×

Rácpácegresi mirákulum

Lázár Ervin: Az asszony

Alföldy Jenő

2002 // 05
Rácegres! – mondták a szomszéd pusztaiak irigykedve –, ott még van összetartás! Valóban lappangott még valami összetartás, a cselédek nem változtak annyit, mint a többi birtokon. Az alsó rétegben, a béresek között nem akadt annyi árulkodó, mint másutt. (…) Az odacsöppent gazdatisztek alig kikutatható akadályokba botlottak, utolsó romjaiban az ősi pusztai alkotmánynak.

Illyés Gyula: Puszták népe

Az igazi novella elevenünkbe vág, megrendít és elgondolkoztat. Kicsiny ablakot nyit, melyen át az életre pillanthatunk. A novellának sajátos világa van, amelyben csodálatosak a mindennapi emberek és események, s maguktól értetődnek a rendkívüli dolgok – könnyen hihető a csoda. A novella elképeszt a galádság alattomos és végletes formáival. És reményt kelt bennünk, hogy a gonosz túlereje is legyőzhető.

A novella hír, újság. Arról tudósít, amiről érdemes az olvasónak tudomást szereznie. Közhírré teszi, ha valami érdemleges dolog történik. Veszélyek, ármányok, kísértések, varázslatok. Bujdosás, üldözöttek rejtegetése, kockázat, statárium. És megmenekülés, amely a közösen fellépő, közösséggé szerveződő sokaságnak üdvösséget hoz. A novella ilyen esetben jó hír: evangélium. Lázár Ervin novellájára, Az asszonyra, úgy érzem, illik ez a hevenyészett meghatározás.

Csillagmajor című, szociográfiát, emlékezést és mesét egyesítő kötetében jelent meg Lázár Ervinnek egy csokorra való novellája azokból, amelyekben szülőhelye, Rácegrespuszta és környéke közszájon forgó, gyerekként hallott legendáit dolgozta fel. Megtoldva persze saját írói képzeletével, formáló műveletével. A szerző játékosan Rácpácegrespusztának nevezi szülőhelyét. A játszi névválasztás arra – vagy arra is – utal, hogy van Alsó- és Felsőrácegrespuszta. Hazánk majd minden kisebb és nagyobb települése alsó- és felsősorra tagolódik. A névösszevonás jelzi, hogy az író számára mindkettő egyformán fontos. Nem tűri a „felsősoriak” lenéző pillantását, és szeretné eloszlatni az „alsósoriak” kisebbrendűségi érzését.

Rácegrespuszta Illyés Gyula híres szociográfiája, a Puszták népe színhelye is. Az írónak meg kellett küzdenie Illyés roppant árnyával is, nem csak elemi vonzerejével. Az óriás egy ideig talán félelemmel töltötte el, de aztán egyszer csak megérezte: fölemeli a magasba, mint az óriásról szóló novellában a táj a gyermeket. Igaz, később született, mint mikor a Puszták népe megjelent, s az Illyés által megírt nemzedék többszörösen cserélődött – Lázár mégsem léphetett könnyű szívvel ugyanabba a folyóba. Nem ő az egyetlen, aki elől „elírták” a szülőföldet. Csoóri Sándor arról a Zámolyról írt számos verset, esszét, memoárt, mely Csanádi Imrét adta a magyar irodalomnak; Ágh István előtt pedig nemcsak Iszkázt és vidékét, még a családot is felejthetetlen költeményekbe foglalta Nagy László. Ágh, Csoóri, Lázár: a szellemi „előjog” birtokosai után mindhárman megtalálták a másféle élményanyagot és azt a saját látásmódot, amelynek köszönhetően kiviláglott: ugyanaz a forrás mennyire más lesz, ha nem az édes- vagy mostohabáty, hanem az öcs merít belőle.

A Csillagmajor mesés novellái egyként olyan világot idéznek föl a múltból, amely az író gyermekkorában még őrizte a régi vágású falusi, pusztai közösségek vonásait. A zárt közösségek gyakori, paradox tulajdonsága, hogy egyben nyitottak is. Nincs bennük idegengyűlölet. Bizalommal fogadják az idegent, ha bizalommal közeledik hozzájuk. Kivetik, kiutálják viszont magukból a sanda szándékkal beékelődőt, a megkörnyékezőt. A hódítani akaró, idegen érdekek kinyújtott csápját. A félelemkeltéssel bomlasztót, a féltett értékek, hagyományok megcsúfolóját. Az ilyen könnyen megkaphatja a jöttment jelzőt. Nem biztos, hogy szervezett, de spontánul is egységes ellenállásba ütközik, mely nevetségessé teszi és megszégyeníti.

A novella néhány mondatban így summázható:

Karácsony felé egy szép asszony tűnik fel Rácpácegrespusztán pólyás kisfiával. Üldözik, s azt is megbüntetik, aki segít rajta. A pusztaiak készségesen fogadják, s vigyáznak, nehogy megneszelje jöttét a nem tudni, honnét szalasztott Bederik Duri, akitől félni kell.

Megérkeznek a katonák, Bederik Duri kalauzolja őket. A tiszt kihirdeti, hogy egy nőt keresnek csecsemővel. Fejével játszik, aki tud róla, de nem jelenti. A pusztaiak rejtekutakon menekítik az üldözők elől az anyát és gyerekét. Eljövetelüktől – tán adventtől – karácsonyestig minden házban megfordulnak. Ekkor szekérre ülteti őket az elbeszélő apja, hogy biztos helyre vigye őket. Bederik Duri lesben áll a határban. Amikor előugrik a sötétből, az apa a lovak közé csap, de az asszony köpenye az áruló kezében marad. Viszi a „bűnjelt” a katonáknak. A szökevényeket egy másik kocsi várja, eltűnnek az éjszakában.

Másnap lánctalpas monstrum és egész hadsereg jelenik meg a pusztán. Elöl Bederik Duri lobogtatja zsákmányát, a köpenyt. A pusztaiak menekülnének, de a kör bezárul. Nincs már menekvés, érzik, hogy pillanatok múlva kő kövön nem marad Rácpácegresből.

Ekkor történik meg a csoda. Láthatatlanná változnak a házak, emberek. A tiszt azt hiszi, lóvá tették. Bottal támad Bederik Durira. A had elvonul, a puszta népe kórusban neveti ki – a rácegresi kollégával mondva – a csúffá tett „magánszorgalmú kutyát”.

*

Helybeli mesékből, pletykákból, legendákból táplálkoznak a Csillagmajor novellái. A szórakoztató, hellyel-közzel babonás szóbeszédek a népköltészet módján születtek és formálódtak a pusztaiak között. A Csillagmajor előképei, úgy vélem, főleg Mikszáth nevezetes elbeszélései, A jó palócok és a Tót atyafiak vagy az ezeknek mintát adó külföldi művek. Például a francia Daudet Levelek a malomból című novellafüzére.

Jókora leszűkítés volna mégis, ha csupán a romantikus és a realisztikus széppróza határán keletkezett 19. századi művekben keresnénk Lázár novelláinak előképeit, a szellemi családfa ágait. Az igazi rokonságot az ősforrásban: a ködbe vesző, nagyrészt íratlanul maradt néphagyományban érdemes keresnünk. A folklórhatásból következik Lázár novelláinak az a sajátossága, hogy a szociografikus hűséggel megrajzolt alakok, környezeti elemek, történetek és jelenetek legtöbbjét átszínezi a csodás jelleg. Részben vagy egészben igaz történetek – a rácegresi öregek emlékezetében és azt megtoldó álmaiban mindenképpen „megtörtént” esetek – lényegülnek át mesékké úgy, ahogy az írói látomás és indulat rendeli.

Jó helyen sejthetjük az ősforrást ott is, ahol a műköltészet legrégibb alkotásai keletkeztek: például a trójai háború tényeit isteni csodatételekkel benépesítő homéroszi eposzokban. Ott, ahol a tények mondává, legendává, mítosszá párolódnak. Az Iliászban vannak jelen láthatatlanul a háborúba avatkozó istenek. A kortársi világirodalom alkotásait se tévesszük szem elől, például a dél-amerikai prózát. Az asszony című Lázár-novella esetében kiváltképpen García Márquez némelyik polgárháborús története ötlik fel az olvasó emlékezetében. Hiszen ott is gyakran a megszálló s a néma ellenállást kegyetlenül megtorló katonák keresnek bujkálókat. És ott is égi jelenések tűnnek föl, például a világirodalom egyik legcsodásabb – szerintem nem szürrealista, hanem mágikus-realista – novellájában, az Öregúr hatalmas szárnyakkal címűben, amely nyitva hagyja a kérdést, hogy egy részeges, vén hajótörött látomásával állunk-e szemben, amely valami közös ihlet titokzatos működése folytán átszáll az őt befogadó és ápolgató sokaságra, vagy csakugyan egy elkárhozott angyal csöppent az égből a földre. Ebben a novellában vibrál még úgy a levegő, mint Lázár Ervinében: a káprázat itt is realitással párosul, mint Petőfi tágas látómezejében a délibábos ég meg a Kiskunság. És mint a Csillagmajor legtöbb történetében. Sőt, Lázár egyéb írásaiban is, amelyekben észrevétlenül szakadunk el a valóságtól – azazhogy egy pillanatig sem a valóságtól szakadunk el, csupán a föld vonzereje szűnik meg, csupán a taxi emelkedik el a földtől a Ferihegyi úton, s mindössze lelkünk eleddig ismeretlen fele ölt alakot ijesztően egy fehér tigrisben.

Az asszony című novella egyike azoknak a műveknek, amelyek a legszebben viszik végbe az átlényegítést realitás és irrealitás között és viszont. Ám ugyanakkor – Lázár Ervin elbeszéléseinek sorában ez egyelőre ritkaság – a mű részben bibliai, részben történelmi ihletésű. Jelentős irodalmi, művelődéstörténeti holdudvara, széles asszociációs mezeje van.

Anya és gyermeke néhány héttel karácsony előtt érkezik a pusztaiakhoz. „A sötétségből jött elő”, és „nem tudni, merről jött”: rejtelmessége eddig még egybesimul a realitással. „Gyanút” akkor fogunk, amikor már azt is tudjuk, hogy „nagyon szép asszony”, hogy beszédesen „bölcs nevetésű” csecsemőt hozott karjában, és „furcsa, aranyszegélyű, világos köpenye van”. Mintha a falusi házbelsők olajnyomatai vagy a templomi festmények, festett szobrok elevenedtek volna meg. A rendszerint arannyal szegett, világos palástban ábrázolt, „nagyon szép” Szent Szűz a kis Jézussal. Mindez azonban úgy ötlik tudatunkba, hogy egy pillanatig sem érezzük megbomlani a történet valószerűségét. Hűvös, tiszta illat lengi be a váratlanul érkező asszonyt, pedig ilyesmiről egy szót sem ejt a szavakkal takarékos író.

Ami ettől kezdve történik, az a magyar történelem legperzselőbb és legfagyasztóbb időszakaira utal. A mű szimbolikája kiegészíti az Újszövetség képzetkörét (a szent Család menekülését Betlehemből) a huszadik századi magyar történelem reminiszcenciáival. Hozzáteszem: a világnak számos helyén, akár napjainkban a maguk helyzetére ismerhetnének a háborúval sújtott emberek Albániától a Szentföldig, Csecsenföldtől Afganisztánig.

Az író életrajzi adatait véve figyelembe (Lázár 1937-ben született), elsősorban 1944-es vagy 1956-os képzetek idéződnek föl bennünk. A „terepszínű dzsip” is erre utal. Ám ezzel még nem meríthető ki retteneteiben a történelmi Pandora-szelence. Bőségesek a változatok egy témára, a zsarnokság témájára. Ki-ki a maga érzékenysége szerint válogathat a kínálatban. Menekültek az országból 1918 végén azok, akiket feketelistára tett a kommün. Földönfutókká lettek a vörösök is, 1919 második felében őket keresték halálra a fehérek. (A költészetben a többi közt Illyés Ifjúság című elbeszélő költeménye és a költő utolsó, emlékiratszerű prózai műve, a Beatrice apródjai világosítja fel erről azokat, akik mostanában nem mindenre emlékeznek szívesen.) 1944-ben a náci megszállás és a nyilas uralom üldözöttei kerestek kiutat a pokolból. Utolsó óráiban, karácsonytájt tombolt legveszettebbül a terror, ahol tartott még a bábkormány „pünkösdinek” csak a jó ízlés árán mondható királysága. A különböző okokból üldözöttek egymást érték a búvóhelyeken. Zsidók, katonaszökevények, erdélyi, felvidéki, délvidéki menekültek. Nem sokkal később kitelepítésre ítélt svábok próbáltak szökni a könyörtelen törvénykezés elől. Rákosi diktatúrája idején deportált polgárok tíz- és tízezreit toloncolták kényszerlakhelyre, a kifosztott, csontig lepusztított hazai tanyákra. Ezrek és ezrek próbálkoztak életüket kockáztatva disszidálással a zöld határon – dacolva határőrséggel, aknazárral, drótkerítéssel s a megtorlással. A forradalom idején újabb tízezrek kerekedtek föl, hogy a megnyílt határt átlépve a szabadabb világban próbáljanak szerencsét. A későbbi években, évtizedekben további tömegek hagyták el az országot, vagy nem tértek vissza külföldi útjukról. Számosan a határ menti települések lakóitól kértek és kaptak segítséget az illegális határátlépéshez. A nyugat-dunántúli falvak, puszták lakói közt sok „magyar Pimpernel” akadt, aki cinkosságot és közös kockázatot vállalt a szökevényekkel.

Bujdosó nép a magyar – fejtegette A vándor és a bujdosó című esszéjében a harmincas évek közepe felé Prohászka Lajos. Nem sejthette, hogy szavainak mekkora súlya lesz egy évtized leforgása múlva és később, s mennyire igazolják őt majdani tények, művek. A történelem nemcsak igazolta szavait, hanem rájuk is licitált. Nem csoda, hogy írása hosszú évtizedekre a tiltott művek listájára került, nemcsak szellemtörténeti beállítottságáért, hanem vádló, látnoki tartalmáért.

„Piros csizmám nyomát hóval lepi be a tél”, mondja a bujdosódal, de a bujdosók „nyoma” irodalmunkban megmaradt. Megjelennek a peregrinus írók műveiben – példázva, hogy nálunk még a „vándor” is „bujdosó” –, majd Bethlen Miklós, Rákóczi, Mikes írásaiban, szegénylegények és kurucok énekeiben, a tágabban vett népköltészetben. „Már meguntam a járkálást, / A járkálást, a bujdosást.” A bujdosás, bujdokolás mint kulcsszó – az újabban teret hódító üldöztetéssel együtt – felbukkan lángelmével írt nemzeti himnuszunkban: „Bújt az üldözött s felé / Kard nyúl barlangjában, / Szertenézett s nem lelé / Honját a hazában.” Honom, házam, hazám: ezek is hiányukkal tüntető sorsjelképek a magyar költészetben. Ady is mélyen megélte a maga módján a bujdosósorsot – annak metropoliszi változatát az „embersűrűs vadonban”. Megélte másként József Attila is: „Ifjúságom, e zöld vadont / szabadnak hittem és öröknek, / és most könnyezve hallgatom, / a száraz ágak hogy zörögnek.” Mint kurucos verseiben Adynál, Nagy Lászlónál megragyog a feltámadt piros csizma. Nevezte magát Nagy László Versben bujdosónak is. Csanádi Imre hazátlannak, „bitang legény”-nek érzi magát szülőföldjétől elszakadóban, s később katonaszökevényként, hadifogolyként nehezedtek csak rá szavai teljes súlyukkal. Erdélyi, kárpátaljai és más, határokon túl működő költőink tematikája, szimbolikája is külön tanulmányt érdemlően példázza e motívumkincs sors diktálta, makacs fennmaradását, nemzeti hagyomány és egyéni stílus egytövűségét. A bőséges kínálatból ezúttal csak Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor, a két Lászlóffy, Szőcs Géza, Farkas Árpád, illetve Vári Fábián László nevét említem. Szűkszavú ízelítőmben olyan példákra sem térhettem ki, mint Batsányi, a szabadságharc utáni üldöztetés idején bujdosó Vörösmarty, Arany és Jókai, mint az emigrációt választó Bartók, majd Márai Sándor, Határ Győző s még annyian a 20. században.

*

Furcsa szokás nálunk kétségbe vonni a zárt közösségek létét, illetve azt, hogy ezek valóban értékes hagyományokat őriznek. Mondogatják, hogy csupán a népi írók legendákat burjánoztató, romantikába hajló képzelete színezi vonzóvá a falvak, puszták népét. Mivel e kétely hangoztatói maguk alig ismerik az ilyen közösségeket, honnan is vennék megsemmisítő bizonyítékaikat, ha nem a népi írók műveiből. Igen, tőlük tudható, hogy a zárt „beltenyészet” kitermeli a maga dekadens, extrém figuráit is, az Harpagonra licitáló fösvénység, a családon belüli zsarnokság, a kényszerházasság, a vérfertőzés, az ördöngösség, vajákosság, a bűnözés, a barbár előítéletek és babonák vagy – Sarkadi Imrével mondva – a „tanyasi dúvadak” elrettentő példáit. A népi irodalom atyja, Móricz éppúgy példák sokaságát sorakoztatja fel, mint Kodolányi János vagy a szegények világát derűsebben, de nem kevésbé őszintén bemutató Tersánszky Józsi Jenő epikája, hogy szociográfiai irodalmunk bőséges példatárát fel se hozzam. A közelibb múltból Csoóri Sándor prózakötetei is felvonultatnak olyan eseteket, amelyek a beszorult kistelepülésekben tenyésző bűnök és az eltorzult személyiség eseteit mutatják be. Mindez egyáltalán nem zárja ki az ilyen közösségek előnyös, vonzó tulajdonságait. Különösen olyankor, amikor a történelem több változatban felrémlő gőzhengere teszi próbára az egyént – és hívja életre a közös kiszolgáltatottságban az emberi összetartást. A napfényt nem csak az árnyék igazolja.

Az asszony nem a visszájáról, hanem a színéről mutatja a pusztai emberek közösségét. Talán nem ildomos az egyik író fejéről a koszorút kölcsönvenni és a másik fejére illeszteni, de pillanatnyilag egy esztétikai minőség neveként szeretném alkalmazni a Tamási Áront megillető – tudtommal Kosztolányitól eredő, először Gelléri Andor Endrére alkalmazott – szót: tündéri realizmus. Lázár a szociografikus vonások ellenére nem a szociográfiaírás, hanem a mesenovella igényével írja „rácpácegresi” történeteit. Ezekre istenigazából ráillik a „tündéri realizmus”. Példázatok a természettől fogva meglevő, szinte panteisztikus ösztöntől vezérelt jóságról, szeretetről. A Csillagmajor elnevezésnek lehet akármilyen „földhözragadtan” köznapi háttere, a „csillag” úgy világít a novellák fölött, mint a háromkirályok fölött és előtt, akik a Megváltó köszöntésére kerekedtek fel. Lehet, hogy az emberek „általában” és a rácpácegresiek „különösen” nem olyan jók és nem olyan szolidárisak, mint a Csillagmajor novelláiban. Korántsem biztos, hogy képesek pokolra süllyeszteni az ördögöt a mitikusan megrajzolt patkolókovács vezényletével, mint A kovács című novellában. Abban sem lehetünk bizonyosak, hogy ha csakugyan arra vetődik menekültében a Szent Asszony, karján a Kisdeddel, akkor életüket kockáztatják érte a pusztaiak. Ám az biztos, hogy minden közösségben, a legszegényebbekben is, vagy ott leginkább, tisztelik az anyaságot, a kisgyereket, az életet, szívből utálják a szervezetten föllépő erőszakot, és megvetik az árulást. Befogadják a rászorulót, és ösztönösen szembeszegülnek a törvénynek kikiáltott törvénytelenséggel. Bederik Duri nem a rácpácegresiek közül való, de nem ez a baj, hanem hogy uralkodni akar fölöttük. Békés napokban is kirí a közösségből. „Valami csősz, mezőőr vagy erdőkerülőféle.” Nem részesült abban a nevelésben, érzelmi kultúrában, amelyet a pusztaiak adnak át egymásnak nemzedékről nemzedékre. „Lelövöldözte a határba tévedt kutyáinkat, megríkatta a gyerekeket, ijesztgette az ebédvivő asszonyokat.” S aztán hívta a fegyvereseket. Tudatos anakronizmussal és képzavarral mondva: ő a modern Heródesek német- és muszkavezetője, nyilas-ávéhása. De van ellene orvosság.

A lélektan – vagy tán a szociológia – számon tartja a mi-tudat fogalmát. Ez csak működő közösségekben alakul ki az egyén lelkületében. A rácpácegresiekben ez az adottság munkál. Ezért történik meg velük a csoda, hogy rászedik a gonoszt.

Az író ezt a csodát kelti életre egy remekmű erejéig.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben