×

Tábori posta

1. rész

Vári Fábián László

2002 // 06
1.

Délután ötkor Lajos letette a harmonikát. A vodkától meg a hitvány házi bortól kábultan ültünk még egy darabig az asztal körül, s hallgattunk nagyokat, mert nem esett jól már a nóta sem. Ami fontos volt, azt elfújtuk elégszer. Egy hét múlva én írom majd a levelet Balog Máriának, aki Dankó Pista szerint a legszebb ugocsai lány. Akinek minden megyében ismerték a vonóját, annak aztán tudnia kell, de hogy melyik kaszárnya hányadik szobájából, azt már csak az igazán illetékesek tudhatnák megmondani! Ez egyszer Magdi is elnézte, elhallgatta, hogy a nótában más leány nevét emlegettem. Csengő kis hangján nem dalolta szemem közé, egyedül csak nekem címezve a maga költötte egysoros paródiát, hogy Lovamat kötöttem Balog Máriához. Most az egyszer nem. Katonai behívóm alatt roskadozott az öreg kredenc polca, meg kell jelennem a szolyvai sorozóbizottság előtt. Megyek hát Béni után, aki már fél éve oda van. Most Engem hívnak Fábián Gyulának! – írta utóbbi levelében, utalva a hajdani Felső-Tisza menti tragikus sorsú betyárra. Mindketten jól értettük ezt a nyelvet. Engem soroztak bé katonának, fényes kardot kötnek ódalamra, széles szíjat karcsú derekamra dúdoltam magamban tovább a barátom által felidézett balladás sorokat. Okkal aggódó, de kíváncsi természetű édesanyám szintén elolvasta a levelet. Rosszul tette, mert csak bánatos lett tőle, s kifakadt belőle a keserűség:

– Azt hiszed, fiam, nem tudom, ki volt Fábián Gyula?

Nem kezdtem magyarázkodni, nem tápláltam tovább a bánatát. Még azt sem kérdeztem meg, hogy a barátomat félti-e jobban, akivel a Dnyeper mentén most rabokat őriztetnek, holott félig maga is fogoly, vagy engem, aki még itthon vagyok. De hagyjuk, korai még az emlékezés!

A fiúk felálltak, indulnak a vonatok. Anyám leszedte az asztalt, apám pedig megtöltötte útravalónak Szent János poharát. Ennyi volt a legénybúcsú. Magam is készülődni kezdtem, hogy hazáig kísérjem a kis bányászlányt. Úgy indultunk neki az útnak, mintha tudtuk volna, hogy ez lesz az utolsó együtt töltött éjszakánk.

Anyámtól búcsúztam először. Keserves sírással kapaszkodott belém, könnyeit csókjaival maszatolta az arcomra. Apám görcsösen szorított magához. Nem sírt, csak a testét rázta valami önemésztő belső zokogás, amely belém is átköltözött.

Nagyszüleim háza, születésem és boldog gyermekkorom földes, szoba-konyhás hajléka egy kerítésnyire volt csak tőlünk. Az öregek ott álltak már a düledező deszkapalánk túloldalán, nagyapám a görbebotra, nagyanyám a kerítésoszlopra támaszkodva, s vártak a nehéz pillanatra. De mire hozzájuk eljutottam, csak nagyapámat leltem ott egyedül. Lehajoltam hozzá, megcsókoltam borostás, öreg arcát. El-elcsukló zokogás tört fel a kebléből – ez hát a végső búcsú. Hallottam hangját, értettem szavait, de nekem úgy tűnt, hogy nem ő beszél, hanem egy felsőbb akarat jövőbe néző üzenetét sírja:

– Drága fiam, sose látlak többet!

Majd négy éve, amikor tanulni indultam Ungvárra, még csak az idegen ajkú fehérnépek ölelésétől féltett. Huncutul villant a szeme, rándult a bajsza:

– Oszt valami hucuj cselédbe bele ne gabalyodj!

De ez most más. Sok víz lefolyt a Tiszán, s eszi a rozsda rendesen a nagy vasfüggönyt!

Vigasztalni próbáltam:

– Nagyapa, a lakodalmamban még táncolni kellesz!

Hiába. Könnyeit restellve elfordult, s csak intett:

– Menj a házba, nagyanyád nem győzött várni!

Felértem a gangra, a konyhaajtó félig tárva volt, de a küszöb elibem állt. Egy pillanat csak, és átlépem. Kisgyerekkoromban egyszer itt estem hasra, amikor ki akartam vinni magam után az ormótlanul nagy éjjeliedényt. A súlyos kerámiabili széttört, tartalma a képembe löttyent. No, ezt még kibírhattam volna, de beletenyereltem egy éles cserépbe, s az vérző sebet hasított rajtam. Tisztában voltam vele, hogy kárt okoztam, s nem volt merszem sírni, a vér azonban elborzasztott, és brühögni kezdtem. A zajra nagyanyám is felugrott a varrógép mellől, s mire odaért, már a fejét fogta:

– Jaj, istenem, Lacika, mit csináltál? – vérző kezemet látva a konyhába vitt, a sebet egy bádog vízzel leöblítette, s egy éppen kiszabott párnahéj gyolcsából kötözőpólyát hasítva bekötözte.

– Egyet se búsulj, begyógyul, mire megházasodsz! – simogatta meg a fejem. De sokszor derült fel az arca ezt a hajdani kis balesetet emlegetve, mert kevéssel később sikerült jól megnevettetnem. Amikor a kötés meglazulván egy óra múlva leesett, láttam, hogy elállt a vérzés. Boldogan rohantam nagyanyámhoz: – Nagymama! Megházasodtam, már nem fáj!

– Nagymama – szólítottam volna, amint átléptem a küszöbön, de nem válaszolt. A varrógép lapjára borulva ült a félhomályban. Így pihent máskor is, ha elgyötörték a napi gondok, mert a dívány a nagyapa fekhelye volt. Néhányat léptem felé, s kezem a vállára téve hozzáhajoltam. Azt vártam, hogy felnéz rám, s lelkemre kötve, hogy nagyon vigyázzak magamra, szomorúan ő is útnak ereszt. Mint iszonyú terhet, úgy emelte s fordította felém kendőtlen ősz fejét:

– Lacika, nagyon elfáradtam – ezt is sóhajtotta inkább, mint mondta, s a fejével elkezdett mozdulatnak vége szakadt. A nyitott ablakon át az alkonyi napfény még megengedte, hogy az arcába nézzek, de mindig tiszta, világoskék tekintete már nem volt sehol. Két bíborban parázsló, alvadó vérgolyó ült a szemgödreiben, s én hátrahőköltem, mert a halál nézett vissza rám. A falon az orosz nyelvű falinaptár aznapi, még le nem szakított lapja 1972. május 16-át mutatott.

Hirtelen azt éreztem, hogy erősen néz valaki. Felindultam ezen, s valami rettenetes, istentelen harag költözött belém: hát ki mer most zavarni? Jobb öklömet ütésre emeltem, de mire sújtani kellett volna, már elszállt karomból az erő, s az ütés, mielőtt célba ért volna, nekem kezdett fájni. Kezem ernyedten aláhullt, s a következő pillanatban a vaságy szögletes peremébe csapódott. A valós fájdalom felébresztett…

Valahol az Elba völgyében, Magdeburgtól vagy ötven kilométernyire, egy Gardelegen nevű takaros falucska közelében állt egy fehér téglából emelt kaszárnya. Itt tett földre az álom, itt nyitottam ki a szemem. Az ablakok felől látszott, hogy itt-ott már szakadozik a sötétség, hamarosan virradni fog. A faliórát kerestem a folyosóról beszüremlő bizonytalan fényben, de azt mintha valaki eltüntette volna az éjjel, mert a helyén egy hatalmas szem ült a falon. Mi ez? Ki küldte rám? Ki bízta meg? Ki figyeltet még mindig? Nem tudom, de az az egy biztos, hogy nem az Isten világot vigyázó szeme. Akkor csak a Sátáné lehet, csakis az övé, s tán az okát is sejtem: ha nem is lelkesen, ha nem is önként, de mégiscsak a Gonosz birodalmát szolgálom. Joggal bámulhat hát, s furakodhat akár az álmaimba is. Ő ébresztett fel. Vagy talán… még most is álmodom?

Nem. Az álombeli otthoni táj helyett inkább az idegen környezet valósága kell most. Az sokkal biztonságosabb. A hortyogó, szuszogó bakák meleggel és nyugalommal töltik meg ezt az emberistállót. Az ágysorok előtt zsinórba állított nehéz tölgyfa székek sorakoznak, és frissen bokszolt marhabőr csizmák igazodnak hozzájuk. A rájuk terített vászonkapcák már nem párolognak, de sokáig őrzik még az izzadt lábujjak sárgából sötétbe hajló lenyomatait. Tudja meg mindenki, hogy itt katonák ágyai állnak! A székek tetején gondosan összehajtogatott méregzöld nadrágok és szövetzubbonyok lapulnak, gallérjaik alatt fehéren világító gyolcsbetétek hivalkodnak-kérkednek az állandó tisztaság látszatával. Ebben a környezetben, erre a látványra ébredek lassan már négy hónapja. Nincsen hát semmi baj, nyugtattam magam, de tekintetem újból a falra tévedt, s a szem sugarainak fogságából már nem tudott megszabadulni. Végig kellett néznem még egyszer az imént átélt álomképek nyomasztó filmtekercsét, pedig kópiája már első alkalommal rögzült az emlékezetemben. Örökre. Nem volt nehéz megjegyeznem, hisz annak idején pontosan úgy történt minden, ahogy most álmomban újraéltem, de az utolsó, igen, az utolsó képsor nem a valóságot mutatja. Egy hete írt apám, most is óvatosan és szűkszavúan. Azt mondja, megvannak, és jó egészségnek örvendenek, amit nekem is szívből kívánnak. Az álom ellenben azt üzeni, hogy nagymama meghalt…

2.

A kaszárnya bejárata fölött tompított fényű lámpa spórolgatja a fényét, de sokkal tisztábban lát már a szemem. Helyükre billennek az agy kerekei, visszavonulnak a víziók, s visszafoglalja helyét az óra a falon. Még rejtőzködik egy darabig, álcázza magát, mintha légitámadást várna, de nekem már látni engedi, hogy hajnali háromnegyed öt van.

Felültem, az ágy alól előkotortam a műbőr papucsot, s elindultam a mosdó felé. A laktanyaügyeletes lógó fejjel aludt a szolgálati helyén egy szabályellenesen odacsempészett széken, de talpra ugrott menten, mert a hirtelen feltárult bejárati ajtóban megjelent az ügyeletes tiszt. A katona összekapta magát, hogy jelentsen, a százados azonban elhárította a formaságokat.

– Riadó! – közölte röviden, s a napos torkaszakadtából továbbadta a parancsot:

– Légvédelmi tüzérosztály, ébresztő, riadó!

Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. A laktanya-parancsnokságról is megérkezett az utasítás. A tiszthelyettesek már talpon voltak, s szinte egyszerre intézkedtek:

– Első, második, harmadik üteg, ébresztő, riadó!

Na tessék! Nesze neked biztonság meg nyugalom! Nem érdekelt már a mosdó. A fekhelyemhez rohantam, s szaporán kapkodtam magamra a ruhát. Az ágyaikról leugráló katonák meztelen talpa alatt ritmustalanul dübögött a padló, néhány másodperc múlva azonban nehéz csizmáikban törtettek a fegyverszoba felé, ahonnan a veszettül csörömpölő villanycsengő jelezte, hogy nyitva az ajtó, át lehet venni a kézifegyvereket és a gázálarcokat. A sapkát meg a nehéz, hamuszín köpönyeget már az ajtón kívül, menet közben dobáltuk magunkra, s trappoltunk az úttal való takarékoskodás végett a kisebb kerítéseket átugorva a géppark felé.

– A kurva anyjukat! – szitkozódott mögöttem valaki. – Csak az este tértünk meg az egész napos őrszolgálatból, s erre most is elvettek az álmunkból egy órát!

Az ütegparancsnokok a park bejáratánál várták és sürgették katonáikat:

– Gyorsabban, gyorsabban! A harci járművek három percen belül menetkészek legyenek!

Saját feladatomra összpontosítva még egyszer átvillant az agyamon, hogy tartalékos gépészként az első üteg 3-as számú járművét kell vezetnem, mivel a gazdája kórházba került. Aztán a magam és a bajtársak felelősségére gondoltam, s arra, hogy a légvédelmi tüzérosztály viszonylag kis létszámú katonai egység. Személyi állománya csak egyszázadnyi, de olyan magas fokú és fejlett a műszaki felszereltsége, hogy egy hagyományos légvédelmi ezredet helyettesít. Alegységei, a három üteg egyenként három 2 P 24 típusú önjáró rakétahordozóval és egy-egy lánctalpas rakétavezérlő és -irányító radarral rendelkeznek, a menetoszlop élén pedig a célkereső-felderítő radarállomás halad, melynek antennaszeme egy kétszázötven kilométer sugarú kört tud befogni. Ezek szerint nemcsak az NDK légi határait figyelhetjük nagyjából egy ötszáz kilométeres szakaszon, hanem az NSZK területére is mélyen belátunk. Ez sem lehet elhanyagolható részlet, mivel a szóbeszéd szerint a túloldalon, valahol Hannover közelében egy nagyobb katonai repülőtér található. Védeni azonban csak egy negyven kilométeres szakaszt tudunk, mivel ennyi a rakéták hatótávolsága. Az ellenség nem alszik, az ellenség alattomos! Légy éber! – olvashatjuk lépten-nyomon a figyelmeztető felhívást a helyőrségi városkát díszítő plakátokon. Az az ő dolga, ha ennek ellenére sohasem fáradt – gondolom én.

Operátor társammal, Melnyikovval egyszerre értünk a garázs bejáratához, s rögtön kitártuk a magas kapuszárnyakat. A homályban terjedelmes körvonalait csak sejtetve döglött az istentelenül nagy lánctalpas monstrum, hátán két darab kétlépcsős föld-levegő rakétával. Melnyikov már a rakéták szárnyai között egyensúlyozva bontotta és tekerte a védőponyvát, amikor Krecsetov hadnagy, a gép parancsnoka lihegve befutott, s felmérve a készültségi állapotot, indulást parancsolt. S már nyitotta a parancsnoki fülke ajtaját, ahol az operátorral éppen csak megfértek a zsúfolt műszerfalak között. Nem vártam meg, hogy beszálljon, mert figyelmeztetnem kellett a műszaki előírásra: télidőben a hajtóművet csak a hűtőrendszer előmelegítése után ajánlatos beindítani.

– Hát akkor melegítsd! – helyeselte az aggodalmamat, s elfoglalta a parancsnoki ülést. Ugrottam máris a motorházat borító páncéllemezhez, melyet rendesen harminchat darab 14-es csavar rögzített, ám ezeket a praktikus észjárású vezetők többnyire lazán tartották. Felemeltem, kitámasztottam az acéllapot, a hűtőfolyadék útját egy áteresztő csap segítségével rövid körre zártam, s egy kis kézi pumpával másfél liternyi gázolajat juttattam a külön e célra szolgáló melegítőkályha tartályába, amit egy izzítógyertyával hoztam működésbe. Halk, monoton duruzsolás jelezte, hogy a kályha működik, s az égéstérben áthaladó spirálcsőben lassan melegszik az alkoholos fagyálló folyadék. Nyugodt és elégedett voltam, mert azt hittem, hogy túl vagyok a feladat nehezén.

A szomszédos garázsokban felbőgtek a tizenkét hengeres dízelmotorok, s a garázssor előtt a hektárnyi betonplaccon éktelenül csikorogva sorakozott a menetoszlop. A kürtővastagságú kipufogók okádták a szemmaró füstöt, s az képtelen volt felszállni, csak gomolygott fejmagasságban, mert a nyirkos hajnali köd nehezebb volt nála. Parancsnokom feje, majd felsőteste is megjelent a fedélzeti nyílásban, s jobb karjával gyors forgómozdulatokat végezve utasított az azonnali indulásra. Kikapcsoltam a melegítőkályhát, a motorháztetőt két csavarral rögzítve lezártam, s beugrottam a vezetőfülkébe. Fejemre húztam a fülhallgatós sisakot, kábelzsinórját a fedélzeti rádióhoz kapcsolva jelentettem a hadnagynak, hogy indulásra kész vagyok. Bal hüvelykujj a startgombra, jobb láb a gázpedálra! A hajtómű beindul. Kuplung benyomva, sebességváltó az egyes fokozatban, botkormányok előretolva. Lassan, komótosan kigördültem a betonra, elfoglaltam helyem a menetoszlopban. Az élen a parancsnoki terepjáró mintha csak ezt várta volna, elindult, s a helyőrség területét elhagyva rátért az erdei útra. Fülsiketítő zaj és enyhe földrengés kísérte a hajnali vonulást. A közeli német falu szélső utcáinak ablakaiban kigyulladtak a fények.

Ötszáz métert haladhattunk, amikor a hajtóművem hirtelen leállt. Nem lepődtem meg, máskor is előfordult már. Mire a hadnagy érdeklődött volna, újraindítottam a gépet, s felzárkóztam az előttem haladóhoz. Négyszáz méternél azonban nem jutottam tovább, a gép megint bedöglött. Most már aggódni kezdtem. Vajon mi lehet az oka? Nyúlok a startgombhoz ismét, lábam a gázpedálra, de az akkumulátorokban már nincs erő. A tiszt ordít a fülhallgatóban, zöldfülű pancsernek, szabotőrnek nevez, aztán kiugrik a fülkéjéből, előrerohan a jármű tetején, s ököllel veri sisakos fejemet. Kiemelem magam én is, megfogom a kezét, s szeretném megnyugtatni. Hangosan magyarázom, hogy lemerültek az akkumulátorok, de semmi baj, üljön a helyére nyugodtan, máris továbbmegyünk. A mögöttem haladók közben megelőznek, nem értik, mi történt. Intek, hogy semmiség, azonnal megyünk. Bal vállam fölött két kisebb acélpalack van a válaszfalra erősítve, bennük háromszáz atmoszférányi sűrített levegő a hasonló vészhelyzetre tartalékolva. Megnyitom a csapot, a gázpedálra lépek, s mintha minden a legnagyobb rendben lenne, a fuvallat a dugattyúkat működésbe hozza, felbőg a motor. Felpörgetem, s boldogan eresztem a többiek után a gépet. Ám szemem megakad a műszerfalon: Uram, teremtőm, korai volt a megkönnyebbülés! Az olajmutató 100 fok fölött, a vízé pedig 110-nél rezeg. Meg kellene állnom, hogy üresben járassam legalább fél órán át. De rosszkor jött! Mit tegyek most, amikor töprengeni sincs idő? A fizika törvényei az én reflexeimnél sokkal határozottabban működnek: a motor újból leáll, mintegy száz méterrel a cél előtt, s abban a pillanatban az én elmémben is világosság gyúl. A hadnagy az anyámat szidja, pedig én már tudom, hol vétettem el. Ő nem is sejti. Még szerencse, mert ha tudná, szidná minden felmenőmet s minden bizonnyal a nemzetemet is. Hogy magyarázzam meg neki, hogy a hetvenöt liternyi hűtővíznek csak a negyede végzi a dolgát, mert a többi ki lett zárva a keringésből? Hiszen indulás előtt nem állítottam vissza eredeti helyzetébe a csapot! Nyugtatni próbálom inkább. Ne aggódjon, mondom, már szinte megérkeztünk, két perc múlva ott vagyunk. Lemondóan legyint, köp egy nagyot az orrom elé, s eltűnik a parancsnoki részlegben. Elszántan még egyszer a sűrített levegő csapjához nyúlok, de a nyomásmérő csak 75 atmoszférát mutat. Ez kevés. De talán töltődött valamelyest az akkumulátortelep! A maradék levegőt a dugattyúkra engedem, és startolok. A gép kínkeservesen beindul, hogy lassan, kettes fokozatban én is célba érhessek.

A mező, ahová megérkeztünk, egy jókora, homokbuckás, borókabokrokkal benőtt erdei tisztás. Lehet vagy négyszázötven hektárnyi. Ennyit vágtak ki a tájban otthonosan zöldellő feketefenyő-erdőből, hogy itt gyakorlótér legyen. Kelet felől már szakadozik az ég, mégiscsak érezni, hogy február közepén járunk, de a nap még nem mutatja magát. Fedezékben lehet, valahol mélyen a buckák és az erdők mögött. A műszerfalon az óra foszforeszkáló mutatói háromnegyed hatot jeleznek. Most kellene ébredeznünk.

Ütegparancsnokunk, Szigyelnyikov őrnagy jött elibem. Kezében a rúdelemes villanylámpa már kikapcsolva, mégis azzal int, mutatja a domboldalba mélyedő fedezéket, ahová le kell eresztenem a gépet. Beállok a megfelelő irányba, gurulok a gödör felé. Az őrnagy előtt elhaladva fejemet meghajtom. Rám néz, a szeme szikrázik. Oka van annak, ha a tisztikar legintelligensebb tagja ráncolja a homlokát!

A másfél méter mélységű fedezékek egymástól 60–70 méter távolságra, ék alakban helyezkednek el, ezekbe álltak be az üteg kilövőegységei. Az ék élével ellentétes irányban a rakétavezérlő radarállomás rombusszá zárja a háromszögű alakzatot, akárcsak a másik két ütegnél. A fedezékbe sikerült beállnom, s bár tudtam, hogy a motort még működtetnem kell, az nem vette figyelembe többé az akaratomat. Mint az utolsókat rúgó barom, kimerevítette mozgó alkatrészeit, abbahagyta a csörömpölést. A sisak fülhallgatójában Krecsetov hangját hallom. Egész higgadtan utasít, hogy gyújtsam be még egyszer a hajtóművet, és kapcsoljam be a földrajzi koordinátákat rögzítő műszert, amelynek az indítógombja az én fülkémben van. Egy mélyről jövő sóhajjal, szinte a lelkemet is beleadva, a starterrel egyszerre a dugattyúkra engedtem a maradék levegőt. Sikerült. A koordinációs műszer elindítása csak egy gombnyomásba került. A műszerfal mögött cérnavékony sípoló hangot adva forgásba jött, majd hihetetlen sebességre gyorsult a rejtett szerkezet központi egysége. Az általa továbbított adatokat a parancsnoki fülkében értékelte a hadnagy, majd utasított, hogy a gép orrát öt centiméterrel mozdítsam jobbra. A félig behúzott botkormányok közül a jobb szélsőt alig észlelhetően magamra húztam.

– Kevés! – mondja a tiszt. – Még egy nagyon picit! – Sok! Sok! – szól ingerülten. – Visszább!

De erre a korrekcióra már nem tellett. A gép leállt, s mint utóbb kiderült, örökre.

A hadgyakorlat nélkülünk kezdődött el, s míg a szomszédos ütegek rakétái a radarantennával teljesen azonos szögben és irányban forogva tapadtak a megadott célra, az én parancsnokom kiszállt fülkéjéből, sapkáját a földhöz verte, s kezét csípőre téve köpködött maga elé.

Másfél óra elteltével a készültséget megszüntették, a zaj elült. A járművek páncélzatának fogságából a legénység kiszabadult a fényre, többen rágyújtottak. Az én gépem körül nyolc-tíz ember tolongott, s a tüzérosztály-parancsnok műszaki helyettese, Mizinov őrnagy is ide tartott. Az orra alatt, mintha csak magának szánná, de azért a közel állók számára is érthetően ezt dörmögte:

– Bizonyára kiitták belőle a fagyállót!

De ezt talán maga sem gondolta komolyan. Valóban beszélték olykor, hogy magas alkoholtartalma miatt a gázálarc szénszűrőjén áteresztett antifríz iható, de arról, hogy a bajtársak közül megkóstolta volna valaki, nem tudok. Hiszen a géppark területén állandóan figyelmeztettek a feliratok: Jegyezd meg, gépész – az antifríz méreg!

– Hát akkor mesélj – szólalt meg az őrnagy.

– Őrnagy elvtárs, a gép téli körülmények közti üzemeltetésének szabályai szerint kigördülés előtt beindítottam a melegítést, de a hirtelen jött indulási parancs teljesítése közben elfelejtettem visszaállítani eredeti helyzetébe a csapot… Gyakorlatlan vagyok – mondtam végül.

– Azt látom – válaszolta, s intett, hogy nyissam fel a motorháztetőt. Akkumulátorokat hozatott, s egy tapasztaltabb vezetőtársam, aki civilben traktorista, bekötötte azokat a tönkrementek helyére, majd maga ült a vezetőfülkébe, és indítani próbált. Semmi.

– Ez besült – szólt a fiú, amikor kiszállt a fülkéből. Rémült tekintetemben a kérdést is észrevette, s számomra is érthetően közölte, hogy megfelelő hűtés híján a dugattyúk túlhevültek, kitágultak, és úgy beszorultak a hengerekbe, hogy most már ott is maradnak. Erre valaki szerelővasat hozott.

– Talán csak a fogaskerekeket kellene megmozgatni!

Megpróbálták, ennek sem volt látszata. Az őrnagy arca nagyon komor, gondterhelt lett. Rám nézett:

– Tudod, mit tettél? Van fogalmad arról, hogy mennyibe kerül egy hajtómű? Nagyon sokáig kell majd dolgoznod, hogy törleszthesd az árát! – dőlt belőle a szemrehányás.

Úgy remegtem, mintha késeket dobált volna felém.

– Még ma írásos magyarázatot várok! – fejezte be röviden, s otthagyott. A kíváncsiskodók hasonlóképpen. Magamra maradtam…

3.

– Szibéria nagy, és hallgat – szokta emlegetni apám, amikor úgy érezte, hogy veszélyes ösvényekre tévedtem.

– Ugyan már! – hárítgattam az aggodalmait. – Apu mindig eltúlozza.

– Ha képtelen vagy annak a nótáját fújni, akinek a szekerén ülsz, akkor inkább hallgass.

– De tessék már megérteni, hogy nem írtam én semmit, ami szovjetellenes lenne!

– Hát próbálnád meg! Még nem olyan rég itt az ártatlanok is huszonöt évet kaptak! Én tudom, milyen a láger, miért nem akarsz nekem hinni?

Hát igen. Most eszembe jutnak azok a párbeszédek, amelyekben akkor nagyon kényelmetlenül éreztem magam, mert tudtam, hogy nem alaptalan az apám félelme. Hogyne tudtam volna? Rólam volt szó, engem féltett, de ösztönösen is ellent kellett mondanom, hogy megnyugtassam. S pár hónap múlva egy januári reggelen lehajtott fővel kullogtam haza. Anyám épp az udvaron babrált valamit. A csodálkozás és a rémület egyszerre ült az arcára, amint meglátott. Szörnyen nézhettem ki.

– Kirúgtak, kisfiam? – esett túl mindjárt a nehezén, s már ölelt. Nem láthatta ezért, csak érezte a bólintásomat.

– Nem baj, csak más bajod ne legyen, mi így is szeretünk – mondta síróba kelve, s kötője aljával törölgetni kezdte bepárásodott szemüvegét.

Szibériára azért nem vagyok kíváncsi – töprengtem tovább a sorsom alakulásán, amikor valaki hátulról megérintette a vállamat. Vologya Zajcev, az újdonsült krasznodari jogász jött oda hozzám, akit az egyetem után csak egy évre soroztak be.

– László, ne írj Mizinovnak semmilyen magyarázatot.

S mert kérdőleg néztem rá, előbb körbetekintett, majd halkabbra fogva így folytatta:

– Hát nem érted? Írott bizonyíték lesz a kezükben ellened. Ha akarják, hadbíróság elé állíthatnak.

– Hogyan térhetnék ki előle? A parancs elhangzott.

– Találj ki bármit! Jelents beteget, vagy törd el a kezed. A lényeg, hogy időt nyerj.

E jó tanácsot hallva teljesen tanácstalan lettem, de azt elképzelhetetlennek tartottam, hogy önmagam ellen forduljak. Zavartan valami köszönömfélét motyogtam Vologyának, s a bizakodás látszata végett hozzátettem:

– Majd csak lesz valahogy.

A csapatparancsnok sorakozót rendelt, az ütegek legénysége felállt a parancsnokok mögött. Az értékelést Kuznyecov őrnagy, a politikai tiszt kezdte:

– Bajtársak, tiszt, tiszthelyettes és katona elvtársak! Az SZKP XXV. kongresszusán Leonyid Iljics Brezsnyev elvtárs a bonyolult nemzetközi politikai helyzetet értékelve a szovjet hadsereg feladatai közül a védelmi küldetést emelte ki az első helyen, s erre alapozva fogalmazta meg a lelkesítő felhívást: Biztonságos védelmet a dolgozó nép által létrehozott javaknak! Elvtársak! A hadsereg erre csak egyféleképpen válaszolhat: Biztonságosan megvédjük a dolgozó nép által létrehozott javakat! Egész hadseregünk magáévá tette e jelszót, mely ránk, akik a szocializmus nyugati védőbástyáin állunk, éppúgy vonatkozik, mint a Távol-Keleten szolgálatot teljesítő bajtársainkra. A szovjet haza a korszerű légvédelem legtökéletesebb, leghatékonyabb fegyvereit adta a kezünkbe, mely egyben a legköltségesebb is. Ennek érzékeltetése végett közlöm, hogy például a rakétavezérlő radar antennája két és fél tonnát nyom, s ez ugyanennyi arany árával egyenértékű. Egyetlen rakéta nyolcvanezer rubeljébe kerül az ország költségvetésének. Hozzáteszem még, hogy e tekintetben csak az atom-tengeralattjárók lehetnek vetélytársai a mi csodálatos technikánknak. Elég ennyi? Nos, aki ezeket a drága gépeket hanyag módon tönkreteszi, az nemcsak a dolgozó nép javait rongálja, hanem a szovjet haza biztonságát, a légvédelmi egységek hírnevét, a mi éberségünket gyengíti. Valakinek a felkészületlensége, figyelmetlensége miatt most az első üteg harmadik számú egységének személyzete nem teljesíthette e fontos szakmai gyakorlatban kijelölt feladatát. Okait, körülményeit mindenképpen kivizsgáljuk. Végeztem.

A csapatparancsnok, Pankov őrnagy kimért volt és tárgyilagos:

– A helyzetgyakorlatok során kijelölt feladatok gyors és pontos megoldása igen fontos, hisz azokat a lehetséges és többnyire valós légvédelmi szituációk elemzése alapján állítják össze a szakemberek. A légi célpontok felderítése, követése és megsemmisítése olyan csapatmunka, amely mindannyiunktól maximális figyelmet és felkészülést igényel. Rajtunk és rádiós felderítőinken kívül ez alkalommal a németországi hadcsoport egyik szomszédos repülőezredének pilótái is részt vettek a gyakorlatban, hogy számunkra célpontokat biztosítsanak. Tehát nemcsak a mi gyakorlatunk volt ez a mostani, hanem az övék is. A szimulátorok által jelzett találatokat a vadászgépek fedélzeti műszerei is rögzítik, s azokat számunkra visszaigazolják. A tisztjeink mindezzel tökéletesen tisztában vannak, ezért az ő feladatuk az operátorok elméleti és gyakorlati ismereteinek állandó tökéletesítése. Ha ők is felismerik, hogy a szimulált és az éles helyzetek megoldása között elvben semmilyen különbség nincs, sokkal nyugodtabban készülhetünk az előttünk álló nagy feladatra, a ránk bízott légtér harci ügyeletére. Március 8-án, amikor az egész haladó emberiség az édesanyákat, a feleségeket és a nővéreket köszönti, mi felváltjuk az egy hónapos ügyeletből testvércsapatunkat, a 3. tüzérosztályt. Vannak kérdések?

A legénység átszellemülten és büszkén nézett parancsnokára, kérdést senki sem tett fel. Az őrnagy jobb kezét tisztelgésre emelte:

– Elvtársak, köszönöm az együttműködést!

A csapat harsányan, kórusban válaszolt:

– A szovjet hazát szolgálom!

– Most pedig mindenki a helyére! Tíz perc múlva a menetoszlop készen álljon, visszatérünk a helyőrség területére. A harci gépek egyelőre a park területén maradnak, ebéd után a személyi állomány a technikát megtisztítja, s csak azt követően állítja a garázsba. A kézifegyvereket, ugyancsak megtisztítva, mindenki leadja a kaszárnyaügyeletesnek. A végrehajtásért az ütegparancsnokok felelnek. Oszolj!

Az ütegparancsnokom magához intett:

– Fábián! – csak így, a vezetéknevemen. Az orosz nyelvérzék szerint szinte mindenki a nevem utolsó szótagjára, az án-ra helyezi a hangsúlyt. Szigyelnyikov őrnagy viszont tudja valahonnan, hogy a magyarban az első szótagra esik a nyomaték, és kezdettől fogva így hív. Úgy látszik, a többiek fülének ez fölöttébb szokatlanul hangzott, mert eleinte nevettek rajta, nekem azonban rokonszenves volt ez a gesztus, s hamarosan a kapitány is, mert akkor még csak várta az előléptetést. Most az esedékes szemrehányást vártam tőle, de csak azt kérdezte, hogy képes vagyok-e kormányozni egy vontatókötélre akasztott járművet. Lehajtott fejjel válaszoltam, hogy igen.

– Rendben, akkor hozd a kötelet. Kalinyin fog bevontatni.

Mivel ez parancsként hangzott, magam vigyázzba vágva s kissé megkönnyebbülten válaszoltam:

– Igenis, őrnagy elvtárs, engedélyt kérek a távozásra!

A tiszt biccentett, s én futólépésben indultam, hogy a gép elejéről leszereljem a nyolcas alakban elhelyezett, gyermekkar vastagságú, kampókban végződő drótkötelet…

4.

Ebédhez készülődve néhányan a csizmáinkat pucoltuk a kaszárnya előtt. Szemjonov közeledett, a majd kétméteresre nőtt, pelyhedző állú, szőke szaratovi fiú. Kezében néhány levelet tartott, s a címzéseket böngészve, mintha csak kártyalapokat rendezgetne az ujjai között, legyező alakban szétnyitotta őket. Mindig ő az első, aki az üteg postáját átveszi, de az étkezdei asztalnál is az övé az első merőkanál káposztaleves. Még azt is kijárta, hogy reggeli vaj- és cukoradagját megduplázzák. Az oroszok fityilnek, azaz kanócnak, lámpabélnek nevezik a szokatlanul nagyra nőtt legényt, de nálunk, a Felső-Tisza mentén inkább csak cirunak mondják.

– Ej, Francúz! Leveled van! – lépett elsőként hozzám. Megszoktam már, s a többiek is, hogy így szólít. Én már csak Francia vagyok neki, mert latin betűs leveleimet nem tudja elolvasni. S ha el tudná, ezt nem valamiféle utócenzúrázás végett tenné, hanem azért, mert a katonák furcsa, beteges kéjjel olvasgatják egymás szerelmes postáját. De nem az enyémet! Azt pedig, hogy én magyar létemre a Szovjetunióban élek, végképp nem tudta megemészteni. Egy kicsit pikkelt rám, amióta hazulról kapott, agyonhordott gyapjúzokniját elégettem, de ebben ő nem volt biztos, csak a gyanúja volt erős. Az egységhez érkezésem után három héttel soros hónapos ügyeletünket töltöttük éppen az erdei tisztáson kiépített rakétaállásoknál. A lakóépület kicsi volt és zsúfolt, különösen éjjel. Úgy lefekvés tájékán napok óta iszonyatos bűz facsarta az orrunkat, s mindenki tudta, hogy az Szemjonov másfél hónapja hordott zoknijától ered. Megkísérelték többen szóvá tenni előtte ezt a méltánytalanságot, de ő fel sem vette. Mármint az óvatos szemrehányásokat. A zoknit ellenben minden reggel. Ajtónállóként posztoltam azon az éjszakán. Ködös, nyirkos, november végi tél volt, a hálóhelyiségben duruzsolt a kis vaskályha. Épp a tüzet piszkáltam a kályha előtt guggolva, amikor Fityil ágya felől orrba vágott a dögszag. Balra fordultam, s tőlem alig fél méterre a széknek támasztva ott állt, igen, állt, a két zokni. Lábujjhegyre állva, mint a menyét, hogy az emeletes ágyakon fekvőket is lássam, körülnéztem. Alszik-e mindenki, nincs-e tanúja a készülő merényletnek? Majd, mintha csipesszel nyúlnék hozzájuk, két ujjal megfogtam előbb az egyiknek, aztán a másiknak a szárát, és egymás után betuszkoltam őket a nyitott kályhaajtón. A biztonság kedvéért két darab fával lenyomattam, aztán gyáván elhagytam a tett színhelyét. Hajnal felé, még ébresztés előtt, megnéztem a tüzet. Hihetetlen: a pár zokni teljesen átizzott, de az alakja még felismerhető volt. Úgy látszik, önszántából képtelen volt széthullani, ezért a piszkavassal kellett nekiesnem, hogy el ne árulhasson.

Reggel hatkor ébresztettem a fiúkat, s kiálltam a házikó elé, hogy elszívjak egy cigarettát. Nem a nikotinéhségem hajtott. Nem akartam jelen lenni, ha kitör a botrány. De nem kellett rá sokáig várni, egykettőre felbolydult a kis alkalmi kaszárnya, s a hangoskodásra már bementem. Szemjonov épp az ágyak matracait emelgette, hátha valamelyik zöldfülű lopta el! Amint meglátott, abbahagyta a razziát, s azonnal nekem rontott a kérdéssel:

– Hova tetted a zoknimat?

– Miféle zoknit? – adtam az ártatlant.

Erre elmagyarázta, hogy melyiket.

– Én nem láttam – feleltem teljesen közömbös tekintettel, s megfordulva a kijárat felé indultam volna. De a hosszú kar utánam nyúlt, s a vállamnál fogva visszafordított:

– Te vagy az ügyeletes, neked tudnod kellene, hova lett! Járt itt valaki az éjszaka?

– Nem járt itt senki, s ha a zoknid valóban itt volt, akkor csak itt lehet most is valahol. Esetleg felhúzta már valaki – válaszoltam neki ingerülten, de a visszafojtott nevetés belülről majd szétvetett.

Hüledezve nézett a szemembe, hitte is, nem is, amit hallott, ezért képtelen volt elszakadni tőlem. Aztán elengedett mégis a szemével, és a kályhára siklott a tekintete, majd onnan vissza rám. – Ez gondolatolvasó! – villant át az agyamon, de az arcom változatlanul kifejezéstelen maradt. Ennek ellenére mégis a kályhához lépett, s a piszkavassal mélyen belekotort a parázsba. Az volt az érzésem, hogy ha módjában állna, vegyelemzésre küldene egy marék hamut, de mivel semmilyen árulkodó nyomot nem talált, leült a székre, és homlokát nagy lapáttenyerébe temetve gondolkodóba esett.

Valószínűnek tartom, hogy ő is ezen a konfliktuson futtatta végig a gondolatait, amikor a levéllel felém tartott, mert a borítékot, amelyet nem érzett elég vastagnak, kétrét hajtotta, s kaján vigyorral megkérdezte:

– Ej, Francúz, milyen nap is van ma? – Választ sem várva, nagy megelégedéssel állapította meg, hogy péntek van, a hét ötödik napja. S már lendült a karja, hogy a seregben elterjedt szokás szerint a levéllel oldalról, hogy nagyobb felületet érjen, ötöt vágjon az orrom hegyére.

Jobb kedvében szívesen belemegy az ember az efféle játékba, s ha ráadásul rózsaszínű vagy illatos a koperta, még maga tartja az orrát. Ha egyszer ez a szokás, hát legyen! De ez alkalommal semmi kedvem nem volt a bohóckodásra, s utánakaptam:

– Add ide! Nem látod, hogy nem női kéz címezte? Az apám írása.

Nem ellenkezett, de az első lendületben nekem szánt kedveskedés mégis elkapta az orromat. A levelet gimnasztyorkám oldalzsebébe csúsztattam. Majd csak ebéd után olvasom el.

5.

Abdrahmanov, a baskír tizedes lépett ki a kaszárnya ajtaján, és sorakozásra szólított. A tisztjeink ilyenkor sohasem voltak velünk, ők a tiszti étkezdébe jártak. A közkatonáknak szabadon kóborolni azonban a katonai negyed területén sem lehetett, csak egységenként felsorakozva. Volt azonban minden ütegnél egy-két vagány, aki megengedte magának, hogy a sorakozásokat elkerülve a mellékutakon közelítse meg az étkezdét. Unták a masírozást és az ilyenkor kötelező éneklést. A baskír most is nótát rendelt, s hárman-négyen rá is zendítettek a közszájon forgó menetdalok egyikére, többen viszont csak az éneklést mímelve dünnyögték az orruk alatt, hogy Aki nem volt katona, az nem is tudhatja, milyen az igazi étvágy. A katonának három tányér káposztaleves meg se kottyan, nem mondja ekkor sem, hogy jóllakott. Aki nem volt katona, az nem is tudhatja, milyen az igazi barátság… és így tovább. Az előttünk haladó üteg egy régi háborús dalt énekelt, a nyomunkban siető gazdasági szakasz pedig A tavasz tizenhét pillanata című film betétdalát gajdolta. Nevetségesen szánalmas volt ez a már színlelésre sem méltatott jókedv, amikor a másikat túlharsogni valahogy senki sem igyekezett…

Az ételt hat-hét literes, vastag falú alumíniumedényekben tálalták a tízszemélyes, hosszú asztalokra. Az osztás többnyire valamelyik újonc feladata. Ügyesnek kellett lennie, ha nem akarta, hogy bárki is elégedetlen legyen.

Hetente háromszor előétel is került az asztalra – pár falat hering vagy párolt hal. Ez utóbbit mindig ízetlennek találtam. Az első fogás általában borscs volt, amelyben jó sok csont főtt. A csontokról leszedett húst pörköltként tálalták krumplifőzelékkel vagy valamilyen kásafélével: tatárkával, kölessel, burizzsal s vasárnaponként rizzsel. Ünnepnapokon két lekváros fánkkal is megtoldották a menüt. Kenyérből reggelente kétfélét kaptunk: a feketét a kevés meleg ételhez haraptuk, de a két deka vajat a fehér kenyérre illett kenni. Orosz szokás szerint a teában nem olvasztják el a kockacukrot, hanem harapnak belőle, és úgy kortyolják rá a forró vizet. A savanykás ízű fekete kenyeret sokkal jobban szerettem a fehérnél, s nagy háládatlanságnak tartottam, amikor az étkezés befejeztével egy darabka fekete kenyérrel söpörték le az asztalra került ételmaradékot.

A fekete kenyér iránti vonzalmam korai gyermekkoromból ered. Szüleim a suszterájban dolgoztak, s ott kapták meg napi adagunkat, a kétkilós vályogkenyeret. Amire hazakerült, akárcsak anyám ruháját, kezét és haját, teljesen átjárta a zsíros bőr nehéz illata. Ettől lett suszterájos. Színe fekete, íze savanyú volt, a béle pedig ragadt, akár a csiriz. Rendszerint a lisztjét sem szitálták. Akadt benne polyva, szösz, kőpor és minden elképzelhető. Sokszor recsegett a fogam alatt, mégis nagyon szerettem. Olykor fehér lisztből készült cipó vagy zsömle is került a házhoz, de a suszterájos kenyeret nem adtam semmiért. Apám emlékezete szerint éppen egy darabka fokhagymás pirítóst majszoltam, amikor a keresztanyám, halkabbra fogva a szót, megpróbált a lelkükre beszélni: Szerezhetnétek néha legalább a gyereknek egy kis fehér kenyeret! S bár nem az én fülemnek szánta, mégis meghallottam, és a kezemben lévő feketét felmutatva apám védelmére keltem: Ez sokkal finomabb!

Mit írtál hát, édesapám? Behúzódtam a kaszárnya egyik ablak melletti sarkába, és felnyitottam a borítékot:

Kedves Laci fiam! Nagyon nehéz most a kezem, mert szomorú hírt kell közölnöm veled. Nagymamád, akit, tudom, nagyon szerettél, hosszas betegség után február 3-án meghalt. A kór, amely elvitte, te is tudod, régóta gyötörte, s tudod azt is, hogy ma még nincs rá orvosság. Szenvedése heteiben, különösen utolsó napjaiban állandóan vele voltunk, mindent megtettünk, hogy könnyítsünk a fájdalmain. Betegségéről téged nem értesítettünk, mert a te szolgálatod sem könnyű, és szerettünk volna megkímélni a fölösleges aggodalmaktól. Ezen már túl vagyunk, beletörődtünk, s arra kérlek, fogadd el te is. Nagyapád a napokban tölti be nyolcvanhatodik évét, de ezt te is jól tudod, hiszen az üdvözlőlapodat már megkapta, meg is siratta. Arra kér, hogy közvetítsem neked a köszönetét.

Hála legyen mondva a Jóistennek, tudok jobb hírrel is szolgálni. Mégpedig azzal, hogy márciusban végre hozzáfognak a Tisza-töltés magasításához. Azt mondják, ki is fogják betonozni a belső oldalt, hogy ne fenyegesse többé Újlakot az árvíz, mint 70-ben, s akkor valóban elfelejthetjük, hogy a községünket emberemlékezet óta Jajlaknak hívják.

Kedves, egyetlen fiam, remélem, legközelebb vidámabb levelet írhatok. Te is írj minden héten. Ha csak annyit, hogy jól vagy, annak is örülünk. Vigyázz magadra, meggondolatlanul semmit ne tégy. Szeretettel ölel apád.

Újlak, 1973. február 6-án.

Bekövetkezett hát. S itt van az álom által hozott hír megerősítése. Sok egy kicsit mára. De nincs még vége a napnak, s a levélnek sem. A dupla füzetlap hátsó oldalán anyám apró, ellapított betűi sorakoztak:

Drága Gyermekem! Nem sok mást tudok írni azon kívül, amit már apád is megírt. Anyut én ápoltam, gondoztam, én voltam mellette. Az utóbbi két hétben naponta tisztába kellett tenni. A te csíkos flanelpizsamádat is ráadtam, úgysem hordtad már. A kezével simogatta, úgy sírt, és csak a nevedet mondogatta, meg azt, hogy nyugodtabban halna meg, ha tudná, hogy mi lesz belőled. Nagyon büszke volt rád, és a kórházban is elmondta az ápolónőknek, hogy a verset, amit írtál, beletették egy könyvbe. Nyugodjon békében. Kedves fiam, Árpi bátyád szép taxit vett, már ültem is benne. Ő is és mindenki üdvözöl, nagyon vár haza. Tudom, hogy nehezen telik neked az idő, de hidd el, Gyermekem, nekem is hosszúak a hetek és hónapok. Arra kérlek még, hogy nagyon ügyelj magadra, meg ne fázz. Ölellek és ezerszer csókollak, Anyu.

A levelet magam előtt tartva sokáig meredtem még a papírra, de már rég nem a betűket néztem. Arra gondoltam, hogy nem állhattam koporsója mellett. Hiába is jött volna a hatóságilag hitelesített távirat, úgysem engedtek volna haza. Gyász miatti rendkívüli szabadságolás csak a közvetlen hozzátartozók halála esetén kérhető. A nagyszülő pedig a szabályzat értelmében nem az.

Vajon hol tették sírba, mely részén a szomorúfüzes újlaki temetőnek? Családunknak a Fábián ágról ez idáig nem voltak közeli halottai. A nagyapám anyjának, Mező Zsuzsannának vörös műkő síremléke már rég leomlott, de a helyét ismerem. Ennek a tájékán temették ’67-ben a tragikus halállal távozó kedves unokanővéremet, Balogh Böskét. Nagymamát tehát valahol a Harsányiak által benépesített részlegben helyezhették örök nyugalomra. Ismerem azt a sort is, mint minden más zegzugát a temetőnek. Megálltam hát képzeletben a fejfája előtt, és kezemet összekulcsolva, ahogyan kisgyerekként tanultam, fennhangon a Miatyánkba kezdtem: Ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól… Eddig jutottam, amikor nyílt az ajtó, s már hallom, hogy Krecsetov hadnagy az ügyeletestől felőlem érdeklődik. Az pedig nemcsak mondja, hanem mutatja is, hogy merre kell lennem. Felém tartott.

– Na, mi van, mechánikocska? Megírtad a magyarázatot? – kérdezte, s maró gúnnyal csavart egyet a mechánik kicsinyített alakjának hangsúlyán.

Felálltam a székről, s a szemébe nézve ezt válaszoltam:

– Még nem érkeztem megírni, hadnagy elvtárs, s azt hiszem, ma képtelen lennék rá. Gyászhírt kaptam hazulról.

Nem ilyen választ várhatott, mert ettől rögtön elszállt az arcáról a gúny, s egy fokkal emberibb hangon csak ennyit válaszolt:

– Rendben. Később visszatérünk rá. – Ezzel magamra hagyott, hogy befejezhessem az elkezdett és félbeszakított imát.

Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség. Most és mindörökké. Ámen…

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben