Forradalmi top 5

A Kádár-korszak, ha szabadnak aligha nevezhető is, lényegesen nagyobb életteret hagyott az átlagembereknek és a művészeknek egyaránt, mint a Rákosi-rezsim. Az Aczél György irányította kultúrpolitika eltűrte, ha a hivatalosan ellenforradalomnak bélyegzett ’56-os események – persze kellő óvatossággal, a kádárizmust nem sértve – megjelentek a vásznon. Már egészen korán megszülettek az ezekre reagáló alkotások, a semlegesebb Éjfélkor (1957) és a forradalmárokkal szemben kifejezetten ellenséges Tegnap (1959), majd a hatvanas-hetvenes években elkészültek a közelmúlttal foglalkozó történelmi filmdrámák (Párbeszéd, Húsz óra, Tízezer nap), illetve az 1956-ról és a megtorlásról virágnyelven beszélő parabolák is (Szegénylegények, Ítélet, Nincs idő, 80 huszár).

Érdekes, hogy az 1989 előtti korszak volt termékenyebb a forradalmi témájú történelmi filmek szempontjából: a rendszerváltás után a magyar filmkészítők inkább kerülték ’56-ot. Ami a mégis elkészült filmeket illeti, többnyire sem a mesterek (Mészáros Márta: Temetetlen halott, Szomjas György: A nap utcai fiúk), sem a fiatalabb alkotók (Szilágyi Andor: Mansfeld, Goda Krisztina: Szabadság, szerelem) nem voltak képesek igazán emlékezetes, drámai történeteket mesélni a forradalomról, pedig a kultúrpolitika már nem, legfeljebb az anyagiak szabtak határt a kreatív ötleteknek. Az alábbi toplistán ötből négy alkotás 1989 előtt készült, ezek a filmek a forradalommal párhuzamosan a mindenkori magyar társadalomról is hitelesen beszélnek.

5. A BERNI KÖVET

(2014, rendező: Szász Attila, író: Köbli Norbert, szereplők: Kulka János, Szabó Kimmel Tamás, Kádas József)

Toplistánkon bizonyos szempontból kakukktojás a Köbli Norbert forgatókönyvíró által jegyzett történelmi sorozat (A vizsga, Szabadság-különjárat) legfrissebb darabja, A berni követ. Szász Attila rendező műve ugyanis tévéképernyőre készült, moziforgalmazást utólag kapott, és cselekménye a forradalom után két évvel, a svájci magyar nagykövetségen játszódik. Ennek ellenére az alkotás bátran nevezhető ’56-os filmnek, hiszen gyakorlatilag megismétlődik benne a forradalom a svájci nagykövetségen, miközben sikeresen teremt egyensúlyt thriller és történelmi dráma között. (Az amúgy kiváló A vizsga inkább a megtorlásról szól, a Szabadság-különjárat pedig érdemei ellenére a leggyengébb alkotás a három ötvenesévek-zsánerfilm közül.)

A berni követ bűnözőnek kikiáltott hősei, Bános Tibor és Takács Ábel (a valóságban Nagy Sándor és Papp Endre) a kádári hatalom számára kompromittáló dokumentumokat akarnak megszerezni a követség széfjéből, ám az akció túszdrámába torkollik, majd tüntetéssé terebélyesedik. A film nagy érdeme, hogy a thriller zsánerelemeit képes a politikai-történelmi emlékezet szolgálatába állítani. Köbli Norbert és Szász Attila meggyőző profizmussal mutatja be a szemben álló feleket emberként, és a klasszikus karakterábrázolási konvencióknak köszönhetően megjelennek az 1956-ról a korban egymással versengő diskurzusok is. Azaz Bánost és Takácsot nemcsak forradalmárként láthatjuk, hanem a magyar nagykövetség szemszögéből agresszor terroristaként, ellenforrdalmárként is, akik megzavarják egy hivatalos intézmény működését. Mindemellett a filmben bemutatott Kádár-rezsim Kulka János remekül eljátszott nagykövetének, Koroknai Mihálynak köszönhetően részben „szimpatikus”, amilyennek a valóságban is tűnt a paternalista jóléti intézkedések miatt. Ám ahogy Kádár bizonyos időközönként (például a „prágai tavasz” leverésekor vagy A tanú betiltásakor), a joviális Koroknai Mihály is kimutatja a foga fehérjét. Végeredményben nemcsak az ötvenhatosok emléke előtt tiszteleg ez az izgalmas politikai thriller, hanem a sokak által megszépített, a forradalmárok jelöletlen sírjaira alapozott kádári Magyarország kétarcúságára is rávilágít.

4. SZAMÁRKÖHÖGÉS

(1987, rendező és író: Gárdos Péter, szereplők: Tóth Marcell, Kárász Eszter, Garas Dezső, Hernádi Judit, Törőcsik Mari)

A Kádár-rezsim úgy pusztult el lassan, ahogy az 1956-os forradalom hamvain felemelkedett: népszerűtlenül és döcögősen. A nyolcvanas évekre a gazdasági recesszió, valmint a külső és belső politikai erjedés hatására a kultúrpolitika is lazulni kezdett, ami utat nyitott a direktebb rendszerkritikát megfogalmazó történelmi filmek előtt (Kiáltás és kiáltás, Malom a Pokolban, Napló szerelmeimnek). Ennek eredményeként született két roppant kreatív alkotás, Bereményi Géza a második világháborútól 1956-ig tartó időszakot bemutatóEldorádója és a forradalom alatt játszódó Szamárköhögés című keserű szatíra Gárdos Pétertől.

Míg Bereményi műve formai szempontból érdekes igazán (harsány, expresszív, posztmodern stílusban, invenciózus kameramunkával készült), a hasonló témát feldolgozó Szamárköhögés főleg posztmodern történelemképe miatt izgalmas. Ugyanis Gárdos a nagy történelmi eseményt mintegy háttérként kezeli, gyermeki szemszögből ábrázolja az 1956-os forradalmat. A főszereplő nagycsaládban Tomi és Annamari a legkisebb gyerekek, az ő perspektívájukból a tankcsata és a fegyverropogás csak ürügy arra, hogy ne kelljen iskolába menni, és naphosszat lógjanak, rosszalkodjanak. A kamaszodó, változó korba lépő Tomi végül mégis drámai karakterré válik, ugyanis a történelem összekapcsolódik testi-lelki érésével. Az egyik remek jelenetben, amikor rájön, hogy anyja megcsalja apját, s közben disszidensek rohamoznak meg egy vonatot, kiül a fiú arcára az elvágyódás. Innen menni kell, mert feje tetejére állt a világ és a család. Egyszerre omlik össze a gyermek mesés világképe és a szabad, élhető Magyarország eszménye – a fiú megérti, hogy ebben a történetben a Jó bizony nem létezik, így nem fog győzedelmeskedni a Rossz felett.

Gárdos Péter kitűnő érzékkel teremt egyensúlyt a humor és a történelem elemzése között, és legtöbbször sikerül elkerülnie, hogy megkapó, szatirikus epizódjai üres bohózattá silányuljanak. Az 1956-os forradalom tragikumát kiválóan ragadja meg a záró képsor a döbbent Tomi látványának és a lerombolt Budapest archív felvételeinek ütköztetésével.

3. SZERENCSÉS DÁNIEL

(1983, rendező: Sándor Pál, író: Mezei András, szereplők: Rudolf Péter, Zsótér Sándor, Kern András, Garas Dezső, Törőcsik Mari, Bodrogi Gyula )

Ha a Szamárköhögés az úgynevezett „ötvenesévek-filmek” második, rendszerváltás környéki hullámához tartozik, akkor Sándor Pál Szerencsés Dániel című, hasonló hangvételű és perspektívájú történelmi drámája még az óvatosabb, allegorikusabb első hullámhoz (A ménesgazda, Angi Vera, Egymásra nézve) sorolható. A humorra fogékony Sándor Páltól szokatlanul komor hangvételű alkotás ott kezdődik, ahol Gothár Péter Megáll az idő című munkája is: a forradalmat leverték, a diktatúra vissza fog térni, a jobb élet reményében menekülni kell. A címszereplő Dani és Gyuri még nagyon fiatalok, de a szülők nyomására maguk is felszállnak a Nyugati pályaudvarról Ausztriába induló, disszidensekkel telezsúfolt vonatra.

Sándor Pál tehát a forradalom utóhatásával foglalkozik. A Szerencsés Dániel többek között arra ad frappáns választ, hogy ’56 miért nem vált aktuálpolitikától mentes, közös referenciát jelentő nemzeti mítosszá. A vonaton összezárt menekültek közösségét, az utazási szituációt a a rendező mesterien használja fel arra, hogy felszínre hozza a magyarok közti ellentéteket, a „dögöljön meg a szomszéd tehene is” mentalitást. A vonatúton és a menekültszállón tartott ünnepségen még mindenki cinkosa mindenkinek a diktatúrával szemben, illetve együtt énekelnek az emberek, ám az ideológiai, a generációs és az osztályok közti ellentétek hamar fellángolnak. Avagy nem kell ide kemény vagy puha diktatúra, háború vagy népfelkelés, a magyar békében is talál magának ellenséget saját honfitársai között. Sándor Pál műve a forradalmi ideák szertefoszlásáról beszél.

2. APA – EGY HIT NAPLÓJA

(1966, rendező és író: Szabó István, szereplők: Bálint András, Gábor Miklós, Sólyom Kati, Tolnay Klári)

A filmtörténészek általában a hatvanas éveket tartják a magyar filmművészet aranykorának, amikor a hazai rendezők szinkronba hozták a honi filmgyártást a forradalmi újításokat bevezető európai művészfilmmel. Ennek keretében készült számos, a kádári hatalommal és kultúrpolitikával párbeszédet kezdeményező történelmi film, melyek a második világháború utáni közelmúltat vizsgálták sokszor személyes drámákon keresztül. A Herskó János-féle Párbeszéd, a két évig betiltott Kósa Ferenc-féle Tízezer nap, Fábri Zoltán adaptációja, a Húsz óra és Sára Sándor Feldobott kője mellett ide tartozik a francia új hullám szellemében alkotó Szabó István Apa – egy hit naplója című remekműve is, amit méltán választottak be a „2000-es Budapesti 12-be”, azaz minden idők 12 legjobb magyar filmje közé.

Mint az említett alkotások többségében (a Rákosi-érában játszódó Feldobott kőt kivéve), Szabó drámájában is kiemelt jelentőségű az 1956-os forradalom a főhős jellemfejlődését és életútját tekintve. Takó Bence, a fiatal főszereplő még 1945-ben, a világháború alatt vesztette el apját, aki csak mitikus figuraként él a fejében, s ez a hőskép elkíséri az egyetemi évekig. Bence számára az atya történelmi hérosz, lázadó és partizán, aki kulcsszerepet játszott a nyilas diktatúra megdöntésében. Az apa alakja a fiút is hőstettek végrehajtására predesztinálja, a naiv fiatalember erre törekszik görcsösen gyerekkorától kezdve.

A hősi tettre végül az identitásépítésében és önazonosság-válságában szignifikáns 1956-os forradalom ad lehetőséget. Takó Bence kérdéseket kap egyetemista társaitól a forradalom alatt, édesapját vádak érik, így keveredik bele az eseményekbe, és lop el életét kockáztatva – amúgy teljesen feleslegesen – egy zászlót. Szabó István kiválóan fűzi össze a történelmi és a triviális, személyes szálakat, s egyúttal aláhúzza ’56-ot, kiemeli jelentőségét, különlegességét: mindenki hőssé válhatott, aki valamilyen módon részt vett a terror elleni lázadásban. 1956 döbbenti rá Bencét arra, hogy ő is képes saját erejéből nagy tetteket végrehajtani, nem kell örökké „édesapjából élnie”. Szabó István a forradalmat úgy értelmezi, mint szimbolikus szakítást a múlttal, az apák nemzedékével, mely visszatartotta a fiúkat a felnövéstől és a jelen megélésétől. 1956 októberében új korszak kezdődött, melyben remélhetőleg már mindenki a saját sorsának kovácsa lesz. Az Apa – egy hit naplója az egyik legkreatívabb, ugyanakkor a legszerethetőbb, legszemélyesebb alkotás az 1956-ot felelevenítő történelmi drámák sorában.

1. HÚSZ ÓRA

(1965, rendező: Fábri Zoltán, író: Sánta Ferenc, szereplők: Páger Antal, Görbe János, Szirtes Ádám, György László, Őze Lajos, Bodrogi Gyula)

Nehéz volt eldönteni, melyik film szerepeljen listánk első helyén, mert Kósa Ferenc Tízezer napja és Fábri Zoltán Húsz óra című történelmi drámája is kiemelkedő munka, ráadásul nagyon hasonló történetet mesélnek el a második világháború után reményekkel induló, majd a Rákosi-terrorban keserűen csalódó parasztságról. S persze mindkét műben rendkívül fontos szerepet tölt be az 1956-os forradalom. A személyesebb hangvétel, illetve az 1956-os és a személyes konfliktusok markánsabb összekapcsolása miatt végül a Húsz órára esett a választásunk.

Fábri műve friss, naprakész alkotás, Sánta Ferenc 1964-es, azonos című regényének adaptációja. A történet szerint egy újságíró egy tipikus magyar faluba utazik, hogy az ottani közelmúltbeli eseményekről írjon feltáró cikket. Az időfelbontással elmesélt, riportszerű történetben helyi szemtanúk beszámolóin keresztül elevenednek fel foszlányok négy egykori cseléd és jó barát, Varga Sándor, Balogh Anti, Elnök Jóska és Kocsis Béni életéből, akik jelentős szerepet vállaltak az 1945 utáni átmenetben, majd egymás ellen fordultak.

A mindig remek Fábri Zoltánt nagyobbnál nagyobb nevek (Páger Antal, Szirtes Ádám, Görbe János, Őze Lajos) segítik Sánta Ferenc összetett történelmi analízisének életre keltésében. A négy figura négy magatartásformát és ideológiai álláspontot jelenít meg, melyek önmagukon túlmutatva árulkodnak arról, miért futott zsákutcába a szocializmus Magyarországon, s miért robbant ki az 1956-os forradalom (ami egy drámai puskalövés formájában tűnik fel közvetlenül a falu történetében). Az, hogy a téeszből és a rendszerből kiábrándult, a pártból kilépő Balogh Anti rálő egykori barátjára, a regnáló diktatórikus hatalom képviselőjére, illetve a kulcsjelenet, melyben a jámbor, egyszerű paraszti értékek mellett kitartó Bénit agyonlövi az ideológiától megrészegült Varga, tökéletes összegzése az ötvenes évek magyar történelmének. A Húsz órát látva megérthetjük a sokszor félremagyarázott 1956-os forradalom lényegét: nem annyira ideológiák vagy csoportok indították el, hanem a hitek, illúziók összeomlása, a „létező szocializmus” okozta sokk és dühös kiábrándultság. Fábri Zoltán művében úgy fordul barát barát ellen az ideológia és a valóság közti szakadék növekedése miatt, mint az ’56-os forradalmat mintegy kiprovokáló Rákosi-rezsim koncepciós pereiben a párt tagjai. A Húsz óra lehengerlő, sokkoló, izgalmas és keserű látlelet, ami a mához, hozzánk és a jelen politikusaihoz is szól.