Juhász Tibor Salgó blues című első novelláskötete oldalszámra ugyan vékony, alig nyolcvanat számlál, miliője annál vaskosabb. Még föl sem lapozva a címből tudható, hogy Salgótarjánról lesz szó, és a blues afroamerikai fájdalmas-szomorú szólamai visszhangoznak a kis Moszkvának is titulált város összeomlott szovjet légvárai között, sajátos atmoszférát teremtve.

Lejárt a passzív (király)lányok kora, akik a mesékben csak sóhajtozva üldögéltek trónjukon, és várták a hős férfit. A Királylányok második könyvében végre ők is kezükbe vehetik a sorsukat. Mindegyikük más miatt utánozhatatlan és különleges. Csúfolódók, ellenségek gördítenek akadályokat eléjük, de csak ez az egyetlen út vezet kiteljesedésükhöz.

Egy felrobbant óriáscsillag fénye világítja be az éjszakai eget, egyúttal az alatta mindennapjaikat tengetőket. Vajon a betlehemi redukált szakralitású, távoli rokona megvilágítja az élet lényegi pontjait, avagy éppen elvakít, s még annyira sem látjuk? Vagy hol így, hol úgy?

Pályi András írásaiban az élet, a létezés ünneplése a szerelemből, az őszinte szenvedélyes vonzalomból fakadó szexuális együttlét, amely olyan természetes és emberi, hogy az itt kirajzolódó istenképtől nem idegen, nem bűn. A látszólagos lázadás Isten ellen valójában a lélektelen rituálévázat igyekszik lerombolni az élő Isten javára.

Az 1941-es születésű Ács Margit terjedelmes kritikusi, szerkesztői, esszé- és szépírói életművet is magáénak mondhat. Novellákkal, elbeszélésekkel, kisregényekkel már korábban jelentkezett, regénye viszont mostanáig a tavaly megjelent Párbaj az egyetlen.

Herczeg Szonja novellái olyan pszeudo-, avagy fiktív újságcikkekben előforduló történeteket tárnak elénk, amelyekért egy napilapot is szívesen veszünk kézbe. Fordulatos események között vezet minket, ahol álbiztonságunk kecsegtető állapotában élvezzük, hogy a valóság szegmens történtei nem velünk estek meg – ám mindez körülöttünk zajlik, ezért mindenféle értelemben érintettek vagyunk.

Sokszínű pályakép hátterével íródott Fabricius Gábor első regénye, a Más bolygó arról az áthághatatlan határról, amely pontosan ott húzódik, mint korábban a vasfüggöny. Ám szögesdrót helyett egy annál is biztosabb, az identitásunkba szivárgott szorongás fékez le minket, örök lemaradásra ítélve a Nyugattól. Hiszen ha nem haladna előttünk, nem tudnánk bálványunk után koslatni.

A Nobel-díjra érdemes büszkeségünk tizenkét év után átdolgozva regényét újra aktuálisként tárja elénk gondolatait, melyek azt feszegetik, hogy az identitásunk gyökerének számító tradicionális kultúránkat mennyire éljük meg a mindennapjainkban. Ugyan a problémát Kína kapcsán tárgyalja, a kérdésfeltevés korántsem kínai: nagyon is érthető, indokolt nálunk is, itt és most.

Az Egy piaci nap borítóján az arctalan agresszió szimbóluma, egy követ tartó kéz látható. A félig homályos, félig éles kép egyszerre utal arra, hogy hetvenéves, konkrét történelmi eseményt dolgoz fel a regény, ám egyúttal azt is jelzi, hogy ehhez hasonló ma is előfordulhat.

Thimár Attila 2007-es Lélekkönyv című haikukötetéhez hasonló az idén megjelent Időszilánk. A harminchat apró méretű – de annál jelentőségteljesebb meglátásokat tartalmazó, illetve olvasóját arra sarkalló – költeményében olyan időpillanatok csillannak meg, amelyek a szerző kontemplatív látásmódjának köszönhetően nem maradnak az észrevétlenség homályában.

Társasjátékra invitál Háy János Ország, város, fiú, lány című könyvével: „Gyere velem, nézd meg, hogy merre járok […] dobd be ezt a könyvet a táskádba” – biztat a fülszövegben. A játék­szabály egy­szerű: a világ (leg­alább) tizen­négy helyé­ről mond vala­mit. Ha már voltam ott, elfo­gad­hatom vagy ellen­vet­hetek, ha még nem voltam, rábó­lintok, ami­kor elég meg­győző­nek tűnik a kép.

Bartis Attila új könyve inkább a cseme­gézők­nek való, mint­sem a könyv­falók­nak. Ahogy egy kiállí­táson, úgy ebben a regény­ben is taná­csos meg-meg­állva szemlé­lődni. Nem csoda, ha a regény­világot meg­ked­velve, a fogyat­kozó lapokat szán­déko­san egyre las­sab­ban olvassuk.

Három az igazság, plusz egy a ráadás: Drago­mán György három regé­nye után a rá­adás Orosz­lán­kórus no­vel­lás­kö­tet­ben har­minc­féle hang csen­dül fel, amelyek között vannak erő­seb­bek és gyen­gébbek, ízlés szerint az egyik jobban cseng a fü­lünk­nek, a másik ke­vésbé. Ezzel együtt a kar­mes­ter erős, félre­ismer­he­tet­len han­got csa­lo­gat elő, ame­lyet szí­vesen dúdo­lunk tovább ma­gunk­ban.

Orbán János Dénes szövege sok­oldalú iro­dalmi tudás­ról árul­kodik, ez talál­ható az obsz­ceni­tás para­vánja mögött, és csak remél­hető, hogy nem kell két évszá­zadot várni, amíg ez kiderül. A könyvet a szem-telen, ám három­szájú arc elide­ge­nítő effek­tus­ként üvölti az óvat­lan olvasó felé a cím­lap­ról, hogy a regény­ben való eliga­zodás kulcsa a mű­alko­tás ajta­ját nyitja meg, azzal ne a hét­köz­napi való­ság­ban próbál­kozzunk.