×

Az angyal száll, de az elejtett verssor már a földön marad

Orbán Ottó halálára

Tőzsér Árpád

2002 // 06
Meghalt Orbán Ottó, Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas költő.

Az Orbán-költészet egyszerre klasszikus, romantikus, modern, utómodern és posztmodern. Költőjét nem lehetett besorolni, de a provokáló Orbán-versek hegynyi tömegét-súlyát kikerülni sem lehetett. A posztmodern irodalomtudomány doktorai ezért úgy kezelték a költőt, mint ahogy a bocsánatos bűnben leledzőt szokták: értékeit elismerjük, de…

Orbán Ottó kemény, akarat-súlyos, drámai, férfias verseihez nem érhet föl semmiféle „de” gáncsa.

Jeles költő-irodalomtörténészünk írta anno a jeles költőnőnk versei kapcsán: „… a nők birtokba veszik a József Attila és Pilinszky után ránk maradt gazdátlan világot… berendezkednek a hontalanságban, elfogadva az elfogadhatatlant: az örök-hétköznap tragikumát”. Szerintem a mai feminin, akarathiányos magyar költészetet túlnyomórészt férfiak írják.

Orbán Ottó a kevés, de éppen ezért rendkívüli értékkel bíró kivételhez tartozott. Lírai énje, férfias voluntasa, mohó élni, megismerni akarása nem tudta elfogadni az elfogadhatatlant, nem tudott berendezkedni az örök-hétköznap tragikumában. Ahogy ő maga írta: elméje „koponyacsontja őrült reccsenései” közepett „magába akarta fogadni a nálánál nagyobbat”; de versnyelvén érvényesen ki lehetett mondani az ember kisszerűségét, akarattalanságát, a világ gazdátlanságát, a kozmikus hontalanságot is.

S mennyi mindent ki lehetett még mondani! Például az E = m x c˛ csillagfolyóját; Machiavellit és kampányfőnökét, akik Isten és a közerkölcs nevében ölnek; az udvaroncot, aki megbízhatóan intéz válópört, birtokvesztést, akasztást, s bukásában a más fenekétől szaros szájjal zokog; szerelmünket (a nemzetet?), akit mindennap jól megtépünk, aztán kiküldjük a sarokra, hogy összekoldulja a mindennapi mítoszra valót; a férfi daliás farkát a vázaképen, amely immár négyezer éve áll; a császárszagú, vérszagú, kocsmaszagú Közép-Európát; a Belvárosi kávéházat, amelynek rossz kérdésére (népi vagy urbánus?!) a jó válasz csak a választás megtagadása lehet; a telexgépek elektromos közhelyeit; korunk hősét, az öncsalásban edzett állampolgárt; a népdalt, amelynek kötetei a könyvespolcunkon közvetlen a biblia mellett állnak; s magát a költészetet is, sőt azt mindenekelőtt: a verset, ami annyi, mint puszta kézzel nyúlni át egy tömör téglafalon.

Nincs még egy jelenkori magyar költő, aki annyi verset írt volna magáról a versről, a költőkről, a költészetről, mint Orbán Ottó. S olyan sincs, aki az ő verseinek a söprő erejével, korérvényével állította volna, hogy a költészet a lehetetlen műfaja, a mérhetetlen mérésének a műszere.

S itt meg kell állnunk egy pillanatra.

Még nem tudjuk pontosan, hogyan történt, de tény, hogy a huszadik század második felében az irodalomtudósoknak (a filozófusok hathatós ihletésében) sikerült elhitetniük a költőkkel, hogy a nyelv határa a versben is a világ határa, s hogy amiről nem lehet beszélni, arról a versben is hallgatni kell. Igaz, az új államosításnak, e kicsinyes irodalmi téeszesítésnek néhányan, sőt sokan ellenálltak és ellenállnak, de az ellenállásból ma is érvényes versnyelvet kovácsolnia szinte csak Orbán Ottónak sikerült.

(Ezt az utolsó mondatomat újraolvasom: Igaz, az új államosításnak… Erőtlen, sőt igaztalan mondat: Orbán Ottó költészetében ennél sokkal többről van szó.)

Orbán Ottó költészete többek között Shelley, Hölderlin és Thomas Mann fölülírása, az Orbán-vers „A költők a világ törvényhozói”-, a „Költők által épül csak maradandó”-, az „elbeszélés szelleme előtt élünk”-féle irodalomtörténeti axiómák mai poétikai akkreditációja. Valahogy úgy, ahogy Kertész Imre ír egy esszéjében az elbeszélés-szellemről, a mítosz-maradandóságról, a költészet-törvényről: „Megkockáztatok egy vakmerő kijelentést: egy bizonyos értelemben és egy bizonyos síkon kizárólag az elbeszélés szelleme kedvéért élünk, ez a mindanynyiunk szívében-fejében szakadatlanul formálódó szellem foglalta el isten szellemileg kitapinthatatlan helyét; ez a képletes tekintet, amit magunkon érzünk s mindent e szellem fényében teszünk vagy nem teszünk.”

Orbán Ottó a költészet tekintete előtt élte le életét, s abból a felismerésből csinált mai versnyelvet és nagy költészetet, hogy a vers „tekintete” az a valami, az a kozmikus-emberi törvény, amely ellen a költő maga sohasem véthet, mert akkor – ahogy megint csak Kertész Imre írja – „a műve igazolhatatlan, vagyis egyszerűen rossz lesz”. Igen, a most eltávozott, a valóságosan is „kozmikus gavallérrá” lett költő az életében mintha valami olyasmit sejtett volna meg, hogy a filozófia által a küszöbre kitett metafizikát talán majd éppen a vers találja meg s hozza vissza (valamiféle emberi-költői pólyában).

Az évek óta nagybeteg Orbán Ottó egy héttel a halála előtt még verset adott a Népszabadságnak, talán az volt az utolsó verse.

A vers megjelent. A költészet halálos kockázatáról, a költő saját betegségéről és a Halálról szól: „Versünk ha vers egy tigris bajuszát cibálja / Másképp írni nem érdemes / Látom hogy a sár bugyborgó torka nyeli el az élőt / Képzeletem mégis az égre les // Mert eszelős remény éltet Halál hol a hatalmad / Ha holnap erre száll egy angyal / Elejt egy verssort én meg fölkapom / S írom tovább bőven keringő vértől tiszta aggyal”.

Az angyal száll, de az elejtett verssor már a földön marad. A költő nem kapja föl, nem írja tovább.

Hatvanhat éves volt.

Pozsony, 2002. május 30.


Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben