×

A meghibásodott világ

Bratka László: Felhős

Kemsei István

2002 // 05
„A humor nem a boldog emberek lelki tulajdona, de olyanoké, kik megismerték, megutálták először a világot s ezzel együtt önmagukat is.” A tizenkilencedik század végének jelentős költőjétől, Reviczky Gyulától származnak ezek a sorok. És még egy idézet, ugyancsak Reviczkytől: „a humornál csak a forma komikai, a hangulat, a gondolatok, eszmék s maga a tárgy soha”. Mindkét mondat fontos útmutató Bratka László írói habitusához, valamint Felhős című könyvének olvasásához és megértéséhez.

Előbb azonban érdemes kitekintenünk az irodalom történetének egy apró fejezetére: amikor Franz Kafka felolvasta barátainak Átváltozás című elbeszélését, azok – Max Brod beszámolója szerint – szinte fetrengtek a nevetéstől. Szatírának hallották a mára már a maga abszurditásában tragikusnak felfogott művet. Mi lehetett a korabeli komikus hatás titka? Talán az, hogy akkoriban Prágában, de vélhetően Közép-Európa más városaiban is szinte hemzsegtek a Gregor Samsára megszólalásig hasonlító, reménytelen sorsú kishivatalnokok. Öltözékük, viselkedésük, egész életformájuk kirívóan „tipikus” volt, látványuk a maga tipikusságában groteszk, sőt összhatásában túltengően komikus is lehetett (gondoljunk csak a Kabos Gyula-filmek abszurditásukban nevetséges kishivatalnok-figuráira). Az Átváltozás születésének idején ez a valóságban is ható komikus elem jobbára elnyomta a nem komikust, a háttérben lappangó abszurd tragédiát, míg évtizedek elmúltával, a kultúra és a történelem fordulásának, e figurák eltűnésének következményeképpen a hajdan tipikusnak mutatkozó komikus elem foszlott le a nem komikusról, önálló működésre késztetve ezzel ezt a groteszken tragikus szemléletet.

Hogy Bratka Lászlónál maradjunk, az ő életműve sem vádolható különösebb életvidámsággal. Fanyar, gazdag életismeretről tanúskodó filozofikusságról, groteszk, sőt abszurd látásmódról az ő esetében is annál inkább beszélhetünk. S ez nemcsak igaztalanul nem méltányolt költeményeiben nyilvánul meg így, sokkal jobban érvényesül ez a világlátás szépprózai tevékenységében, amelybe nyugodtan beszámíthatjuk nemcsak az 1998-ban megjelent Ecce volt, hol nem volt című kötetét, hanem a Hagyjállógva Vászka című filmremek szövegkönyvét is.

Életismeret, megkeseredés, filozófia: ezek, ha egyszerre hatnak egyetlen alkotói ihleten belül, óhatatlanul szatírát teremnek. Hiányműfajt, hiszen Magyarországon – ahol pedig a szatíraíráshoz bőven lenne mód, alkalom és belső késztető erő is – ritka vendég a szatíra mint tisztán irodalmi műfaj, akár a satire personelle, akár a satire littčraire, akár a satire politique műfajának világában vizsgálódunk. Bratka művét megelőzően Szalay Károly regénytrilógiája óta – amelynek utolsó kötete, a Bikakolostor 1989-ben jelent meg – igazi, a sekélyes aktuálpolitikán túlmutató szatirikus munka talán nem is látott napvilágot. Bratka sem elsősorban a magyar szatíra csekélyke eredményeiből merít – nem is meríthetne –, hanem az oroszéból, amelynek műfordítóként igen kiváló ismerője. Ami pedig összekötheti a magyar és az orosz gondolkodást, ezt a két, egymástól igencsak távol álló világképet, az a politika, helyesebben mondva az eltelt ötven esztendő „közös” történelme, a maga ember- és civilizációnyomorító eszköztárával.

A Bratka-mű azonban korántsem más talajból való kulturális átültetés, hanem magyar satire politique a javából. A faluban, a fájdalmasan nevetséges apró történetek helyszínében a legújabb kori Magyarországra ismerünk. A cselekmények ideje nagyjából a legutóbbi harminc-negyven évet foglalja magában. A figurák a „létező szocializmus”, valamint a rendszerváltás tragikomikus következményei miatt megrontott, meghibásodott, ésszerűtlen vonásokkal felnagyított, bizarr, groteszk névkomikummal (Csömödér gazda, Skatulyovics doktor, Sójártó Cézár Krisztián, Toklász néni, Toklász Terus, Dömödön gazda, Pöczök Mester, Guzsalyka néni) kiemelt alakjai, akik egy eltorzult, célját és emberi vonásait elveszített történetben mozognak. Ezek figurák a nagyjából lineárisan felfűzött események folyamán oly mértékben összekapcsolódnak, hogy már-már jellemekké formálódva regényszerű szerkezeti felépítést kölcsönöznek a Felhősnek.

A Bratka-szatíra egy sajátosan magyaros műfaj, az adomázás, az anekdota bölcsőjében ring. Az „egyperces”, de sokszor csak „félperces”, anekdotaszerű, feszesen megszerkesztett szövegek szinte mindegyike köthető bizonyos „nem komikus eseménysorozatokhoz”, úgynevezett „komikus katalizátorokhoz”: egy önmagát kiszolgált társadalmi berendezés távolról is felismerhető működési mechanizmusának tükörképéhez, amelyben valójában nem lehet tudni, hogy az ember, avagy a történet torzult-e el először, vagy netán, egymást felerősítve, egyszerre és egy időben zajlott-e le az egész folyamat. Mindenesetre amire a Bratka-történetben megszemélyesülnek, már olyan szétválaszthatatlan, szerves egységet alkotnak, amelyben a névkomikum a szöveg második, illetve harmadik szintjére süllyed alá, az első és a második szintet a történet és a nyelvi közeg foglalja el. Ebben pedig minden esetben a történet és a benne megfogalmazott gondolati-filozófiai elem, a szorosan vett mondanivaló az elsődleges fontosságú.

A komikus hatás létformája – mint ahogyan már a Kafka-példán megkíséreltem bemutatni – az, hogy a legszorosabb értelemben véve az időhöz kötött. A szatírát az élvezheti igazán, aki nemcsak a valóság meghibásodott létformáját ismeri, hanem az eredeti, még tisztának tekinthető valóságállapotot is. A Bratka-mű is bőven épít az ilyen irányú ismeretekre. Az Ihlet és valóság szinte mindenki által tapasztalt valóságmozzanattal indul: „Az előző könyvbújó falubolondját még a kis ántivilágban fölvitték Pestre költőnek és országgyűlési képviselőnek, amikor meg hazajött, elprivatizálta a hidroglóbuszt, és most fizethet neki úgy, hogy belekékül, aki nem akar megkékülni a nitrátos kútvíztől.” Ugyanez a motívumkezelési módszer érvényesül a Janicsárban is: „Amikor Börcsök Cézár Zsolt teljes jártasságot szerzett a nagyvilági imidzsben, és százszázalékos biztonsággal oda tudta csattintani bárki emberfia neve mellé azt, hogy »úr«, kikapta az örökséget – a metálturbó öltönyt, a maroktelefont –, és elindult szerencsét próbálni. Addig ment, mendegélt, amíg rabul ejtette a török maffia, és janicsárt nevelt belőle.” Aktualitásánál fogva különösen hátborzongatóvá válik ez a kiemelt valóságelem A különítményben: „Aztán a kisbíró a görög kórus támogatásával minden sarkon kidobolta: – Közhírré tétetik! Különös tekintettel az ötvenesekre, néhány nemzedéknek megint semmivé kell lenni! Az alábbi évjáratok gyülekezzenek háromnapi hideg félelemmel...” A túlélésre játszó kisember világfelfogását tükrözi a Karácsony, avagy a két nagy vitapartnerokban: „Józsi bácsi, miközben tolta a gyalut, húzta a vonókést, a közvéleménnyel megegyezően előbb a németeket, aztán az oroszokat gyűlölte, bár a vége felé – amikor például a pálinkát disznóóltetőnek való titánacél rakétaburkoló elemekre lehetett velük cserélni – ő is megenyhült a muszka iránt. Csak most az amerikaiakat forgatja hiába, sehogy se tudja befogni őket a satuba.” Vég nélkül lehetne folytatni az ilyen és hasonló idézeteket.

Mint minden jó szatirikus, ha műfajának és mondandójának szüksége van rá, Bratka is kicsinyít, nagyon messziről láttatja a világot, ha valamit a maga kozmikus teljességében akar bemutatni, mert a szatírában a kicsi, a jelentéktelen mutatkozhat csak meg a maga valóságában, mint ahogyan kistestvérében, az iróniában is pusztán a dolgok fonákjában rejtezik az őszinteség és az irántuk érzett részvét. Az utóbbi évtizedek Magyarországának történelme is leginkább miniatürizáltságában elviselhető látvány, mondjuk, Pöczök mester sumákolásainak képében: „Nem sokkal a rendszerváltozás után, pénz híján megszűnt a kézilabdacsapat. Pöczök mester meg próbálkozott ezzel is, azzal is, Trianoni Maóista Sejtet alapított (de ebben sem ért messzire a keze), női fehérnemű boltot nyitott, de a nagy segítőkészsége miatt féltek tőle a vevők, mint a tűztől.”

A szatíra csúcsát mégis az jelenti, amikor az eltorzultba, ebbe az ésszerűtlen közegbe belép a létfilozófia, az alkotó világlátása. Amikor a filozófiai, gondolati elem fontosabbá válik a szatirikusnál. A két gondolati töltésű, a puszta szatírán túlmutató szöveg, A recept és a Toklász néni mint demiurgosz valószínűleg nem véletlenül állnak egymás mellett a kötetben. A szent és a profán kerül szintézisbe ezekben az írásokban, különösképpen a Toklász néni mint demiurgoszban, bizonyítva azt a – nemcsak Bratka írásai szerint lehetséges! – tantételt, hogy mindkettő csupán egymás feltételezettsége esetén működőképes. A „macskaszaros zöldségleves” receptje, melyet a Babérkoszorús „alkot”, a nem e világra valóság „költeménye”, a költészeté, amely még groteszk mivoltában is képes tovább túlozni a meghibásodott valóságot, vaskosan triviális megnyilvánulása ennek a szintézisnek. A világteremtő Toklász néni, aki a maga profán gesztusaiban az isteneket utánozva rendre megismétli a teremtés rítusát, „pedig sújt, szelektál és felemel. Ebből rántott csirke lesz, abból – ifjonti erejének teljében őrzi (mint az éves adóbevallás papírjait) öt évig az örök emlékezet – kakaspörkölt; egy élet minden bölcsessége és tapasztalata fő bele egy tyúklevesbe. Toklász néni kemencehasa aztán trágyát gyúr belőlük, a trágyával a kert végi kukoricást táplálják, a kukorica pedig (felejtené-e például, aki egyszer ette, a kukoricadarás metélt csalán-ízét) a baromfiudvar életének fenntartója”, a világrend – igaz: abszurd! – megmaradásának egyetlen létfilozófiai biztosítéka.

Ha a szatíra műfajáról beszélünk, nem mehetünk el szó nélkül annak nyelvi megvalósulásai mellett. A nyelvi komikus hatás attól függ, hogy célzatában pusztán nevettetésről van-e szó, avagy egy világszemlélet, netán az abszurd nyilvánul meg a szatirikus szövegben. Mivel Bratka világszemlélete alapvetően tragikus (abszurd) elemeket magában hordozó, csakis az utóbbiról beszélhetünk. A Felhős nyelvi-fogalmi komikuma abban érvényesül, hogy képes akár egyetlen mondatban korszakokat, gondolkodásmódokat egybesűríteni, s ezzel a világ fonákját a maga soha nem látott egységében, az időt és a teret egyetlen univerzumba összehúzva szemléltetni: „Mert nem az az információs terv- és hiánygazdaság van, amikor az emlékezés Thonet-székére kiültetett vöröskuruchuszár Adupássz bácsi, néhány férfias könnyét elmorzsolva, az alkalomtól függően mesélt az úttörőknek a Rákóczi-, Kossuth- vagy Lenin-apánkkal való találkozásáról.”

Ebben a ki- és megdolgozatlan történelemben minden egyszerre hat és nem hat, jelen való és letagadható, megőrizhető, de önnön képtelen mivoltában át is változtatható egyetlen mozdulattal valami gyökeresen mássá, tehát: alig van valami, ami az adott pillanatban önmagával lenne azonosítható: erről szól valójában a Felhős című vékonyka könyv. Nagyon nagy önáltatásra van szüksége annak, aki ezeket az állításokat tagadni akarja. (Széphalom Könyvműhely, 2001)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben