×

Jelentés a műteremből

Kő Pál

2002 // 05


„A munkát el kell végezni!”

Mondotta egykor Pataki József kerülő,
aki anyai nagyapám volt

Tisztelt Gyülekezet!

Kölcsey Ferenc tiszteletére összesereglett Barátaim!

Elég régóta írok jelentéseket a műtermi munkáról. Ezek olyan magamnak írott jegyzetek, végtelennek látszó naplóféle. Mi is történt a műhelyben, mi került ki belőle olyan, ami közérdeklődésre tarthat számot?

Képzeljük el a műtermet úgy, hogy magas falai vannak, hatalmas, harminc négyzetméteres, sokszemű üvegablakán dől be a fény, falain szerszámok sorakoznak, állványok, drótok, ládák szerteszét, az asztalon jegyzetek, fönn rajzok, plakátok, fényképek, képek.

No, az én első „műtermem” a zsebem volt. S mindjárt kettő is volt belőlük, tehát a zsebeim. 1964-től egészen 1970-ig tartott ez a zavarba ejtő bőség. Ekkor kisplasztikákat készítettem, arasznyi szobrocskákat hordtam a zsebemben, volt egy éles bicskám, néhány finom reszelőm, egy darab smirglipapírom, és semmi több. Ennyi elég a művészethez. Akkoriban még rendszerint egyedül, busszal, vonattal utazgattam, jártam az országot. Aztán amikor első kisfiam megszületett, 1969-ben ugyanígy, de már családostul. Rövid ideig a Fiatal Művészek Kollektív Műtermében, Budapesten, a Rottenbiller utca 35. szám alatt dolgoztam, de lejártam Kecskemétre, Zsennyére, ahol nagyobb munkákra is mertem vállalkozni. Így készülhetett el a Boronás című, rézlemezből kalapált, domborított, hegesztett szobrom. Ez a munkám egy akkori iskolaigazgató kérésére a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Levelek községébe került (manapság nálam, a terézvárosi Epreskertben vendégeskedik, hogy az idő és az oktalan emberek ütötte sebeket begyógyítsuk rajta).

Később, az állandósult otthontalanság idején mégiscsak ránk talált a szerencse. Nyertem egy lakásvásárlási jogot a főváros peremén, a XVIII. kerület akkor átadott KISZ-lakótelepén. Amikor szerét ejthettem, itt, a fürdőszobában dolgoztam. Mintázhattam, rajzolhattam, érmeket, plaketteket teremhetett ez az aprócska, szerényen fehérre csempézett tér. Miközben világra jött Virág leányom is, és csendesen aludt a család, álmokat szőttem nagyméretű köztéri szobrokról, töprenghettem a családomról és a jövőnkről.

Nem hittem az „előrelátóknak”, nem vallottam azt az elvet, amit kortársaim közül sokan, hogy először egy saját műtermet kell fölépíteni, hogy azután szabadon, jó körülmények között, gondtalanul lehessen alkotni. Engem inkább az izgatott, hogy hogyan csináljak szobrot, rajzot, érmet. Az izgatott, hogy az milyen lesz. Miről beszéljen, és milyen alakban, anyagban fog a legjobban megjelenni, megszületni. Legyen ütése! Összetéveszthetetlen legyen, egyszerű és nézhető.

Az én első szobraim öreg parasztemberekről készültek, asszonyokról és férfiakról. Azok a tanyasi vagy falusi emberek voltak a modelljeim, akik többségükben a rokonaim is voltak. Vér szerint vagy emberi ágon. Pista bátyám, ángyikám, anyai nagyanyám, nagyapám, Lajer Pista bácsi, Gyurkám és így tovább. A család.

Nekem nem kellett megtanulnom, hogy a család a társadalom alappillére! Tudtam, mert benne éltem. Gyermekkoromban mindig vonzódtam az öregekhez. Az idős asszonyok és férfiak sokat jelentettek nekem. Meghallgattak, figyeltek rám, és én figyeltem rájuk. Ügyeltek rám, és nagyon sok érdekes dolgot elmondtak. Ráértek a szóra, pedig sokat dolgoztak, de sohasem voltak türelmetlenek velem. Szépséges meséket tudtak a Holdról, ahol Cicelle táncol, az égig érő fákról, meg arról, amikor Krisztus urunk a földön járt, mégpedig nem is egyedül, hanem Szent Péterrel. Beszéltek a háborúról, a hadifogságról, a szökésekről, hogy a végtelen hómezőkön hogyan gyalogoltak heteken keresztül, hogy óvták szemüket a hóvakságtól, hogyan buktak fel, fagytak meg társaik.

Mi tanyán éltünk.

Perespuszta gyönyörű volt, és mi ott lehettünk a kiscsikó, a kisborjú világrajötténél. Legeltettük az állatokat, és figyeltük a viselkedésüket. Tudtuk a felhők járását, ismertük a nap tünékeny fényeváltozását. Igyekeztünk ellesni a felnőttek mozdulatait, hallgattuk történeteiket. A tanya tele volt gyermekekkel. A szomszéd tanyán kitelepítettek, az ötvenes évek megalázottai éltek. Patay százados úr, Bóta ezredes bácsi, Hampell Mari édesapja, a repülőezredes, kinek neve már kihullott emlékezetemből. Ők már brigádvezetők voltak a hevesi, jászsági határban. Igazán hozzánk tartoztak. Édesapám szerette és tisztelte őket, órákig tudtak beszélgetni.

Mondom, a tanya tele volt gyermekekkel. A háború előtt még gyakori volt a sokgyermekes család. Így az Édesanyámék tizenketten születtek. Ő volt a legkisebb, de fölcseperedni csak hatan tudtak. Édesapámék hatan születtek, és hát bizony a háború elemésztette, kegyetlenül ritkította őket is, bár itt az arány náluk sokkal, de sokkal jobb volt. A hat gyermekből egy leányka, Annácska követte az édesanyja vallását, a katolikus családban ő református lett. Édesanyámmal egyidős, most lenne nyolcvanesztendős, ha élne. A háborúban inkább fiúk születtek! Édesapáméknál öt fiú és egy leány, Édesanyáméknál hét fiú és öt lány. Itt egyébként ikrek is világra jöttek. Én már, messze lemaradva tőlük, három fiú- és egy leánygyermek édesapja vagyok. Illendő itt a templomban elimádkozni a nevüket:

Boldizsár, 1969. április 29.

Virág, 1972. augusztus 25.

Benedek, 1998. augusztus 16.

Bálint, 2001. augusztus 6.

Isten éltesse őket. Ámen.

*

Kölcsey Ferenc nevét én aggódó szeretettel ejtettem ki a számon, azokban az időkben, amit talán úgy lehet meghatározni, hogy magamra találásom, eszmélésem ideje. Akkor ébredtem rá, milyen fontos, hogy egy nemzetnek legyen himnusza, amikor egy villanásnyi időre a Himnusz lett a legfontosabb dallam az ajkunkon. Ez 1956-ban volt, én ekkor tizenöt éves voltam, és csak távolról kísérhettem Édesapámat. Én vittem neki az események alatt valamicske élelmet, mert szinte haza sem tudott jönni a forradalom napjai alatt a községházáról. Hevesen, szülőhelyemen ennyi embert még az országos vásárokon sem lehetett látni, mint akkor, 1956. október 23-án. Lehettek vagy négyezren. Édesapámat választották meg a Forradalmi Munkástanács elnökének, a község első emberének. Ő akkor ott sem volt, úgy rohantak el érte Susánék, s amikor a községháza elé értünk, ott és akkor elénekeltük a Himnuszt. A „…Hozz rá víg esztendőt…” abban a pillanatban olyan igaznak, reménytelinek hangzott. Hogy utána mi következett, azt talán jobb is, hogy elképzelni sem tudtam…

Kölcsey.

Most talán hihetetlennek hangzik, de kaptam egy szoborra szóló megbízást François Mitterrand-tól. Azt kérte, hogy készítsem el a Himnusz költőjének a szobrát. A történet még 1990-re nyúlik vissza. Ekkor a francia köztársasági elnök magyarországi körútja során meglátogatta a budapesti két tannyelvű, francia tagozatos Kölcsey Ferenc Gimnáziumot. A jó hírű iskola külső és belső felújításra szoruló épületének folyosóján egy rozoga posztamensen meglátott egy koszos gipszfejet. Ferenczy István kiváló, egész alakos, klasszicista márványszobrának nagyon rossz másolatát. Hosszan és csöndben állt a lepusztult, vonásait vesztett portré előtt, és azt mondta a mellette álló igazgatónőnek: – Tudja, kérem, én nem ilyennek képzeltem a Himnusz költőjét…

Dr. Bátorfy Józsefné másnap összehívta a tanári kar rendkívüli ülését, és fölvetette, hogy az idejáró gyermekek szülei közül bizonyára akad egy jámbor szobrász. Azt igencsak kívánatos lenne mielőbb előkeríteni. Mivel mindkét serdültebb gyermekem odajárt abban az időben, Boldizsár és Virág is szaladt haza a jó hírrel. – Édesapa! Holnap vár az igazgatónő.

A szobor ihlető modellje – költő a költőnek – Jékely Zoltán atyai barátom lett. Az a karcsúság és fennköltség, ami Jékelyből áradt, engem régóta Kölcseyre emlékeztetett. A töprengő, magas homlokú férfialak egy hófehér klasszicista falfülke előtt áll, az azóta régi szépségét visszanyert szecessziós iskolaépület aulájában. Akkor, 1991-ben Sváby Lajos Kossuth-díjas festőművész, a Képzőművészeti Főiskola rektora avatta fel. Alkotótársaim, mint már annyiszor, Török Péter és Fazakas Gábor építészek voltak. 1994-ben Kölcsey szülőhelye, Sződemeter polgárai kerestek meg, kérésükre készült el – a könnyen letörhető kard nélkül – szobrom másodpéldánya. Sokan voltunk kinn az avatáson Magyarországról is, szép helyre került, és szép volt maga az ünnepség is. A szobor odakerülését emlékezetem szerint többek között Muzsnay Árpád szorgalmazta. Köszönet neki érte.

Mert minden szobor mellett egy barát áll. Ágh István, Lázár Ervin, Buda Ferenc, Péterfy László, Nagy Gáspár, Kányádi Sándor, Utassy József, Gyulai Líviusz, és folytathatnám a sort…

Jelentés a műteremből, ígértem. És már a történet elején idesorakoztak gyermekkorom alakjai, rokonaim, gyermekeim, hazai és külhoni ismerőseim. Folytatnom tehát Balatonkenesén kell, ahol első saját műtermem 1977–1978-ban elkészült. Egy öreg parasztházat hoztunk rendbe. Kuti József tiszteletes úr szerint ez Kenese legrégibb vendégfogadója lehetett egykoron. A hosszúház istálló felőli végébe építettünk egy szép műtermet Péterfy Gizellával, akkori feleségemmel. A mohácsi sírjelek – a föltárt tömegsírok fölé – mégsem innen kerültek ki, hanem mind a 29 darab a Százados úti bérelt műteremből. Persze azért a Balaton partjáról is elősétált néhány szobor. A Hotel Taverna Szárnyas lovai vagy a Thomas Mann és József Attila találkozását ábrázoló, tíz méter hosszú festett fa dombormű, amely a századfordulótól a Nyugatig idézi a magyar szellemi élet nagyjait, vagy a bécsi Credit Bank Kakasos fiúja, Kovai Lőrinc síremléke, a veszprémi Vetési oltárkő… A felsorolást csak azért kell berekesztenem, mert én igazán bárhol, bármilyen helyen tanyát tudtam verni. A nagy lombos olajfa tövén – akár Görögországban is, az Égei-tenger partján – reneszánsz műhelyt képzeltem, teremtettem. Itt a tengerből kifogott fából Ipokamboszt, tengericsikó-szobrot faragtam, amit aztán egy vacsoráért egy Thesszalonikiben élő görögnek adtam. Igaz, mi vendégül látott családként éppen kilenc főt számláltunk, voltunk elegen.

Főiskolai műtermem az Epreskertben talán a legotthonosabb, hiszen 1978 óta tanítok az intézményben. Először Somogyi József tanárom és mesterem, később igaz barátom tanársegédjeként, majd a tanszékvezetői poszton szolgálva, néhány esztendeig rektorhelyettesként, de lehettem én – jóval korábban – fűtő is a műtermek környékén, amikor az igazi fűtőt, Gyuri bácsit vakbéllel megoperálták. De az még 1964-ben volt. A huszonhárom esztendő alatt szinte mindenütt dolgoztam itt, a művészetek kertjében. Nagyon fegyelmezetten kell visszagondolnom, mert egyszerűen nincs erőm összefogdosni a szétrebbenő emlékeket. A köztéri munkáknak egyébként is kell a külső, nagy, tágas tér, a természet, hogy az ember a léptéket megérezhesse. Így készült a Menyasszony, pontosan úgy, ahogyan mondják: „mint egy menyasszony”, tizenkét esztendeig faragtam ezt az archaikus mosolyú palóc leányalakot. Carrarai márványból, bazaltkockákból épített menyasszonyi láda tetejére állítva Parádfürdőn a szanatórium parkjának lakója. Egy kis fenyves a háttér, s mögötte bővizű patak folyik. Ez Károlyi Mihály birtoka volt egykor, én pedig elképzeltem, hogy itt sétálgathatott Andrássy Katinka, a szépséges, fiatal, extravaganciára hajlamos grófnő. A másik Katalin, Keszthelyi, a lektorátus igazgatója nem sürgetett, csak jelezte: már éppen két tanácselnöknek járt le a mandátuma, s végül az első polgármesternek jutott osztályrészül, hogy a szobor avatásának örvendhessen.

Az örökkévalóság nyugvóhelyét faragtam a drégelypalánki Szondi-szarkofágba. Ez is készült jó pár esztendeig, éjjel és nappal. Aztán amikor már szorított a határidő, feszítettem egy hatalmas sátrat föléje. Ez a fóliasátor nem vízszintesen terpeszkedett, hanem égre tört. Vittem bele áramot, szólt a rádióm, zenélt a magnóm, és gyönyörű kevert színt csináltam éjszakára kék és sárga fényű villanykörtékből. Kívülről egy fényoszlopnak látszott a fák között, aminek az alján egy felravatalozott, tagbaszakadt vitéz feküdt: Szondi György várkapitány. Arany János balladájának ismeretében élmény volt megcsinálni ezt a nemzeti emlékhelyet. A segítőm ebben az esetben Vadász György Kossuth- és Ybl-díjas építész volt, aki azóta is a barátom. Remek érzékkel helyezte el a sírkövet, egy rom várfalmaradványait természetes környezetként megidézve. A köveken állva láthatjuk igazán a fekvő hős faragott alakját. És milyen a történelem! Az igazi Drégely várának udvarán nem állíthattam még föl akkoriban az emlékművet, mert a terület a szovjet csapatok gyakorlótereként el volt zárva a világtól. Így a falu lakói jelölték ki a mai helyszínt, a hídfőnél. E munkám avatásakor ismerkedtem és barátkoztam össze Szakály Ferenccel, mondhatni, sírig tartóan, mert már ő is elment, pedig összekötött bennünket az, hogy a mi édesapáink együtt ültek az 1956-os forradalom miatt Vácott, a Gyűjtőben, majd ismét Vácott, bár apám a Fő utcában is megfordult közben.

Édesapám „műterme” benn volt a börtönben, a börtön legmélyén. Mikor szabadult, megkérdeztem tőle, hogy miként telt el az a hat esztendő. – Kisfiam, én erről nem szívesen beszélek – mondta ő –, és most még nem is tudok mondani semmit…

A halála után, 1979-ben kerültek elő azok a szépséges tárgyak és írások, amelyek ott benn születtek. Egészen kicsiny, temperával festett képeket hozott haza a Kozma utcából. Az elíziumi mezők kellős közepén, egy csodálatosan kék és gyors vizű patak partján hatalmas szarvasbika bőg. Tudtam, hogy Kassa környékén, még a háború előtt, katonaidejében három gyönyörű bikát lőtt ki az apám. Akkor még béke volt! És a börtönben előjött az emlék, hiszen apám igazi játékos volt, szenvedélyes és türelmes. Győzte az időt humorral, tartalommal, megtartó hittel és pátosszal, ha kellett. Rengeteg embert ismert, és a szabadság volt a lételeme. Tőle örököltem rajzkészségemet, ha van ilyen; tehetségemet és a dacos kitartást. Édesanyámtól a szorgalmat, a munkabírást, a túlélés képességét. Mindezt ennek a két gyönyörű embernek köszönhetem, a szüleimnek. Pataki Teréziának és Maczky Bélának.

A család szent dolog. A teljesség ígérete. A mi körünkben – ott, a pusztán, a faluban – a hadirokkanttól az egyetemi tanárig, a disszidenstől a repatriáltig, a hősi halott árvájától a tüdővész áldozatáig, a kondástól a királyig jelen volt mindenki. Éltünk Isten segedelmével hitben és szeretetben Magyarországon. Aki Perespusztán született, s onnan vándorolt a Koczka-tanyára, a Németh-tanyára, onnan Kenézlőre, Gávára, Vencsellőre, Tiszabőre, Bútelekre, majd Császra, végül Hevesre, az igazán megszenvedte a háborút! A mottó, nagyapám mondata önmagában aligha adhat eligazítást, ám szellemi rokonaim elmondják hovatartozásomat és kötődésemet.

Így Illyés Gyula, Kassák Lajos, Borsos Miklós, Veres Péter, Sinka István, Radnóti Miklós is hatott rám. Az ő szellemi erejük és tevékenységük volt döntő számomra ezekben az évtizedekben. Amikor eszméltem, és olvastam a Puszták népét, éreztem, hogy nekem nemcsak szellemi rokonom az író, de pontosan azt a világot írta, amiben éltem, éltünk. Ez adott erőt ahhoz, hogy megbizonyosodjak arról, az én alakjaim méltók arra, hogy fába, kőbe, márványba faragjam, bronzba öntsem őket. Ácsorognak időtlenül egy város főterén. Szárnyas nénikék, kétkezi, nehéz sorsú angyalok.

Műterem. Mindig úgy megyek be oda, hogy méltó legyek nagyapám szándékához: „A munkát el kell végezni!” Úgy megyek be, hogy szüleim ne szégyenkezzenek miattam, hogy mesterem láthassa odafentről, jó tanítványa vagyok!

Illyés Gyula szavaival búcsúzom el, mert én ilyen szépet úgysem tudok mondani, pedig gyakorolgatom a diákjaim előtt szinte naponta:

Dolgozz, munkálj.
A szép, a jó, a hasznos
mihelyt elkészül, az élethez áll.
Minden jó mű egy-egy szabadságharcos,
légy hű magadhoz,
olyanokat alkoss, ne fogja a halál!


(Elhangzott Szatmárcsekén, 2002. január 20-án.)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben