×

Bányi Lajos Szikvízgyára Bánhida @ ősz.hu; A kertek alatt

Faludi Ádám

2002 // 05


Bányi Lajos Szikvízgyára Bánhida @ ősz.hu


Még nagyon régen, amikor máshol laktam, egy alacsony mennyezetű, fagerendás házikó csatlakozott ahhoz a lakáshoz, ahol most lakom. Kamrának használták az előttem itt élők, kamraajtaja, kamraablaka volt, talicskaszám hordtam ki belőle a lomokat, amikor kíváncsi lettem, hogy mekkora lehet belülről.

Nem volt túl nagy, amolyan „délelőtt után, délután előtt” méretű, arra éppen megfelelt, hogy minden lom, amit apránként összegyűjtöttem, elférjen benne. Sok nélkülözhetetlen lom tartozott hozzám, jöttek velem, akár üstökös után a farka, s minél messzebbre ívelt a pályám, annál nagyobb csóvát húztam magam után.

Egy asztal is került a kamrába, az ablakból délelőttönként ráömlött a napfény, vastag, sűrű, akácmézillatú sávban. Ha leültem ehhez az asztalhoz, vigyáznom kellett a papírjaimra, nehogy beleragadjanak az akácmézbe.

Ha nem akartam otthon lenni, s elmenni sem szerettem volna otthonról, akkor betelepedtem a lomok közé a kamrába. Különböző történeteket írtam itt, kerülgetve a vándorló mézet, mert az írás ugyanúgy követett mindenfelé, mint a lomok, amelyekről történeteket írtam. Nem tudtunk elszakadni egymástól, pedig inkább dolgoznom kellett volna, ahogyan azt többen is mondták nekem, de az írás miatt a dologra nem maradt időm.

Legtöbbször valamelyik macska is odatelepedett az asztalra álmodni, s addig álmodott, amíg a méz rá nem folyt, vagy be nem fejeztem a történetemet az éppen aktuális lomról. Olykor félbehagytam a lomot, és megsimogattam az aktuális macskát, amitől a legszebb álma kártyavárként omlott össze benne.

Ma éppen a Bányi József Szikvízgyára Bánhida feliratú szódásüvegről kezdtem írni, de csak a címig jutottam, amikor váratlanul nyoma veszett a méznek, és beköszöntött az ősz. A napsugár kitaposott ösvényén jött, beömlött az ablakon, és minden csupa ősz lett az asztalon. A Bányi Lajos Szikvízgyára Bánhida egy szempillantás alatt száz évet öregedett, ősz lett a lusta kandúr, és én is alig úsztam meg.

– Jé, egy Parkinson toll! – gomolygott kezem felé az ősz tisztára olyan alakot öltve, mintha politikai pályán keringene. Felkaptam a papírjaimat, és visszamentem a lakásba, hogy időt nyerjek. A fekete kandúr, amelyik lusta volt a cselekvésre, elképedt pofával tápászkodott fel az asztalon, abban az alacsony mennyezetű, fagerendás házikóban, amelyik valamikor nagyon régen odatámaszkodott a ház tűzfalához, és ahová percekkel ezelőtt váratlanul beköszöntött az ősz.

A kertek alatt


A kertek alatt húzódik egy rövid köves utca, egyik oldalán elhanyagolt kerítésekkel, a másikon veteményesekkel, kalyibákkal, fenyődeszkából összerótt szerszámoskamrákkal. Ezen az oldalon nem lakik senki, még azok az öregek is hazamennek éjszakára, akik gyakorlatilag itt töltik egész napjukat a tavasz kezdetétől késő őszig. Nem laknak itt, csak itt élnek. Megépítik a bodegájukat azzal a félrevezető indoklással, hogy a szerszámokat, a munkásruhát és a biciklit legyen hol tartani, aztán meg az átöltözéshez is kell valami hely, zivatar is jöhet, lehessen fedél alá bújni. Aztán egy év múlva már lugas takarja a bejáratot, vagy virágzó bokrok, futónövények, alattuk szék, pad – errefelé szaletlinek hívják az ilyesmit. A megfáradt kertművelő a fröccsös pohár takarásából szemléli ágyásainak zsendülését az árnyékból. A lakás az emeletes övezetben – mérhetetlen távolságban –, ha az ember kellőképpen eltűnik saját asztaltársaságában, szinte ide sem látszik. Az otthon pedig a szaletli homályában.

Mindössze öt-hatszáz méter lehet az utca hossza, aztán egy járda nélküli, bitumennel borított másik keresztezi, amelyik a házak között kanyarogva a városba tart. – Ezen a néhány száz méteren legszebb a május – mondta Tanárúr egyenesen a narancsvörös napkorongba bele, és megállt egy pillanatra. Ugyanakkor a pillanat is megállt, és bemondta a pontos időt: – Negyed nyolc. Tizenöt perc múlva vége a világnak.

Senki nem járt akkor arra, mint ahogyan általában más napokon sem ebben az időpontban. Tanárúr ezért választotta magának már évekkel korábban hivatalos menekülési útvonalnak. Itt készült fel a világvégére.

Mire végigért az utcán, szinte kivétel nélkül minden alkalommal sikerült búcsút vennie saját személyétől, s mintha ruhatár lenne, a kukoricásba vagy napraforgósorba beakasztotta magát megőrzésre délutánig. A maradékot vagy a visszajárót meg elküldte az iskolába tanítani. Visszafelé jövet aztán felmutatta tikettjét, s kiváltotta, amit reggel leadott. Több mint húsz éve ugyanezt tette, arra várva, hogy abbahagyhassa, s nekifogjon annak, amire készült, amit csinálni szeretne. Erre gyűjtötte a pénzét és az energiáját, de eredménytelenül, mert időről időre elfogyott összekuporgatott váltságdíja – Szita-szita péntek – mondta a folyékony pénz meg az energia, és elillant.

Talán madár akart lenni, talán hangszerkészítő, nem tudta pontosan, de határozottan érezte, hogyha a szabad akaratának ismét birtokába jutna, minden megoldódna. A szabad akaratát odatámasztotta a Rózsakert vendéglő sövénykerítéséhez huszonkét évesen azzal, hogy tüstént visszatér. – Várj meg, öreg – mondta a szabad akaratának, s azzal huszonöt évre faképnél hagyta. Minél inkább szaporodtak ezek az évek, annál inkább meggyökeresedett benne a gyanú, miszerint az a lény, akinek hitte magát, már csak a képzeletében él.

– Az ifjúság szellemét egy vashordóba belehegesztve helyezzük el a veszélyeshulladék-temető betonszarkofágjában. Egy idő után csak zavarna bennünket, kényelmetlen hurcolászni, fertőz, nyomaszt, emlékeztet. Tanácsos így cselekedni – javasolta egy kőtalapzat, amelyikről lelopták a szobrot, de ennek ellenére időközönként valakik újra és újra koszorút helyeztek el rajta. A kőtalapzat egy magára hagyott parányi ligetben állt. Tanárúr megbízott benne, fontosabb döntései előtt felkereste és kikérte a véleményét. A liget a Rózsakert vendéglő közvetlen szomszédságában élvezte a kertészek s ligetgondnokok állandó hiányát.

A zöldségeskertek túlsó végében gyalogösvény kanyargott, távolabb a betonelemgyár látszott, raktárak, vasúti sínek. Ipari csendélet reggellel. Enyhén lejtettek az ösvény irányába a zöldellő ágyások. Tanárúr tekintete könnyű sétát tett völgynek, sétát a szelíd oldalon.

A közeli fakalyiba sarkánál egy kakas bukkant elő. Sokan tartottak a bekerített kis birodalmakban baromfit, galambot, nyulat. Csillogva verődött vissza a napfény a kakas vörös tollairól, amint megállt az építmény fűvel benőtt sarkánál. Fejét jobbra-balra forgatta, majd oldalához verdeste a szárnyát, és egy jókorát kukorékolt. Május királya előre köszönt: – Alattvalók, lakájok, udvaroncok, tányérnyalók, a hódolat ideje legyen tiétek! A pillanat nem várt tovább. Bemondta a pontos időt: – Negyed nyolc múlt három perccel. Tizenkét perc múlva vége a világnak.

Tanárúr elindult az iskola felé. Fél nyolcra kellett beérnie, a tanítási órák háromnegyed nyolckor kezdődtek. Nézelődött, és mélyeket lélegzett. Amióta nem dohányzott, újra érezte az illatokat, a májusiakat különösen kedvelte. Mielőtt a köves út végét elérte volna, egy orgonabokorba beakasztotta az iménti, szelíden nézelődő személyt. A kukoricák és napraforgók ideje még nem jött el, az orgona viszont friss zöldjével és virágaival megfelelt ruhatárnak.

Pontosan háromnegyed nyolckor belépett az osztályterembe. Meghallgatta a jelentést, szórakozottan becsukta a naplót, és kinézett az ablakon. A szabad akarat vadgalambja ott ült kint egy faágon. Az a kis kék csík a galambnyakon eljegyzési gyűrű.

Percekig állt így, a tanítványok lassanként elcsendesedtek, és figyelni kezdtek. Közeledett a gyanakodás pillanata: – Mi a ménkű ütött a Tanárúrba? Elaludt?

A szabad akarat vadgalambja ott ült kint egy faágon. Az a kis kék csík a galambnyakon eljegyzési gyűrű. Tanárúr hosszú ideig nézett kifelé szótlanul, aztán váratlanul felugrott az asztalra, szárnyát többször az oldalához verdeste, egy óriásit kukorékolt, majd a kopott parkettra röppent, és kisétált a teremből.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben