×

Apokaliptikus levelek; Napvirágzások, tengerek; A megfordíthatatlan kő; A filozófia világtörténete

Tornai József

2002 // 05

Apokaliptikus levelek


Nézem a diófán az aszúágat
s lassan elszárad a kezem.
Halott macskámra gondolok
s már nem is vagyok eleven.
A hegytető légáramlatában
velem csücsöríti száját a szél,
„de tavaszodván, ha sóhajt a rét”,
én leszek a fű, a bíbiclábú gyökér.

Ez nem panteizmus. De nincsen, ami más,
mint az Egy s ennek a tudata,
és ebben a végtelenül habzó folyóban
az ember a végtelen és önmaga.
Az a teremtésvágy mossa partjaid,
mely a nyüveket és minden galaktikát.
Ki merne megesküdni: nem ugyanaz
a szellem néz belőled, bár szeme milliárd?

Csak választanod kell: külön zuhansz tovább
vagy minden lénnyel együtt röpülsz?
Te suhansz már a törvény tájai fölött
vagy még alattad fortyog az az üst,
melyben, ha nem nyitod ki magadat, zárt
Énné fősz, mint annyi cromagnoni társ,
kinek nem jut, csak rossz hit,
rossz tudomány és mindennapi fölfalatás?

Hasítsd föl burkaidat, mondtam,
mikor még nem tudtam az éneket.
Most már hallom, az életfán hogy
zizegnek az apokaliptikus levelek.
Kitárom a nagy kaput, hadd vágtassanak
be rajta a remegő szügyű, fehér lovak:
eltapossák a földön a napot,
eltapossák az égen árnyékomat.

Napvirágzások, tengerek


Csakugyan? Igaz lehet?
Ha meghalok, ugyanazt lükteti a tudatom, amit a tied?
Akkor minél előbb
legyek a földtől-testtől szabadult szeretőd!

A szellem visszatér
oda, honnan kinőtt
őssejt, csíra, plazma, gyökér,
csillagok, fák, denevérek, dívák, istenek,
hogy mind külön alakot öltsenek?

Születés előtt, halál
után nincs többé határ
szeretlek, nem szeretlek között?

Azért haltál meg, hogy szellemibbé finomíts:
lefejts rólam minden burkot, sok hamis
visszahőkölést az elmúlástól?
Nem párologtál semmivé, csak annak látszol?

Beszélj, éjszakai rettenet!
Sose gondoltam másnak énemet,
mint amit furcsa erők, ismeretlenek,
hasítottak a nagy minden és közém,
pedig, ugye, jól hallottam gyerekkoromban a síkság
messziről opálos peremén
a különös susogást, a tiltást:

„Ne hidd, hogy nem te vagy
a felhő, az erdő ideje, a moirák!”
Az egy ugyanannyi, mint a mirád?

Ha elmegyek innen, ugyanaz leszek,
mint akiből a te szemeid nyíltak
és a napvirágzások, tengerek?

A megfordíthatatlan kő


De már nem jössz elő sehonnan.

Minden úgy marad, ahogy volt,
minden úgy:
üresen, fehéren, isten, te
megfordíthatatlan kő.

A filozófia világtörténete


(Hans Joachim Störig könyve)

Lejött a fáról,
nem tudta, miért.
Vissza akart menni a fára,
nem tudta, miért.
Azóta gondolkodik a fa alatt,
nem tudja, miért.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben