×

Részletek a Kortárs áprilisi számából

 

Kortárs novellapályázat

Koblenc Zsuzsanna: Ottó a szélben

Húsz ember esett foglyul egy turisztikai ballonon,
amit az erős szél cibált húsz percig Berlinben.”

Hát jól van, Ottó, idáig eljutottunk, már bent vagyunk a kosárban, édes istenem, idáig elvergődni, a franc se gondolta volna, hogy sikerül. És pont nekem, aki a csalánpusztai kertben éreztem magamat mindig a legnagyobb biztonságban, és nem is vágytam el onnét soha. Megvolt nekem ott mindenem. Vadvirágok, eső után szivárvány, a Samu puha szőre a tarkójá- nál, az orra forrósága, amit mindig belefújt a tenyerembe estefelé, ha azt akarta, hogy járjuk végig még egyszer a kertet. Micsoda kukoricák voltak abban a kertben, Ottó, emlékszel? El lehetett veszni abban a rengetegeben. Egyszer meg a tök is úgy befolyta a léckerítést, hogy az utcára is kikapaszkodott volna a rengeteg indájával, ha le nem vagdosom. Hát énnekem Berlin aztán egyáltalán nem hiányzott, most meg itt ülök egy kosárban, vagy száz méterrel fölötte, de le se merek nézni. Látod, Ottó, mit meg nem teszek érted vénségemre, megpróbálom legyőzni még a tériszonyomat is, ami pedig akkora, hogy a sámlira állva is elfog a hányinger a magasságtól. És te ezt tudod, Ottó, mert...

 

Tóth László: Az eltüntetett vers(szerűség) és a „nyakoncsípett idő”

Futamok Vida Gergely verseihez

Vida Gergely első verseskönyve huszonhat éves korában, 1999-ben jelent meg. Magányos kezdés az övé, indulását nem segítette társak alkotta boly, addig szinte nem is publikált sehol. S azóta is mintha kicsit kívül esne nemzedékén, magányosan járja útját, ami költői törekvéseiről is elmondható; versei is külön-helyüket keresik a kortárs magyar líra megnyilvánulási/megjelenési formái között. Líráját nevezték már posztmodern költészetnek, de azt is leírták verseiről (Gaborják Ádám), hogy azok egyfajta átmenetet képeznek az 1990-es évek posztmodern szövegirodalma és a napjaink fiatal költészetére jellemző „új érzékenység” között. L. Varga Péter pontosan fogalmazott vele kapcsolatban, amikor Vida költészetének lényegét „a »hétköznapiságban« és a pátoszmenetességben”, a „hagyomány és szöveg találkozásánál” megszólaló, megtestesülő, létrejövő nyelvben jelölte ki. De tekintsük át, honnan s milyen állomásokon keresztül vezetett útja az elmúlt másfél évtizedben, indulásától az ötödik verseskönyvéig. Vida Gergely első kötete, a Tinta-palinta (1999) szertelen játék, lázas próbája a szavak teherbíró képességének, áthevült kutatása a vers lehetőségeinek, ideges nekifeszülések az én határainak; egy csomó félresiklott kép, elnéző türelemmel szemlélhető játékos ötlet, villódzó rögtönzés; érezni belőlük a belső feszültséget, mely opusait világra kényszeríti, csak az irányt, a célt nem látni még, amely felé tartanak, tarthatnak – érteni vélem, miért nyilatkozott róla többször is a költő elégedetlenül. De számomra azt is jelzi ez a kötet, hogy hova vezetheti a tehetséget a kezdettől való megfelelő szerkesztői – külső – kontroll s az ellenőrző figyelmet is jelentő (nemzedék)társak hiánya. Ezzel szemben az öt esztendővel későbbi, Vida harmincéves kora tájt megjelent második kötete, a Sülttel hátrafelé (2004) már jóval higgadtabb, nyugodtabb, letisztultabb, s mondjam így: célratartóbbak, iránykövetőbbek a versei. Az impresszionisztikus vibrálások helyett itt már részben a formaalakítás (kezdődő) tudatossága jellemzi őket egyfelől, másfelől viszont az epika nyugalma, az elbeszélés tudatossága, a narrátori attitűd – s a hétköznapiság regiszterei – kezdik szervezni szövegeit. Kitágul versei ideje is, tere is, mindennapi történeteink nyernek bennük mítoszi távlatokat, ugyanakkor nyelvezetük is rétegzettebbé válik – több nyelvi szintet és réteget hoznak egyszerre, egyidejűleg, egymással párhuzamosan helyzetbe, miközben világunk groteszk ellentételezettsége, a „madárban a kalitka” fájdalmas, néha már, mondhatni, elégikus iróniája hatja át őket – különböző műfajokat is egymásba csúsztatva – minduntalan (s szinte mindennek összegezése a kötetzáró Vámbéry tér, Dunaszerdahely többelemű versfüzére).

 

Fábián (T.) László: Észrevételek és javaslatok a közoktatás rendszerének korrekciójához II.

Elismert dolog napjainkban, hogy azon tényezők között, melyek minden népnek jólétére és ezáltal az államoknak hatalmára elhatározó befolyást gyakorolnak, egy-egy fontosabb nincs, mint a népnek értelmi míveltsége; és innen van, hogy jól rendezett állam nem létezik, mely a népoktatás célszerű elrendezésére figyelmet nem fordítana. […] a népoktatás célszerű rendezése, mely a közműveltségnek feltétele, egyszersmind feltétele az állam létének s kifejlődésének is.” Az idézett sorokat Eötvös József vetette papírra 1868-ban, a népiskolai törvényjavaslatról tett észrevételei között. Ugyan közel 150 esztendő telt el azóta, hogy az ideális állam léte és a „közműveltség” állapota közötti összefüggésről kifejtette nézeteit, állításával és érvelésével mégis nehéz lenne vitába szállni. Mi több, ma sem fogalmazhatnánk meg pontosabban a közoktatással kapcsolatos hiányérzeteinket, hiszen színvonalas, minőségi oktatás és megfelelő (köz)műveltség nélkül Magyarország gazdasági, politikai és társadalmi értelemben sem lehet sikeres. A tudásban és az oktatásban rejlő erő, tehát a „közintelligencia” megléte a függetlenség és a szabadság egyik alapvető záloga, ahogy arról Széchenyi István is beszél Hitel című munkájában: „S ekként minden kifejlődés, előmenetel, erő, érték és szerencsének legmélyebb sarkalatja a kiművelt emberfő. […] A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma. […] szóval: a közintelligentia – értelmesség – azon jel, melynél fogvást a bölcs a nemzeteket mázsálja. S az mennél nagyobb, annál kevesebbet szorul másokra, s így annál függetlenebb, szabadabb s erősb a nemzet.” A népoktatás megszilárdításával kapcsolatban Eötvös is pontosan látja a szabadság és a műveltség közötti összefüggést. Arra a következtetésre jut, hogy az önkényeskedő hatalom előbb ellehetetleníti az oktatás szereplőit, majd relativizálja a tudás minőségét és értékét, hiszen tisztában van azzal, hogy a Széchenyi által is emlegetett „kiművelt emberfő” komoly veszélyt jelenthet a fenntarthatóságára: „Talán paradoxonnak látszik, de mi úgy vagyunk meggyőződve, miként anyagi érdekeink előmozdítására a népoktatásnál biztosabb eszközünk nincs. […] A világ minden zsarnokai érzik a szoros összeköttetést, mely a míveltség és szabadság között létezik. Elbutítani a népet: ez volt a zsarnokság leghatalmasabb eszköze legrégibb időktől – mostanig…” A centralizáló törekvések együtt járnak a szuverenitás és az autonómia szűkítésével, ez pedig Eötvös és Széchenyi írásának tanúsága szerint nem lehet helyes irány. Egy részletes és valós társadalmi, szakmai párbeszéd után egyértelműen, világosan és határozottan ki kellene mondanunk, mi a célunk az oktatással. Ahogy azt is, miért van szükség közoktatási intézményekre, miféle oktatási, nevelési munkát képzelünk el ezekben, mennyire differenciáltan, mi lesz azokkal, akik elvégzik őket, és miként lehetséges onnan a továbblépés.

 

Kollarits Krisztina: Vastag Andrea / Csinszka – a „Halálra szánt, kivételes virág”

Egy újabb könyv Csinszkáról. Tekintélyt parancsoló terjedelmű, négyszáz oldalas kötet. De vajon lehet-e a témáról újat írni, és főképp ilyen terjedelemben? Érdeklődve vettem kezembe Vastag Andrea monográfiáját, amely valóban a szakirodalom és a kézirattári források alapos ismeretéről tesz tanúbizonyságot, s emellett külön dicséretet érdemel a jól kiválasztott fényképanyaga is. Mi a könyv igazi újdonsága? Ahogy ez már az előszóból és a fülszövegből is nyilvánvalóvá válik, az úgynevezett „női nézőpont”. A szerző már a bevezetőben hangsúlyozza, hogy „Boncza Berta esetleg több is lehetett egy egyszerű múzsánál”, hogy „nem biztos, hogy egy elviselhetetlen hisztérika volt”, és a szakirodalom eddig figyelmen kívül hagyta azt is, hogy Ady panaszaival ellentétben ebben a házasságban éppen Csinszka volt az, aki „testileg-lelkileg tönkrement”. Vastag Andrea Csinszka és Ady kapcsolatának vizsgálata során új szempontokat helyezett előtérbe...

 

Artzt Tímea: Tóth Krisztina / Világadapter

Tóth Krisztina Világadaptere teret enged a költői képekben tobzódó „világlátó” költeményeknek és a személyes veszteségekkel, elmúlásélménnyel átszőtt, szinte prózává csupaszított egyéni történeteknek. Ugyanakkor a társadalmat (A koravén cigány; Bánk, magában), a bolygót (Felejtő; Hosszúalvó) és az egyént érintő (Heg; Csillag) drámákat nem élhetjük át közvetlenül, mert szövegeiben a lírai én eltávolodik élményeitől, a külvilág feszültségváltozásai habár keresztülvibrálnak rajta, kiegyenlítődést keresnek. Az idő múlása, a természet körforgása s az emberi lét halálba futása a Világadapter témája, erre utal az első ciklus címe: Futamidő. Szuggesztív, groteszk képekben tolakodik elénk a halál: „ahogy háztűznéző alatt előjön / a kisházból a húgy- és szarszagú, / félbolond nagymama”, vagy „a frissen festett házfalon / mégiscsak átüt az obszcén graffiti”. Hogy vagytok? – kérdezi a lírai én a kötetnyitó versben, miközben a kínosság érzése oldásért kiált: a nagymamát visszaküldik, a házfalat újrafestik; s mi rápillantunk az óránkra, hogy egy üres – „Össze kéne már jönni egyszer” – szófordulattal lépjünk tovább. A maximumig telített Memóriakártya lajstromba veszi a halhatatlanok névsorát, „halottak hívnak és élők üzennek, / a PIN-kód: kettő, nulla, egy, négy”, ironikus keltezés...

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni. 

Ajánló

A Kortárs áprilisi számából ajánljuk

Koblenc Zsuzsanna: Ottó a szélben
Tóth László: Az eltüntetett vers(szerűség) és a „nyakoncsípett idő”. Futamok Vida Gergely verseihez
Fábián (T.) László: Észrevételek és javaslatok a közoktatás rendszerének korrekciójához II.
Kollarits Krisztina: Vastag Andrea / Csinszka – a „Halálra szánt, kivételes virág”
Artzt Tímea: Tóth Krisztina / Világadapter

Bővebben