×

„A tudatalattiban hiszek”
Beszélgetés Bucsi Rékával
Soós Tamás
2018 // 05. 04

Került már Oscar-közelbe, most februárban pedig a Berlini Filmfesztiválon kapott rangos elismerést. Bucsi Réka szürreális hangulatú, csodalényeket mozgató kisfilmjeivel hamar generációja legismertebb animációs rendezőjévé nőtte ki magát.

Hogyan kerültél ki Dániába?

Viborgban működik Európa egyik legnagyobb animációs egyeteme – képregényakadémiával, kiállítóterekkel, stúdiókkal, ahol játékoktól kezdve nagyjátékfilmekig mindenfajta animációs projekttel foglalkoznak. Először az Animáció határok nélkülworkshop keretében jutottam el az intézménybe, aztán a MOME elvégzése után jelentkeztem a művészeti rezidens programba. Lényegében ez egy animációs sziget, ahol támogatják egymást az emberek, és egész nap együtt dolgozhatsz a többiekkel, mert a semmi közepén terül el, és nem is nagyon lehet mást csinálni, csak dolgozni. Ott készítettem a LOVE-ot és most a Solar Walkot is. Ez utóbbi úgy született, hogy Dánia vezető jazz-zenekara, az Aarhus Jazz Orchestra felkért, csináljak egy animációt a zenéjükre. Átküldték a 47 perces darabot, amivel turnézni akartak, és ahhoz igazodva készítettük el ezt a klasszikus rajzanimációt. Képkockáról képkockára rajzoltuk, mint a régi időkben, csak épp digitális filmszalagra. Két verzióban gondolkodtam: egy hosszúban a zenekarnak, és egy rövidben, ami önálló filmként funkcionálhat. Az élő show-hoz készültben lehetőség volt egy gazdagabb univerzumot felépíteni, több dolgot kibontani egy-egy jelenetben, de a történethez mindez nem ad sokat hozzá: annak az esszenciája megvan a rövidfilmben is.

Sajátos stílusa van a filmjeidnek. Hogyan találtál rá erre a formanyelvre?

Ha az ember sokat rajzol, egy idő után kialakul az az esztétikai világ, ami érdekli. Az enyém az egyetem alatt körvonalazódott [a Symphony No. 42 Réka diplomafilmje volt – S. T.], de a mai napig folyamatosan formálódik. Ha megnézed a Solar Walkot és aSymphony No. 42-t, elég nagy köztük a különbség. A Symphony No. 42 nem működött volna abban a részletgazdag stílusban, amilyen a Solar Walké vagy a LOVE-é, de szándékosan nem is akartam túlcifrázni a vizuális világát. A Solar Walk és a LOVE inkább hasonlít egymáshoz, bár az előbbi képi világát kerekebbnek, harmonikusabbnak, komplikáltabbnak érzem. Még most is alakul, hogyan rajzolok, és mi érdekel igazán. Rájöttem például, hogy szeretem keverni a 2D-s és a 3D-s animációt, valamint arra is, hogy a későbbiekben többet szeretnék foglalkozni absztrakt animációval, ami a Solar Walknál a film eleji formákban – bolygókban, hengerekben – jelenik meg. Most kezd bennem körvonalazódni, hogyan tudom használni a minimalizmust a részletgazdag világokban, amiket teremtek, és egyre jobban ráérzek arra is, hogy milyen személyiségeket szeretnék megjeleníteni a filmjeimben.

Az honnan fakad, hogy az élőlényeidnek egyszerre vannak emberi és állati vonásaik?

Nem szeretem túlgondolni az alkotást, mert az elvesz az inspirációból. Nem tervezem meg előre a karaktert, csak nekiállok lerajzolni. Abban hiszek, hogy a tudatalattinak kell irányítani az alkotási folyamatot, mert ott rejlenek az érdekes dolgok. Ebből a szempontból nem fontos, hogy állatot rajzolok vagy embert. Az a lényeg, hogy milyen alakja van, hogyan mozog, milyen személyiségnek tűnik. Egyébként sem vagyok annak a híve, hogy olyan animációt készítsünk, amit élőszereplős filmként is meg lehetne csinálni.

Filmjeidre leggyakrabban a szürreális jelzőt aggatják. Számodra mit jelent a szürrealitás?

A szívemhez azok a filmek állnak a legközelebb, amik nem feltétlenül fantasyk, mégis elragadnak egy másik univerzumba. Ha egy film nem helyez át egy másik dimenzióba, akkor úgy érzem, nem töltötte be a funkcióját. Az animációs filmnek ráadásul az az egyik legnagyobb előnye, hogy teljesen szabad kezet ad az alkotónak, hogy hova helyezi a nézőt. Én olyan helyet szeretnék teremteni, ami azt az érzést kelti a nézőben, hogy ő is ott szeretne élni és belehelyezkedni valamelyik karakterembe.

Ezért is kozmikus léptékűek a filmjeid? Már a Symphony No. 42 is az egész bolygónkról szólt, a Solar Walk pedig már az egész univerzumról.

Engem nem a mikro-, hanem a makroperspektívák, a nagy filozófiai kérdések érdekelnek. Egyetlen ember életét csak akkor találnám izgalmasnak bemutatni, ha azon keresztül a film egy átfogó tematikáról beszélne. Ráadásul úgy érzem, hogy a jelenlegi politikai klíma nem engedi meg azt, hogy a személyes történeteimet meséljem, mert az nem lenne aktuális, és nem érdekelne senkit.

A LOVE -nál egyértelmű, de a Solar Walk ban mi ez az átfogó tematika?

Nem szeretem belerágni ezt az emberek szájába, mert a filmnek nem csak egy olvasata lehetséges, de számomra ez egy teremtéstörténet. A perspektívaváltásokon keresztül egy űrutazást mutat be, és azt, hogy azok a dolgok, amik fontosak az individuumoknak, hogyan néznek ki, és milyen szerepet töltenek be a nagy egészben – és hogy a kettő között mennyi aggodalom feszülhet, de mennyi harmónia is lehet. A Solar Walkban a törődésről, a kedvességről és az alkotásról akartam beszélni, mert szerintem ez a három dolog igazán fontos az ember életében.

Mint amikor a két űrutazó megpuszilja egymást, és abból nő ki a sisakjuk, mintha az egymás iránti szeretetük biztosítana nekik védelmet az utazásra.

Ez a kis jelenet leírja az egész filmet: egy olyan félelmetes ugrást is az ismeretlenbe, mint az űrutazás, meg lehet csinálni, ha van szeretet az életedben. A karakterek tetteiben az tükröződik, hogy törődnek egymással, és különböző dolgokat alkotnak, különben nem lenne értelme az egyéni létezésüknek.

Az nem zavar, ha sokan úgy állnak fel a filmedről, hogy nem értették?

Szoktam előadásokat tartani a munkámról, annak kapcsán az absztrakt narratíva és a kísérleti történetmesélés struktúrájáról, és mindig kitérek arra, hogy mi kvalifikálja magát történetként. Ez egy összetett és szubjektív kérdés, de úgy gondolom, a filmjeimnek igenis van története, még ha kritikaként fel is szokták róni az ellenkezőjét. Hogy egyáltalán felmerülhet kritikaként, hogy egy filmnek van-e története vagy nincsen, az inkább azt jelenti, hogy az emberek nem tudják, hogyan kell absztrakt filmeket nézni, mert nincsenek hozzászokva, hogy nem egy lineáris sztorit látnak egy egyértelmű történettel. Ha több olyan film lenne, ami szabadjára engedi a nézőt, akkor nem így reagálnának. Másrészt azt is gondolom, hogy mindent ért az ember, ha a film kivált belőle valamilyen érzést. Elfogadom, ha valakit kidob a filmem, mert nem jön be neki a hangulata, de szerintem már az érzés is a megértés kategóriájába tartozik.

A hagyományos történetmesélés nem érdekel?

Lehet, hogy a jövőben fog. Most nagyjátékfilmet szeretnék csinálni, és annak már lesz egy konkrétabb története – vagy legalábbis egy gerince –, mint a LOVE-nak.

Eddigi legnagyobb sikeredet a Symphony No. 42 -vel érted el, ami felkerült az Oscar-shortlistre a tíz legjobb film közé. Hogyan tudtad kamatoztatni az ezzel járó figyelmet?

Segített például abban, hogy összeszedjem a támogatást a LOVE-ra. Erre jó az Oscar, másra nem igazán. Az animációs iparban az Oscar nem jelzi a minőséget, a szakmabeliek sokszor ki vannak akadva, hogy milyen filmeket jelöltek a rövid animációs kategóriában. A nevedet viszont megjegyzik, és a munkáidra is odafigyelnek. Így kerültem például egy amerikai csatorna, az FX látóterébe, akik most olyan animációs blokkot akarnak csinálni, mint a Liquid Televison volt az MTV-n, és ezért szabad kezet adnak különböző rendezőknek, hogy rövidfilmeket készítsenek.

Szeretnél Amerikában dolgozni?

Nem tudom. Most kimentem egy animációs fesztiválra, a Glasra, eltöltöttem egy hónapot Kaliforniában, és jól éreztem magam. Csak úgy nem mennék ki Amerikába, mert az öngyilkosság lenne pénzügyileg, de ha konkrét projekt vagy lehetőség adódik, akkor szívesen.

És azt el tudod képzelni, hogy csinálj, mondjuk, egy Pixar-rövidfilmet?

Azt nem. Soha nem kérnének fel, és nem tudnám megcsinálni se, mert én nem ehhez értek. Dolgoztam a Disneynek szabadúszóként, amiről nem mondhatok többet, mert nem publikus, csak azt, hogy rossz tapasztalat volt. Amit én értékelek a filmekben, azt ők egyáltalán nem. Elismerem a Pixart, mert nagyon profin csinálják, amit csinálnak, és gyerekként én is imádtam a Toy Storyt, a L’ecsón pedig még most is tudok sírni, de a hollywoodi animációkat általánosságban nem szeretem, mert csak arról szólnak, hogyan tudnak minél nagyobb bevételt generálni. Nem engedhetik meg maguknak, hogy új dolgokkal kísérletezzenek, mert túl sok pénz forog kockán. A Pixar rövidfilmszekciójában többet kísérletezgetnek, de nagy újításokra ott sem láttam példát.

Számodra melyik jelenti a legtöbbet az eddigi sikereid, díjaid közül?

A berlinálés, amit a Solar Walkért kaptam. Számomra mindig a Berlinale jelentette a legtöbbet. Ha oda beválogattak, úgy éreztem, máshova már nem kell, mert ez is hatalmas elismerés. Ezt a díjat ráadásul egy olyan zsűritől kaptam, amelynek nagyra becsülöm az ízlését, ezért iszonyúan örültem neki.

Portréfotó forrása: berlinale.de

Megosztás:

Könyvbemutató

Programajánló

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs májusi száma

Bővebben