×

Tábori posta

2. rész

Vári Fábián László

2002 // 06
6.

Lejárt az ebéd utáni harminc-negyven perces pihenő, a kaszárnya lassan megtelt. Volt idő két-három szál cigaretta elszívására, levél olvasására, beszélgetésre, kinek-kinek az igényei szerint. A katonák előhozták a szárítóhelyiségben tárolt, kétrészes fekete szerelőruhákat, és beöltöztek. Irány a géppark.

Más napokon ilyenkor, ha éppen nincs szolgálat, politikai foglalkozáson ülünk. Előfordul néha, hogy meghívott előadó érkezik, s amiről beszél, még érdekes is lehet. De többnyire a parancsnokunk politikai helyettese, Kuznyecov őrnagy ápolja és nevelgeti a politikai éberség és a szocialista hazafiság szívünkbe plántált hajtásait. A szovjet harcos – különösen a szovjet haderő németországi hadcsoportjának katonája – legyen politikailag képzett! E tekintetben az első számú követelmény, hogy a térképen meg tudja mutatni a nagy Szovjetuniót és tagköztársaságait. De nem elég csak rámutatni! Körbe is kell rajzolni, mert ahogy halad a pálca a világ legnagyobb birodalmának határain, úgy szokja meg a kar a számos görbülettel bonyolított nagy, ölelő mozdulatot, s büszkeséggel telve úgy dagad egyre jobban a kebel. Óvatosan, figyelmesen haladjon az a pálcavég, mert aki akár a Kuril-szigeteket le meri hagyni, az könnyelmű hazaáruló, az hajlamos elfeledni, hogy minden talpalatnyi földért szovjet hősök vére hullt. Fel kell sorolni ezenkívül, ugyancsak a térképen, a Varsói Szerződés országait, a mi fegyverbarátainkat és a KGST tagállamait a fővárosokkal együtt, s bármennyire is visszatetsző, az ádáz ellenséget, a NATO-államokat szintén ismerni illik. De elég csak rájuk mutatni. Amikor ’72 őszén az egységhez érkeztünk, ezen a vizsgán nekünk is át kellett esnünk. Az őrnagy egy oroszul sem tudó ukrán legénykét izzasztott a térképnél, aki Kanada hallatán csak bámulni tudott. Segíteni próbált neki, az ország nagyságát az USA-éhoz hasonlította, de Mikolának erre sem ugrott be semmi. Végül a kínzómesterre nézett, és kibökte, hogy Kanada nincs rajta a térképen. Hangos nevetés kísérte ezt az elhárító választ, ám megválaszolatlan kérdésnek a seregben nem szabad maradnia. A tiszt tehát a további ismerkedés végett körbehordta szemét a hallgatóságon, és engem hívott a térképhez. Kanada menten megkerült. Az NDK és az NSZK úgyszintén, s a fővárosok is rendben voltak. A kérdező most szigorúbb lett, és a Benelux államokat, majd a Távol-Kelet országait kérdezte. S miután ezeket az akadályokat is simán vettem, egy pillanatra magába révedt, majd az arca hirtelen felderülvén jelezte, hogy megtalálta a nekem szánt fogas kérdést:

– Mutasd meg Chilét! – nézett a szemembe.

Értettem, hogyne értettem volna. Chilén függ az egész szovjet birodalom szeme, amióta a marxista hitű Salvador Allende 1970-ben a dél-amerikai kontinensen szocialista kormányt alakított.

– Tessék, ez Chile, a fővárosa pedig Santiago – húztam végig a pálcát az Andok nyugati lejtőire tapadó hosszú országon. Az elismerő bólintást újabb gyors kérdés követte:

– Milyen iskolai végzettséged van?

Kénytelen voltam bevallani, hogy hét féléven át egyetemre jártam.

– Te az én emberem vagy! – ragyogott fel máris a szeme. – A politikai foglalkozás után jelentkezz nálam.

Az én arcom azonban nem derült fel, holott sejtettem már, hogy írnokot akar belőlem csinálni. Könnyebb lesz a szolgálat, nem kell majd minden másnap fegyveres őrséget állni. Mégis viszolyogtam az egésztől, mert jó meleg van ugyan az ördög hóna alatt, néha túlságosan is, de mi lesz, ha már nem éri be a plakátra hazudott ígéretekkel, s végül a lelkemet akarja? Pedig hol voltak már akkor a sztálini–hruscsovi idők rettegett komisszárjai! Major Kuznyecovtól senkinek sem kellett tartania. Túlzott ügybuzgósága miatt tiszttársai sokszor megmosolyogták, utasításait tudomásul vették, a végrehajtásukról azonban legtöbbször elfeledkeztek.

Pankov őrnagy utasítása ellenben nem tűr halasztást. Bebújtam én is a szerelőruhámba, beálltam a sorba, és nyugodt tempóban elindultunk a park területén hagyott gépek felé. Tisztjeink közül ketten jöttek velünk, a többiek és az ütegparancsnok már valószínűleg a helyszínen voltak. Krecsetov hadnagy mellett lépkedett Klicsnyikov hadnagy, a lányosan szép arcú, mindig ábrándos tekintetű szőke fiatal tiszt, akitől semmi sem állt távolabb, mint a katonás fellépés, aki csak valamilyen fatális tévedés révén lett hivatásos katona. Ütegünk 2. számú rakétahordozójának kezelőlegénysége fölött parancsnokolt, azonfelül ő volt a komszomoltitkárunk, s Kuznyecov távolléte esetén a politikai tiszt teendőit is neki kellett ellátnia. De vele végeztettek el a felettesei minden olyan feladatot, ami másoknak nem volt ínyére. Mégis, szinte mindig elégedetlenek voltak a munkájával, s előléptetését már kétszer is elodázták. Méltatlankodni mégsem hallottuk soha. Engem hamar megkedvelt, s mint többször hangsúlyozta, becsülte bennem, hogy eggyel több nyelvet beszélek nála. Mondom neki, hogy a magyar az én anyanyelvem, azt nem tekintem idegennek. Az oroszt inkább annak tartom, de kacérkodom egy valódi idegen nyelvvel is, mégpedig a franciával. Erre vágyakozva felsóhajtott, és csak ennyit mondott:

– Ó, a francia – a szerelem nyelve!

– La langue française – c’est la langue d’amoure! – feleltem, hogy valamelyest igazoljam magam, de az a reménytelenül keserű sóhaj engem is elkapott…

Az 1. és a 2. ütegek legénysége a tisztek irányítása mellett már takarította a gépeket. Az operátorok serényen törölgették az ezüstszín rakéták hatalmas delfintestét, s miután eltávolították róluk a port, alkoholba mártott ecsettel ápolgatták a töltőnyílások mélyedéseit, a szárnyak és a stabilizátorok fészkeit. A mechánikok, azaz a vezetők a futóművekkel foglalatoskodtak. Szerencsére télidő van, s ha nincs is hó, sár sincs. Mert ha sár lenne, a lánctalpakat szét kellene szedni, s az egymásba csuklósan csatlakozó tagokat egyenként megtisztítva bitumenfestékbe mártogatni, megszárítani, majd újból összerakni. Ez bizony nehéz munka, de a száraz homokot, a port most könnyű letakarítani.

A gépem felé indultam volna, de már forgolódtak körülötte. Egy speciális, önemelő szerkezettel ellátott jármű állott szorosan mellette, s éppen az egyik rakétát emelte le, amit egy konténerbe helyezett. A párjával ugyanezt tette. Közben egy újabb önemelős kocsi érkezett, s a konténerbe zárt rakétákat a hátukra véve elszállították. Az így lefegyverzett önjárót újból vontatókötélre akasztották, s elindultak vele a szerelőcsarnok felé.

Szigyelnyikov őrnagy, az ütegparancsnok hívatott magához.

– Most láthattad magad is, hogy a ma reggeli munkád „eredményét” a szerelőcsarnokba vitték, s még csak nem is sejtjük, hogy mikor érkezik meg az új hajtómű. A csapat védelmi képességei jelentősen gyengültek ezáltal, s azonkívül tetemes anyagi kárt okoztál a hadseregnek. Komoly felelősségre vonást érdemelnél, azonban a részünkről is történtek kisebb mulasztások. Az egyik az, hogy írott parancs nélkül nem vezethetted volna ezt a harci járművet. Parancs pedig nincs. A másik mozzanat az, s ezt nemcsak neked, hanem Krecsetov hadnagynak is tudnia kellett volna, hogy riadó esetén nem szoktunk az előmelegítéssel vacakolni. Különben a ma reggeli hőmérséklet csak fagypont körüli volt, tehát bármennyire is tél van, semmi szükség nem volt rá. Így van?

Bólintottam, hogy igen.

– Nos, gondoskodnunk kell róla, hogy máskor ez elő ne fordulhasson, ezért a vezetőgépészi státusodból leváltunk. Kitalálunk neked valami semleges beosztást. Ezentúl akár egyfolytában írhatod a betűket Kuznyecov őrnagynak, és beköltözhetsz a Lenin-szobába, hisz a szolgálati időd nagy részét eddig is ott töltötted. De az is lehetséges, hogy napokon belül egy újabb hagyományos légvédelmi alegységet alakítunk, mivel a fegyverzetünk kiegészítésére 32 mm-es ikercsövű gépágyúkat küldenek hozzánk. Azokat legalább nem lehet elrontani. Megértetted?

– Igenis! – válaszoltam, s meg akartam köszönni, hogy az ügyemben ilyen emberséges elhatározásra jutott, de elhárította.

– Kérem a katonakönyved, hogy a törzsparancsnokságon a szükséges változtatást bejegyezzék.

Zubbonyom bal felső zsebéből előhúzva boldogan, megkönnyebbülten nyújtottam át a vörös fedelű könyvecskét…

7.

Miért van az, hogy a közösségét elhagyni kényszerülő ember, bár kijelölték helyét, és meghatározták szerepét az új környezetben, hosszú hetekig kényelmetlennek érzi az ágyat, ketrecnek az új lakhelyet, nyomasztónak a rendszeresen cserélt levegőt? Saját gondjai nincsenek. Feje fölött fedél van, testére meleg ruhát adnak, tányérjába napjában háromszor meleg étel kerül. Érti és beszéli a többség nyelvét, az övéivel való kapcsolattartás végett meg tábori posta hozza-viszi a sóhajokat. Anyja helyett mosnak reá, odahagyott barátait itt újakkal pótolhatja, és apja híján a parancsnokok szabják meg a tennivalóit. Az éghajlat szinte ugyanaz: a nyár meleg, a tél nyirkosan hideg, és a tavasz egyre rövidebb. Ha eligazító jelet keresve szemét Isten kivilágított egére emeli, ugyanazok a csillagképek néznek vissza rá. Csak magyarul meg ne szólaljon, mert eszelősnek nézik! Meg ne kívánja nyár derekán az otthon roskadozó barackfa gyümölcsét, mert hazulról csak írott üzenetet várhat! S ne öleljen lányt álmában sem! A szabadon járó lélek éjjeli útjain is kerülje a szerelmes együttléteket, mert a test hajlik rá, hogy valóságnak higgye az álmot, s viselheti akkor a következményeit! És ne vágyjon a Tisza-partra! Jobb, ha egy időre elfelejti Újlakot, Beregszászt, Ungvárt, mert itt az idő járása lassú. A száj és a gyomor hamar megszokja, befogadja a szokatlan ízeket, a szervezet alkalmazkodik az új napirendhez, az akarat engedelmeskedik a szláv nyelvű parancsszavaknak, de a lélek még sokáig rebellis marad. Vajon kitart-e hazáig?

Ha nem, előbb-utóbb akkor is hazatér a fiú. Mint beszélik, peckesen jár-kel némelyik a szülőház udvarán, és így botránkoztatja apját, aki etette, ruházta, taníttatta, katonává nevelte:

– Én elfelejteni magyar. Ez mi? – mutat a földön heverő gereblyére.

– Hogy sijjedjen el az a katonaság három méterre a főd alá! – bosszankodik az öreg, szegény anyja meg hányja magára a keresztet.

Befutnak a cimborák is a vidám hírre. Az „obsitos” feléjük siet, de elővigyázatlanul rálép a gereblye fogaira, s a felpattanó nyél jól homlokon csókolja:

– Az isten verje meg ezt a gereblyét! Ki a fene tette ide?

– No, látod, fijam, e’ mán beszéd! – szakad fel apjából a megkönnyebbülés…

Akár efféléket gondolva gyötrődhetett számos-számtalan céltalanul vándorló, kilátástalanul bujdosó vagy idegenbe hurcolt ősöm, akik színleg beletörődtek a megváltoztathatatlanba, de menten fellebbeztek, keserves panaszra fakadtak, ha dalra nyílt a némaságot fogadott száj:

  • ·  ·  ·  ·  ·  Idegeny főd az én hazám,


minden asszony édesanyám.

Minden kisjány feleségem,

kivel bús életem élem.

Hol van már Pallagi Mihály, a híres beregdédai juhász, aki a császárnak feláldozott ifjúságát siratta ekképpen? Néhaiként emlegetjük őt is, akinek a honi földben bizonyosan békés a nyugodalma, de akit az „idegeny főd” végképp megfogott, annak bolyongva kísért a lelke, míg csak haza nem talál.

Miért van az, hogy az „idegeny fődre” száműzött magyarnak rögtön felszökik a láza, ha anyanyelve foszlányait sodorja felé valahonnan a szél? Amikor az orosz azt mondja, földi, boldog lehet, mert összefutott valakivel, aki az ő városából vagy ugyanabból a kormányzóságból való. Jót beszélgetnek, jót derülnek, ha emlékeikből közös ismerősöket idéznek elő, de nem történik a lelkükkel semmi különös: legyenek a roppant birodalomnak akármely szögletében, legyenek Mongóliában, Magyarországon, Lengyelországban, az NDK-ban vagy Kubában, ahol ők vannak – legalábbis körülöttük –, mindenki oroszul beszél. Szerintük ez így természetes. De a magyarnak azonnal torkában dobog a szíve, ha a messzi idegenben váratlanul hallja az anyjától tanult szavakat. Azt sem sejti még, kinek a hangja, de ez alig érdekli! Legyen bár útonálló, apagyilkos vagy szökött fegyenc, csak az a fontos, hogy a nyelve magyar! A kar és a szív máris ölelésre tárul, pedig az is előfordulhat, hogy nem is földije az illető, csak „nyelvtársa”, csak magyar.

Nem kell különösebben felforgatnom az emlékeimet az elmondottak alátámasztására. Amit most felidézek, harminc év távlatából nézve is eleven, feledhetetlen mozzanata az életemnek.

A brigádparancsnok, akinek három légvédelmi rakétaosztály volt a keze alá adva, a kaszárnyák szemléjére készült. Az egységek tiszti állománya lázas készülődéssel várta a magas hadúr látogatását, mert Kiszlij ezredes, a nagydarab, dús fekete szemöldökű, örökké szikrázó szemű ukrán kozákivadék a maga nemében valóságos hadúr volt. A neve magyarul savanyút jelent, de hát nekünk nem volt-e ilyen nevű betyárunk? Ez viszont fiatal kora és „csak” ezredesi rangja ellenére tábornoki beosztásban dölyfölt, mert az általa vezetett légvédelmi egységek egy hagyományos hadosztályt helyettesítettek. Hetente egy-két alkalommal ő irányította a reggeli eligazítást, ezért eléggé ismertük a szokásait. A példás rend és fegyelem érdekében a tisztjeit táncoltatta meg először, s mivel természeténél fogva a parancs mindig végighalad a ranglétrán, az őrnagytól a közkatonáig mindenki rettegett tőle. Ha elégedetlen volt a tisztek hajviseletével, három percet adott a nyiratkozásra, s minden percnyi késésért egy nap fogda járt. Kaszárnyaügyeletben álltam egy alkalommal, amikor berontott az ajtón egy főhadnagy, s lihegve kérdezte, hogy tudok-e nyírni.

– Még sohasem nyírtam.

– Nem számít, hol a nyírógép? – s már rohant a vasalószoba felé. – Itt van, vágj le hátul a hajam hosszából!

Rájöttem azonnal, miről van szó, és az elektromos nyírógéppel nekiestem a tarkójának. Fél percig tarthatott a beavatkozás, akkor megtapogatta hátul a frizuráját, s már rohant is vissza. Délután, amikor újra szembejött velem, kopasz volt, mert nem lehetett helyrehozni a fejét. A fogdát ellenben megúszta.

A zászlósi rangban továbbszolgáló Kondratyenko, a szemlére kiszemelt kaszárnyánk gondnoka, aki túl volt már a negyvenedik évén, s lassan nyugdíjba készült, szintén boldog lehetett volna, ha megússza a közelgő látogatást, pedig neki aztán nem volt félnivalója. A gazdasági ügyek felelőseként pontos nyilvántartást vezetett mindenről, s úgy védte a rábízott anyagi javakat, mint vadállat a kölykeit. A helyükről kissé elmozdult ágyakat zsinór szerint újból egyenesbe állíttatta, hogy a szivacsmatrac alá hajtogatott sötétkék gyapjútakarók fehér csíkjai szintén egy vonalban fussanak, a takarók bolyhos felületére meg erős szőrzetű körömkefével fenyőmintázatú ábrákat húzatott. Az ezredesi látogatás előtt néhány órával a padlót fényesre vikszoltatta, csizmával oda senki be nem léphetett.

A brigádparancsnok népes kíséretével megérkezett, s a formaságok megejtése után ragyogó képpel vonult végig a kaszárnyán. Hallatlanul nagy tapasztalata lehetett, mert fejével néhány fordulatot téve felmért mindent, ami őt érdekelte, s már indult volna tovább. De egyszer csak megakadt szeme a pokrócok bolyhába rajzolt ábrákon, s az arcán ülő elégedettség egyszerre kérdéssé változott. Az idős zászlós fülei vörösek lettek, fejét némán lehajtotta. Az ezredes találomra odalépett egy ágyhoz, s a takarót matracostul felrántotta. A matrac és a sodrony között kifeszített sátorlapon vagy fél tucat szétszedett karóra s temérdek apró alkatrész rejtőzködött. A hirtelen mozdulattól néhány fogaskerék a padlóra került, s mintha csak szórakoztatni szeretné a szigorú embert, a fényes bokszcsizma előtt pörgő-imbolygó táncba kezdett. A gondnok arca fehérre váltott, homloka gyöngyözött, a szemléző ezredes meg az ágy tulajdonosát követelte. A fekhely a gazdasági szakasz területén volt, s a jelen lévő szakaszparancsnok azonnal jelentette, hogy fiai konyhaszolgálatban vannak éppen.

– Nem számít, ide az ágy gazdáját! – dörgött a parancs.

A konyha csak ötven méter, és maga a szakaszvezető, Silovics zászlós rohant a fiúért. Három perc sem telt el, s Vidajko, a vézna kis ukrán legény zsírtól és mosogatólétől szennyezett ruhában, könyékig felgyűrt zubbonyujjal, fedetlen fővel jelentkezett a hadúr előtt, aki most jött csak igazán méregbe. Így kell kinézni egy szovjet katonának? Hogy lehet ilyen külalakkal jelentkezni egy magas rangú parancsnok előtt? Ezek a gondolatok szikráztak a szemében, s már mindenki érezte, hogy a szemrehányás nem annyira a katonának, mint a közvetlen feletteseinek szól. De a rendetlen katona is megéri a pénzét!

– Mi ez? – üvöltött az ezredes a szétgurult fogaskerekekre mutatva.

A fiú nagy ártatlan szemekkel, bűnbánó képpel állt bírája előtt, majd óvatosan felnézett rá, s észrevett a szája szögletében egy alig érzékelhető mosolyt. Egészséges ösztönei talán már fel is fogták, hogy a szigorral számon kérő tekintet mögött egyszerű, jóságos emberi lélek lakik. Bátorságot vett ezért, és megszólalt:

– Ezek szovjet órákhoz való pótalkatrészek, ezredes elvtárs. Kár volna kidobni őket, mert nagy részük még felhasználható. Szabad időmben meghibásodott órákat javítok. Ezek még mindig többet érnek a németek olcsó óráinál – felelte a kis „mester” kipirultan, önérzetesen.

– Derék legény vagy, fiam, mologyec! – hangzott a megbocsátás, s az Aljosa csapzott fekete haját megsimítva az ezredes öblös hangon, elégedetten felnevetett. Megfordult, s kíséretének a szemével és arcmozdulatával jelezve, hogy itt befejezték a szemlét, a kijárat felé indult, de az ajtónál megtorpant, mert bal felől feltűnt a Lenin-szoba résnyire nyitott ajtaja. Én bent voltam, és innen figyeltem az előbbi jelenetet. Két egymáshoz tolt asztalon egy frissen alapozott tabló hevert előttem. A nedvesen ráhúzott vastag rajzpapír néhol túlfeszült, és száradás után a jobb alsó saroknál ráncokat hagyott. Ez nem számít. Ha elkészül, a rajta levő szöveg lesz a fontos. Az ütegek szocialista kötelezettségvállalását készülök ráírni szabványbetűkkel, tussal, s éppen a rá kerülő szövegnek próbálom kimérni a sorokat, sorközöket. De csak valamivel később, mert Kiszlij ezredes benyitott, s kérdőleg emelte rám a szemét. Vigyázzba vágtam magam, megmondtam a nevemet, rangomat, megneveztem az egységemet. Mindebből azonban csak a nevem lehetett feltűnő, mert azonnal rákérdezett:

– Milyen nemzetiségű vagy?

– Magyar, ezredes elvtárs.

– Értem – bólintott, s hátrafordulva az ütegparancsnokomat kereste. Szigyelnyikov vigyázzban állva várta az utasítást. Az ezredes rám mutatott, s ezt kérdezte tőle: – Ismeri ez a katona a nacsfint?

Az őrnagy erre nem tudott válaszolni, ezért tőlem várva a segítséget, rám nézett. Bevallom, hogy soha nem hallottam, ennélfogva félreértettem a nacsfin kifejezést, s bizonytalanul nemmel feleltem. A brigádparancsnok ismét a főnökömhöz fordult:

– Hát akkor mutassa be őt a földijének, őrnagy elvtárs!

Az őrnagy katonásan, precízen végrehajtott tisztelgéssel nyugtázta a parancsot, de ekkor az ezredes már a küszöbön túl járt. Az én szívem meg akkorákat dobbant a váratlan fordulatra, hogy szinte belesajdult.

Délután levelet készültem írni Györkének, aki Moszkvában szolgált. Elújságoltam neki boldogan, hogy van itt valahol egy földim, akit még nem ismerek, de a nevét már tudom: Finn-nek hívják. A válasz viszonylag hamar megjött, s Laci ezekkel biztatott: Ha valóban finn, kérdezd ki tőle nyugodtan a Kalevalát. Ha nem tudja, akkor nem is finn.

Teltek a napok, majd a hetek is. Én egyre az ütegparancsnokom közeledtét lestem, de annak nem volt számomra semmilyen mondandója. Egyszer megkérdeztem, hogy mikor hát? De csak legyintett, hogy majd. Kivertem végül a fejemből, s elfeledtem lassan az egészet.

Egy nyár végi délutánon őrszolgálatra készülődtünk, s az őrségváltás előtt egy órával az új őrparancsnokkal az élen felsorakoztunk a szemlére. A szolgálatba lépő ügyeletes tiszt, egy középtermetű, kissé erős testalkatú, harminc év körüli százados a szabályzatnak eleget téve az őrszemek felkészültségét ellenőrizte. Elsőként mindig az őrparancsnokkal van dolga, mert egyeztetniük kell a következő 24 órára érvényes jelszót. Aztán az őrszemek külsejét veszi szemügyre, s ha szükségét látja, a cselekvőképesség megállapítása végett a szolgálati szabályzatból is kikérdezheti. Erre azonban ritkán került sor. Amikor hozzám eljutott, végigmért tetőtől talpig. Tisztelegtem, bemutatkoztam, megneveztem az őrhely számát, ahol majd szolgálatot teljesítek. A százados rám nézett, a derékszíjamon megtapogatta és megrázta a tölténytárakat tartalmazó zöld vászontáskát, hogy biztosan áll-e, és még egyszer megkérdezte a nevemet.

– Fábián közlegény vagyok, százados elvtárs – feleltem, s már valamit sejtettem, mert a szeme és az arca azt sugározta, hogy szívesen beszélgetne velem.

– Fábián… Fábián – ismételgette. – És hová való vagy?

Ekkor már teljesen biztos voltam benne, hogy ő az, akivel olyan régóta várom a találkozást. Felszabadultan, a formaságokat, a szabályzatot feledve magyarul válaszoltam, hogy Fábián László vagyok Kárpátaljáról, pontosabban Tiszaújlakról. A tiszt arca is felderült, s kezet nyújtott:

– Antal Sándor vagyok. A szolgálat után keress meg a törzskar irodaépületében. A pénzügyi osztályon megtalálsz – felelte ő is magyarul, s már indult a következő őrszemhez, hogy eleget tegyen az előírásnak. Én meg legszívesebben saját homlokomra ütöttem volna, hát persze: a „nacsfin” egy mozaikszó, mely feloldva így hangzik: „nacsalnyik finyanszovih gyel”, azaz a pénzügyi osztály vezetője.

A mellettem álló bajtársak értették is, meg nem is, ami fél perc alatt játszódott le a szemük előtt. De Andu, a tőlem jobbra álló jereváni örmény könyökével szelíden oldalba bökött. Így adta értésemre, hogy velem együtt örül.

8.

Amikor a bevonuló újoncok megérkeznek a csapathoz, nem az őrmesterek, nem a tisztek vonulnak ki elsőként a fogadásukra, hanem a leszerelésre készülődő öreg bakák. Megeshet, hogy némelyek valóban ismerőst, „földit” keresnek, s ha megtalálták, szívélyesen, barátilag közelednek felé. Hátha hozott magával egy jó állapotú bőröndöt, egy-két divatosabb ruhadarabot, némi pénzt, egy jobb villanyborotvát, esetleg valami értékesebb karórát. A karóra, az igen! Az még most is sláger, akár a háborús években, de az öreg bakának bármi jól jöhet, ami megfelel az ízlésének, mert a leszerelésre, bizony, készülődni kell. A poros fülű újoncnak úgysem lesz rá szüksége. S ha lenne is, ha valamelyik úgy gondolná, hogy holmiját összecsomagolja és postán hazaküldi, mire kijön a fürdőből, csak hűlt helyét találja.

De ezt követően sem hagyják őket nyugton. Az egyik újonccal kopottas, törött tányérsapkáját „cseréli” el az öreg, a másik önmaga ajánlja fel vadonatúj derékszíját, a harmadiktól, ha a termete hasonló, az inget, a nyakkendőt, a köpönyeget kell mindenáron megszerezni, lehetőleg addig, amíg az őrmester utasítására klóroldattal bele nem írja a nevét. Van, aki nem sajnálja, adja szívesen. Ha az öreg annyira akarja az újat, hadd vigye! Majd szerez magának ő is, ha az ideje elérkezett. Ötven újonc között azonban akad egy, aki nemet mond, s ha úgy adódik, szembeszáll az igénylővel. Nem baj, jön még a kutyára dér! Jön majd a takarodó, s akkor kiderül, hogy az ellenállónak rendetlen a csizmája, enyhén piszkos a ruhája, s a nap folyamán egyéb mulasztásai is voltak. Könyörtelenül felkeltik álmából, s irány a vécé! Addig nincs lefekvés, míg a tíz guggolóhelyet fényesre nem súrolja, s lehetőleg fogkefével!

A leszerelő öreg meg addig is rendezgeti, vasalgatja, csomagolja vagyonkáját, maga elé idézi a boldog napot, szippantgatja jó előre a hazavezető út édes levegőjét. Csak hadd járjon, hadd keljen átszellemült arccal a kaszárnyában, a laktanyaudvaron, csak hadd várja a „dembelt” állandó eufóriában, mint Jehova tanúi az Armageddont!

Ez a „dembel” akkor is nagy úr, ha a Hadrovics–Gáldi szótára nem vesz róla tudomást. Nemcsak a leszerelők albumainak címlapjára, de minden elhagyott épületre, minden romos falra, minden kockakőre ezt írja a katona krétával, festékkel, vésővel, s ha tehetné, az égre is felpingálná: DMB–74. Ez a betűszó kimondva „de-em-bé”-nek hangzik (feloldva demobilizációnak értendő), s a gyakori használat ezt a hangalakot oly módon önállósította, hogy a végére egy lágyított „l”-t is akasztott.

A dembel egyik legfontosabb rekvizituma az album. A szolgálati idő utolsó negyedében, akárcsak a bőrönd, ez is beszerezhető, ekkor már nem jár szemrehányás érte. Egy bőrönd ára nagyjából 30 DDR márka, albumot pedig 5-ért lehet kapni. 25-30 márka nem sok egypár ingért, de aki teheti, cipőre is félretesz 60–80 márkát. S ha egy kevés apróságra a hazaiaknak is jut, a matricákkal ékesített koffer meg is telt. A katona boldogan indulhat haza! De ehhez szigorúan és ügyesen kell spórolni. A közkatona zsoldja 15, az operátoré 18, a gépészé 20 DDR márka. Az altisztek beosztástól függően 25, 35, végső esetben 45 márkát kaphatnak. Az már elég szép pénz, s ráadásul a készülődés idején ők a beosztottaikat is megvágják 10-15 márkára. A közvitéz hópénze elmegy a kötelezően vásárlandó gyolcsra, tisztálkodószerekre, bokszra. Ha marad valami, jólesik olykor egy pohár limonádé, fél liter tej, némi édesség. Másra meg nem telik.

A gallérbetétre használatos gyolccsal azonban lehet és kell is takarékoskodni. Az óvatosan leszedett, kétrét hajtott fehér anyag tisztájára fordítva újra felvarrható, s ha nincs nagyon elkoszolva, kimosható, de akkor vasalni kell. Az öregek többnyire ezt is a fiataloktól kérik, de ha az ágybeli csere alkalmával sikerül „félretenni” egy új lepedőt, hosszú időre megoldódnak a gondok. A fogkrémmel is lehet spórolni: abból kevés kell, de ha elfogyott, a vizes fogkefe is megteszi. A szappan szintén sokáig tart, de a cipőkrémből nagyon sok elfogy. Nem is értem: ha a csizmának csak annyi a dolga, hogy állandóan ragyogjon, miért nem tartják vitrinben?

Az album arra is jó, hogy a készülődés idején lekösse a katonát, elterelje folyton hazajáró gondolatait. De nem ezért készül. Fel kell mutatni valamit az otthoniaknak, mert az nem lehet, hogy két esztendő csak úgy eltűnjék az ember életéből! Szemléltetni kell az elbeszélendő élményeket, s évtizedek múltán ez segíti majd az emlékezést.

Éppen ezért mindenki azt szeretné, ha gazdagon díszített, bőven illusztrált emlékkel térhetne haza. Az lenne az igazi, ha fényképekkel lehetne dokumentálni az eltelt két év fontosabb eseményeit! Itt viszont majdhogynem tilos a fényképezés, különösen a látványos haditechnika közelében. Egyszer haditudósítók jártak az egységünknél a szovjet hadseregcsoport központi lapjától, s a rólunk készített felvételeik hátterében jól látszottak a rakétahordozó lánctalpasok. Hazaküldtem egy ilyen képet, mert szerettem volna, ha megmarad, de azt soha nem kapták meg a szüleim, s hozzám se érkezett vissza. Az albumok lapjaira így többnyire csak a bajtársak és az otthoniak semleges arcképei és hitvány minőségű csoportképek jutottak, melyek félhivatalosan, a feljebbvalók elnézésével készültek a szabadságon járt katonák által becsempészett fényképezőgépekkel.

Ha szorította az idő, gyakran éjszakáját is megrövidítette a katona, úgy festette, ragasztotta, rajzolta az „emlékkönyvet”. Az albumok mélybordó vagy királykék velúrral borított fedelének jobb alsó sarkába, egy négyzetes mélyedésbe került a tulajdonos kisméretű portréja, aki mindjárt a címoldalra pingálta a bevonulás és a leszerelés évszámait. Az ötletesebbek ugyanezen a lapon, egy kezdetlegesen szerkesztett kontúrtérképen feltüntették szülőhelyüket és a szolgálat jelentősebb állomásait. A fotók köré filctollal virágdíszes ornamentikát ügyeskedtek, az üresen maradt felületeket pedig színes folyóiratokból kölcsönzött képekkel, grafikákkal töltötték ki. A lapokat elválasztó nyomott mintás hártyapapírra fekete vagy színes tusba mártott redisztollal ugyancsak kiválóan lehetett rajzolni. Általában a fegyvernemünk harci eszközeinek, az eget ostromló rakétáknak, radarantennáknak, harci repülőgépeknek a stilizált rajzai, a szovjet címer vagy egyes keletnémet szimbólumok voltak a legkeresettebbek erre a célra. Ezt a lehetőséget azok sem hagyták ki, akiknek a rajzoláshoz nehéz és béna volt a kezük. A hártyalapok alá helyezett újságrajzok körvonalait és fontosabb elemeit pillanatok alatt átvitték a sajátjukra, s a színezés már csak gyerekjáték volt. Ezt a nehézkes hangulatot elvétve egy-egy kedvesebb dalszöveg oldotta fel, vagy versrészlet tette lírai könnyűségűvé. Végül az utolsó lapon helyezték el a honvédelmi miniszter aktuális parancsának sajtóban megjelent szövegét, amelyben a tényleges katonai szolgálatukat letöltött közkatonák és tiszthelyettesek leszereléséről és a szolgálatukat elkezdő fiatalok behívásáról rendelkezik. Ennél fontosabb, jelentősebb rendelete tán sohasem volt a legfelső szovjet hadúrnak!

Nekem egy percig sem állt szándékomban, hogy hazatérvén albummal kápráztassam el az otthoniakat. Túlzottan olcsó gyönyörnek és tőlem idegennek találtam ezt a fajta szórakozást. Meg aztán – nem ebben neveltek. Pontosabban: megpróbáltak, de mindig volt körülöttem valaki, hogy lelkemre beszélve nyitogassa a szememet. Mint ahogy a jelentősebb életpályáknak, társadalmi küzdelmeknek, úgy a gyerekkornak is megvannak az emlékezetesebb eseményei. Sok felnőttkori döntés, cselekedet gyökerei vezetnek vissza ezekhez az emlékképekhez, de ez csak akkor derül ki, ha valóban keressük az okokat.

Kilenc- vagy tízesztendős, harmadikos elemista voltam, amikor a Szovjet Hadsereg (akkor még így kellett írni!) napjának méltatására Elvira tanító néni – de hogy egészen korhű legyek: Elvira Jurjevna – rövid, néhány soros verseket osztott szét közöttünk. Mindegyik dicső seregünk, utolérhetetlen fegyvernemeink nagyságát hirdette. Megtanultuk őket, s vártuk a szereplés napját, február 23-át. Akkor sem derült ki egyértelműen, máig sem tisztázódott, hogy miért, de a versmondásra való alkalom elmaradt. Elkámpicsorodva, lógó orral cipeltem haza a cipőgyárban készült nehéz iskolatáskát. Apám a délelőtti műszak végeztével már otthon volt, s az asztalnál kanalazta magába a csípős, savanyú káposztás paszulyt. Bánatomat így is felfedezte, elő kellett adnom az okát. Amint mondani kezdtem, megcsordult a szemem a nagy keserűségtől, annyira sajnáltam magam. Ölébe vett apám, mesélni kezdett.

– Mi nagyon szeretünk téged, kisfiam. Nincs is nekünk több fiunk, csak ez az egy. Nem akarunk mi neked rosszat, de azt értsd meg, hogy nem érdemes szomorkodnod a szerep elmaradása miatt, mert február 23-a nekünk nem ünnepünk. Ugye, tudsz arról, hallhattál már róla eleget, hogy amikor a szovjet katonák hozzánk bevonultak, elvitték az embereket. Elvittek engem is, aki mindössze nyolc évvel lehettem idősebb, mint most te vagy. Naponta haltak körülöttem a társaim az éhség, a hideg és a betegségek miatt. Egyszer arra figyeltem fel, hogy az őr bement az egyik épületbe, s néhány perc elteltével sem jött vissza. Nem sokat gondolkoztam, nekimentem a magas, dupla szögesdrótkerítésnek. Az egyiken átjutottam, s felmásztam a másikra is. De épp ekkor került elő az őr, s észrevett nyomban. Kiabálni és lőni kezdett, röpködtek körülöttem a golyók, a kerítés tetején sem mozdulni, sem hátrafordulni nem mertem. A lövöldözésre összefutott a teljes őrség, de nekem továbbra is ott kellett maradnom a szögesdrótokon. A kerítés alá fegyveres őr állt, és a barakkokból kiterelték, felsorakoztatták a foglyokat. Egyenként hajtották végig a sort a két kerítés között, hogy mindenki lásson, szökésre ezentúl senki gondolni se merjen. Aztán az őrszobába vittek, ahol kegyetlenül megvertek. Amikor magamhoz tértem, tolmácsot hozattak, vallatni kezdtek. Legelőször azt kérdezték, hogy mikor terveztem el a szökést. Mondtam, hogy egyáltalán nem terveztem, ez csak úgy adódott. Aztán: honnan tudtam, hogy a katonák a hadsereg napját ünneplik, hogyan figyeltem ki, hogy az őrség ilyenkor nem figyel annyira oda? Erre sem tudtam válaszolni, mert dehogyis tudtam én a hadsereg napjáról! Végül azt firtatták, hogy kik tudtak még a szökésemről? Ezt is teljesen értelmetlen kérdésnek tartottam, erre sem válaszoltam. Újból megvertek, majd bedobtak egy hideg, sötét szobába… Látod ezt a vörös forradást a bal szemem alatt? Kisebb korodban többször kérdezted, hogy mi ez. Most már megmondhatom, hogy egy orosz derékszíj nagy rézcsatjának a nyoma… Hát ezért nem örülünk mi a hadsereg napjának, kisfiam…

9.

Sem falra, sem kerítésre fel nem írtam, se kockakövön meg nem örökítettem a közelgő leszerelésem dátumát. Egyedül az 1974-es kártyanaptár tartotta számon az elmúlásra ítélt utolsó száz napomat. Egyedül ennek a kísértésnek engedtem, ennyi kis idegen hagyományt befogadhatok én is. Készülődésem idején senki holmiját el nem vettem, meg nem szereztem, új derékszíjra se vágytam. Jó nekem az agyonnyúzott, a feketére kopott, melyet az enyém helyett hagyott valaki a székemen, még a szolgálatom elején. A két év alatt előléptetést sem kaptam. „Akinek tiszták a váll-lapjai, annak tiszta a lelke is” – ezzel a szólással próbált vigasztalni, aki úgy érezte, hogy megérdemeltem volna legalább egy tizedesi rangot. Nem tudhatta, hogy erre vágytam a legkevésbé…

Az utolsó hét megmakacsolta magát. Már a május eleji ünnepek is nehezen teltek, szinte megállt a nap az égen! Ki győzi végignézni, végigszenvedni az ilyenkor szokásos egész napos sportrendezvényeket? Kilencedikén rezesbanda játszott az étkezdében, ezért szokatlanul hoszszú lett az ebéd. Bezzeg máskor negyedóra alatt lezavarják. Hát szépen vagyunk, ha már az ilyen apróságok is kiborítanak! Az ünnepi menühöz járó két lekváros fánkot meg sem ettem, de egy darab papírba csomagolva magammal vittem. Az is lehet, hogy nem jövök vacsorázni.

Világéletemben utáltam a tejet. Biztos vagyok benne, ha hazamegyek, anyám ezzel fog először kínálni. Úgy kell nekem! A kantinban néhányszor megittam jó hidegen, tartósítva, s azt írtam haza, hogy megszerettem. Jól is esett nagyon, mert hiányzott a szervezetemnek: az itteni koszt összetevőiben nem lelni nyomát sem. De ha hazamegyek, az otthoni fog-e ízleni?

S ha hazamegyek, vajon hogyan fog esni a megszólalás? Mióta eljöttem, összesen néhány órányit beszéltem magyarul. Nem attól félek, hogy szavakat felejtettem: a kiejtésem tisztasága, természetessége aggaszt. A minap azon kaptam magam, hogy egy csöndes sarokban fennhangon a Toldit mondogatom, s mintha mindezt kívülről szemléltem volna, furcsa, nagyon furcsa volt a hangom. Arany János nyelvén szóltam, de amit a fülem felfogott belőle, az egyszerre volt távolról ismerős és közelről idegen.

Aztán Illyés Koszorúját futtattam végig az emlékezetemben, mert voltam, igen, én is voltam „tanár-kigúnyolta diák”, voltam és vagyok a jelenben is „szerzsán-legyalázta baka”. Mit tudsz ehhez szólni, „fölnevelő édesanyám”? S én mivel lephetnélek meg, mit vihetnék neked e nyelvi nyomorúságból? Az utóbbi fél évben csak néhány sorra tellett, azt is a kétségbeesés makacssága rágta a számba: Makacs számra fegyelmet / izzó jogarral égess, / csak őrizz meg engemet, édes, / édes anyanyelv! Mit kezdek majd vele, nem tudom. Bizonytalan vagyok. Előveszem, mert megőriztem Kiss Ferenc Beregszászból küldött üdvözlőlapját. Jól tudja ő is, hogy elkel itt a biztatás: Lászlóm, Kedves! Hárman valánk itt együtt, s nagyon hiányzol. Helyed azonban megvan, nemcsak a mi eszmecserénkben, de az egyetemes magyar irodalomban is. Ölel Kiss Ferenc, Béni, Kovács Vilmos. Beregszász, 1973. aug. 24.

Ma pedig 1974. május 9-e van, s ha minden igaz, egy hét múlva én is otthon vagyok. Egyelőre azonban még el kell viselnem a háromóránként elrendelt sorakozókat és létszámellenőrzéseket, mert így szól az ünnepnapokra vonatkozó rendelet. Úgy látszik, más nálam is nehezebben tűri a hazugságot: az utóbbi fél évben többen is megkísérelték a szökést.

Feljebbvaló parancsnokaink most valahol isznak, s az ügyeletes tiszt sorakoztat. Vacsora előtti filmvetítésre tereli a népet, ismét a Nagy Honvédő Háborút mutatják, holott láttuk már eleget. Muszáj megnézni újra? Míg alakul a sor, az ismeretlen főhadnagyhoz fordulok:

– Főhadnagy elvtárs, engedje meg, hogy filmvetítés helyett a kaszárnyában maradjak. Leveleket szeretnék írni.

A tiszt azonban hajthatatlan:

– Nem engedem meg, állj vissza a sorba!

– Főhadnagy elvtárs, én láttam már ezt a filmet, szeretnék itt maradni.

– Megmondtam már, hogy nem. Mindenki moziba megy.

– Nem bánom, én itthon maradok.

Az ügyeletes nem hitt a fülének. Tett felém néhány lépést, hogy a szemembe nézve kérdezhesse meg:

– Megtagadod a parancsot?

– Igenis! – vágtam rá összeszorított fogakkal.

– Mi a neved? – süvöltött az újabb kérdés. S már nyúlt az oldaltáskába, noteszért, ceruzáért.

Megmondtam a nevem, s fogaim vacogtak a tehetetlen dühtől. A főhadnagy intézkedett:

– Üteg, vigyázz! – s maga is feszes vigyázzban, tisztelgéssel folytatta. – A parancs végrehajtásának megtagadása miatt Fábián közlegénynek három nap fogdát hirdetek!

A szolgálati szabályzat szerint ezt most viszonttisztelgéssel kellene tudomásul vennem, de én megmakacsolom magam, és hallgatok.

– Nem értetted? Akkor megismétlem!

És kihirdette újra, de erre sem szólaltam meg. A fiúk bökdöstek:

– Mondj igent, mert rosszabb lesz.

Az étkezde felől Klicsnyikov hadnagy közeledett, s ráfordult a keskeny aszfaltútra, ahol sorakoztunk. Ideért a felmentőm. Ő máskor is kihúzott a pácból – villant át rajtam, és a tiszt, aki már útközben felmérte a helyzetet, egyenest az ügyeletes bajtárshoz tartva, mintha neki is velem gyűlt volna meg a baja, így fenyegetőzött:

– Majd én tudom, mivel kell őt megbüntetni! Mozi helyett most azonnal a Lenin-szobába megy, és addig le nem fekszik, amíg a tegnap félbehagyott tablót be nem fejezi…

Tizenharmadikán lefekvés előtt a gondnok ötünknek átadta az ünneplő viseletet és a cipőt, majd széles mosolyával jó pihenést kívánt. Másnap reggeli után a törzsparancsnokságon katonakönyveinkbe bejegyezték a leszerelésünkről szóló rendelet adatait, és megkaptuk a vonatjegyekre szóló rendelvényt. Majd aláírattak velünk egy nyilatkozatot, mely szerint a légvédelmi egységeink szervezéséről, az itt látott haditechnikáról, szolgálati helyünkről három évig sem hozzátartozónak, sem közeli, sem távoli ismerősnek vagy ismeretlennek semmilyen adatot ki nem szolgáltatunk. Miután ez megtörtént, tudtunkra adták, hogy az útvonal a szokásostól eltérő lesz. Kilenc órára gépkocsi jön értünk, amely Schwerinbe, egy katonai repülőtérre visz, s onnan egyenesen Moszkvába repülünk, azt követően pedig vonattal megy tovább mindenki a maga útján.

Útközben szemerkélt az eső, s a röptérre érve erősebb tavaszi zápor fogadott. A TU–114-es körül hetvenen-nyolcvanan várhattak a felszállásra. Nyilvánvaló volt, hogy a többség még nem repült, ezért izgatottan topogott a betonon, de az eső is nyugtalanította a hazatérő katonákat. A gép személyzetének egyik tagja aggodalmunkat látva, azt egyértelműen a rossz időnek tulajdonította, ezért kedélyesen nyugtatott: – Ha felszálláskor borús az idő, annál derűsebb lesz a földet érés. – Az illetékes helyről jövő biztatás láthatóan mindenkinek jólesett, s a beszállás, az elhelyezkedés már érezhetően oldottabb hangulatban zajlott. Elkezdődött az ismerkedés…

Lehunyom a szemem, és arra gondolok, hogy másfél éve még csak idefelé tartottam. Belorusszián át a lengyel határig nem történt semmi különös. Addig még otthon voltam, de amint átgördült a határon a marhavagonokból összeállított szerelvény, már tudtam, hogy szétbomlott egy újabb kötelék, s én sodródom a szülőföldemtől egyre távolabb, két határon túlra. Az sem vigasztalt, hogy nem vagyunk egyedül. Előttünk és mögöttünk szintén katonavonatok robogtak, de olykor szembejövővel is találkoztunk. Egy-egy nagyobb állomás kültelkén lassítva, rövid percekre megállva a hazatartó bakák ujjongva, leplezetlen kárörömmel üdvözölték bennünk a váltást:

– Fiúk, fiúk, hova kerültetek?! Akasszátok fel magatokat máris!

Még jó, hogy nem nyílt lehetőség hosszabb ismerkedésre, mert ezek aztán végképp elvennék kedvünket e kényszerű kalandtól s tán még az élettől is. Ment hát a vonatunk tovább, sietett vele a dupla mozdony, s tolta hátulról a hűvös novemberi szél. A mezőkön Reymont alakjai nyűtték a répát, törték a kint maradt tengerit, ágyaztak a kései vetésnek. Mit tehettek volna egyebet? Hajtotta őket a paraszti őserő.

De itt sem érnek egymásba a falvak, gyakran egyórányi robogásra kezdődik csak a következő, s a kettő között szörnyen elhanyagolt a föld. A vasúti pálya két oldalán széles szemétsáv – már rozsdától málló és egészen frissen kidobott konzervdobozok összefüggő takarója – kíséri konokul utunkat, pedig kiáltania kellene, hogy tudják meg azok is, akik sohasem járnak erre: a hadak új útja itt vezet. Ez már nem Reymont világa. Olyan, mintha Mickiewicz szétmarcangolt, nem létező Lengyelországába tartanánk, hogy az osztrák, porosz és orosz hordák után ürülékünkkel jelöljük végig a vonulást. Pedig tulajdon szánkba csinálunk, ha fél napi utunkat öt percre megszakítva, félre való dolgára rebben szét a csapat. Hiszen aki szomjas, rávetődik az első tócsára, s szívja magába a mocsár levét. És szerencsés, ha csak dülledt szemű békával találkozik a tekintete! Mert van úgy is, hogy amint eloltotta szomját, az orrát húzza félre az ember három napja ott hagyott, vízben ázó rondasága.

S hová lettek a felemelt fejű büszke lengyelek? Akik még nem vették nyakukba Kelet-Európa kalmárútjait, azok megkeresik a veszteglő szovjet katonavonatokat, s kínálják egy darab piros tízesért a nem is olyan olcsó szuvenírt, a silány minőségű sztriptíztollakat. Rettenetes lehet az a lelki nyomor, amelyet a festett giccs gyönyöre is be tud tölteni!…

Kinyitom a szemem. Valahol a felhők között szállunk, ablakom a bal szárnyra néz. Látom, amint mozognak, hallom, amint nyiszorognak a szárny elemei. A társak többsége elaludt. Jót szundíthattam én is, eljárt az idő. Bejön az utaskísérő, hogy figyelmeztessen: kapcsoljuk be a biztonsági öveket, mert hamarosan landolunk Domogyedovón. Megtudjuk azt is, hogy rövid vámvizsgálat vár ránk. Ettől melegem lesz, s a rakétahordozó borotvapengével felkockázott fényképét kiveszem zubbonyom belső zsebéből. Egy puha nejlonzacskóba csomagolom, és a zoknim szárába rejtem…

A lembergi vonat vodkaszagú levegőjét fokhagyma- és tömény lábszag lengi be. Hortyogó és görnyedve virrasztó emberek mindenütt. Aki végig szeretne menni az imbolygó kocsi folyosóján, annak ügyesen kell egyensúlyoznia, mert zoknis vagy meztelen lábak merednek a képébe mindenfelől. Hajnalodik, s én órák óta ébren vagyok, hogy el ne aludjam a leszállást. Bátyuban kisebb tömeg áll a peronon: Nagyszőlős, Huszt, Técső felé tartanak. Gyakorlott utazók, akik nem esnek kétségbe a zsúfolt kocsi láttán. Először csomagjaiknak keresnek helyet, aztán elhelyezik ülepüket a hosszú fapad peremén, s a fekvőket egyszerűen beljebb tolják. Nem hálókocsi ez, s ha éppen van hely, mindenkinek jogában áll leülni.

Egy kisebb társaság magyarul beszél. Moszkvából jönnek ők is, Munkácson át érkeztek valamelyik nemzetközi gyorssal: narancsot, borsot és babkávét hoznak. A narancs és a bors rendben. Amióta az eszemet tudom, ezeket mindig a feketézők forgalmazták, de úgy látszik, már kávét sem lehet itthon kapni.

– Vilok állomás következik! – kiáltja a kalauz. – Készülődjenek a leszálláshoz!

Kezdem elhinni, hogy Tiszaújlak már Vilok marad örökre…

A vasútállomástól a Vásártérig szűk másfél kilométer az út. Középiskolás koromban naponta megjártam minden hajnalon. Negyed ötkor kellett kelnem, hogy elérjem a vonatot, Szőlősön azonban csak hét órakor kezdődött a tanítás. Hazafelé három perc a Szent Jánosig, ahová vakon is eltalálnék, onnan hazáig még tizenöt. Már ébren van a község, a gyárak elkezdték a reggeli műszakot. Lehet, hogy Moszkvában valóban hét óra van, de itt most kezd felkelni a nap. Végigmegyek a városon, amely semmit sem változott, az úton azonban új személyautókat, Zsigulikat látok. A szembejövők megbámulnak, találgatják, hogy ki lehetek. Amikor rátérek a temetőútra, Csorbáné jön szembe velem. Megismer, s önkéntelenül megölel.

– Hát letelt? – kérdezi, s az arca szomorú.

– Igen, hazajöttem. Itthon mi újság? – kérdezem, s már a házunkat figyelem. Ő kitér a válasz elől, de a szeme könnybe lábad.

– Eredj – mondja fejét lehajtva –, mert anyukád nagyon vár.

Száz méter lehet még előttem, elindulok. Az utolsó tíz lépésnél úgy döntök, hogy nagyapámhoz megyek először, ám a kisajtó még zárva van. Nem baj, hisz eladták már a tehenet, nincs miért korán kelnie. Benyúlok a kerítésdeszkák résén, meglelem a fordítót, s kinyitom. A zár mégsem enged. Szívem a torkomban ver, idegesen rázom a kilincset, de hasztalan: belülről van beszögezve. Nyüszítek, mint az állat, szememet a résekre tapasztom, s végigszalad bennem a fájdalom, mert az udvart felverte a fű.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben