június szürke madarakkal

Dimény-Haszmann Árpád

június szürke madarakkal

tűzd fel a hajad valami fényes csattal
fiúnk lesz érzem vagy ne tűzd fel
hagyd futni fürtjeid homlokodon
öltsd magadra kék köntösöd
suhogjon melleid kettős-dombja alatt
a szívhang lágy zenéjével

sétálj velem magasra nőtt fák között
velünk bújócskázik az aszfaltszínű város
sétálj velem azokon az utcákon
ahol reggelre mindig visszatér a valóság
ahol a lakásokban még ott az éj nyoma
ahol a falon át hallgatják egymás életét

sétálj velem e langyos szélben
zizegjenek nekem ruhád pliszé fodrai
ne hagyj kettesben a letelőfélben levő idővel
a már őszbe tartó nagy szürke madarakkal
mik név nélkül élnek akár az a haldokló almafa
törzse szétnyílva mint kigombolt kabát
de rücskös kérge még mindig szállítja az életet
ahogy tested titokzatos növénytára
kis kerek levelei zsenge és sima gallyai

csak a föld ne lenne üres belül
s üregeiben ne csatangolnának halottak
hátukon az emlékekbe kapaszkodó élőkkel
apám is ott egy zugolyban
valami kidobott készülék szövevényes áramkörét bontja
máskor moha-lepetten alszik a földben
mely ködöt hozott júniusunkba
s lám már őszbe tartanak szürke madarai

köd és só rakodik ruhádra siessünk
a lombjafosztott fák talán beengedik a fényt a lakásba
maradjunk otthon mennyezet és padló nagy szemhéja közt
hagyd aszfaltszínű ruhád csak bújj hozzám
puha fürtjeiddel óvj mint fiadat
kinek mozgása titkon veled tart
s kinek érkezését mint tavaszt várjuk őszre

bújj hozzám egymásra csukló testünket ne hagyd halni
rejts el hol nem tépik fel bőröm név nélküli madarak
hol földalatti medrekben nem leszek ázalag
hess el sok szürke madár hess
asszonykám mégis tűzd fel hajad valami csicsás csattal
füled mögé tégy cseresznyét mert fiú lesz érzem
minden ablakot elér a napfény bár fátyolos

nem madarak szürke szárnya
csak szemem zárult magába

Dimény-Haszmann Árpád versét őszinte versnyelve teszi az olvasó számára szerethetővé. Az „őszbe tartó nagy szürke madarak” nem csupán a könnyen eljövő öregkor jelképei a versben, a szerelem hajnalára is visszautalnak. A szöveg egésze olyan, akár egy memoár. A lírai beszélő családjával együtt mutatkozik meg, velük együtt határozza meg önmagát, ahogy Orson Welles is írja: „Egyedül születünk, egyedül élünk, egyedül halunk meg. Csak a barátság és a szerelem keltheti azt a röpke és mulandó illúziót, hogy nem vagyunk egyedül.” Beletörődés, komorság és bánat olvasható ki a versből, de oly könnyedén, jól megfogalmazva, hogy feledteti velünk a romantikus verseszmény felbukkanó maradványait.

Nagypál István

E vers, noha nincs ötven soros, azt a látomásos-mítoszi hagyományt idézi fel, amelyet az ötvenes évektől induló hosszúversek képviseltek. A június szürke madarakkal közegében egy várva-várt születés jelzi a megújulást, a tavaszt az őszben. A térbeliség mélység és magasság a természetben: a fákat eléri a napfény, de a föld üregei, medrei csak a holtak és a mikroszkopikus élőlények számára adnak otthont. A születés, az emberi élet a természet része, de szemben is áll vele. Az ellentét az ázalag képe által bomlik ki, a versbeszélő el akar különülni attól a létformától, amely belső sarjadással és oszlással szaporodik, amely a föld alatt, a víz mélyén, vagy más élőlények(b)en élősködve létezik, s a halott testtől, amelyet madarak marcangolnak. Ám nem akar egyedül maradni, fontos számára a család: a nő és az utód.

A tér mint test a vers gyakori motívuma, az emberi test olyan mint a fa, a testek egymásra csuklók, a lakás pedig egy nagy szem, amelynek szemhéja a padló és a mennyezet. A látás, a szem motívuma végig kiemelt helyet kap, a zárókép is egy szem, amely csukódik, akár a madarak szárnya.

Pataky Adrienn