×

Gombra a kabát

Czigány Lóránt

2002 // 06
Gömöri György cikket írt a Kortársba, melyben Vas István Pesti elégia című versét elemzi. Hogy a verselemzést hitelessé tegye, megnézi az elégia szó jelentését a teljes címén idézett Magyar Értelmező Kisszótárban, és azt találja: „bánatos hangú lírai költemény” (2002/5:104). Irigykedve sápadozom, hogy a cambridge-i tudós szerző olyan szótárt forgat haszonnal, amit én még csak a címéről sem ismerek. Más se ismeri, és ez most nem tartozik más lapra. A meghatározás tudniillik a Magyar Értelmező Kéziszótárban található. A mindenki által újra meg újra fölütött Kéziszótárt idézte tehát az aggályoskodó filológia pávatollával gyakran büszkélkedő Gömöri, egy filoszembertől alig várható felületességgel: Értelmező Kisszótárral ugyanis nem rendelkezünk. (Bár elkelne, és lenne is rá igény; ez viszont tényleg más lapra tartozik.)

Mindez önmagában még nem lenne ok arra, hogy pennát, akarom mondani szövegszerkesztőt ragadjak. Különös módon Gömöri Vas Istvánt Zelkkel egy napon említi, amit persze nem lehet – igaz, ellentételezi őket. „Nem állíthatjuk, hogy Vas István különösebben bátor ember lett volna” – írja vállveregetve a nyitó mondatban. Igen, ilyet szoktak mondani, mint arról a bizonyos pohárról, amelyik félig üres. Azt viszont, hogy a pohár félig tele van, azt a felejthetetlen Krassó Miklós fogalmazta meg: „Vas István a legbátrabb gyáva kispolgár!” – vélte 1980-ban, amikor Vas István több más költőtársával fellépett Londonban a Szepsi Csombor Körben. Nekem Gömöri megfogalmazása enyhén dehonesztáló ízű, mert a „nem különösebben bátor emberekről” sok mindent fel lehet és fel is szoktak tételezni, hogy azután a „nem különösebb” bátorságuknak tudjuk be esendő cselekedeteiket vagy magatartásukat, azt, hogy – Babitsot parafrazeálva – némaságuk cinkossá teszi őket. Mi viszont feloldozzuk őket, nem vetjük rájuk az első követ. Erre a feloldozásra Vas Istvánnak, Zelk Zoltánnal szemben, semmi szüksége sincsen. Krassó Miklós ugyanis lényeglátó elme volt, s ha a paradox megfogalmazás kissé durvácskára sikeredett is, itt is a lényegre tapintott, mint mindig: Vas István ugyanis „kispolgár” volt (abban a korban, ma inkább polgárnak mondanánk), a szónak az ötvenes évekbeli használata szerint.

A sztalinista időkben ebbe a skatulyába gyömöszöltek bele mindenkit, a „kispolgári csökevényeket” szimatolták mindenkinél, aki nem idomult a „szocialista” elvárásrendszerhez, azaz nem hunyászkodott meg, mint tették ezt a „polgári humanistáknak” titulált társutasok, hanem a hagyományos értékek szerint élte életét. Ha engedték. Ha nem engedték, akkor „gyáva kispolgár” lett belőle, aki megalkudott, mint a többiek, hogy ne szekírozzák, hogy előrébb jusson, hogy megjelenjék a verseskötete, egyszóval: hogy boldoguljon. Ezért érvényes a krassói megfogalmazás, mert arra mutat rá, hogy Vas Istvánnál volt egy határ, ameddig a tartása megengedte, hogy elmehet: eddig, de ne tovább!

Nem írt például Rákosit dicsőítő verset. Inkább elvállalta, hogy ő szerkeszti a Rákosi hatvanadik születésnapjára készülő antológiát, mert így kibújhatott: „Csak nem gondoljátok komolyan – idézgették jól kieszelt kifogását a pesti okosok –, hogy bevehetem a saját versemet egy antológiába, amit én szerkesztek!” A régvolt világban, a hagyományos értékrendben ilyesmi tényleg nem illett egy szerkesztőhöz. (Bár ma is megszívlelnék ezt az illemszabályt a magukat beválogató, szerkesztéssel megbízott költők.) Így cselekszenek a legbátrabb „gyáva kispolgárok”, mert ehhez nem kell „különösebb” bátorság, csak egy kis tartás. Gömöri megfogalmazásának szerencsétlen voltát a következő, analógiás példamondattal szemléltethetném a leghatásosabban, ha én ilyeneket leírnék (de nem teszem): „Nem állíthatjuk, hogy Gömöri különösebben elővigyázatos stiliszta!” Azaz: nem mindig azt írja, amit szándékszik, ám ez természetesen nem zárja ki, hogy időnként ne sikerüljön neki fején találnia a szöget.

Zelk Zoltánnal más a helyzet. Ha alkalma nyílt, rendszeresen túlnyalt a célon. Mivel ő is szeretett volna a „legbátrabb gyáva kispolgár” lenni, ötvenhatban széttépte az inget a mellén, hogy ide lőjetek (persze csak képletesen szólva), s erre bizony alaposan ráfázott: megszégyenült, börtönviselt, szánni való öreg költő lett belőle (Egyik színészünk könnyezve szokta mondani A sirályt, ezt a terjengősen érzelgős, túlírt verset.) Vas István viszont soha nem szégyenült meg, s tudomásom szerint nem is szégyenített meg senkit.

Egyszer, amikor, azt hiszem, a „Nyugat”-Berlin étteremben ebédeltünk még az 1970-es évek elején, arról beszélt, hogy nem is az az érdekes, kik írtak a Rákosit dicsőítő kötetbe, hanem azok, akik lihegve szerettek volna írni, csak a hatalom nem engedélyezte, illetve még a szereplő költőket is alulmúlták. Felébredt bennem a kajánkodó filoszkíváncsiság, ám nem nyert kielégítést. Vas István letette a kanalat, éppen a húslevest kanalaztuk maceszgombóccal, a szemembe nézett és komoly hangon azt mondta: „Ezek névsorát azonban a sírba viszem magammal.” Nem tudom, sikerült-e neki a szereplő személyeket (illetve hát éppen a nem szereplőket) övező jótékony homályt megőriznie, az viszont nagyon imponált nekem, hogy nem vesz részt az egyetemes magyar társasjátékban: nem dobálja a sarat.

Egyébként is tiszteltem, hiszen hivatalosan ő adott hírt először a nyugati magyar költészet létezéséről, a legilletékesebb helyen, a Népszabadságban, még 1969-ben. Nem azért nevezem a Népszabadságot a „legilletékesebb hely”-nek, mintha tényleg az lett volna, távol álljon tőlem ennek még csak a gondolata is, viszont innen mindenki megtudhatta széles e hazában, hogy „mennyire” szabad a gazda. Lehalkított hangon Vas István azt is beismerte, hogy Aczél György hathatós támogatása nélkül semmire se jutott volna a nyugati magyar költészet ügyében, mert a fent említett véleményformáló napilap kulturális ügyekre igen érzékeny helyettes főszerkesztője még enyhén szólva is gáncsoskodott eleget. Lám, lám – vélekedtem, az összeköttetéseket is lehet jó ügy érdekében használni.

Kár, hogy Gömöri szemérmesen elhallgatja, mi is volt az a „régi ismeretség” Aczél és Vas István között, hiszen ahhoz, legalábbis én úgy vélném, „különösebb” bátorság szükségeltetett, és így félreértések támadhatnak, esetleg azt (is) gondolhatná a fiatalabb olvasó, hogy Vas és Aczél együtt ultizott anno dacumál, mint később egy másik magyar író tette volt a hatalom első emberével. Nincsen abban ugyanis semmi szemérmesen titkolni való, ha valaki üldözött embertársának segítséget nyújt, amikor fertelmesen zeng az ég, s abban sem, ha utána jótettért jót várj alapon alakul a kapcsolatuk. (Bár minden üldözött és pártfogója között így alakult volna a viszony.)

Gömöri írásának a lényege az, hogy az inkriminált vers, a Pesti elégia ötvenhatról szól. Ezt bizonygatja mikrofilológiai eszközökkel. Szerintem teljesen fölöslegesen, hiszen első olvasásra nyilvánvaló. Igaz, ugyan 1945 februárjában is „mocsokkal vastagon loccsan[hatott] a sár” Pesten, Vas István azonban eléggé fifikás költő volt ahhoz, hogy „terepszínűre” mázolja a költeményt, a cenzort megtévesztendő. Ha nem nagyítóval olvasta a szöveget, tényleg „átcsúszhatott” a vers, mintha 1945-ös reminiszcencia lenne, pláne sok-sok évvel az események után, pedig a Gömöri által is idézett sor perdöntő: „Sosevolt remény hallatta itt fiatal füttyszavát”. A „remény” és a „fiatal” a szövegösszefüggésben a forradalomra vonatkozó kulcsszavak, a „füttyszó” a költészet. Ám Gömöri az elemzésben túlságosan aktualizálja az egyes képeket, túlságosan is „érti” a verset, időnként, úgy tűnik, mintha egy kissé jobban értené, mint maga Vas. Ezt írja. „A »sár« szó egyébként háromszor fordul elő a vers első öt szakaszában, s jelenti a levert forradalom utáni csüggedtséget, nihilizmust, amit a kádári restauráció részben terjeszt, részben kihasznál.”

Nekem csak az lenne a tiszteletteljes kérdésem, hogy ha Vas István csupán kétszer említené a sár szót a a vers első öt szakaszában, akkor is ennyire túlterhelte volna-e szemantikailag a verset elemző irodalomtechnikus a jelző nélküli főnevet, vagy akkor talán kevesebbet olvasna ki a mögöttes szemantikai tartományból, mint a háromszoros említés esetében? És nem hiszem, hogy amikor Vas „gyér gépkocsizaj”-ról beszél az ötödik versszakban, arra gondol, hogy „az utcákon razziáznak, folynak a letartóztatások, internálások” [... ] bár „»a gyér gépkocsizaj« erre utal, hiszen kizárólag a belügyesek használnak ekkoriban autót”. Fényes bizonyíték ez arra, hogy az utcán csapatban károgott az elnyomás, hogy ezúttal József Attilát parafrazeáljam.

Mivel sem Gömöri, sem én nem voltunk Pesten 1957 februárjában, az igazi, Kádár-féle ellenforradalom idején, hanem éppen hevesen tiltakoztunk a Gáli–Obersovszky-per miatt Oxfordban, állapodjunk meg annyiban, hogy nem tudjuk a várost hangulatilag érzékelni, nem tudjuk, hogy az utca természetes zajainak ritkasága, ominózus fékcsikorgások, avagy a villamoscsöröpölés hiánya a Groza Péter rakparton (ahol persze akkor még nem lakott), vagy mi az ördög késztette Vas Istvánt a „gyér gépkocsizaj”-jal kifejezett hanghatás rögzítésére.

Mert ellenkező esetben úgy járhatunk, mint Riedl Frigyes járt Arany Jánossal a vélhetően apokrif anekdota szerint. Riedl ugyanis úgy belemelegedett Arany balladáinak, azaz a dalban elbeszélt tragédiáinak az elemzésébe, hogy egyre gyakrabban megtáltosodott a tolla, és azt írta: „itt a költő arra gondol...”. Amikor Arany János kezébe került a dolgozat, odaírta a margóra plajbászszal: „Gondolta a fene!”

Vigyázzunk tehát, nehogy így járjunk: mert Vas István gyanakodva figyel bennünket az égi kávéházból, s minden különösebb bátorságot nélkülözve, esetleg oda suhint, ahol nem fészkel az agy.


Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben