×

Egy nagy cél, amibe belefeledkezünk
Emlékek Makk Károlyról
Gyöngyösi Zoltán
2017 // 09. 04

„A filmen kívüli világ nem érdemli meg, hogy túl sokat bíbelődjünk vele” – kimondva- kimondatlanul ez volt Makk Károly életelve. Az augusztus 30-án elhunyt rendezőre alkotói, emberi mentalitásának felidézésével emlékezik megjelenés előtt álló életrajzi könyvének szerzője, Gyöngyösi Zoltán.

A Budapest Hotelben ültem Makk Károllyal idén tavasszal: itt vettem fel vele az interjúkat készülő életrajzához. A kávéja, mint mindig, hidegen, összeesett habbal szomorkodott előtte, az Unicum viszont apró kortyokban fogyogatott. Hirtelen arról kezdett beszélni, hogy van egy isteni forgatókönyvötlete, el is mesélte, majd azon tépelődött, hogy az igazán frappáns befejezést még nem lelte fel hozzá. Lelkemre kötötte, hogy hallgassak a dologról, nehogy lenyúlják az ötletét, közben a szeme elégedetten villogott.

Az interjúsorozat közben megismerhettem Makk alkotói mentalitását, életét, amelynek minden pillanatát a film, ez az örökös boldogságforrás töltötte ki. Ha befejezte az egyik művét, alig várta, hogy jöjjön a következő. Pár hét pihenő után úrrá lett rajta a nyugtalanság, s leste, várta a történeteket, amelyeket filmre vihet – olyanokat, amelyekben szebben, meghatóbban, drámaibban látjuk viszont az életünket. Lehetett ez nagyfilm vagy tévéjáték, mindegy: fő, hogy amikor int a kezével, mozgásba lendüljenek a szereplők és a képek.

Ami ezen kívül volt, csak addig nyerte el a fontosságát (vagy elviselhetőségét), amíg nem állt a film útjába. Mert ha a filmezés megkezdődött, akkor a világ összes eleme súlyvesztett állapotba zuhant. Nejek, nők, barátok, hívek, haverok? Ha valamit hozzá tudtak tenni a készülő produktumhoz (Makk nem szerette a „mű” vagy „alkotás” szavakat), maradhattak mellette, s ő figyelt rájuk, foglalkozott velük. Ha nem, gyorsan szerzett új társakat az igényéhez méltó munkához. Kérlelhette őt volt vagy jelenlegi feleség, szerető, ajánlgathatta magát neki hű tanítvány, régi cimbora, a hatalom képviselője vagy üldözöttje – ha nem járult hozzá a nagy célhoz, elmaradt a kegyelem.

Úgy gondolta, a filmen kívüli élet nem érdemli meg, hogy túl sokat bíbelődjünk vele. A politika nem érdekelte: abba ő nem tudott beleszólni, nem is akart, mert nem az elvek, hanem az érzelmek embere volt. A hivatalos iratait elszórta: a dolgok, ahogy észrevette, egy idő után „megoldják önmagukat”. Az egyetemi óráit hol otthon, hol kávéházakban tartotta meg. A hatalommal időnként üzletelt, máskor packázott. Mert megtehette. Fizikai veszélyérzet sosem dolgozott benne: még harcok idején sem ment le az óvóhelyre. A nők jöttek-mentek az életében: „Nélkülük – ingatta a fejét – képtelenség élni, de – fűzte hozzá elvi éllel – a monogámia a legabszurdabb dolog a világon.” Szakmai érdektársak és barátok pedig mindig akadtak: sokszor több is volt belőlük, mint kellett volna. Ellenségei nem teremtek, s ha voltak is, ő észre sem vette őket, magát pedig nem tartotta senki ellenlábasának.

És hogy mi vonzotta Makk Károlyhoz az embereket? Valószínűleg az, hogy a maga jóindulatú fölényével nem szólt bele senki sorsába, senkit nem ítélt meg. A filmjeinek „lelkivilágával” foglalkozott, nem a környezetével… Sokszor kérdeztem tőle, hogy ez vagy az a személy miért mondott vagy tett valamit. Csodálkozva nézett rám ilyenkor, s rendszerint valami ilyesmit mondott: „Hát, az illető biztos így volt behuzalozva… A világ, kérlek, olyan, amilyen. Ki kell belőle nyerni a lehetőségeket, a többi meg lehetetlen küldetés, úgysem rajtunk múlik.” Neki a film volt a világ nagy lehetősége, a forgatáson, vágáson túli világ pedig a kedves közönnyel kevert hányavetiség tartománya. De ezzel egy csalfa legendát hagyott magáról elterjedni (ami persze nagyon jólesett neki): az emberét, aki hátratett kézzel görkorcsolyázik át az éveken. Csakhogy ő a filmen kívüli könnyed létezésnek önmagában nem tulajdonított értelmet. Az élet még a járulékos örömök mellett is elégtelen, ha csak önmagáért létezik. Abba értelmet az ember vihet: egy nagy célt, amibe bele lehet feledkezni. Makk Károly tizenhét évesen ránézett Radványi Géza portréjára egy könyvben, s eldöntötte, hogy neki ezzel az emberrel meg kell ismerkednie, aztán olyanná kell válnia, mint ő. És megtörtént. Megismerkedett Radványival, fogadott fia lett, rendezővé vált, majd túlszárnyalta mesterét. Gyermekkorától tudta, hogy ki ő, és mi akar lenni.

Van egy régi, 1961-ben készült filmje: a Megszállottak. Két férfi küzdelmét ábrázolja a buta és dühös államapparátus ellen. Amikor az egyikük feladná a harcot, a másik így rivall rá: „Én csak éltem! Ment egyik nap a másik után… Gyerekeim tán emlékezni fognak, hogy megsimogattam őket. Egy-egy simogatást hagynék rájuk? Ennyire lennénk mi csak képesek?” Mondta is Makk keserűen: „Szép dolog a család, a gyerekek, a jó otthon, a hírnév, az okos barátok… De hát aztán csak annyi? Mit ér ez, ha nincs film? Ha nincs mibe belekapaszkodni?”

Makk Károly boldog ember volt. Talán a világ egyik legboldogabbja: mert nemcsak a simogatásait adhatta át a gyermekeinek, kézszorításait a barátainak s öleléseit a nőknek. Hozott nekünk még egy egész különleges dolgot: megmutatta, hogyan feledkezzen bele mindig az ember egy-egy új, fontos, érzelmes mesébe.

Megosztás:

Programsorozat

Párbeszédek a valóság sokoldalúságáról

Bővebben

Verseny

Kreatív irodalmi verseny középiskolás csapatok számára

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

A Kortárs novemberi számából ajánljuk

Zsolnai György: Terrakotta magány

Vilcsek Béla: A vers legyen velünk (Turczi István 60 éve)

Sturm István: Kemsei István / 40 év – 40 könyv. Válogatott bírálatok

Csuday Csaba Felülnézet (Kertész Imre: A néző – Feljegyzések 1991–2001)

Bővebben