej / Hangyatej / Ecet”. A kései József Attilát is megidéző „száraz ág” a kisemmizettség okozta reményvesztettséget, a „dzsungel már az erdő” a biztos fogódzóként szolgáló korábbi evidenciák megszűnését, az emberi-tárgyi világ veszedelmes kaotikusságát, a mikro- és makrokörnyezet kiismerhetetlenné, ijesztővé válását fejezi ki. A „neved heges hieroglif” ugyanezt az abszurddal érintkező életérzést sugallja, a sérülés, a megsebzettség jelentéskörét kapcsolva a felismerhetetlenség és értelmezhetetlenség képzetéhez. A lírai szubjektum dantei erdejében az emblémák és szimbólumok konvencionális rendje és használati módja összezavarodott, leküzdhetetlen akadályt emelve a tájékozódás és továbbhaladás elé. Az sem kizárt persze, hogy a jelképek (és jelszavak!) hamisságára, ürességére derült fény utólag, s az átláthatatlan dzsungellé váló erdő nem más, mint a korábbi eszmények és hitek visszáját és érvénytelenségét leképező metafora.

A Fától fáig versvilágában a szakrális és profán érintkezésének is tanúi lehetünk. Ez a jelenség analógnak mutatkozik félelem és remény, hit és kétség kettősségeinek egész költeményen végigvonuló hullámzásával. Ugyanakkor a párhuzamos szerkesztésű, fokozásra épülő hiperbolikus alakzatokban, a lélegzetvételhez igazodó, önerősítő gesztusokban („katona leszek hajós-kapitány leszek / fölfedezem Amerikát […] Próféta leszek betegeket gyógyítok / Jézus leszek / föltámasztom édesanyámat”) a Kányádi-líra legfontosabb eszményeire és értékpreferenciáira ismerhetünk rá. Ez a fajta magatartás – sok szempontból Adyra, Németh Lászlóra, Illyés Gyulára és Nagy Lászlóra utaló módon – „a másokért való, kompromisszumok nélküli, szabad és bátor élet” mellett tesz hitet, miközben „az erőszaknak, rettenetnek, gyalázatnak, tűrhetetlennek való behódolás”8 minden formáját elutasítja. A lét abszolút értékeit szem előtt tartó következetes erkölcsiséget jól példázza a verszárlatot megelőző szövegrész, amely a madáchi (ádámi) szituációval vet számot: „Kínálkozó ágak / hurkot himbáló filozófusok / C’est la vérité monsieur / Die letzte Lösung mein Herr / Fél tizenkettő / bolond mind a kettő”. Az egzisztencialista filozófusokat súlytalanító játékossággal, de mégiscsak a madáchi morál jegyében illeti a „bolond” jelzővel, hiszen – miként egy másik versében írja – „az életre semmilyen nyelven sem rímel a halál” (N. Stănescu búcsúja). A poéma távlatait kijelölő szövegalanynak minden kétségen átmenekített konok elkötelezettsége artikulálódik itt. Ennek szellemében ítéli magát az életbeli küzdelem vállalására, a „fától fáig” való heroikus továbbhaladásra.

A megmaradni tudás drámai misztériuma: Fekete-piros


„Kányádi nagy adottsága, költészetének nagy ereje a gondolathoz mért maximális tömörség és tisztaság, a fogalmazás végérvényessége.”9 Ennek pregnáns példája Kányádi félhosszú, avantgárd kifejezéstechnikát is alkalmazó montázsverseinek egyike, a drámai izzású, félelmes létsűrűségű Fekete-piros. A lírai személyiség alkotó-alakító energiáinak maximális mozgósításával és a kulturális emlékezet komplex megidézésével létrehozott kompozíció a Kányádi-féle sorsélmény emblematikus darabjaként áll egy poétikai korszakküszöb határán. Egyebek mellett a polifonikus jelentésvilág, az élesen metszett, feszes metaforizáltság, a szűkszavú nyelvi sűrítés és az intellektuális fegyelem avatja ezt a verset a Kányádi-líra egyik magaslati pontjává.

A „megmaradás e fájdalmasan szép példázata”10 már a címbeli színszimbolikával is drámai feszültséget teremt: élet és halál, szerelem és gyász, szabadság és rabság, életszentség és létrontás, megváltás és kárhozat örök kettősségét szuggerálva irányítja az értelmezői tudatot. A fekete-piros eredetileg a mezőségi (széki) népviselet és népi hímzés két alapszíneként ismert. Innen terjedt el és lett elvontabb jelentések hordozója, leginkább a tragikus tapasztalatokkal telített erdélyiség szimbóluma, a fenyegetett kisebbségi létezés drámai metaforája. A globális kohézió eszközeként is funkcionáló cím egyrészt az alaphangulat betájolásában, másrészt a vers asszociációs körének, értelmezési tartományának kijelölésében játszik fontos szerepet. A fekete és a piros oly módon alkot drámai ellentétpárt, hogy eközben – legalábbis potenciálisan – a feketében mindig benne van a piros, a pirosban pedig a fekete. Miként azt a Fekete-piros versek emblematikus kötetborítója is mutatja: a fekete-piros bináris oppozíciója nem kizárólagos érvényű, a komplementer jelleggel is számolni kell. (A szövegbeli ismétlődések miatt valamelyest hangsúlyosabbnak tűnő „fekete” a 20. századi magyar lírában nemcsak jelzőként, de verscímként is igen gyakori.)11 A szín Kányádi művében a vers egész tartalmának összefoglaló jelképeként hat az olvasóra. „Különösen szembetűnő ez ott, ahol a színek kontraszthatása szolgáltatja a vers szerkezeti csomópontjait”12. (Ilyen vagy ehhez hasonló eljárással találkozhatunk Nagy László Karácsony, fekete glória, valamint Vas István Mikor a rózsák nyílni kezdtek című verseiben.)13

A Fekete-pirosban a cím alatti viszonylag terjedelmes paratextus a pragmatikai kontextusra utalva egyszersmind azt is mutatja, hogy „nincs tisztán esztétikai megértés; az esztétikai élmény a nem esztétikai jellegű tapasztalatok révén születik meg”.14 A paratextus – a tisztán irodalmi motivációt tagadva – azt közli velünk, hogy a Fekete-piros című poémában az érzéki látványból nő ki a jelentés. Látvány és látomás kettősségében születik az érzéki csodának nevezett vers, amelyben a költő nemcsak azt fejezi ki, amit gondol, hanem azt is, hogy verset gondol. A vers érzéki csodáján különben nem a vers kompozíciója értendő csupán, vagyis nem pusztán a megformált és kimondott sorok, hanem legalább ilyen mértékben az elrejtett és ki nem mondott sorközök is. A sűrítő, sejtető technika, a befogadó asszociatív leleményére és figyelmes együttműködésére apelláló metaforikus szerkesztés egyik fő tanulsága az lehet, hogy „a vers többé-kevésbé a sorközökért íródik”.15 (Ahhoz persze, hogy a vers a „sorsközökért íródjék”, meg kell írni a sorokat is.) Nem biztos tehát, hogy egy versben a kimondott, racionalitásra ható tartalmak a legfontosobbak. Meglehet, jobban kell figyelnünk arra, ami nincs kimondva: a mögöttes tartalomra, az érzelmi sugallatra, ami nemegyszer hiányokból, (nagyon is jelentéses) elhallgatásokból, elrejtettségekből áll. Ilyesféle belső, ki nem mondott (direkt formában talán ki sem mondható!) tartalmakból is építkezik a Fekete-piros versvilága, s igazából ezáltal válik a transzszilván tematikát részben avantgárd kifejezéstechnikával egyetemesítő versmodellé. Bizonyos, hogy jelen esetben sem elegendő a poétikai kód ismerete; Erdélyt, a transzszilvanizmust, a romániaiságot kell ismernie és értenie annak, aki ezt a verset a maga intenzív totalitásában (a létezés izgalmával ható nyelvi intenzitásként) kívánja megérteni.

A szenvedés és helytállás, a teremtő fájdalom és el nem fogyó türelem ethoszát expresszív mágiával tárgyiasító „leíró költemény” a széki lányok néma táncát megörökítve „mitikus nyelven szól az erdélyi magyarság történelmi megpróbáltatásairól”,16 jelenbeli fenyegetettségéről és jövőbeli esélyeiről. A létbeli korlátozottságot a lét teljessége felől szemlélő szövegszubjektum legfőbb törekvése arra irányul, hogy a széki lányok archaikus koreográfiájú táncában megjelenített „életszentségről leoldja a létrontás salakját”.17 Az imaginárius közegbe emelt, a konkrét tér- és időkoordinátákból kiszigetelt hangtalan tánc az intenzív totalitás jegyeit magán viselő szakralizált mozgássorként válik az idegenség- és elveszettségérzést ellenpontozó belső végtelen szimbólumává. A „mozdulat-ország” hátterében megidézett hatalmas idődimenziók relációjában a méltóságteljes körtánc megszakít(hat)atlan folytonossága fejeződik ki: „Honnan járják, honnan hozták, / honnan e mozdulat-ország? / Szétlőtt várak piacáról, / csűrföldjéről, még a sátor / vagy a jurta / tüze mellől, röptette föl / a csípők, a csuklók, térdek / katapultja?”

A látványból kinövő példázatversben véges és végtelen, pillanat és öröklét, jelenségidő és eszmeidő fonódik egybe. A profán környezetből szokatlan élességgel kimetszett, zene nélküli mozgássorban („egy pár lány, két pár lány / fekete-piros, fekete / táncot jár”) a Kolozsvárott szolgáló széki lányok nemcsak egymással, hanem a megtartó hagyománnyal is találkoznak: a kényszerűségből elhagyott szülőföld folklóremlékeivel, rituális szokásaival, néprajzi kultúrájával, végső soron egész kultúrantropológiájával. Az útra bocsátó és éltető tradíció kultúrantropológiai lényegét a versbe foglalt tánc- és dallamvilág fejezi ki. Az ismétlődések miatt egy Mezőségen (Széken) ismert lassú csárdás lehet leginkább ideillő: „Anyám, anyám, édesanyám, / gondot mért nem viselsz reám.” A vers összes többi dala közt e dallam – pontosabban fél dallam – lehet a legjelentősebb, hisz felbukkanása után még ötször felidéződik e szöveg variálva, majd eltűnik: „Honnan járják, honnan hozták, / honnan e mozdulat-ország?” „Vagy régebbről, húszezerből? / Még a nyelv előtti ködből…” Ugyanez az ütem, ritmus, dallam húzódik meg az alábbi, a sorokat felező, így a rímeket megkettőző részben is: „Körbe-körbe / majd pörögve / majd verődve / le a földre / föl az égre / szembenézve / sose félre…” Az idézett szövegrész trochaikus lejtése igen közel áll a magyar ritmusérzékhez, ezért a fenti sorokból kettős dallamot érezhet ki az értő olvasó.18 A textusban imitt-amott felbukkanó időmértékes verslábak (pl.: „Fejük fölött neonág, / csupa világ a világ!” – anapesztizált jambus) a magyaros ütemek sorába illeszkedve még disszonánsabb hangulatot kölcsönöznek a műnek.

A Fekete-piros textusa stilárisan igen különböző alkotóelemekből (leírás, költői meditáció, népdalrészletek és töredékek) épül föl, s „ez a montázstechnika a szöveget erősen mozgalmassá, rapszodikussá teszi”.19 A hagyomány és modernség szintézisén alapuló szövegformálás a szerző poétikai törekvéseit jelzi. Még pontosabban: összetett mondanivalókat komplex módon megragadó, egyéni versnyelv kialakításának szándékát. A párhuzamosság és gondolatritmus szabályai szerint fölépülő, érzelmileg-gondolatilag erősen tagolt szöveget az ismétlések révén strukturálja és fogja egységbe a szerző. A kompozíció hangsúlyos szegmentuma: a „fekete - piros - fekete / táncot jár” sorpár hétszer ismétlődik; négy alkalommal „Egy pár lány, két pár lány” előtaggal, kétszer a „járda szöglete” utótaggal. Hasonlóképpen ismétlődnek az „Akár a kéz, ha ökölbe kékül. / Zeneszó, énekszó nélkül”, illetve „A magnó surrog így” sorok. Az ismétlődések – kitüntetett pozíciójú szövegelemekként – egyfelől a poéma rendező elvét alkotják, másfelől az intencionáltságot szolgálva emelik ki a mondanivaló lényeges elemeit.20 A magára maradt, tragikusan elárvult emberi közösség veszélyeztetettségét, elveszettségérzését nagy felidéző- és megjelenítő-erejű expresszív szószerkezetek fejezik ki: „billegő tutaj”, „süllyedő háztető”, „alámerülő sziget”, „úszó koporsófödél”. A víz-képzetkör által egybekapcsolt szintagmák egymást erősítve érzékeltetik a védtelen közösség feje fölött mindinkább összecsapó hullámok vészterhes „táncát” s a folytonos fenyegetettség Dsidánál is megszólaló rettenetét.21

A paradoxális értékszerkezetű alkotás poétikai eszközei avantgárdosan merészek, s az archaikus népköltészetre vallóan hajlékonyak, plasztikusak: a vers a nem hallhatóból idézi fel a hangot, a néma tánc ritmusából a dallamot, a nem láthatóból a hajdani látványt, a már elfeledettből a jelenvalót, a tagadásból az állítást, az idegenségből az otthonosságot, a kárhozatból a megváltást, a kétségből a bizonyosságot, a végesből a végtelent, a személytelenből a személyest. Végső soron a félhosszú vers határolt végtelenjének egyidejű zártsága és nyitottsága: „a megkötött dolgok szabad lebegése és a szabad dolgok lebegő megkötése”22 jelentheti a Fekete-piros poétikai lényegét.

E poéma figyelemre méltó vonása, hogy egyszerre jelenik meg benne az irodalom gadameri hármas arculata: a játék, az ünnep és a szimbólum.23 A Kolozsvárott szolgáló széki lányok számára a csütörtök és vasárnap délutáni kimenő a találkozás, a tánc, a szabadság alkalma, s ekként a teljes érvényű lelki realitással, az ünneppel azonos. Az ünnepi érzés meghatározója a Fekete-pirosban nem az önfeledt öröm, sokkal inkább a komorsággal vegyes emelkedettség, a hétköznapi helytállásból fakadó tragikus pátosz („Sír a csizma, sír / a szédítő tánctól …”). Az ünnep lelki realitása a táncban találkozó lányok számára a hétköznapi szenvedések kagylótürelemmel kihordott igazgyöngyében ragadható meg. Az ünnepi játéknak, azaz a táncnak vannak bizonyos kötöttségei és szabályai, de minden pragmatizmustól mentes (eszményi) jellegénél fogva „az ünnepi időt időtlen ünneppé”24 tudja emelni. A Fekete-piros világát létrehozó „poeta sacer” a szabályos ritmusban ismétlődő néma tánc (táncjáték) rituáléjában a ráismerés, a megértés, a teremtés és a megtartás mozzanatai felől értelmezi az ünnep lényegét.25 Az intenzív jelenlétet feltételező, embereket egybegyűjtő ünnep az individuális elszigeteltséget feloldva, a „magányos cédrus”-létet megszüntetve erősíti az összetartozás tudatát, kondicionálja a kollektivitás élményét. A „Körbe-körbe / majd pörögve / majd verődve / le a földre / föl az égre / szembenézve / sose félre” szövegrész szemantikája a görcsös egymásba kapaszkodáson túl transzcendenciára nyíló tudást is tartalmaz: az ünnep az áldozat ideje is, amikor a „külön, egyéni, magányos Én levetése révén szabadabbá válik az út az isteni létbe, ami a közösség kezdete”.26

Voltaképpen a racionális és mitikus minőség sajátos találkozása ez a költemény. A Fekete-piros egyfelől racionalizálja a mitikust, másfelől mitizálja a racionálist. Az eszmé(ny)nek az érzéki világban való felmutatása, az ideának a jelenséggel való összekapcsolása a műalkotás „racionalizáló” törekvését jelzi, az érzéki látványnak a konkrét tér- és időkoordinátákból való kiemelése, dimenzionális elmélyítése viszont a lényegmegragadás mitikus horizontját nyitja meg. A Fekete-piros misztériumában ez azt jelenti, hogy „valami jelenlevőből valami még inkább jelenlevő keletkezett, egy valóságból egy magasabb valóság”.27 A verszárlatban komplex módon megfogalmazódó mitikus lényeg („A magnó surrog így. / S amit ha visszajátszol? / Koporsó és Megváltó-jászol”) ezt a magasabb valóságot artikulálja oly módon, hogy az egymást kizáró vagylagosság helyett az együtt értendő és csakis egyidejűleg érvényes új minőséget mutatja föl: a romlandóban a romolhatatlant, a mulandóban a múlhatatlant.

1Székely János: Természetes költő. In uő: Egy rögeszme genezise. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978. 241.

2Vásárhelyi Géza: Megszámlálhatatlan tele korsó. Korunk, 1973/9. 1468.

3Láng Gusztáv: Kányádi Sándor. Utunk, 1970/15. 5.

4Baróti Pál: Egy versszemlélet végletei. Utunk, 1969/8. 2.

5Cs. Gyímesi Éva: Kányádi Sándor. In Találkozás az egyszerivel. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978. 77.

6Vásárhelyi Géza: i. m. 1467.

7Cs. Gyímesi Éva: i. m. 83.

8Vö.: Székely János: Természetes költő. In Egy rögeszme genezise. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978. 237.

9Uo. 236.

10Cs. Gyímesi Éva: i. m. 88.

11Vö. Ady Endre: A fekete zongora, Babits Mihály: Fekete ország, Illyés Gyula: Fekete-fehér, Nagy László: A fekete költő, Csoóri Sándor: Anyám fekete rózsa, Szilágyi Domokos: A fekete festő, Balla Zsófia: Fekete ádvent, Kovács András Ferenc: Olvasni fekete havazásban, Farkas Árpád: Fekete karácsony.

12Láng Gusztáv: Arany és kék szavakkal… (A színszimbolika Dsida Jenő verseiben). In L. G.: A lázadás közjátéka. Dsida-tanulmányok. Savaria University Press, Szombathely, 1996. 58.

13Vö. Ugyanez a kontrasztozó technika lehet a drámaiság záloga Sinka Istvánnál: „S kinn a szérüskertnek fekete szalmáján / a vak História veres csikót ellett” (Százezer udvar); Ady Endrénél: „Piros Ősz, piros Föld, piros Ég. / De a gondolatok ma: kormok, / De a gondolatok feketék” (Nóták piros ősszel); illetve Petőfinél: „Hagyjátok el azt a piros-fehér-zöld színt, / Lejárt az ideje! / Más szín illeti most a magyar nemzetet: / Piros és fekete. / Fessük zászlainkat fekete-pirosra, / Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa” (Fekete-piros dal).

14Márkus Béla: „Letörlöm inkább…” Markó Béla: Kannibál idő. In Márkus: A betokosodott kudarc. Széphalom Könyvműhely, Bp., 1996. 51.

15Sorok és sorközök. Beszélgetés Nemes Nagy Ágnessel. In Trencsényi Borbála: Az értelemig és tovább. AKG Kiadó, Bp., 1995. 41.

16Pomogáts Béla: Megtartó hagyomány. Kányádi Sándor: Fekete-piros. In P. B.: Kisebbség és humánum. Tankönyvkiadó, Bp., 1989. 195.

17Vö. Lőrinczné Thiel Katalin: Hamvas Béla, a „Céhen kívüli” gondolkodó. Új Forrás, 1993/10. 81–84.

18Vö. Móser Zoltán: Jászol és koporsó. Kányádi Sándor Fekete-piros c. verséről. Tiszatáj, 1989/9. 45.

19Pomogáts Béla: i. m. 199.

20Vö. Pomogáts Béla: i. m. 200.

21„…te elhagyott, te bús, kopár sziget, / magyar sziget a népek Óceáján!” (Psalmus Hungaricus). Itt jegyezzük meg, hogy a „sziget” a Szürkület című kötet egyik leggyakoribb motívuma és konstans szemléleti eleme.

22Vö. Tandori Dezső: Tárgy vagy ürügy? In T. D.: Az erősebb lét közelében. Gondolat, Bp., 1981. 26.

23Vö. Loboczky János: A művészet „antropológiája” Gadamer hermeneutikai filozófiájában. In L. J.: A műalkotás: „A létben való gyarapodás”. Akadémiai Kiadó, Bp., 1998. 82–113.

24Kerényi Károly: Az ünnep lényege. Ford. Tatár György. In K. K.: Halhatatlanság és Apollon-vallás. Magvető, Bp., 1984. 350.

25Vö. Sinka István: Anyám balladát táncol.

26Hamvas Béla: Ünnep és közösség. In H. B.: A láthatatlan történet. Akadémiai Kiadó, Bp., 1988. 159.

27Kerényi Károly: i. m. 347.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben