×

Emilienne

Nagy Pál

2002 // 06
1957-es zsebnaptáramban ilyen bejegyzéseket találok: január 30: Alliance Française; január 31: Jeunesse Musicale de France; február 1: 17, rue de la Sorbonne, esc. C, III. e.; február 5: Imre, Cluny ˝6; február 16: Jenő bácsiék; február 21: Páter Rezek; március 26: iratok fordítása; április 8: Máté Passió, Salle Pleyel, 20.30; április 11: 21h Cziffra; április 14: munka, Attila; április 18: Verdi: Requiem, 21h, Théâtre des Champs-Elysées; május 17: CIMAD, orvosság; május 18: Erzsike 19h; június 21: 8h, metró Strasbourg–St.-Denis, munkakezdés; június 26: 21h, rue du Docteur Blanche; július 18: Attila kosztpénz 5000 F; július 26: Mlle Kesseler; július 27–aug. 3: feljegyzések a Pendragon-legenda (Szerb Antal) ürügyén; augusztus 5: nyelvtanfolyam, 9h-tól, rue du Pont de Lodi; szeptember 13: feladni a leveleket; október 3: Ľ1, Café Tournon; november 6: Emilienne; november 13: 14h fogorvos; november 16: Madeleine Trébous, 11h; november 18: 6h, Keszei Pista, otthon; november 20: 8h Emilienne; november 21: 8,30, Emilienne; december 3: kiállítás; december 6: este Jenő bácsiék; december 7: kis Larousse, értelmező szótár; december 11: 18h Somos; december 21: 3h Kandinszkij, 9h randi.

Ezekből a feljegyzésekből nagyjából összeáll a kép: hogyan telt életünk az első esztendőkben.

Párizst megszeretni egy pillanat műve volt. Az ismert dicséretek helyett idézzünk most egy-két kevésbé ismertet. Kernstock Károly Párizst „isteni testnek” nevezi. Henry Miller pedig a következőket írja Ráktérítő című regényében: „Isten tudja, amikor Párizsban beköszönt a tavasz, a legszerényebb földi halandó is úgy érzi, a Paradicsomban lakik! De nemcsak erről van szó, nem – hanem arról a közvetlen, meghitt pillantásról is, amellyel befogja Párizs színpadát. Ez az ő Párizsa! Nem kell gazdagnak, sőt még franciának sem lennünk, hogy így érezzünk.” Ami minket, akik Magyarországról, egy szomorú, szürke, szorongó országból jöttünk, leginkább meglepett, az a szabadságnak, a felszabadultságnak, a könnyedségnek és szellemességnek olyan foka volt, amelyről mi álmodni se mertünk. Hitetlenkedve kérdeztük magunktól és másoktól: itt mindent szabad? Nincs tiltás, korlátozás, a Tabu itt mindössze egy szabad erkölcséről híres éjszakai szórakozóhely neve… Valószínűleg túlértékeltük Párizs nyitott légkörét, de akkor hiába mondott volna akárki akármit, bármi rosszat, nem hittünk volna neki; az első szerelem vak és világtalan. Provokálni akartuk a várost: magas szárú, bélelt papucsban mentünk végig a Champs-Elysées-n, észre se vettek bennünket, ránk se fütyültek. Kicsit sértődötten kullogtunk haza Boda Attilával; ennyire nem törődnek velünk?… Hamar megtanultuk, hogy ez a közöny, ez a közömbösség a szabadság egyik fontos dimenziója. Amíg be nem rúgod valamelyik elegáns bolt óriási kirakatát, azt húzol a lábadra, amit akarsz. A te dolgod, hogyan öltözöl, mit gondolsz, mit cselekszel; szabadságod ott ér véget, ahol az enyém kezdődik.

Madame Marti és munkatársai hamar megszervezték életünket. Francia állami ösztöndíjasok lettünk, megkaptuk első ösztöndíjunkat. Diákigazolványt is adtak, amellyel a Cité Universitaire menzáján vagy a belvárosi menzák valamelyikén étkezhettünk, ingyen mehettünk orvoshoz stb. Én leginkább a „Mabillon”-ba jártam, vagyis a hatodik kerületi Mabillon utcában lévő menzára; rendszerint a boulevard Raspailról: beiratkoztam ugyanis az Alliance Française nyelviskolájába.

Madame Marti minden egyetemistával türelmesen elbeszélgetett, kezdetben persze tolmács segítségével, s ez a tolmács Vilcsinszky Feri volt. Magas, serkenő bajszú, szemüveges fiatalember, szülei (ha jól emlékszem) ’45-ös emigránsok voltak; egyetlen gyermeküket magyarnak nevelték. Feri tehát jól tudott magyarul, s mivel iskoláit Franciaországban végezte, franciául természetesen anyanyelvi fokon beszélt. Kedves, türelmes, önfeláldozó ember volt, éveket halasztott az egyetemen, hogy mindenkor rendelkezésünkre állhasson. Kissé gátlásos természete ellenére mindnyájunkkal összebarátkozott, jártunk hozzájuk hivatali időn kívül is. Nekem is lelkiismeretesen tolmácsolt, pedig néha nehéz helyzetbe hoztam. Lázadoztam, hogy míg a festőnövendék festőiskolába (képzőművészeti főiskolára) járhat, és a zenész zeneakadémiára, a fiatal íróknak tanárképzőbe kell beiratkozniuk, „íróiskola” természetesen nincs. (Amerikában volt.)

Első, persze, a nyelvtanulás. A franciák azt még csak tudomásul vették, hogy senkinek semmiféle hivatalos papírja nincs; megértették, hogy amikor valaki menekül, lehetetlen felkészülni az útra, összeszedni a ruhákat és iratokat. A la guerre comme ŕ la guerre (háborúban háború van) – tartja a francia közmondás. De hogy száz egyetemista közül csak egy-kettő beszéljen – primitív szinten – valamilyen idegen nyelven, nem fért a fejükbe. Pedig hát a francia sem nyelvzseni, kevesen tudnak jól idegen nyelven – hiszen világnyelven beszélnek. (Akkoriban a francia még világnyelvnek számított.) Hiába bizonygattuk, hogy nekünk – kötelezően – oroszul kellett tanulnunk az utolsó nyolc esztendőben, mert oroszul sem tudtunk… Próbáltam én is elmagyarázni, hogy amikor 1953-ban leérettségiztem orosz nyelvből – olyan tanárok előtt, akik sokszor csak egy leckével jártak előttünk, hiszen korábban német- vagy angoltanárok voltak, s gyorstalpalón képezték át őket orosztanárrá –, osztálytársaimmal kimentünk a tarjáni Pipis-hegyre, s örömtüzet gyújtottunk széttépett orosz tankönyveinkből – végre vége az orosztanulásnak! (Ha tudtuk volna…)

Elég az hozzá, hogy egy szót sem tudtunk franciául. Én sem, pedig ’56 nyarán (előérzet?) összesen hat órát vettem Balogh Miklós bácsitól, az utcánkban lakó, félig vak nyugdíjas nyelvtanártól. Ebből csak neki volt némi haszna: szó szerint megkereste a borra valót, mehetett inni Szakál Imre barátom édesapjával a temető sarkán álló kocsmába.

Madame Martiék mindnyájunkat beírattak tehát különböző nyelviskolákba. Az állami ösztöndíjasok nagy része az Alliance Française-ben kötött ki, a boulevard Raspailon. (Az iskola ma is ott működik.) Mások is adtak ösztöndíjat: a katolikusok, a protestánsok, a zsidók – számunkra ez is szokatlan volt, hiszen Magyarországon az ötvenes években az egyházaknak a társadalom életében jóformán semmi szerepük nem volt. Léteztek azután alapítványi ösztöndíjak; ezek közül a Szabad Európa-ösztöndíj volt a legjelentősebb, de társaim között akad Rockefeller- és Ford-ösztöndíjas is.

Az Alliance Française-nek jó híre volt; a beiratkozás pillanatától kezdve csak franciául beszéltünk; két-három hónap elteltével már gagyogtunk franciául, s egy-másfél év alatt úgy megtanultuk a nyelvet, hogy beiratkozhattunk valamelyik egyetemre. (Semmiféle felvételi vizsga, káderezés-szűrés nem folyt.) Zsebnaptáram szerint 1957. január 30-án kezdtem franciául tanulni az Alliance Française-en, de már elmentem (elküldtek) körülnézni a Sorbonne-ra is, amelynek épületében székelt (s székel ma is) az a tanárképző főiskola, amelyet majd egy év múlva el kell kezdenem. A franciák – de nemcsak ők, hanem Nyugat-Európa minden országa – szeretettel és minden áldozatra készen fogadta a magyar menekülteket, akik „puszta kézzel szálltak szembe az idegen elnyomókkal”; az egyetemistákat pedig kimondottan elkényeztette. Bárki, aki azt állította, hogy ő Magyarországon egyetemi hallgató volt, ösztöndíjat kapott, s felsőfokú tanulmányokat folytathatott. Így például egy „Kokszisz” (Kocsis) fantázianévre hallgató franzstadti vagány, aki egyetemet legfeljebb moziban látott, évekig állami ösztöndíjas lehetett, míg végre a franciák is belátták, hogy Koksziszból soha nem lesz diplomás ember. De pozitív példára is hivatkozhatom: volt, aki nyolc általánossal először francia nyelvtanfolyamra iratkozott be, majd az egyetemre. Egy akkori barátom hihetetlen szorgalommal megtanult franciául, majd tanárképzőbe ment, és néhány év múlva francia nyelv- és irodalomtanár lett – igaz, tanulmányaiban időközben begyűjtött francia felesége is segítette.

Bár az Alliance Française diákigazolványával nem járt betegbiztosítás, velünk kivételt tettek, s megtérítették orvosi költségeinket – kivéve a fogorvosi kezelést és a szemüveget. Ezeket a kiadásokat – számomra teljesen érthetetlenül – a Sécurité Sociale rendkívül alacsony szinten térítette és téríti ma is; az önrész a 80-90%-ot is elérheti. (Ezért járt mindenki, mihelyst lehetett, Magyarországra fogat csináltatni, szemüveget vásárolni.)

Tisztességes szállás jutott minden egyetemistának. Elsősorban az Egyetemi Városba, a tizennegyedik kerületi Cité Universitaire-be vagy más kollégiumba próbáltunk bejutni: kényelmes, egy- vagy kétágyas szobákban lakhattunk, a szabadpiaci ár töredékéért. Micsoda változás volt ez a hazai viszonyokhoz képest, ahol nyolc-tíz, néha még több fiatalember vagy lány szorongott egy-egy hálóteremben! A Cité Universitaire-ben a francia provinciák hatalmas kollégiumában (Maison des Provinces de France) laktunk Attilával, egy boulevard Jourdanra néző, zajos, poros, magasföldszinti szobában, amely maga volt a Paradicsom! Innen jártunk nyelvórára, meg sétálni, szórakozni; moziba, színházba, kiállításra s főként hangversenyre. Diákigazolványunkkal kedvezményesen lehetett jegyet vásárolni; noteszom bejegyzései szerint minden héten legalább egyszer hangversenyre mentünk. Moziba is gyakran jártunk; a Quartier Latin (ma is meglévő) művészmozijaiban főleg régi francia filmeket játszottak – volt mit bepótolnunk. A rue Champollionban fillérekért ültünk be lerobbant kis vetítőtermekbe, gyakran egymás után több előadásra. Bújtuk a rue de Seine kis kiállítóhelyiségeit, galériákban, könyvesboltokban böngésztünk; hónapokig eksztázisban jártuk Párizs utcáit, először Attila barátommal, majd Emilienne-nel.

Minden nagyszerű volt, ideális – csakhogy gyakran a sarkunkra lépett a történelem. Az újságok még mindig sokat írtak Magyarországról. Kezdettől fogva a világ egyik legjobb újságját, a Le Monde-ot vásároltam, melynek rendszeres olvasása nyelvgyakorlásnak is elsőrendű volt. (Emellett Camus és Sartre művei voltak első, sok szótárazást igénylő olvasmányaink.) Hozzátartozóink és barátaink – ha kaptunk is tőlük választ leveleinkre – természetesen semmit nem írhattak közéletről, politikáról. Hallgattuk a nyugati rádiók (BBC, Szabad Európa Rádió, Francia Rádió) magyar adásait, bejártunk a Szabad Európa párizsi irodájába Népszabadságot olvasni – viszonylag sok információhoz hozzájutottunk, s a hírek bizony nem voltak biztatóak. 1957. február 19-én az Elnöki Tanács rendeletet hozott a munkásőrség fölállításáról. Március 21-én megalakult a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ). Májusban az MSZMP Központi Bizottsága bejelentette, hogy 1958-tól újabb hároméves terv kezdődik. Júniusban megtartották az MSZMP országos értekezletét, kiegészítették a párt vezető szerveit, Kádárt megerősítették a Központi Bizottság első titkári minőségében. A kommunista hatalom megszilárdulni látszott.

A családi hírek sem voltak sokkal jobbak. Sándor nagybátyám Debrecenből 1958. január 31-én azt kéri, küldjek néha használtruha-csomagot még élő nagyszüleimnek (Nagy nagypapa nyolcvankét éves, még két évig él; Nagy nagymama hetvenhét éves). Mentek tehát a csomagok; később anyámnak, havi rendszerességgel, pénzt is küldtem az IKKÁ-n keresztül. Sándor bátyám levelében volt még egy mondat, ami megdöbbentett. „Kezdünk öregedni – írta –, és most már minden mindegy. Ötvenöt éves vagyok.” Hát ilyen hamar véget ér az élet?

1957 júliusában a forradalom két újságíróját, Gálit és Obersovszkyt Pesten halálra ítélik, de a világszerte azonnal meginduló tiltakozó akcióknak köszönhetően nem végzik ki őket. Természetesen mi is tüntettünk Párizsban Obersovszkyék mellett. A vidéken megindított perek híre is elért hozzánk, hetekig rosszul alszom az egri és a miskolci perek idején; gyakran álmodom a klasszikus menekültálmokat.

1957 novemberében Déryt, Háyt, Tardost hosszú börtönbüntetésre ítélik. Ekkor telt be Nyugaton a pohár. Déry Tibort és Háy Gyulát világszerte ismerték; Tardos Tibornak Franciaországban – ahol évekig élt – voltak jó kapcsolatai. A Francia Kommunista Párt székháza előtti tüntetést a francia diákok szervezték, de természetesen mi, magyarok is százával vonultunk a hatalmas épület elé, ahol a L’Humanité szerkesztősége is székelt. A tüntetés hamarosan ostrommá változott: a kommunista rendezőgárda ellenállását megtörve a tömeg behatolt az épületbe és felgyújtotta irodástul-szerkesztőségestül. Bármennyire szerettem volna, nem tudtam a franciákkal tartani: olyan áthatolhatatlanul sűrű embertömeg gyűlt egybe a téren, hogy csak messziről nézhettem a fejleményeket, a felcsapó lángokat és a koromfekete füstöt. A tűzoltók is nehezen tudták az épületet megközelíteni; a székház, legnagyobb örömünkre, sokáig égett. Nem sokkal később a teret a párizsi önkormányzat Kossuth Lajos térnek nevezte el; ma is így hívják. Csak a Kommunista Párt költözött máshova.

Tüntetni, sajnos, sokszor volt még alkalmunk; legtöbbször valamelyik rendőrőrsön végeztük. Soha nem felejtem el az 1958. június végén szervezett óriási tüntetést. Nemcsak a nyugatiakat, hanem a „jól értesült” magyarokat is váratlanul érte a hír: Nagy Imrét és társait június 16-án Budapesten kivégezték. Hitetlenkedve hallgattuk a Hiób-hírt, s amikor bebizonyosodott, hogy megtörtént a jóvátehetetlen, és meg merték tenni a megengedhetetlent, spontán tömegtüntetés robbant ki Párizsban. Mi, magyar egyetemisták a szovjet követség elé vonultunk, azt akartuk felgyújtani. Összecsaptunk a francia rohamrendőrökkel, de nem tudtuk áttörni a többszörös védőkordont. Összevissza vertek, és visszaszorítottak; az egész társaságot összeszedték, rendőrautókba tuszkolták, s valami kietlen hodályba (tornaterembe?) zártak mindnyájunkat. Voltunk vagy háromszázan. Mihelyst eltávolítottak bennünket a szovjet követség közeléből, a francia rendőrök nyíltan kimutatták, hogy velünk éreznek, velünk rokonszenveznek. Egy ujjal sem nyúltak hozzánk (pedig tudtuk, hogy nem ministránsgyerekek), beszélgettek, magyarázkodtak. A tornateremben szendvicset, innivalót osztottak, s hagyták, hogy egész éjszaka Kossuth-nótákat, népdalokat énekeljünk. Hajnali négykor engedtek el, kisebb csoportokban. A metró még nem járt; gyalog mentünk haza a Cité Universitaire-be; nem először és nem is utoljára.

A többes szám ebben az időben szobatársamat, a festőművész Boda Attilát jelentette, meg Szakál Imrét, akivel gyakran együtt voltunk. De az egyetemi városban, az Alliance-on s a tanárképző főiskolán másokkal is barátságot kötöttem. Így például F. Imrével kerestük azt a párizsi sportklubot, ahol tornázni tudnánk; mindketten tornászok voltunk. Akkoriban gyakran találkoztunk; miután megnősült, francia kispolgár felesége nem szívesen töltötte idejét a „barbárok” között; F. I. elmaradt hát tőlünk; elfranciásodott. (Valamikor a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején, egy nyáron viszontláttam őt a corbeil-essonnes-i strandon. Kicsit elhízott, megkopaszodott. Nem ismert meg; nem akart megismerni; nyolc-tíz éves kislányával a fejesugrást gyakorolták. No, te is jól befürödtél – gondoltam magamban.)

Parancs Jánossal és Sipos Gyulával a párizsi magyar Katolikus Misszió környékén ismerkedtem meg. Akkoriban, közvetlenül ’56 októbere után sokunkban ébredtek vallásos nosztalgiák; emlékszem, hogy a református templomban, könnyeim potyogtak, miközben a gyerekkorból, kamaszkorból jól ismert zsoltárokat énekeltük. A többes szám itt is Boda Attilát jelenti, aki – mint korábban megírtam – diáktársam volt a sárospataki református kollégiumban, de ő hamar föltalálta magát, s nem jött többé istentiszteletre. Ha jól emlékszem, a református templomban ismerkedtünk meg M. J.-ékkel; meghívtak ebédre; tíz évig tartó barátság kezdődött velük, s még néhány gyülekezeti taggal, például Erzsikével, az egykori úriasszonnyal, aki akkor takarítással kereste kenyerét. A gyülekezet legtöbb tagja ’45-ös menekült volt. A ’45-ösöknek nehéz életük volt; a franciák (és más nyugati országok polgárai) ellenségként kezelték őket. Bármi volt is korábban a foglalkozásuk, melósok lettek, s a melóssors Nyugaton sem volt irigylésre méltó. A védettségből a teljes kiszolgáltatottság állapotába kerültek, legalábbis átmenetileg. M. J. például csendőr altisztként menekült Nyugatra. Hogy milyen csendőr volt, azt csak sejteni lehetett egy-két elejtett szavából. Nem szívesen beszélt életének erről a szakaszáról; volt csendőr bajtársa, Bálint, a hullámos hajú parasztgyerek bizonyára többet tudott volna mesélni róla. Mi mindenesetre jószívű, segítőkész, hétköznapi embert ismertünk meg benne. Csinos felesége remekül főzött, akkor nyolc-kilenc éves kislányuk nemcsak szép volt, de okos is, úgyhogy gyakran vendégeskedtünk ott Boda Attilával. A feleség öccse (elnőiesedett, homoszexuális férfi) pincér volt egy híres párizsi étteremben; francia barátjával ő is gyakran megfordult az Etoile környéki elegáns bérház utolsó emeleti cselédszobáiból kialakított parányi, de vendégszerető lakásban. Mindaddig, amíg kölcsönösen kerültük a kényes témákat (politika, szexualitás), jól kijöttünk M. J.-ékkel – egy szép napon azonban bekövetkezett a katasztrófa. K. nagytiszteletű úr felesége meglátogatta M. J.-éket. Az öregedő református lelkész, akit még a háború előtt küldtek Párizsba a protestáns magyarok gyámolítására (s akinek Magyarországon is élt ugyanakkor egy ugyancsak lelkész öccse), taxisofőrként kereste kenyerét (abban az időben hazulról már nem támogatták) – tehát tudomásul vettük, hogy prédikációi egy kaptafára készülnek, „könyörgéseiben” mindig ugyanazt mondja, se ideje, se ereje megújulni. Felesége azonban nemhogy megújulni nem tudott, de hónapról hónapra konzervatívabb lett, s minél rosszabbul ment nekik, annál inkább megjátszotta a magyar úriasszonyt. Tudtuk, hogy az ’56-osokról nagyon rossz a véleménye; úgy tartotta, megfertőzte őket a kommunizmus, különben is, az ő szemében egytől egyig ócska prolik voltunk. Nem is értette, miért jöttünk Nyugatra, bizonyára a könnyebb élet vonzott bennünket, de dolgozni persze nem akarunk, csak élősködünk a franciák és a magyar nemzeti emigráció nyakán.

Férje helyett K.-né látogatta a gyülekezet tagjait; így került M. J.-ékhez is. Nagy reverenciával fogadták; bennünket is bájmosollyal üdvözölt, és kezét kézcsókra nyújtotta. A kézcsók azonban elmaradt. Én is, Attila is kezet fogtunk vele, és visszaültünk a helyünkre. A felségsértés nem maradt megtorlatlanul; egész este a kommunista ifjúságot szidta, akik se Istent, se embert nem ismernek; szemtelenek, neveletlenek, erkölcstelenek stb. Tűkön ültünk. Amikor végre elment, M. J.-ék estek nekünk: mit képzelünk mi, senkiháziak; így elárulni a nemzetet, az emberiséget!

Elmaradtunk hát M. J.-éktől. Alig maradt barátunk vagy akár csak jó ismerősünk a ’45-ös emigráció tagjai között. S az átmeneti megbicsaklás után, amelyet a menekülés traumája okozott, végleg eltávolodtunk a hittől, az egyháztól is. 1961 decemberében a következőket írtam gyerekkori pajtásomnak, Baksa Csabának, aki akkor az Indiana állambeli Hammondban volt református lelkipásztor: „Én már régen a szociális humanizmust vallom vallásomnak, s hiszem hitemnek, de a protestantizmus problémáit rokonszenvező figyelemmel kísérem, holmi fájó nosztalgiával. Azért bánom, hogy Szabó Dezső elemzése ma is éppannyira helytálló s igaz, mint 48 (!) éve volt. Ideírok pár sort: »Vasárnap a zsúfolt templomban 8-900 lélek tátogatott lelki tartalom után. Milyen vigasztalást, milyen irányítást kapnak a modern élet sokféle bolyongásában? És megárad a szokott kálvinista frázisok zuhataga. Hogy milyen nagy fene isten az Úristen, hogy milyen nagy a kiterjesztett erősség, milyen fényes a nap és milyen sötét a sötétség, hogy a szeráfok sem tudnak isten arcába nézni, hogy a tengerben sok a víz – és a rendes bibliai citátumok: zúgó szélnek zendülésében, nagy vagy Uram a nagyokban stb. stb. Ebben az ötszáz méteres moziban tömörítve látom a magyar protestantizmus minden gyökér-betegségét, melyeknek szimptómáit a következőkben összegezhetem: 1. Minden, ami akció, negatív, csak azért is tett a katholicizmus ellen. 2. A leghatártalanabbul általános szavak és mondatok abszolút tartalmatlansága. A magyar protestantizmusnak nincs többé pozitív mondanivalója. 3. Valami bántó ízléstelenség a külső gesztusokban, hangban, mimikában. 4. A modern gondolatok és a katholicizmus szimetrikusan egyforma, sunyi gyűlölete.« (1913)”

Jártunk viszont a Katolikus Misszióba, no nem imádkozni, de azért lelkünk épülésére. Rezek Román bencés pap (civilben Rezek Sándor), Teillhard de Chardin-fordító, művelt, felvilágosult szellemű irodalmár volt, aki szerette és maga köré tudta gyűjteni az ifjúságot. Kezdetben költői ambíciói is voltak; Párizsban 1952-ben jelentette meg Mélyen szállunk című verseskötetét. „Mélyen szállunk: én s az ének. / Éjt virrasztó halk zenének / elég ez a ködbefúlt dal.” A kötetről Alacsonyan repülünk címmel lesújtó kritika jelent meg valamelyik emigráns lapban, és Rezek atya abbahagyta a versírást. Ha voltak is, homoszexuális hajlamait jól uralta. Tudomásom szerint soha semmiféle kétes ügybe nem keveredett. Amikor felettesei – évekkel később – Dél-Amerikába irányították, azt hittük, száműzetésbe küldik, nem tudtuk, hogy a Săo Pauló-i Szent Gellért-kolostor „a brazil metropolis peremén, egy Morumbi nevű városrészben létesült hatalmas épületkomplexum új templomot, rendházat, gimnáziumot, internátust, versenyuszodát és sportpályákat foglal magában. 1931-ben alapították magyar bencések, akik különösen a második világháborút követő években, majd 1956 után mindent elkövettek, hogy virágzó intézménnyé fejlesszék Szent Benedek rendjének és a nyugati magyarságnak e nagy jelentőségű vallási-művelődési központját.” (Borbándi Gyula: A magyar emigráció életrajza 1945–1985. Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadása, Bern, 1985.)

Ezzel együtt biztos vagyok benne, hogy Rezek atya szívesen maradt volna Párizsban, ahol úgy érezte magát, mint hal a szentelt vízben, s ahol már 1948 decemberében megalapította az Ahogy Lehet című irodalmi, világnézeti folyóiratot.

A Katolikus Misszióban találkozni lehetett a párizsi magyar értelmiség színe-javával, s bor mellett eldiskurálni. Rezek páter időről időre előadásokat szervezett, bárki bármilyen témáról beszélhetett; otthonosan és szabadon mozogtunk az egyébként igen szerény plébánián.

Ez persze egész Párizsra állt: rövid idő alatt „magunkévá tettük” a várost; rengeteget sétáltunk, gyalogoltunk; rendszeresen-módszeresen néztük múzeumait, középületeit; látogattuk hangversenytermeit, később színházait, s kezdtük megismerni a környékét, busszal-vonattal megközelíthető kastélyait (Versailles) és erdeit (Fontainebleau).

Madame Marti és csapata – ebből Vilcsinszky Feri mellett Mademoiselle Kesselert kell kiemelni, ezt a deszkavékony, vonzó arcú lányt, akibe sokan szerelmesek voltak. De ő senkinek sem engedett, és később se ment férjhez. 1957-ben éppen csak végzett az „assistant social” iskolán, lelkes volt, mindig lehetett rá számítani – segített nekünk az új, számunkra furcsa élet apró gondjait-bajait megoldani. Ő és Vilcsinszky orvoshoz, fogorvoshoz kísértek el, hivatalos helyekre, fordítóirodákba, ahol egy-két nálunk maradt papírunkat, például személyigazolványunkat vagy szerencsésen kijuttatott, esetleg postán kiküldött iratunkat, például anyakönyvi kivonatunkat franciára fordították. Elirányítottak a Vöröskereszthez használt ruháért, a protestáns segélyszervezethez, a CIMADE-hoz némi zsebpénzért, a katolikus vagy zsidó segélyszervezethez segélyért (takaró, szemüveg, ritka orvosság, könyv stb.). Egy időben (mikor már a tanárképzőbe jártunk, a Sorbonne épületébe) a zsidó menzát látogattuk, a Luxembourg-kert mellett, a rue de Médicis-ben; ez volt a legközelebb. Aki akart, kóser ételeket evett, de ez nem volt kötelező, mint ahogy zsidó imát sem kellett mondani, mint annak idején Kassákéknak európai vándorlásaik során.

Eljött az első nyár, 1957 nyara. Megtudtuk, hogy a menekült magyar diákoknak külön intenzív francia nyelvtanfolyamot szerveznek, júniusban és júliusban, a 16. kerületi rue du Docteur Blanche-ban. Néhány hétig Párizs legelegánsabb, legdrágább kerületébe, az egyik igazi „beau quartier”-ba kellett elmetróznunk, amiből csak az derült ki, hogy mennyivel jobb nekünk a Quartier Latinben… Örültem, amikor augusztusban a Pont-de-Lodi utcába, az Odeon-negyedbe kerültünk át. Nyár végén azután a COPAR, a párizsi egyetemisták segélyszervezete jóvoltából nyaralni mehettünk. Megválaszthattuk azt is, hogy hová: Mentonba, a Riviérára; az Óceán mellé, Arcachon környékére; a breton tengerpartra, az Alpokba stb. Ösztönösen a déli tengerpartot választottam, s csodálatos két vagy három hetet töltöttem barátaimmal egy mentoni kemping bungalójában. Ezek a faházak már akkor, 1957-ben a kényelem minden eszközével fel voltak szerelve: zuhanyozó, teakonyha, nyugágyak – egy pineaerdő kellős közepén, néhány száz méterre a tengertől. Egy akkori fényképen Galló Jutka aranyos barátunkkal és Szakál Imrével nézünk a fényképezőgép lencséjébe, boldogan, elégedetten. Hát hogyne lettünk volna boldogok! Fél évvel, háromnegyed évvel korábban még kopottan, szorongva ültünk a hazai egyetemek és főiskolák rossz levegőjű előadótermeiben, Sztálin- és Rákosi-képek alatt; most pedig a tengerparton nyaralunk, 32 fokos melegben; felettünk kék ég, alattunk kék tenger, körülöttünk a csodálatos Provance, hihetetlenül szép falucskáival, villáival; a tengerpart vitorláskikötőivel, öreg erődítményeivel – s távolban egy fehér vitorla. Ez a könyvcím (mint majd később A század gyermekének vallomása) mindig tudatom peremén volt, nem tudtam (és nem is akartam) megszabadulni tőle; ez a könyvcím, a Katajev-regény címe a tengert jelentette számomra, a napsütötte délvidéket. Beleszerettem ebbe a vidékbe: remek éghajlatába, flórájába, faunájába, hőségtől remegő levegőjébe, szinte megállás nélkül zenélő tücskeibe, a homokos vagy sziklás tengerpartba, az átlátszó, júliusban-augusztusban már 25-26 fokos tengervízbe, a sziklák közt suhanó halakba, a tenger sós ízébe. A Côte de Provence nevű bor ezer fajtájába. A szelekbe, a Mistralba és a Tramontánba, piros cseréptetős házaikba, a Maures-hegység óriásfenyőibe, vörös homokos ösvényeibe, mindenbe, amiből Provance és az Azúr-part összeáll. Még zenei leitmotívot is találtam hozzá, Nino Ferrer francia énekes Dél című sanzonját; szövegét is szeretem, s refrénje („s mindig csak nyáron!”) életem egyik jelszava lett. Tíz-tizenöt felejthetetlen nyarat töltöttem először egyedül, majd Emilienne-nel, később élettársaimmal, barátaimmal a Côte d’Azurön; ma is, mihelyst alkalom adódik, megyek délre; Marseille-be, Antibes-ba, mindenhová, ahol csak barátaim élnek. Az utazás és nyaralás: mindkettő fontos része életemnek. Ha valaha is sajnáltam, hogy nem vagyok jómódú ember, hát ezért volt; pénzes emberként sokkal többet utaztam volna. Az utazás és a nyaralás ugyan két különböző dolog; mégis: ha csak egy mód van rá, összekapcsolom a kettőt. Emilienne-nel Görögországot bejárva Nauplionban nyaraltunk pár napig; ugyanezt csináltuk Olaszországban, Spanyolországban és Portugáliában is. Ilyenkor félretettük az (egyébként igen jól használható) zöld Guide Michelint, és – mint igazi napimádók – süttettük hasunkat a nappal. Balatoni nyaralásaimhoz is szorosan hozzátartozik a Balaton-felvidék bejárása, sőt a Nyugat- és Észak-Dunántúl felfedezése is.

Még jó, hogy elküldtek nyaralni Mentonba, mert a nyári hónapokra nem kaptunk ösztöndíjat. Noteszom feljegyzéseiből kiderül, hogy már 1957 júniusában is dolgoztam néhány hetet. Sok szabad időnk volt; Franciaországban a tavaszi félévnek május végén, június elején vége van, ősszel csak novemberben kezdődik a tanítás.

Egy kellemes kora őszi napon (mint Emilienne egyik leveléből tudom, 1957. szeptember 28-án) Attilával a boulevard St Michel emberforgatagában sétáltunk, amikor két csinos, fiatal lány ment el mellettünk. Utánuk eredtünk, s ügyetlenül udvarolni kezdtünk nekik. „Ügyetlen” udvarlásunk átgondolt stratégiára épült: egyrészt tudtuk, hogy hibákkal spékelt francia nyelvünk a francia lányokat inkább szórakoztatja, tehát gátlástalanul dumáltunk, másrészt azt is belekalkuláltuk, hogy a magyar menekülteket Franciaországban (is) kíváncsisággal vegyes rokonszenv és tisztelet vette akkoriban körül. A két lány megkérdezte, „ki ő és merre van hazája?”, s amikor megtudták, hogy magyarok vagyunk, még barátságosabb arcot vágtak. Ahogy nevetgélve vonultunk a Szajna felé, odaszóltam, magyarul, Attilának: te, nekem a kisebbik jobban tetszik, cseréljünk. Cseréltünk, és ballagtunk tovább. A lányok látták, hogy nem vagyunk teljesen tisztában a francia hétköznapi élet apró rejtelmeivel, tehát megmondták keresztnevüket, s meghívtak bennünket egy pohár borra. Petruska és Emilienne valamikor osztálytársak, most jó barátnők voltak. Mindketten korán kimaradtak az iskolából, s évek óta banktisztviselőkként dolgoztak. Ki-ki hazakísérte újdonsült partnerét, elkértük címüket, s találkozót beszéltünk meg velük. Szerencsénk volt: Petruska és Emilienne éppen unatkoztak, nem volt állandó barátjuk, s arra is kíváncsiak voltak, kifélék ezek a magyar menekültek, akikről annyi rosszat hallottak a kommunista ifjúsági szövetség, a Jeunes Filles de France hatodik kerületi alapszervezetében. Eljöttek hát a randevúra.

1957. október 4-én találkoztam először egyedül Emilienne-nel. Azután szinte mindennap vártam őt bankja, a Morgan Garanty Trust előtt, a Place de la Concorde-on, a világ egyik legszebb terén. (Nekem akkor kétségbevonhatatlanul a világ legszebb tere volt.) Emilienne a hatodik kerületi rue de l’Echaudéban lakott; a közeli Place de Fürstembergen, a világ második legszebb terén is gyakran találkoztunk. Ezt a négyszögletű terecskét Fürstemberg kardinális 1699-ben alakította ki a St-Germain-des-Prés apátság istállóinak, illetve istállóudvarának helyén. Bűbájos hely volt (ma is az!), óriáslevelű paulownia-fáival, fehér üveggömbös utcai lámpáival, lakberendezési üzleteinek szépen kivilágított kirakataival, az egyik sarokban Delacroix egykori műtermével.

Hamar megkedveltük egymást. Kézen fogva jártuk a várost, rengeteget csókolóztunk; gyakran lekéstem az éjjel fél egykor induló utolsó metrót, és gyalog indultam haza a Cité Universitaire-be. Az izzó parázs azonban az első szeretkezés után lobbant lángra, pedig ha visszagondolok, Emilienne nálam ügyetlenebb szeretőt lámpással sem talált volna. Nem csupán tökéletesen tapasztalatlan, hanem éppen beteg is voltam, amikor Emilienne először meglátogatott a Cité Universitaire-ben. Alig két-három héttel első találkozásunk után, október végén, november elején Emilienne-re várva rettenetesen megfáztam; ágyban fekvő beteg lettem. Amikor ezt Emilienne megtudta (telefonáltam neki), azonnal felajánlotta, hogy kijön hozzám. (Talán mondanom sem kell, hogy a kollégium vegyes, fiú- és lánykollégium volt, bárki szabadon jöhetett-mehetett az épületben. Akadt ugyan portás, de rendszerint egyetemisták töltötték be ezt a posztot, akik maguk is vendéget fogadtak. A Maison des Provinces de France-ban a megértés békessége uralkodott.) Attilát megkértem, hogy menjen el moziba (én is voltam már érette vagy háromszor a Champollionban), s izgatottan, hogy azt ne mondjam: rettegve vártam Emilienne-t. S volt is okom a rettegésre: a húszéves, illatos, üde szépség megérkezett, megcsókolt, csicsergett, teát főzött, s amikor azt megittuk, a világ legtermészetesebb módján levetkőzött, s anyaszült meztelenül bebújt mellém az ágyba. Ösztönösen nyúltam utána; kemény, kislányos melle volt, forró combja; s valahogy helyt is álltam; aztán aludtunk; majd felkelt, felöltözött, megcsókolt és elment.

Ezentúl hol Attila ment hetente kétszer-háromszor moziba, hol én, de most már a vetítésekre is cipeltem magammal Emilienne-t. Nem is kellett őt nagyon cipelni, jött magától is: imádta (ma is imádja) a mozit.

1958 elején olyan naptárt vettem a boulevard St Michel-i „Gibert” papírüzletben, amelyhez jó néhány oldalas címtár is tartozott; gyarapodtak az ismerőseim. (Több mint négy évtized elteltével ma is ebben a papír- és könyvkereskedésben vásárolok. Ez a fajta folyamatosság, állandóság, a múlt továbbélése kezdődő nyugati életünk egyik kellemes és elgondolkodtató meglepetése volt. Magyarország megváltói 1949 után ki akarták törölni a múltat az emberek emlékezetéből, s új időszámítást akartak bevezetni. Átkeresztelték az utcákat, megváltoztatták az intézményeket, átírták a történelmet, építettek, de főleg romboltak, s az emberek vágyait is megpróbálták átformálni. Párizsban megilletődötten ittuk kávénkat a rue de Seine-i Procop kávéházban, ahol háromszáz évvel korábban az öreg Moličre itta – akkor új italnak számító – kávéját.) Címtáramban – Emilienne címe és telefonszáma mellett – ott volt már jó néhány párizsi ismerősöm, barátom címe, valamint egyre több hazai cím. Anyámé, Lajos bátyámé – velük szerencsére rendszeresen levelezhettem –, Gaál Incié, Héregi Eszteré, Giczy Jancsié; velük is sikerült felvennem a kapcsolatot. (1958 nyarán írta Giczy Jancsi: „Ti boldogok vagytok. Párizsért irigyetek vagyok. Írjatok róla, írjatok bármit, hiányzik itt az értelmes szó. Írjatok a Szajnáról, a Louvre-ról, s írjátok, hogy szépek-e a Manet képei, mit játszanak a színházak, írjatok, írjatok valami kultúráról!”) Ott volt már a Jöjjetek, a bécsi Magyar Híradó és a Látóhatár címe is; megállás nélkül írtam; és kerestem a közlési lehetőséget.

Anélkül, hogy ennek akkor világos tudatában lettem volna, Emilienne-nel való megismerkedésem idején új életet kezdtem Párizsban. Mintha csak hosszú éveken keresztül erre tartalékoltam volna erőmet, egyre többet szeretkeztünk, s egyre jobban élveztük egymást. A szeretkezést – szeretni kell, de tanulni is ajánlatos. A polgári társadalmakban kuplerájba viszik a fiatalembert, a lányt sehová. Úgy kell neki, ha nem tud élvezni, magára vessen. Tapasztalatból mondom: sokan bizony soha nem tanulnak meg élvezni! Mennyivel bölcsebbek voltak a „primitív” népek! Bronislaw Malinowski lengyel származású angol kultúrantropológus írja le a harmincas–negyvenes években a „vadak” szexuális életét; főműveit franciául olvastam (La sexualité et sa répression dans les sociétés primitives; La vie sexuelle des sauvages du Nord-Ouest de la Mélanésie; magyarul: Baloma, válogatott írások, 1972) – ezekben ismerteti a „nőtlen férfiak háza” (bakumatula) intézményét. Nagyobb kunyhó áll a falu közepén, ahová olyan fiatal férfiak és nők költözhetnek be szexuális életet élni, akik vonzalmat éreznek egymás iránt. Ez a „próbaházasság” azonban nem jelent elkötelezettséget: „akkor válnak el egymástól, amikor jólesik nekik… a bakumatula-kapcsolat nem kényszeríti őket semmiféle legális kapcsolatra”. Hány rossz európai házasságnak lehetne elejét venni, hány házasságot lehetne sikeresen útnak indítani, ha előzőleg a férfi és a nő próbaházasságra léphetne!

Emilienne-nel óriási szerencsém volt: éppúgy szerettem testszagát, szájszagát, mint szőrzetét, haját, bőrét. (Gyakran gondoltam pataki seniorom, Lóbi mondására – amin annak idején rettenetesen megbotránkoztam –: csak akkor vedd el feleségül a lányt, ha szarva is szereted! Igazat mondott! Emilienne-t úgy szerettem, ahogy volt, soha semmi hiányérzetem nem volt vele kapcsolatban. Gyönyörű volt, okos volt, szellemes volt. Hamar kimaradt az iskolából, de nagyvonalú autodidaktát tisztelhettem benne. A világ kulturális fővárosának legrafináltabb negyedében, a hatodik kerületben született és nőtt föl, modern képzőművészeti galériák, könyvesboltok, művészkávéházak között, a híres párizsi képzőművészeti főiskola, a Beaux-Arts tőszomszédságában. (Nem véletlen, hogy első barátainak egyike César volt, a később világhírt szerzett szobrász.)

Magyarországon 1956 előtt a francia nőkkel kapcsolatban az az előítélet dívott, hogy mind csapodár, könnyűvérű, feleségnek alkalmatlan. Miután 25 évig a legharmonikusabb, legjobb házasságban éltem Emilienne Deschamps-nal, ezzel a legtősgyökeresebb, legfranciább párizsi nővel, hadd jelentsem ki becsületszóra, hogy ennek az előítéletnek az égvilágon semmi alapja nincs. A francia nő általában hűséges, odaadó, kitartó feleség, példás családanya, de… – de azért még szabad ember marad, sorsának irányítója. Ami megtéveszt minket, nehézkes, lassan határozó, társadalmi, valláserkölcsi és még ki tudja, milyen bilincsekben vergődő magyarokat, az a francia nő szellemes könnyedsége, természetes önállósága, függetlensége. Ha egy francia lánynak megtetszik egy (francia vagy akármilyen nemzetiségű) fiú, kimutatja vonzalmát, s ha úgy alakul, akár megismerkedésük napján lefekszik vele, természetesen betartva az ilyenkor szokásos óvatossági rendszabályokat. Nyílt, őszinte párbeszéd folyik a fiatalok között; hamar döntenek, nem teketóriáznak. Az én fiatalkoromban Magyarországon – de valószínűleg egész Közép-Európában s talán a germán országokban is – hónapokig-évekig kellett udvarolni, kínlódni, bizonytalankodni-reménykedni, miközben szó sem lehetett testi szerelemről. Mára ez – tapasztalom fiatal barátaim között – Magyarországon is teljesen megváltozott, s a fiatalok úgy élnek, ahogyan élni kell, ahogyan élni érdemes.

1958 őszén beiratkoztam az Ecole Supérieure de Professorat de Français tanárképző főiskolára. Eleinte nem volt könnyű dolgunk: nem tudtunk elég jól franciául, s már vizsgáznunk kellett francia irodalomból, nyelvészetből, fonetikából. Megint csak szerencsém volt: én közvetlen nyelvi módszerrel tanultam meg, szinte anyanyelvi fokon, franciául. Emilienne két nyelves puszi között éveken keresztül türelmesen kijavította hibáimat. Mint a kisgyermek az anyját, apját, a környezetében élő felnőtteket, úgy utánoztam én Emilienne-t mindabban, amit mondott; s az utánzás az egyik legjobb (ha nem a legjobb) nyelvtanulási módszer. S mivel mindenről lehetett vele beszélgetni, vitatkozni, rengeteget beszélgettünk. Szerettünk beszélgetni; ez ma is megmaradt; ez ma is összeköt bennünket.

Egyébként nem sok esélyem volt arra, hogy kétnyelvű legyek. Egyrészt azért – ez szubjektív ok –, mert nem vagyok nyelvtehetség (a nyelvtehetség létezik, találkoztam vele!), másrészt azért, mert pszicho-lingvisztikai törvényszerűség, hogy ha valaki körülbelül huszonkét éves kora után kerül idegen nyelvi környezetbe, az anyanyelvi szinten soha nem fogja megtanulni a nyelvet. A nyelvi kompetencia addigra megszilárdul, s végleges (alap)nyelvet választ.

De maradjunk az 1958-as esztendőnél! Noteszom szerint március 22-én Frankl Péter zongorázott a Salle Gaveau-ban. Március 29–30-án pedig Chartres-ba zarándokoltunk.

A zarándoklat az ókor emberének szimbolikus cselekedete volt: oda vándorolt, ahol a hiedelem szerint az istenség valamilyen módon megnyilatkozott. A zsidók a jeruzsálemi templomba, a görögök a delphoi Apollón-templomba, a dódónéi Zeusz-templomba, a hinduk a benareszi Gangesz-partra, a mohamedánok Mekkába. A kereszténységben is korán, már a 4. században közüggyé válik a zarándoklat. A két leglátogatottabb kegyhely Róma és a nyugat-spanyolországi (galíciai) Santiago de Compostela. Az ide vezető utak úgy hálózzák be a korabeli Európát, mint ma az autóutak. A 11. századtól kezdve százezrek zarándokoltak el a Szent Jakab földi maradványait őrző compostelai székesegyházba, igen távoli országokból is. Az írástudatlan tömegek megtanulták és útközben énekelték azoknak a városoknak a nevét, amelyek pihenőállomások voltak a gyakran több száz kilométeres gyalogúton. E szent helyeken a hatalmas katedrálisokban biztonságban megpihenhettek. A városneveket felsoroló versikékből mára gyermekmondóka lett; a francia kisgyerekek ma is kántálják: „Or-lé-ans, Beau-gen-cy, No-tre Da-me de Pa-ris, Ven-dô-me”. Chartres is ilyen pihenőhely volt a középkorban. A katolikus diákszövetség által szervezett „Pčlerinage de Paris–Chartres” (a középkori compostelai zarándokút maradványa) élt tovább. S persze az idők folyamán önállósította magát: a székesegyház a francia Miasszonyunk-kultusz egyik fontos helye, elsősorban a század elején élt Charles Péguy katolikus költő jóvoltából. 1912 folyamán Péguy kétszer is elzarándokol Chartres-ba, s hosszú versben ünnepli a Szűzanyát (Présentation de la Beauce ŕ Notre-Dame de Chartres). A 96 kilométeres utat a zarándokok kisebb-nagyobb csoportokban, több nap alatt gyalog teszik meg; közben egyházi énekeket énekelnek, hangosan imádkoznak, és Péguy verseit mondogatják. Más vallású vagy nem hívő diákok is szívesen csatlakoznak a tarka menethez, mert kedvelik a spirituális, ám mégis szabad légkört, a csoporthoz tartozás melegségét, a több ezer embert befogadó chartres-i Notre-Dame-székesegyház hangulatát, egyházi zenéjét. Bár egy kirándulás során korábban láttam a csodálatos templomot, a 12. és 13. századi ragyogó üvegablakokat, a 12. századból származó, faragott királykaput, s jól megnéztem magát az épületet is, a kiteljesedett gótika talán legszebb franciaországi példáját, mégis csatlakoztam néhány barátommal a hatalmas sereghez; igaz, csak az utolsó kilométereken (addig vonattal mentünk). Hihetetlen, mennyire vidám, örömteli Franciaországban még a vallás is! A zsibongó embersereg, a húsz-harminc méterenként (csoportonként) mást-mást éneklő hívek kakofóniája: nehéz szavakkal érzékeltetni a chartres-i zarándoklatot körüllengő hangulatot.

Április 2-án Rezek páternél Nyíri Pali tartott előadást, április 16-án Orgonási János egri festőművész barátom és bajtársam kiállításának megnyitójára mentem, április 17-én valamelyik művészmoziban avantgárd filmeket vetítettek, április 25-én a Salle Gaveau-ban Földes Andor zongorázott. Ugyanilyen zsúfolt program várt májusban is: 7-én a Solisti di Roma Vivaldi-hangversenye (Salle Pleyel), 15-én a Théâtre des Nations Falstaff-előadása, 20-án Wilhelm Kempf hangversenye a Salle Pleyelben, 27-én pedig a Philharmonica Hungarica koncertje, ugyancsak a Salle Pleyelben. Ez a 80 tagú zenekar 1957 elején alakult, és Nyugat-Európába menekült magyar zenészekből állt. Vezető karmesterük Rozsnyai Zoltán volt. A zenekar a Bécs melletti Badenben székelt, majd Nyugat-Németországban telepedett le, s a Ruhr-vidéki Marl városának állandó zenekara lett. Első bécsi hangversenyének programja: Haydn: Üstdob-szimfónia, Dvorzsák gordonkaversenye (ezt Starker János játszotta), Bartók Divertimentója és Kodály Galántai táncok. A zenekar tekintélyét növelte, hogy olyan művészekkel dolgozott együtt, mint Yehudi Menuhin, Frankl Péter, Vásáry Tamás, Doráti Antal, Ormándy Jenő.

Most már mindenhova kettesben jártunk Emilienne-nel.

’58 nyarán újra dolgoznunk kellett. Talán Szabó Laci, a színész, a Les gants blancs du diable című film rendezője, jópofa haver ajánlotta, hogy menjünk megint a Côte d’Azurre. Egész pontosan Port-Cros szigetére, ahol a francia katolikus egyház Centre de Rencontres Internationales néven konferencia-központot tart fenn. Feladatunk: férfimunka; elő kell készítenünk a tábort a nyári konferenciára. Festeni, takarítani kell; később majd a konyhán segítünk, felszolgálunk. Ezért a munkáért ingyen nyaralhatunk, s még valami zsebpénzt is kapunk. Hamar megegyeztünk a táborvezető öreg pappal; F. Imre is beszállt. Szabó Laci előrement, hogy a tábor előkészítését, a pap irányításával, haladéktalanul megkezdhesse. Port-Cros az „arany szigetek” (les Îles d’or vagy Îles d’Hyčres) egyike, ma – Porquerolles szigetével együtt – nemzeti park. Ide tartozik Levant szigete is; ennek egyik fele nudista paradicsom, másik fele a francia tengerészet szigorúan őrzött katonai bázisa.

Vonattal mentem Hyčres-ig, siettem a kikötőbe, de már elment az utolsó hajó. Pénz híján egész éjszaka sétáltam a vízparton, majd hajnalban holtfáradtan a nádasban próbáltam aludni. Mondanom sem kell, hogy nem jött álom a szememre: ezernyi apró zaj, zörej, állatszuszogás, röfögés, böfögés hallatszott; hajnalra úgy fáztam, mint a kutya. De valahogy ez is elmúlt; reggel az első hajóval átmentem a szigetre.

A Paradicsomok paradicsomába érkeztem!

A 2 x 4,5 kilométeres sziget magántulajdon; pár száz méter aszfaltozott útja van, a kikötőnél; minden távolabbi pontjára árnyas gyalogutak vezetnek. A 197 méter magas, meredek dombtetőn fellegvár, a Fort de l’Eminence, régi kalózfészek, melyet későbbi tulajdonosai lakhatóvá tettek. Erődrendszer is tartozik hozzá: ezt a második világháború idején a németek építették, hogy – hálótermekben – körülbelül egy századnyi katonát el tudjanak helyezni. Mi az egyik, úgy-ahogy rendbe hozott hálóteremben aludtunk; éjjel mérges skorpiókra vadásztunk, de nappal a kilátás, a ragyogó idő, a homokos tengerpart, a kék öböl mindenért kárpótolt. A bozóttal benőtt várárokban nagy, lapos köveket kerestünk, felcipeltük a várba, hogy gyalogutat építsünk. Napközben meghajtott bennünket az öreg pap; egyszer az árokban hatalmas kígyó csúszott-mászott el mellettem; Laci sápadtan remegett; én észre se vettem. Este bőséges vacsorát kaptunk – az öreg se tőlünk, se magától nem sajnálta a bort –, Laci elővette gitárját, és énekelt. Főleg a Georges Brassens-dalokat kedvelte; az egyik, a Petit cheval blanc ma is kedvencem. Ültünk a meleg, május végi éjszakában (húsz-huszonkét fok lehetett), néztük a csillagos eget, a gyöngyfüzérként csillogó parti fényeket, és hallgattuk a tenger mormolását, Laci kellemes, halk énekét. Mondogattam magamban Kosztolányi versét: Most harminckét éves vagyok. / Nyár van. / Lehet, hogy tán ez, amire / vártam. S még nem voltam harminckét éves, még csak huszonnégy éves voltam. Életem legboldogabb nyara várt rám.

Alig néhány napja voltunk a szigeten, amikor Szabó Laci komor arccal sietett át a várból a hálóhelyünkre.

– Gyere, Palikám, itthagyjuk ezt a kurva vén buzit!

– Meg vagy őrülve?! Innen elmenni? Nincs egy fillérünk se, most kezdtünk dolgozni, s máris menni akarsz?

– Mióta megérkeztem, nem hagy békén, le akar velem feküdni. Azt hittem, ha többen leszünk, leszáll rólam. De ma is behívott a szobájába, s lerohant. Megmondtam neki, hogy szó sem lehet szeretkezésről. Összevesztünk. A végén azt mondta: akkor menjek a fenébe. Ha akarsz, itt maradhatsz, egyedül a vénemberrel… (F. Imrét és még néhány társunkat későbbre vártuk.)

Vérző szívvel pakoltam. Leballagtunk a kikötőbe. A pap nem búcsúzott el, ki sem dugta orrát a szobájából. Egy fillér fizetést sem kaptunk.

Az előző napokon már többször kihajóztunk a szárazföldre, ezt-azt vásárolni. Ingyen utaztunk. Most is azt mondtuk, a pap megbízásából megyünk a partra. A kapitány a szemünkbe röhögött: az atya letelefonált a kikötőbe, hogy kirúgott bennünket. Fizetni kell! Így odaadtuk utolsó filléreinket is. Ott álltunk Hyčres-ben, a tengerparton, és fogalmunk sem volt, mihez kezdjünk. Szabó Laci végül döntött: autóstoppal elindul, végig a parton, Olaszország felé. Van egy-két ismerőse Nizzában, majd csak kisegítik. Hívott, de nem volt kedvem az ismeretlennek nekivágni. Vissza Párizsba! – ott legalább szobám van a Cité Universitaire-ben. Elbúcsúztunk; Laci kiállt az országútra stoppolni, én baktattam az állomásra, s felszöktem a dél körül induló gyorsvonatra. Talán említettem, akkoriban nem volt kalauz a francia vonatokon; az állomás épületében, a kijáratnál ellenőrizték a menetjegyeket.

Emilienne láthatóan megörült: nehezen engedett el (de hát dolgoznom kellett), nem akart egész nyáron egyedül maradni. S mint egy Port-Cros-ba küldött leveléből kiderül, nem értette magatartásomat (féltékenykedésemet). Párizsban azonnal munkát kerestem, s úgy emlékszem, találtam is valamit; persze hasonlíthatatlanul kellemetlenebbet, mint a Port-Cros-i munka volt, de valamivel jobbat, mint 1957-ben. (1957 nyarán F. Imrével egy óriási disznóvágóhídon dolgoztunk vagy két hetet, rettentő hőségben, bűzben. Undorító munka volt, de muszájból helytálltunk. Ebből az élményből született Konzervgyárban című novellám, amely Malacok mennyországa címmel jelent meg az Új Látóhatár 1960. július–augusztusi számában.)

Emilienne-nel sülve-főve együtt voltunk, szinte ott lakott nálam a Cité Universitaire-ben, ahol – végre! – egyágyas szobát kaptam, és ez nagy kitüntetésnek számított. Emilienne – öccsével és szüleivel – a hatodik kerületi rue de l’Echaudé 6. szám alatt élt, egy szoba-konyhás lakásban, fürdőszoba nélkül, WC a folyosón. Szülei tisztességes szegény emberek voltak. Édesapja aranykezű könyvkötőmester, akiben soha nem volt elég bátorság, hogy önálló vállalkozásba kezdjen. Szerény bérért dolgozott a rue Viscontiban, két lépésre a lakásuktól, egy apró könyvkötőműhelyben. Rábízták például azokat a könyveket, amelyeket a Bibliothčque Nationale-ból, a francia nemzeti könyvtárból hoztak, restaurálásra és beköttetni. A rue Visconti – nevét egy milánói hercegi családról kapta – Párizs egyik legrégibb és legkeskenyebb utcája. A 16. században „kis Genf”-nek hívták, mert főleg protestánsok lakták. Például Bernard Palissy, író és keramikus, a mai napig utánzott égetett-mázas (fajansz-) edények alkotója. Vagy Jean Racine, a franciák nemzeti drámaírója, aki a 24. szám alatt halt meg, 1699-ben. A 17. szám alatt volt Balzac nyomdája, mely hamar tönkrement. Delacroix-nak pedig 1836–1844 között műterme volt a rue Viscontiban.

A rue de l’Echaudé (többek között egy kerek, középen bemélyedő francia sütemény neve) szintén keskeny, pici utca, középkori házakkal. A munkásnegyedből művésznegyeddé előrukkoló „quartier” lakói mára szépen kibontották a mennyezeti gerendákat, a befalazott kandallót; zuhanyozót, vécét építettek, egymás mellett lévő pici lakásokat nyitottak össze – szóval otthonossá formálták ezeket a középkori házakat. A Deschamps család – attól tartva, hogy ha modernizálják a lakást, felemelik az egyébként rendkívül alacsony lakbért, megelégedett azzal, ami volt. Négyen laktak az összesen harminc-harmincöt négyzetméteres lakásban. A folyosón, néhány lépcsőfokkal lejjebb volt található a „talpramagyar”, vagyis a kagyló nélküli állóvécé, melyet négy család használt. A lakásban nem volt központi fűtés, se meleg víz, csak egy porcelán mosdókagyló-mosogató, hideg vizes csappal. Olajkályhával fűtöttek, gáztűzhelyen főztek. Leendő feleségem kamaszlány korában külön „szobát” kapott a tetőtérben; a falak gipszlapokból, furnérlemezből készültek, fűteni nem lehetett, s a szobának egyetlen tetőablaka volt, amelyet a franciák „vasistas”-nak (was ist das) becéznek.

Emilienne minél előbb el akart innen kerülni; szülei is bátorították: menjen már férjhez. Férjjelöltet is találtak neki: egy ismerős auvergne-i család jól kereső (vadászpilóta) sarja volt a kiválasztott, aki szíves-örömest elvette volna a filigrán, nagyon csinos Emilienne-t. Így az „ingyen nyaralás kecskéje” is megmaradt volna, és „káposztát is lehetett volna termelni” a tűzhányók tövében, a román kori templomáról híres Brioude-ban. Mimi azonban engem szeretett, s mivel életrevalóbb volt a Traviata hősnőjénél, egy forró éjszaka után hidegen nekem szegezte a kérdést: mikor óhajtom feleségül venni őt? Mihelyt végzek az egyetemen, válaszoltam; két-három év múlva a feleségem leszel, mon amour… Erről azonban Emilienne hallani sem akart; neki elege van a rue de l’Echaudéból („chat échaudé craint l’eau froide”, a leforrázott macska a hideg víztől is fél, tartja a francia közmondás); mindenből elege van, szabadulni akar a szüleitől; ha én félek a közös élettől, pakol és megy Auvergne-be, nyaralni.

Kétségbeestem, rosszkor jött az ultimátum. Még egy éve sincs, hogy elkezdtem a normális szexuális életet (Emilienne-nel); jól belejöttem. Kiderült, hogy boldoggá tudok tenni egy nőt; nem vagyok önző, nem egyedül rohanok a boldogságba, hanem fokról fokra, önmagamat visszatartva, partneremet lassan fölizgatva, vele együtt szeretek eljutni a beteljesedésig, az élet legszebb eseményéig. Már akkor egyetértettem Casanovával (akit még csak nem is olvastam): „nemcsak hogy nem tartom csekélységnek ezeket a dolgokat, hanem ellenkezőleg: minden bánatom csak az, hogy nem folytathatom halálomig azt, amit életemben a legfontosabbnak tartottam”. Később is, amikor már Casanovát, Sade-ot és természetesen Freudot is végigolvastam, elgondolkodtatott, hogy az átlagember mennyire szégyelli testiségét, szexuális életét, s mindent elkövet, hogy az erotikát, a szexualitást mellékes, másodlagos dolognak tüntesse fel. Ritka ember, aki berzenkedés nélkül elfogadja Freud tételét (kissé leegyszerűsítve mondom): életünkben a szexualitásnak, a nemi ösztönöknek (a libidónak) kitüntetett szerepe van. Mindnyájan Erósznak hódolunk. Én végtelenül szerettem Emilienne kőkemény mellét, narancsgerezd száját, vékony karját, telt combját, formás fenekét, nyíló amarilliszét; minden lucskát, mocskát, menstruációját; szerettem azt is, hogy gátlástalanul szeret. Minden szeretkezés után felszabadultnak éreztem magam, elfelejtettem a maszturbációt, a szégyent, a gátlásokat. Azt mondják, az ember holtáig kitart első szerelme mellett, különösen akkor, ha az boldog, beteljesült szerelem volt. Éreztem ezt a kötődést; féltékeny voltam Emilienne-re; ha csak ránézett valakire, már szökőárként tört rám a féltékenység, a bánat, a méreg és az önsajnálat; rontottam volna rá a vetélytársra, aki el akarta rabolni azt, ami az enyém. Amihez az életemnél is jobban ragaszkodtam.

Ugyanakkor belém nyilallt a fájdalom: épp most kötelezzem el magam egy nő mellett, amikor végre felszabadultam? amikor végre egyágyas szobám van a Cité Universitaire-ben?! Éreztem, hogy változatos nemi tapasztalatra vágyom; tudtam, hogy addig úgysem nyugszom, amíg ezt a széles tapasztalatot meg nem szerzem. Már akkor azt gondoltam, hogy mindazt, amit az ember a női nemben keres, egy nőben nem találja meg. (Ez természetesen fordítva is igaz: a nőt is több férfi tudja maximálisan boldoggá tenni.) Párizsban vagyok, megélhetésem biztosítva, kezdek tűrhetően beszélni franciául, nyugodtan tanulhatok. Végre-valahára minden ütőkártya a kezemben, s most mondjak le a változatosságról, a gyönyör feléről?

Az is foglalkoztatott, miként fogom összeegyeztetni az írást és a házaséletet. Kizárólag akkor tudtam írni, ha egyedül voltam; nemcsak a szobában, hanem a lakásban; ha csend volt körülöttem s teljes nyugalom; ha szellő se rebbent. (Ez ma is így van.) Mi lesz, ha időm nagy részét egy izgő-mozgó, beszédes feleséggel kell megosztanom? Emilienne egyelőre dolgozik; de ha gyerekünk lesz?! Attól a fenyegető veszélytől, hogy a szomszéd helyiségben egy csecsemő sír, akit nekem kell megvigasztalnom, tisztába tennem és felnevelnem, páni félelem fogott el. Ma is emlékszem a jelenetre: könnyű, nyári szerelésben ülök a rue de l’Echaudé-ban, a járda szélén, kezembe temetem az arcomat, lelki szemeimmel előre látom a katasztrófát, potyognak a könnyeim. Emilienne felettem áll, mint egy kardos angyal, és kiűz engem a mézédes paradicsomból.

*

1958. augusztus 30-án házasodtunk össze a 6. kerületi Városházán, a St Sulpice téren. (Egyházi esküvőt nem tartottunk.) Emilienne tanúja egyik kolléganője volt (ilyenkor a franciák még nyaralnak), az enyém Szakál Imre. Összeházasodtunk, egy héttel huszonnegyedik születésnapom után, tizenegy nappal Emilienne huszonegyedik születésnapja előtt. Emilienne szüleivel és a tanúkkal beültünk egy kávéházba, és ittunk a fiatal pár egészségére.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben