×

A Kortárs folyóirat májusi számából ajánljuk:

SZEPESI ATTILA

Cantus firmus

(barbár szonettek – részlet)

„Jött egy fakó ló, és a rajta ülőnek neve Halál,
és a pokol követte őt, és ezeknek hatalma volt a
föld negyedrészén, hogy öljenek karddal, éhséggel,
döghalállal és a föld vadállataival…”
(János jelenései)

 

Kísértetek

 

Mintha a túli világból érkeznének
álmom hívatlan vendégei, az elesettek meg
a nyomtalanul eltűntek. Mindegyikükben magamra
ismerek, bár a mozgásuk aszimmetrikus, ha jobbra hajlok, ők
szeszélyesen balra imbolyognak. Félszeg kísérteteim:
némelyiküknek arca sincs, két füstölgő lyuk a
tátongó szemüregük. Bizonytalanul betoppannak a meg-
nyíló falon át, mint aki nem sejti, vissza-
parancsolják-e. Nem tudom őket
azonosítani. Ez a libegő lehet akár a sürgönyt hordó
legényke, amaz tán a fapapucsban csoszogó jeges vagy épp
a Bocskai-sipkás énekes-koldus, aki sakál-hangon gajdolva meg-
megállt az udvaron, vagy épp a gumikerekes és virágokkal telepingált
masináján ócska kuplét kattogtató kintornás.

 

Komédiások

Két korgó gyomrú, ágrólszakadt öreg
járta az utcát – egykor tán jobb napokat látott
komédiások. Be-betértek a félhomályos belvárosi udvarokba. A
karikalábú férfi püfölt egy bádogdobot, az asszony falsul kornyikált.
Aztán következett a meg-megnyakló
produkció: a nénike szánalmas-sután fel-
kapaszkodott férje vállára, meg-megbillent közben – aztán jobbra-
balra imbolyogva figurázott, járta kecsesnek-szánt
légi balettjét. A körfolyosóra gyűlt publikum
kacagva dobált le néhány
újságpapírba csomagolt húsz- és ötvenfillérest. Szegény
öregek szedegették a földről, néha félénken körbe-körbe
sandítva, mert nagy úr a zordon viceházmester, de még
nagyobb az éhség meg a ringy-rongy nyomorúság.

 

NAGY DÁNIEL

Szellemi alkotások „nukleáris szemiotikája”?

Avagy hogyan váljanak a jelen értékei a jövő értékeivé (1. rész)

(A Kortárs folyóirat esszépályázatának ösztöndíjas pályaműve)

Bevezetés

A pályázati kiírás alapján ez az esszé az „örök értékekről” szól a „változó világban”. Természetesen a kérdés rendkívül sokrétű, valamennyi felvethető aspektusának tárgyalása nem csupán egy tanulmány, de akár több önálló könyv vagy doktori disszertáció kereteit is bőven kitöltené. Írásomban ezek közül mindössze egyetlen specifikus problémára fogok koncentrálni egy kultúratudományi „gondolatkísérlet” keretében. A kiírás önmagában feltételezi, hogy kultúránk jelen állapotában rendelkezik olyan értékekkel, amelyek fennmaradását, a jövő generációk számára való sikeres továbbadását örvendetesnek, sőt egyenesen szükségesnek tekintenénk. Természetesen a szellemi vagy kulturális érték fogalma önmagában is nagyon sokféleképpen értelmezhető, így szeretném mindjárt a tanulmányom elején leszögezni, hogy a soron következő fejtegetés teljes egészében értékesnek tekintett műalkotások megőrzéséről és továbbadásáról szól, ami az én értelmezésemben a pályázat célja is volt.

Ebben a kontextusban az első és legalapvetőbb kérdés nyilvánvalóan az volna, hogy ma kik és mi alapján tekintenek egy adott műalkotást értékesnek (tartozzon akár az irodalom, zene, képzőművészet, film vagy bármely egyéb művészeti ághoz), amit aztán a holnap számára közvetíteni szándékoznak/szándékozunk. Ez a kérdés azonban a jelen kulturális viszonyainak részletes elemzését igényelné, s minden bizonnyal állásfoglalást követelne olyan esztétikai, ideológiai vitákban, amelyekben egy ilyen jellegű tanulmány szerzőjeként talán csábító, ám legalább olyan visszatetsző is volna a döntőbíró szerepében tetszelegni. Esszémben tehát a jelen kulturális csatatereinek feltérképezése helyett megkísérlek a jövőbe tekinteni. Kérem azonban a tisztelt olvasót, hogy írásomat ne a „kultúratudományi futurológia” diszciplínájának megalapozására tett kísérletnek tekintse, csupán tudományos problémákra érzékeny morfondírozásnak egy érdekes problémáról és az általam felvázolandó parabola reményeim szerint tanulságos konzekvenciáiról.

 

MURÁDIN JENŐ

Magyar művész Alvincen 1908-ban”

Ó, soha-soha ilyen szívszakasztót (Szentimrei Jenő) Megvallhatom, majd mostanáig eszembe nem jutott volna, hogy a millenáris idők egykor ünnepelt festőjével, Pataky Lászlóval (1857–1912) bármikor, bármilyen szinten foglalkozzam. Ömlesztve ontott illusztrációi, kurucos-lovas képtémái, alföldi csikósai, amelyeket – a békebeli idők lapjait forgatva – a Vasárnapi Újság vagy a Herczeg Ferenc alapította Új Idők olyan obligát módon közölt, teljességgel közömbösen hagytak. Akkor hát hogyan? Két okból nyúltam, inkább életrajzi megközelítéssel, a témához. Egyrészt azért, mert pályájának kezdete és vége igencsak kapcsolódik a Kárpát-medencének ahhoz a keleti térségéhez, amelynek művészettörténeti kutatását a kezdetektől feladatomnak tartottam és tartom. Másfelől a festő pályaképének olyan forrásaira bukkantam, amelyek teljes drámaiságában tárják föl élete utolsó szakaszának szintén a szülőföldhöz kötődő és nagyrészt homályban maradt végjátékát. Mindeközben mentséget is találtam számára egy-két meghatározó és tényleges tehetségére valló műben. A források: Nagyenyed, a kollégiumi évek, a festő alvinci műtermének hangulata, az idelátogató enyedi tanárok és diákok benyomásai, néhány szórványos írás a festőről és a helyszínekre vezető terepszemle. De mindenekelőtt Szentimrei Jenő tanúskodása, kinek kivételes értékű családi-társadalmi környezetrajza nélkül valósághű árnyaltságában meg sem közelíthető az utolsó évek története. Szentimrei Jenő (1891–1959), az erdélyi magyar irodalom kezdeteinél bábáskodó költő és szépíró emlékiratainak első kötete 1957-ben már nyomdai megjelenés előtt állt, amikor a magyar forradalmat követő megtorlások hangulatában a kiadó elbizonytalanodva, a megjelentetésétől visszavonult. A cenzúra csak egy évtized múltán lett az életrajzzal engedékenyebb, majd egy frissebb kiadás (Városok, emberek, Kriterion, Kolozsvár, 2009) minden föllelhető töredékes szöveggel kiegészítve tette teljessé a nyelvében-szövegében lebilincselő kötetet. A hatszáz s valahány oldalban csak kis rész Pataky Alvincen töltött utolsó éveinek leírása. Elsikkadt az érdeklődés előtt, és végigolvasva a kötetet magam is csak mostanában bukkantam rá. Mint ahogy bibliográfiai összeállításokba sem került be Szentimreinek az az írása, amelyben először foglalta össze a témát. Elterelő címe volt ebben a hibás. Ugyan kinek akadt volna meg a szeme a képzőművészetek iránt érdeklődők közül a kolozsvári Ellenzék Gyönge violának… című riportján (1930. nov. 23.)? Egy népdal kezdő sora volt ez, Gyönge violának letörött az ága, amelyet a festő sírjánál az alvinci temetésen énekeltek el.

 

ARTZT TÍMEA

Szabó T. Anna: Törésteszt

Szabó T. Anna Törésteszt című első prózakötetének borítóján Szilágyi Lenke felvétele látható, egy baba néz keresztül az üvegen, amely hátulról kap megvilágítást. A művi beállítást igyekszik oldani a testet burkoló zöld szín, a mellkasára vetülő árnyék, amely elrejti meztelenségét. Az üvegen áthatoló fény vízcseppek nyomát rögzíti. A magányos babaszobák világát idéző kép és az autók töréstesztjét eszünkbe juttató cím nem simul össze, mégis mozgásba hozza több novella vezérmotívumát; az egymástól távol eső dolgok, arc(csont)ok és az anyagok törékenységét (Porcelán); az emberpótló szilikontermékek világát (Kicsibaba, Plüss). Jelzi a víz mint többértelmű metafora fontosságát, amely fenntartó és megtartó (Tenyér és hold) vagy ijesztő közeg (Türkiz). A vízhez gyakran társul a fény és az átlátszóság képzete: „A fájdalom is olyan, akár a víz és a fény: van. […] Mindent üvegen át nézett, mint aki most már mindig kívül akar állni a világon” (Tenyér és hold). Ez a sor a különböző szerepekbe bújt narrátor ars poeticájaként is olvasható. Az én-elbeszéléseket vagy az attól kevéssé elkülönböző szabad függő beszédet olvasva a női hangokat érezzük uralkodónak, noha vannak szerethető és kevésbé szerethető férfi elbeszélők, akik feleségükről(Tavaszi szél, Jolán, Sztráda), anyjukról(Veronka és a nerc), lélekkel teli vagy lélektelen hódításaikról (Vízhang, Cruelty free) mesélnek; illetve az emberi kapcsolatok hiányáról (Kharón), sőt pszichopatológiájá- ról (Plüss). Felbukkannak az anyaságot (Kőgyerek) vagy a homoszexualitást (Küklopsz) érintő tabutéma…

Pályázat

A Kortárs folyóirat esszépályázatot hirdet Európa, Európa… címmel.

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

A Kortárs májusi számából ajánljuk

Szepesi Attila: Cantus firmus 

Nagy Dániel: Szellemi alkotások „nukleáris szemiotikája”?

Murádin Jenő: „Magyar művész Alvincen 1908-ban”

Artzt Tímea: Szabó T. Anna: Törésteszt

Bővebben