A kecskeméti Katona József Színház idei évadjának utolsó bérletes előadása a Buborékok című komédia, melyet Mohácsi János rendezett. Szülők pénzéből dorbézoló fiatalok, akik életükben nem dolgoztak, de a kétkezi munkát végzőt mélységesen megvetik, lenézik és lépten-nyomon megalázzák. Keresztbe-hosszába csavarodó szerelmi szálak, érdekkapcsolatok, tartalmatlan, kifelé élt életek, kifizetetlen számlák, égbeszökő adósságok, kicsinyesség, képmutatás, hazugságok, szánalmas emberszabásúak. 1884-ből való a történet. Szerencsére ma már nem is ismerős, ugye?

A szcenika – tehát gyakorlatilag minden, amit nem a színész csinál – kifogástalan. Fekete-fehér, kék, sárga, piros az uralkodó színek, amelyekről mindenki asszociáljon bátran kedvére, de ne most, hanem amikor Tihanyi Ildikó jelmez- és Fodor Viola díszlettervező munkáját csodálják, előadás közben. A zenekar felszínre tört, elhagyta az árkot és a Bognár Brigitta, Kovács Márton, Puskás Gyula alkotta formáció jókor, jó helyen húzza el – mikor kinek a nótáját.

A pazarlás nem csak a történet része. Trokán Nórát szobalányként alkalmazni a luxuskategóriába tartozik, de a végén így is megelégedéssel nyugtázhatjuk, hogy az összes fiatalt lejátssza a színpadról, csak úgy, mint az alig szóhoz jutó Orth Péter, aki azon kevesek közé sorolható, akik ismerik a nevettetés műfaját. A helyzet ugyanis az, hogy a mai ifjúság nem tanult meg komédiát játszani. Több eszközzel rendelkeznek a veretes, belehalós, magasröptűen mélyenszántó szerepek megformálásához, de ez a terep a rutinos, érett kollégáké. Nem hiába köszönti nyílt színi taps Kiss Jenőt, és bőven van mit tanulnia a felnövekvő generációnak Sirkó Lászlótól és Márton Andrástól is. Az egyik legegyszerűbbnek tűnő, de minden bizonnyal legkönnyebben elrontható karakter a részeges figura, itt azonban Keresztény Tamás és Porogi Ádám igazán ízléses határokon belül maradt. Fontos megjegyezni továbbá, hogy először hallhattuk beszédhangján megnyilvánulni Czeglédi Ákost, és reméljük, egyre több feladathoz jut majd. Nem lehet azonban eldönteni, hogy a lányok kollektív vinnyogása paródia, rendezői koncepció, avagy elfuserált próbálkozás-e a szerepek megformálására. A rongyrázó hölgyek közül egyedül Magyar Éva és Sára Bernadette voltak, akik teljes biztonsággal és meggyőződéssel mozogtak a történetben.

Az előadás csaknem száznyolcvan perc, és a Mohácsi fivérek meg is tartották a három felvonásos játékrendet, mely igen ritka manapság. Összegészében kellemes estére, változó intenzitású nevettetésre számíthatunk, de mindenképpen hiba lenne kihagyni az élményt, hiszen Mohácsi az Mohácsi…

Csiky Gergely – Mohácsi – Mohácsi: Buborékok
Rendezte Mohácsi János
Katona József Színház, Kecskemét, 2012. április 27.

Idén megjelent albumuk pedig arra tett kísérletet, hogy mindkét irányzat általuk lefektetett legfontosabb elemeit egyesítse. Az ebből kisült doomos gothic metal pedig felidézi számunkra a banda karrierjének sokak számára legfényesebb időszakát: az ’90-es évek eleji-közepi Icon és Draconian Times albumok virágzását. Hogy ez mennyiben sikerült, arra most megkísérlek fényt deríteni.

A fent említett hangulat hamisítatlanul árad a borítóról. A szokatlanul összetett kép az őszbe öltözött halált ábrázolja, megsárgult virágok és növények indái között. Bő, szintén sárgás ruhát visel, hosszú, ősz haja hátraomlik, a kezében pedig egy emberi arcot mintázó maszkot tart. Ezt a maszkot azonban e pillanatban nem viseli, így csupasz, koponya arca felviláglik, ezzel pontosan beazonosítva, kit is láthatunk. A háttérben pedig valamiféle örvényt fedezhet fel a szemlélő, a teljes alkotást a halállal összefüggésbe vonva. Az árnyékos-homályos gót romantika ezen eszközei bár újszerűen materializálódtak a borítón, mégis tökéletesen illik a sorba a korábbi anyagok tükrében.

A halált megszólító néma külső jegyek a belsőben szólalnak meg hallhatóan is. Az első tétel, a Solitary One sajnos könnyedén megijesztheti a hallgatóságot, főként a nagy, erős képi benyomások miatt. Bár Greg Mackintosh félreismerhetetlen riffjei és Nick Holmes szintén védjeggyé vált énekdallamai határozzák meg, mégis veszélyesen egysíkúra sikerült. A hozzáadott zongorabetétek pedig rövid időre azt az érzést keltették bennem, mintha egy harmadrangú gothic metal csapat debütáló lemezének a klisékből összeállított részleteit hallanám.

A továbbiak azonban totálisan kárpótolnak. A szokásosan jó hangzású kiadvány 46 perce valóban igyekszik visszanyúlni a ’93–95 közötti időszak eredményeihez, ami részben sikerül is neki. Azok a keményvonalas rajongók, akik az említett évek zenéjének egyenes vonalú folytatását várták, bizonyosan csalódni fognak, hiszen azóta igazán éretté vált nem csak maga a zenekar, de a benne játszó zenészek is, nem várhatjuk el tőlük, hogy újra huszonévesként tekintsenek a világra.

A nyíltabb tekintetű és fülű olvasók számára viszont a korábbiakhoz hasonló élményt fog jelenteni az album meghallgatása. Az olyan szerzemények, mint a Crucify, az Honesty In Death (az e dalhoz készült klipet lásd alább), a korai idők agresszívabb megszólalását idéző Theories From An Other World vagy a címadó Tragic Idol mind a Paradise Lost-repertoár értékes darabjaivá válhatnak. Nem csak a dallamok, de a szövegek is színvonalasak (bár témaválasztásuk, depresszív hangulatuk a külső szemlélő számára egysíkú lehet), nem véletlen, hogy a My Dying Bride énekes-szövegírója, Aaron Stainthorpe mellett Nick Holmes tartható számon a kortárs brit metálélet legjobb poétájaként.

Click here to view the video on YouTube.

A banda új felállásának dobosa, Adrian Erlandsson bár már bemutatkozott a Draconian Times MMXI című élő CD/DVD-n, most az új dalok kapcsán mutathatta meg, hogy dobtudása, amit az At The Gates-beni közreműködése óta is sok helyen halhattunk (köztünk Mackintosh side-projectjében, a Vallenfyre-ben is), a Paradise Lostban is megállja a helyét. A másik négy úr is hozza az elvárt szintet, dinamikusan együtt mozognak minden pillanatban, bebizonyítva, hogy ők a világ egyik legjobb gothic zenekara a mai napig.

Régi és új is egyszerre tehát a Tragic Idol. Szomorú, mint mindig, fájdalmas, mint a kezdetekben, és soha ki nem hunyó tűz ég a legmélyén. Leporolt, régi hangulatok és dallamok keveredtek egy stílus nagy öregjének kohójában, új ötletekkel keverve, ami olyan ötvözetet hozott létre, amely az egyik legerősebb és legnemesebb fém(zene)ként kapott helyet egy korongra égetve.

Paradise Lost: Tragic Idol, Century Media Records, 2012.

A Magvető Kiadó részéről már hagyománynak tekinthetjük, hogy baráti, otthonos hangulatú könyvbemutatókat, felolvasásokat szervez. Most – a Hajnali háztetők új kiadásának apropóján – a Rózsavölgyi szalonban beszélgetést, elsősorban Ottlik Géza befogadástörténetéről. Az első kérdés („Mikor olvastátok először Ottlikot?”) a válaszok fényében nagyon találó indításnak bizonyult. György Péter rövid hezitálás után kijelentette: pont olyan rég, „amióta az eszemet tudom”, Fenyő D. György pedig a katonaság évei alatt. A két beszélgetőtárs már ezzel alapvető tényt, mondhatni axiómát fogalmazott meg az Ottlik-prózáról: ez a szövegvilág velünk él. Ott van támaszként a kezdetektől – amikor ugyanazokkal a kérdésekkel küzdünk, melyekkel Ottlik hősei is –, és ott lesz akkor is, amikor visszatekintünk a múltra, régi magunkra.

Fenyő D. György, az ELTE Radnóti Miklós Gimnázium magyartanára a taníthatóság felől is értelmezte az ottliki prózát. Mivel számára az Iskola a határon volt az első olvasott mű (és általában ez szerepel a középiskolák végzős osztályainak tematikájában), többször is azt hangsúlyozta, mennyire szorosan kapcsolódik a mű az önértelmezéshez. Kiemelte, hogy még a gyakorlott olvasó is elbizonytalanodik attól a kérdéstől, hogy vajon hány évesek ezek a gyerekek, Bébé, Medve, Apagyi? A tizennyolc éves diákok, a katonatársak, bármely felnőtt úgy érezheti, hogy a szereplőkben magára vagy a barátaira ismer; és mégis, a gyerekek még csak tizenegy évesek.

Szegő János felvetette, hogy számít-e, hogy fiúk vagy lányok olvassák. Van-e különbség a befogadásban? Személyes tapasztalata szerint a lányok kevésbé szeretik az Iskola a határont és talán a többi Ottlik-regényt, mert kevés a női karakter bennük. Fenyő D. György szerint azonban ez tizenkettedikben és onnantól kezdve már nem számít.

György Péter a személyiség állandóságának kérdésével vette át a szót – Ottlik álláspontja szerint hős az, aki kimozdíthatatlan a középpontjából; a kor irodalmában ez egyedi elképzelésnek számított, emlékeztetett az esztéta. Szerinte Ottlik abban is különleges, hogy műveiben nincs ideológia. Ottlik olyan finoman helyezi el a dátumokat, olyan könnyen olvastatja magát, hogy azt az illúziót kelti, hogy a szellemi-fizikai elnyomás kibírható, és tényleg az – állapította meg végül György Péter. A beszélgetés során szóba kerültek az Ottlik-prózával szellemiségében rokon szövegek: Kosztolányi Dezső, Esterházy Péter, Nemes Nagy Ágnes, távolabbról pedig Robert Musil művei. Érdekes anekdoták is felmerültek, például K. Jakab Antal egyszerű és tragikus mondata: „Nem, én nem éltem túl.” Tudjuk, hogy tisztában volt azzal, mekkora terhet ró egy műre, ha bekerül a kötelező olvasmányok körébe. Fenyő D. György szerint pozíciójában az hozhat változást, ha a tanításban nagy hangsúlyt kap a kortárs irodalom.

Szegő János könnyedebb témára terelte vissza a beszélgetést – ez elsőre sikerült is neki. Felhívta a figyelmünket, hogy Ottliknál a sportot szinte mindig a futás jelenti, és sosem a foci. György Péter szerint elsőre úgy tűnik, hogy ez individuális dolog, úri sport – „aki fut, azt ne zavarják”. A későbbi próbálkozások azonban már nem zökkentették ki Szegő partnereit a rejtett politikai tartalom és a valós háttér értelmezésének síkjából. Az eltérő vélemények mellett abban ugyanakkor mindnyájan egyetértettek – a hallgatóság is –, hogy Ottlik műveit újabb száz év múlva is biztosan olvasni fogják.

Hajnali háztetők – a Magvető Kiadó könyvbemutatója, Rózsavölgyi szalon, 2012.május 9.

A nem illusztrációs műveket bemutató irodalmi kiállítás, ha jobban belegondolunk, a kulturális élet marginális és sajátosan különleges területe. A műfaji paradoxon azonban, ami az írott szó vagy az ahhoz kapcsolódó asszociációk vizualitásában rejlik, rendkívül hatásosan oldódik lehetőséggé a Mi mennyi? Örkény István 100 éves című kiállítás kapcsán. A tárlat játszani hív egy életművel, nem kizárólag bemutatja azt, hanem személyes mondanivalóvá alakítja bennünk a tréfa mint attitűd élményét. Réz Pál meséli Örkényről egy vele készült interjúban (Magyar Narancs, XXIV/14, 32.), hogy az író mennyire kedvelte az ugratás erdélyi megfelelőjét, a hekula szót, írásaiban is mintegy lételeme volt a tréfa, a fordított világlátás. Ahogy érezhetjük azt, hogy ez a hekula-perspektíva az egész életművet jellemzi, úgy azt is, hogy a PIM kiállításán is elsőbbséget kapott a humor mint szellemi játék nézőpontja. Az, hogy minden megfordítható és ezzel újraértelmezhető, meglepetésekben gazdag kiindulópontja egy irodalmi kiállításnak.

A PIM klasszikus elemekkel is él, ennek köszönhetően van bűvölet, mégpedig az a fajta, amit az irodalmi kiállítások iránt elkötelezett közönség érez a kéziratok, a kortársakkal készült fotók, visszaemlékezések kapcsán. Az Örkény-életműből számtalan mára már önjáróvá vált írói fogalommal találkozhatunk, a dobozolás vágya – amennyiben annak minden szimbolikus értelmével is létezik ilyen – nemcsak a vernisszázson látszólag hanyagul elhelyezett kartondobozokat látva kapja el a látogatót, hanem a kiállítótér dobozpapírral borított falait felismerve is. Az irónia, hogy a dobozolás szolgál hátteréül a körbefutó szavaknak, melyek arról mesélnek, hogy mit jelent szellemi emigrációban élni, és hogy a halálfélelem ellen csak humorral lehet védekezni, tökéletesen illeszkedik az életműbe. Közben megkapunk mindent, van önéletrajz, gondosan válogatott idézetek, kéziratok, adatok az életműről, szigorúan egyperces egy percek. Aztán mielőtt elmerülnénk ebben, egyszer csak vége, a betűk megszűnnek futni a falakon, körbeértek. Semmi. Csak egy tükör. Benne a kiállítás folytatását, ajtót-kijáratot kereső értetlen közönség képe. Merre tovább? És akkor ott van; Örkény István feltartja a kezét, és azt mondja: „hekula”! Persze ott van az ajtó – ahogy a tragikum a groteszk mélyén –, meg is találja a látogató, de úgy lép át, hogy tudja, megtréfálták. „Kárpótlásként” utána igazi örömtárlat, sok – technikai megvalósításában is kifogástalan – installációval, egyedi Örkény-féle játékkal, változatos objektekkel. Láthatunk régi és új rövidfilmként leforgatott egyperceseket, Latinovits bódéját, plakátokat, interjúkat, pecsétet: „MEGETTE A FENE AZ EGÉSZET”,  üres papírokat, amik vagy nem létező dolgokról szólnak, vagy pedig olyan létezőkről, amelyekről az írónak nincs mondanivalója, közvélemény-kutatást a 20. századi ember magányosságáról, és persze Ideal írógéppel írható vendégkönyvet.

Szinte az egyetlen képzőművészeti alkotás a kiállításon Sajdik Ferenc Örkény István című pasztellrajza. Talán furcsa is, hogy egy olyan nagy gyűjteménnyel rendelkező múzeum, mint a PIM, kissé fukar volt az illusztrációk, íróportrék bemutatását illetően. Mégis, ha e tekintetben maradna is némi hiányérzetünk, végső soron tegyük fel a kérdést, hogy az irodalmi kiállítások mondhatnak-e annál többet, mint hogy az irodalom ugyanúgy létszükséglet, mint ahogy az annak mélyén rejlő, az Örkény-féle írói struktúrát is meghatározó kérdő mondat a kijelentő helyett.

Mi mennyi? Örkény István 100 éves
Petőfi Irodalmi Múzeum, 2012. április 6. – 2012. december 31.

A kiállított fotók és videók nagy része a Média Intézet 21 most végzős BA-hallgatójának 2011–2012-es munkáiból került kiválasztásra – a termés tehát friss, a skizofrénia többszörös, a kapott nézetek pedig kaleidoszkópszerűen forognak egybe. Az említett kerülgetés közben pedig kisebb-nagyobb világok épülnek fel vagy válnak opálossá a fizikai és gondolati makettek adta furcsa terekben. Az esztétizált kifordulástól a gravitáció átrendezéséből nyert játékos felszabadításon át a tudati rétegek szinte zavarba ejtő egymásra tolásáig szinte mindenfele elfut a kísérletek sora. A felszínt kapargatják innen is, onnan is. De ha ez a felszín saját magunk felszíne, akkor a játék ritkán tét nélküli.

Egyik legszebb példa erre Pálinkás Nikolett két fotó-munkája, melyeken egy-egy fát vizsgál meg alapos, meditatív szemlélődéssel. A 360 fokban körüljárt, és mindenhonnan megörökített fa képrétegei egymásra kerülnek, az átfedésben lévő pontok halmaza pedig kirajzolja a közös magot, a fa törzsét és erősebb ágait, míg a kisebbek változatos kuszasága a szélek felé egyre jobban elmosódik, és feloldódik a levegő tereiben – csakúgy, mint a fa mellett fel-felbukkanó tétova alak. A képekben egyszerre van jelen a fa fenséges nyugalma és a körülötte megperdülő bizarr és bizonytalan világ.

Bár műfaját és technikai kivitelét tekintve is egészen különböző, mégis valahol ugyanezt a bizonyos közös magot kutatja és bolygatja meg Müller Zsófia Ki van még bent? című videója. A kiállításon az Első rész: Mama, Papa látható, melyben Zsófi nagyapja és nagyanyja hangján szólal meg, és egy-egy pár soros történetet mond el saját magáról. A szájszinkron és a hozzáadott játék egyszerű, nem túlzásba vitt, kedves és megmosolyogtató, de a hátunkon mégis megrezzenek a pihék, mert van ebben a gesztusban valami kísérteties. Hogy valahol itt van az, ahol fordul a kocka, és vele a tét.

De kísértetek máshol is felbukkannak. Akár egészen plasztikusan, mint Kovács Dávid fotóján, ahol egy vibráló fényalak hever a sötét fürdőszoba kádjában; akárcsak egy sokatmondó félrenézés, arrébblépés erejéig a szorongató levegőben, mint Neszmélyi Réka testvérével közösen készült portréin. A keresés és kerülgetés közben lépten-nyomon előtüremkednek ilyen besűrűsödött pontok. De persze a súlyokat lazítani is lehet. Egy ügyes nézőpontátrendezéssel Gáspár Klári például épp olyan könnyedén szabadítja fel a tárgyakat és oldja fel a gravitációt, mintha csak a fűben dőlt volna le a napon.

Ugyan sokszor technikai kísérletekre vagy épp gegekre épül egy-egy munka, ezek az áthallások és átjátszások többnyire mégis létrehoznak valamiféle állapotváltást a valóság és a „valami más” között. Így van ez Jelena Viskovic és Páll Tamás SYNC című videójában is. A 3D-modellezés repedései mögött filmjelenetek futnak, a két alak és hétköznapi életterük a számítógép generálta világ és a videofelvételek szinkronjában jelenik meg. Az animáció kikapart részei direkt és durván szorítják vissza kétdimenzióssá a képet, miközben a lyukakon áttörő videó kockái sem tudnak valóságossá válni. A két alak élete pedig e síkok párhuzamosa között valami furcsa keretvilágban reked.

Még ebből a közel sem teljes felsorolásból is jól látszik tehát, hogy a játék nem ártatlan és nem veszélytelen. A kapargatott felszín itt is, ott is töredezett, ami pedig a túloldalán van, az mindig valami más. A különböző nézőpontok egymást keresztezve hozzák létre a kaleidoszkópot, a találkozási vagy épp ütközési felületek pedig állandó nézőpontváltásra késztetnek. Így a munkák nem pusztán sorozatban jelennek meg, hanem együttesük is folytonos mozgásban van, és építményeket, fekete lyukat, lobogó szelet vagy épp légüres teret hoz létre.

A kiállítás május 25-ig tekinthető meg a Magyar Építőművészek Szövetsége Ötpacsirta utcai kiállítóterében.

Mivel milliónyi film és TV-sorozat dolgozta már fel a rendőrpáros (buddy cop) témáját, így A kopasz osztagnak van honnan merítenie, és ezt biztos kézzel meg is teszi. Azzal ráadásul, hogy a rendőröket a gimibe küldi vissza, megkapja az ehhez a témához járó összes klisét is, így a filmben felrobbanó kamiontól kezdve a dühös fekete bőrű rendőrkapitányon át az érettségi bálig megtalálható itt minden. Vígjátékról lévén szó, ezek a klisék persze mind kifordítva jelennek meg, de ennél a film még tovább megy, és az újrahasznosítást mint motívumot tudatosan központi jelentőségre emeli, direkt módon elismerve, hogy a filmben gyakorlatilag semmi sem eredeti.

A film címe és a történet alapja is az azonos címen, az alkotók a ’80-as évek végén futó sorozatból emelték át, a cselekmény fennmaradó részét pedig a már említett műfaji építőelemek alkotják. Maga a történet fősodra is az újraélésről szól: visszamenni a suliba, és újra megküzdeni a tinédzserkori félelmekkel és előítéletekkel. Szépen illik az újrahasznosítás vonalába a küldetés főhadiszállása is, ami egy templomból lett átalakítva, illetve Johnny Depp, a sorozat eredeti főszereplőjének cameoja is. Joggal lehet olyan érzésünk, hogy nem is egy önálló filmet nézünk, hanem olyan jelenetek gyűjteményét, amiket valahol már mind láttunk.

A tíz év elteltével megváltozott gimis helyzet izgalmas súrlódási pontokat kínál, amit a film csak részben használ ki. Bár említés szintjén megjelenik, hogy mennyire ódivatú felhívni valakit telefonon a facebook világában, a rengeteg egyéb különbséget nem részletezik, és inkább a cselekmény egy hangsúlyos pillanatába próbálják sűríteni: annyit változott a világ tíz év alatt, hogy ma már Schmidt lenne a menő srác a suliban és Jenko a lúzer. Ez azonban nemcsak hogy hiteltelen, de itt indul el egy folyamat, ami megbontja a két karakter egyenrangúságát.

A buddy cop filmek általában hasonlóan indulnak: valamilyen, látszólag feloldhatatlan ellentét feszül a két férfi között (zöldfülű vs. veterán, csajozógép vs. aktakukac, tisztességes vs. korrupt), és semmi kedvük együtt dolgozni, gyakran akaratuk ellenére osztják be őket a közös munkára. Ez az ellentét lehet mind humor-, mind konfliktusforrás, és a történet lezárására is remek lehetőségeket kínál. Természetesen A kopasz osztag is ezen a vonalon szeretne haladni, de túlságosan felületesen követi a műfajt. A Schmidt és Jenko között feszülő kezdeti ellentét ugyanis nem személyiségükből fakad, hanem egyszerűen érdeklődési körükből (matek vs. tesi), és messze nincs benne annyi lehetőség, mint egy jobban kidolgozott, mélyebb ellentétben. Ráadásul egy tízmásodperces snitt alatt ezen az ellentéten túl is lendülnek, onnantól kezdve a legjobb haverok. A közös jelenetek jól működnek, mindketten rendkívül szerencsétlenek, ám szerencsétlenségükön kívül nincs más, ami összekösse őket, és ez pont az ellentét hiányából fakad. Ami összekovácsolhatta volna őket ugyanis, az az ellentétek valamilyen formában való feloldása, de ez hiányzik a képletből. Enélkül nem is igazán érezzük a kapcsot köztük, amit tovább erősít az is, hogy miután a gimibe kerülnek, a film minden lehetőséget Schmidt kezébe ad, teljesen háttérbe szorítva ezzel Jenkót. Schmidt haverkodik össze a menő arcokkal, Schmidt oldalán van egy komplett szerelmi szál, Schmidt bizonyíthat a színjátszó órán, míg Jenko, aki érthetetlen okokból hirtelen lúzernek számít, kénytelen a kémia faktos vesztesekkel közösködni.

Az ebből az egyenetlenségből fakadó problémák legkoncentráltabban a film végén jelentkeznek: a sikeres akció után Schmidt a lány szerelmét is elnyeri, és míg ő learatja a babérokat, Jenko a háttérben vár. Schmidt tehát nem csak diákkori félelmeit dolgozta fel sikeresen (végre ő lett a menő srác, sikerült elhívnia egy lányt a bálba), a végén még egy vonzó lánnyal is gazdagodott. Jenko karaktere viszont mintha hátrébb lépett volna a film alatt: magabiztos önképe megtépázva, sem csajozni, sem okosodnia nem sikerült. Így a két karakter között fennálló egyenrangúság a film végére totálisan felborul, sokkal inkább érezzük Schmidt történetének a filmet, mint a Schmidt–Jenko rendőrpáros sztorijának.

A 21 Jump Street – A kopasz osztag nem próbál többnek tűnni, mint ami, és ez hatalmas előnye. Nyíltan felvállalja, hogy minden lépése koppintás, képes önmagát is kifigurázni, és így szórakoztató maradni. Ha kicsit egyenletesebbre írják meg a két karaktert, biztosan nagyobbat üthetett volna, de egy uncsi délutánon a haverokkal így is remek választás.

21 Jump Street – A kopasz osztag (21 Jump Street)
Rendezte: Chris Miller, Phil Lord
Színes, magyarul beszélő, amerikai akció-vígjáték, 2012.

Úr és kutya címen tartott estet a Radnóti színház igazgatója. A különleges irodalmi összeállítás kutya és ember barátságát mélyíti el 20–21. századi alkotók műveinek megidézésével. Habár minden történeti szál kizárható, irodalmi estről lévén szó, a múlt század eleji vörös foteles nappali világa, csokornyakkendős úr és ebének állandó kommunikációja sajátos légkört varázsol a színpadra. Másfelől a művek egymásutánisága is egyfajta ívet rajzol. Az általános filozofikus és „sztorizgató” hangvételt követően (Babits Mihály: Ádáz kutyám, Thomas Mann: Úr és kutya) mintha sűrűbben jelentkezne a halál, a tragikum az előadás vége felé közeledve; mintha valóban elveszítenénk egy képzeletbeli kutyát, és a hiány teremtené meg a ragaszkodást. És ekkor Bajusz, a labrador ténylegesen eltűnik rövid időre, jelezve az űrt, amit hagyhat maga után, de később továbbra is ott csóválja farkát a színpadon. Emellett tudatos rendezésnek mondható a tragikum és komikum kölcsönhatása. Így Kosztolányi Dezső Hattyú halála című költeménye esetében, melyet a művek első felében mesél el az íróhoz igen hasonlatos külsejű gazdi (Bálint András), mint régi esetet, lógó fülű pajtásának kérésére. A szomorú emlék, Kosztolányi sajátos lelki tragikuma, a műtét gondos leírása erejéig egy pillanatra megáll a levegő a nézőtéren, majd Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes és Tóth Krisztina közkedvelt versei oldják fel szükségszerűen a feszültséget, eljön a játék ideje, az ugrálás, a kötéltépés, a kutya–ember viszony életszerű bemutatása.

Ezt a viszonyt testesíti meg mindvégig az ember–állat kommunikáció a színpadon. Bálint András produkciója több mint irodalmi est tehát, valóban maga a játék. Babits Mihály Ádáz kutyám című versének előadása jól illusztrálja ezt. A kutya imádja az embert, így az Ádázt játszó zsemleszínű vakvezető is társként ül tiszteletbeli gazdája mellett, nyalogatja őt olykor. Találó megoldás Karinthy Frigyes Négy napom az illatos utcában című, egyes szám első személyű novellájának kutya írta újságcikként való színrevitele, a közös olvasás interakciója. De hasonló a kevésbé karakteres jelenetek megoldása akár a pillantás, a simogatás, vagy a véletlennek tűnő, ügyesen álcázott kiszólások („Gyere vissza! Jövök.” „Mit vakaródzol?”), melyek sajátos kedvességet, természetes hangulatot kölcsönöznek a darabnak. Hiába, kutyából nem lesz szalonna, nyolcvan perc figyelmes munka még egy vakvezető labrador türelmét is felülmúlja. Az ügyesen rögtönzött megoldások azonban a darab szempontjából lényeges kommunikációt teszik életszerűvé. Kosztolányi Dezső Részeg kutya című novellájának előadása közben Bajusz feladata, hogy a jelenetet illusztrálva kortyolgasson tányérjából. De túl sok időt töltve el az edény nyalogatásával, gazdája szövegét félbeszakítva inti őt rendre, mire szinkronhangja humort rögtönözve válaszol: „Attól, hogy mosogatok, még figyelek!” Így újra összekovácsolódik a két szereplő, látjuk a darab szempontjából lényeges egymásra figyelést.

Idomított állat színpadra vitele, verbális befogadás és színház kettősége számos kérdést felvet. Akkor most színház vagy irodalmi est? Bálint András játéka, artikulációja, kabátjának lassú levétele, helyzetváltozásai, illetve a tragikum és komikum váltakoztatása segíti fenntartani a néző figyelmét. Olykor azonban elkalandozik a gondolat a húsos, lógó fülű, ráncos kis vakarcs láttán, így az olyan mély szövegek, mint Kosztolányi, Karinthy prózái könnyen siklanak el fülünk mellett, nagyon koncentrálni kell a megértéshez.

Kedvenc háziállatunkhoz különleges lelki kötelék fűz. Ennek sokoldalú megvilágítása kapott teret Deák Krisztina rendezésében. Így olyan irodalmi nézőpontok kerültek kölcsönhatásba, mint Babits és Karinthy Frigyes vallás-gazda hasonlata, Tóth Krisztina és Nemes Nagy játékossága, de ezt a legjobb barátságnak definiált helyzetet színezte a változatos palettán Kosztolányi Részeg kutya című novellájának beemelése, az emberi-állati viselkedés kísérteties szembesítése, később Várady Szabolcs záró éneke alatt a póráz és csokornyakkendő cseréje. Talán a közös érzelmeken, reakciókon alapul az ősi pajtási viszony, a szófogadás, egymás védelme, a közös játék, a könnycsepp egy pincsi halálakor? Többek között erre kapunk választ a nem mindennapi irodalmi séta nyomán.

Úr és kutya, rendezte Deák Krisztina
Radnóti Miklós Színház, Budapest, 2012. április 28. (premier: április 11.)

Kezdő attrakcióként Kovács Áron és zenekara lépett színpadra, habár ők sem jelöltek, sem díjazottak nem voltak, megadták az este alaphangulatát, és nem utolsósorban jó reklám volt ez a rádiós műsorvezető bandájának is. Egy számot igazán megérdemelt tőlük a nagyérdemű közönség – és a tévénézők is, hiszen a királyi televízió élőben közvetítette –, ha már az est házigazdája zenekedvelő, sőt zeneművelő ember.

A tizennyolc kategória közül először a dzsesszalbumok kerültek terítékre: a jelöltek között volt többek között Dresch Mihály és zenekara, Fábián Juli és Sárik Péter duója, Harcsa Veronika, valamint a Váczi Eszter Quartet albuma, de győztesként az egykori Edda-tag, Alapi István nixFactor című lemezét nevezte meg a zsűri.

A következő kategória a nép- és világzene volt, szintén színvonalas névsorral: Besh O Drom, Holdviola, Csík zenekar, Ocho Macho és Kerekes Band. Habár a nevezett zenekarok közül mindegyik nagy kedvencem, a Csík zenekar győzelmére számítottam, de titkon a Kerekes Bandnek szurkoltam, s ennél a kategóriánál nem igazolódott be az előfeltevésem, hiszen a Kerekes Band What the Folk? című nagylemeze lett az év világzenei albuma. Az egri zenekar maximálisan megérdemelte az elismerést, hiszen szerzői kiadásban jelent meg az album, bravúros zenei megoldásokkal tarkított számokkal, amely bátran és virtuózan ötvözi a népzene, a funky és a rock elemeit. Pimaszul jók, és ez már hivatalosan is tény.

Az egyes kategóriák között egykori díjazottak és jelöltek szórakoztatták a közönséget: színpadra lépett a Magashegyi Underground Rázz fel! című nagylemez-beharangozó slágerével, Palya Bea, a Magna Cum Laude, valamint az igazi régi motorosnak számító Lord zenekar is, akik jó felvezetői voltak a külföldi és hazai heavy metal és hard rock kategóriának. A külföldi nyertes a Foo Fighters legújabb lemeze lett, a hazai befutó pedig, a tavalyi évhez hasonlóan újra az Idoru. Színpadra vonulásokat hatalmas taps és éljenzés fogadta – a rockzene berkeiben még tudnak örülni egymás sikerének –, a zenekar tagjai a díj átvétele után csak ennyit üzentek a közönségnek: „Hallgassatok magyar zenét, és járjatok koncertekre!”

A minden évben nagy vihart kavaró Év felfedezettje hatalmas meglepetésre nem a különböző tv-csatornákon futó tehetségkutatók finalistái vagy nyertesei közül kerül ki: a nyertes az Ozone Mama zenekar azonos című lemeze lett. A győzelmet a bandatagok kitörő lelkesedéssel fogadták. A szó szoros értelmében nem túl divatos, ám modern elemekkel tarkított zenekar muzsikája bebizonyította, hogy van még remény, hiszen ha valaki jó zenét csinál, nem az a mérvadó, hogy mennyi rajongója van a közösségi oldalakon, vagy hány percet szerepelt kiemelt műsoridőben a kereskedelmi csatornákon.

A legjobb gyermeklemeznek járó díjat Halász Judit vitte el, ő amolyan tuti befutó már évtizedek óta: generációk nőttek fel a lemezein, és a jelöltek közül egyértelműen neki járt az elismerés. A külföldi és hazai alternatív kategóriában a Kasabian és a hazai vonalat erősítő Kiscsillag Néniket a bácsiknak! című lemeze nyert, míg az elektronikus kategória külföldi befutója a dubstep műfajt képviselő Skrillex lett, a hazai zenekarok közül pedig maximálisan megérdemelten Yonderboi kapta a díjat, akinek zenéje még mindig nem ismert és elismert itthon eléggé.

A soron következő fellépő a Freshfabrik volt, akik az est folyamán az év hazai modern pop-rock albumának járó díjat is hazavihették, majd őket a (feleslegesen) túlreprezentált SP hosszabb értékelésre nem méltó előadása követte. Éles volt a kontraszt.
A hazai szórakoztató zenei album kategóriában nem a Budapest Bár, hanem a Szenes Iván örökzöld slágereit tartalmazó lemez nyert, míg a hazai klasszikus pop-rock lemez kategóriájában Bródy János Illés szekerén című korongja nyerte meg az Aranymikrofont. Az év klasszikus vagy kortárs komolyzenei albuma Hortobágyi László és a Gáyan Uttejak Orchestra Entransociety című lemeze lett. A díjazottak között volt még többek között Adele 21 című lemeze is – amely album a Grammy-gálán minden kategóriában nyert –, valamint a Nickelback Here and Now albuma is.

Az év hazai dala – amely egyben egyfajta közönségdíj is, hiszen a rádióhallgatók szavazatai alapján került ki a győztes – Vastag Csaba és Vastag Tamás slágere, az Őrizd az álmot! lett, amely közönségdíjasként a népszerű popszám minden tipikus jellegzetességét magában hordozza, legyen szó a hangszerelésről vagy épp a dalszövegről.

Utólag végignézve az eredményeken, nem mondhatom, hogy végigizgultam a 2012-es Fonogram Gálát, de ennek ellenére örülök a díjazottaknak, hiszen minden kategóriában jó kézbe került az Aranymikrofon. Mostantól pedig az idei év zenei termésére kell irányítani a figyelmünket, és arra várni, hogy jövő tavasszal vajon kik lesznek a befutók. Emellett pedig nagyon sok magyar zenét hallgatni, és minél több koncertre elmenni.

Fegyverrel a fegyver ellen: igazán bölcs és humánus, már-már hősies megoldás egy konfliktus kezelésekor. Az a lényeg, hogy ha neki van nagy, nekem legyen még nagyobb, vagy ha ő ütött egyet, akkor üssünk oda kétszer akkorát, hátha akkor befogja a száját és jófiú lesz. És ha ezt jóképű szuperhősök teszik, akkor nincs is semmi gond, nekik lehet, nekünk persze nem illik, de ők egész mások, így hagyjuk is az erkölcsi kérdéseket. Hagyjuk azt, mennyire komoly a történet, mert egyáltalán nem az, inkább nevetséges és iskolás cselekménye van a filmnek. Jönnek felénk olyan semmilyen űrlények (bocsánat, más világ lakói), akik egy bukott istensarj, Loki vezetésével szolgaságba akarják hajtani a Föld lakosságát. Mert mi nem érdemlünk mást, mint hogy szolgáljunk, mert mi lehetetlen népség vagyunk, csak tönkretesszük egymást (talán nem is olyan bárgyú ez a Loki?). Ráadásul a bukott istenség megszerez egy égiektől származó, különleges kék kockát, mely az embereknek egy újfajta energiaforrást jelentene, neki viszont csak eszköz, amivel romlásba dönthet minket. Ezt megtudva egy titkos szervezet összegyűjti a legkülönfélébb szuperhősöket, akiket nagy nehezen egy csapatba tömörítenek, hogy kiálljanak az emberek mellett, tegyék, amire „születtek”: védjenek meg minket!

Szóval: Ne is foglalkozzunk azzal, miről szól az elmúlt évek egyik legszórakoztatóbb képregény-adaptációja, inkább nézzük meg a szereplőket, és azt a módot, ahogy az eseményeket felvázolták. Mert meglepő módon minőségi munka született, talán nem is hittük, hogy tudunk így szeretni egy zöld szörnnyé változó furcsa dokit, vagy egy beképzelt robot-playboyt. A kulcs pedig nagyon egyszerű, de sokszor épp ezt rontják el: igazi, többrétegű és érzékeny karaktereket látunk, akik bár nem „mi” vagyunk, de van miért figyelni őket, van miért drukkolni. Mert ők Valakik, személyek, érzésekkel, felelősséggel, és mozog a szemükben valami. Hogy is lehet ez? Úgy, hogy nagyszerű (karakter)színészek keltik életre az eredetileg papírra rajzolt alakokat. Az egész banda úgy remek, ahogy van, de kiemelkedik a zöld Hulkot játszó Mark Ruffalo és a Vasembert sokadszorra zseniálisan magára húzó Robert Downey Jr. Ők aztán a karizmatikus színészet díszpéldányai, az ilyen alakokat szeretjük látni a szélesvásznon (meg persze Scarlett Johansson igéző arcát, a film egyetlen hősnője szerepében).

A színészek és a karakterek tehát a helyükön vannak, de ehhez kellet az is, hogy legyen mit mondaniuk, ne csak jelszavakat kiabáljanak. Kiabálnak azt is bőven, de szerencsére rengeteg humorral ajándékoznak meg minket, pergő dialógusokban és feszült szituációkban kelnek igazán életre. Nyugodtan megdicsérhetjük az író-rendező Joss Whedont, aki remek szövegeket adott a szájukba, a klisék után jön egy valóban drámai elem, vagy máskor egy tapsolós vicc. Általa a szuperemberek is tudnak nevetni egymáson, de magukon is. Rendezőként remekül összehangolta a sokféle színészt, mindenkinek megadja a lehetőséget a kibontakozásra. És egyaránt szépen oldotta meg az akciójeleneteket és a nyugodt pillanatokat is: épp annyit rombolnak és robbantanak, amennyit még elviselünk ásítás nélkül, és annyit beszélnek, hogy az ne váljon szörnyen patetikussá. A látvány szintén meggyőző mindkét esetben: a harcok és pusztítások legalább annyira hatásosak, mint a sok sztár vitatkozása egyetlen beállításban.

Bizony, a gyermeteg elemekből és kliséhalmazból végül egy vérbeli 21. századi film született. A könnyed hangvétel mellett érződik valami fenyegető is, ugyanaz a bizonytalan légkör uralkodik a filmen, mint amit ma a világpolitikában vagy a mindennapi életben tapasztalunk. Csak úgy rohanunk ide-oda, semmi sem időtálló, nincsenek fix pontok. Aggasztó a gondolat, hogy valóban szuperhősök kellenek ahhoz, hogy megőrizzük a békét, hogy megőrizzük a Földet, hogy legyen kire felnézni. Van valami a Bosszúállókban, ami miatt nem csak szórakoztat, de tükröt is állít a kornak, és kicsit elbizonytalanít. De ez inkább egy „utórengés”, miközben nézzük, kikapcsolhatjuk a mindennapokat, és ha nem értetlenkedünk a szuperhősök hallatán, ha van olyan figura, akit eddig is szerettünk, akkor egy igazi „humanista” rombolásban lesz részünk. És az ilyen, bárhogy is próbáljuk tagadni, veszettül szórakoztató.

Bosszúállók (The Avengers)
Rendezte: Joss Whedon
Színes, magyarul beszélő, amerikai fantasztikus akciófilm, 2012.

Az előző három részben felvázoltak szellemi háttérhez, az azonnali alkotói reakcióhoz és reflexióhoz, az itt és most ideájához szorosan kapcsolható a haszidizmus[1] hagyománya, például Martin Buber hatása Erdély Miklósra és családjára. Buber szerint az ember felelős Isten sorsáért a világban – ez az egy mondatnyi esszencia máris megvilágítja előttünk a zsidó lét alapvetését, miszerint a megváltás szüntelen folyamat – az itt és most ebben a transzcendens értelemben merül fel.[2] A 20. századi zsidó filozófusok az igencsak viharos években nem kerülhették ki, hogy a felelősség kérdéskörével foglalkozzanak. Emanuelle Lévinas[3] egyenesen kijelenti, hogy a felelősség érzése és tapasztalata eredendőbb a szabadságénál, a másik emberrel való találkozást szoros közelségbe hozza az epifániával, amely a következőképpen hat mindennapjainkra: „Nem csupán arról van szó, hogy az Istenben való hit az embert ösztökéli az igazságosságra. Az Istenben való hit nem más, mint ennek az igazságosságnak az intézménye. De továbbmenve, ez az igazságosság vajon csupán elvont elv? A vallási ihletettség végső soron nem arra törekszik-e, hogy megteremtse a társadalom lehetségességét, annak lehetőségét, hogy az ember a Másik Arcába tudjon nézni?”[4]

Világos tehát, hogy a kelet-európai zsidó civilizáció szülöttjeinek (Buber, Lévinas, Erdély), melyet Abraham Yehoshua Heschel befelé forduló civilizációnak[5] nevez, mennyire elemi, zsigeri igénye egyfajta szellemi és társadalmi elementáretika megteremtése. Ennek hagyománya kikerülhetetlenül jelen van abban az interdiszciplinaritásban, melyet Erdély Miklós életművével kapcsolatban tárgyalunk, és amelyet ő sem hétköznapian értelmezett. Az Erdély család már említett spiritiszta szeánszainak[6] metafizikai vonatkozásai Erdély Dániel szerint inkább foglalkoztatták apját, mint az okkult jegyek. Amennyiben a médiumi tevékenységet mint előadói formát vizsgáljuk, a hátborzongatóan erős beavatottság-érzés okát a megszokott értékrend és kommunikáció felborulásában találhatjuk, hiszen a történések iránya megváltoztathatatlanná válik, ugyanakkor teljes mértékig nyitott is.[7] Az előadói forma fogalma első hallásra talán lekicsinylően hangozhat egy olyan eseménnyel kapcsolatban melynek a túlvilággal való kapcsolat a lényege, azonban Erdély nem ezt látta meg, éppen ellenkezőleg. A happening résztvevőinek különös állapotát fedezhetjük fel mindebben. „Maga a happening bibliai műfaj. Jeremiás próféta ökörjárommal a nyakán járt-kelt az utcákon. Ezékiel a levágott szakállát kupacokba csoportosította. Jézus a porba köpött, és sarat csinált belőle. Szent Ferenc a madaraknak prédikált.”[8] Az idézet szerzője a ’70-es évek elején munkáspapként került Erdély mozaikműhelyébe, s róla, mint a modern művészet profetikus alakjáról beszélt, egy szinten említve őt Joseph Beuysszal, aki Erdély nagy példaképe és egyben a korszak legmérvadóbb nyugat-német művésze volt.

A konceptuális művészetnek a ’70-es évek elején erős politikai tartalma is volt, Erdély ekkoriban főként két művével, a Fiú ingmerevítővel és a Szelídség medencéje című művel vívott ki ellenállást, utóbbi miatt Aczél be is záratta kiállítását. A Fiú ingmerevítő egy cserkészing, melynek merevítője maceszból van, utalás arra, hogy Erdély egy zsidó cserkészcsapatban volt, ahonnan társai az ’50-es években majdnem mind „vad dogmatikus” irányzatokhoz csatlakoztak. A Szelídség medencéje egy Kádár és Aczél által félreértett mű, mely éppen arra utal, hogy a Szovjetunióban akkoriban újból feléledt antiszemita hullámot Kádár erősen blokkolta, és nem juthatott el eredeti hevületében Magyarországra. Ugyanakkor Kádár megjelenik egészen másképpen is a Két személy, aki döntő befolyást gyakorolt az életemre című fotón. A másik személy Szenes Zsuzsa, Erdély Miklós felesége, szintén jelentős alkotó, kinek munkásságát erőteljesen korlátozta az akkori kultúrpolitika.[9]

Legendás hely volt Galántai György balatonboglári kápolnaműterme, a „törvénytelen avantgárd” színtere, melyet 1973-ban hatósági úton zártak be. A magyar neoavantgárd színtere volt ez, ahol négy éven át közel kétszáz művész állíthatta ki munkáit, az underground értelmiség itt találkozhatott egymással, és ahol Erdély igencsak otthon érezte magát. A ’70-es évek elejének belpolitikai fejleményei igen sok munkát adtak a titkosrendőrségnek, a pártvezetés az alternatív kulturális csoportokról – mint amilyen a balatonboglári is volt – bőséges információt gyűjtött össze és hagyott maga után III/III-as jelentések formájában, a „kulturális területen folyó ellenséges tevékenység elleni” harca során.[10] Erdélyen kívül a korszak hazai legnagyobbjai fordultak itt meg: Bak Imre, Beke László, Hajas Tibor, Jovánovics György, Szemadám György, Pauer Gyula, Szentjóby Tamás. Szabad szellemiséget hirdető tevékenységük megosztó jellegéről Erdély így ír: „Magyarország népe zömében a társadalmi változásokra sem volt felkészülve; elvárta a művészektől, hogy a tradíció védelmében lépjenek föl: a változó világban az állandóságot képviseljék. Ez alól a követelés alól a művészek nagy része nem tudta és nem is akarta kivonni magát, így alakult ki nálunk a maradiság bizonyos heroizmusa. A jellemerő megnyilvánulása volt – és még napjainkban is az – a változásokkal szembeni ellenállás, a tradicionális műfajok, hagyományos művészi ideálok tisztelete. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy a társadalmi változásokat hozó politikai erő ezt az ellenállást támogatta, valószínűleg abból a megfontolásból, hogy az állandóság, a stabilitás érzését a megváltozott körülmények között – ha már megváltoztak – különösen kell ápolni. Ebből származott az a helyzet, hogy a változásokkal együtt mozgó és azokat alakító művészek nálunk különösen hátrányos helyzetbe kerültek egzisztenciálisan és főleg erkölcsileg. Az újságok tág teret adtak és adnak az őket (minket) megbélyegző nyilatkozatoknak, felületes, gerinctelen epigonoknak, nyugatmajmoló, divathóbortok után futó percemberkéknek, vagy egyszerűen szélhámosoknak nyilvánító cikkeknek és kritikáknak. Mindezekből hasznos lenne egy szöveggyűjteményt összeállítani.”[11] Erdély valószínűleg nem is sejtette, hogy ennek a félig ironikus, félig halálosan komoly szöveggyűjteménynek az összeállítása még akár harminc évvel később is aktuális lehetne a magyar társadalmi öntudat, tradíció és a változásra való nyitottság elemzéséhez. Hatalmas szellemi művének újbóli és friss bemutatása éppen ezért nemhogy nem öncélú, hanem napról napra sürgetőbb feladattá vált.

A cikksorozat A Tan Kapuja Buddhista Főiskolán 2011-ben megvédett, Keleti elemek Erdély Miklós életművében című szakdolgozat alapján készült, melynek konzulense Farkas Attila Márton volt.

[2] Erdély Dániel: Mi „kis” életünk, Árgus, 1991/5, 96.

[3] Filozófus, talmudista, Buber és Rosenzweig örököse.

[4] Lévinas, E.: Az izraeli állam és az izraeli vallás, Szombat, 2001/3, 11.

[5] Cohen, M.: Lévinas, a modern zsidó filozófus, Múlt és jövő, 1996/3, 64.

[6] http://www.kortarsonline.hu/2012/02/az-uresseg-szabadsaga/2752

[7] Erdély Dániel: I. m., 97. o.

[8] Somogyi Gy.: Hármas kép Erdély Miklósról, Új művészet, 1992/4, 14.o.

[9] Peternák M.: Beszélgetés Erdély Miklóssal, 1983 tavaszán, Árgus, 1991/5,  80.

[10] Kimerítő dokumentációját lásd: Törvénytelen avantgárd, szerk.: Klaniczay J. és Sasvári E., Artpool-Balassi, Budapest, 2003.

[11] Erdély Miklós: A művészet mint üres jel = Művészeti írások. Válogatott művészetelméleti tanulmányok, szerk. Peternák M., Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 1991, I, 122.