„nehéz téma humorral”

Az Istenasszony Debreczen, alcíme, műfaji megnevezése szerint Theátromi Bohóskodás Borbély Szilárd életművében egyedülálló alkotás. Egyedül áll, noha alkotóelemeit többen rakták össze, mind a szöveg világát, mind a dramaturgiai fogásait tekintve, s már ez is eltér a szerző szokásaitól, írói módszereitől, gyakorlatától. A végső, a Szemünk előtt vonulnak el című kötetben megjelent változat előzményeit, a keletkezés folyamatának szakaszait, mozzanatait ő maga fedi fel a jegyzetekben. A kezdet Kazinczy Ferenc születésének 250. évfordulójához, ponto­sabban az emlékév alkalmából Debrecenben 2009. október 15–17. között tartott konferenciához kötődik, amelyen az előadásokat követő különböző programok egyikeként mutatták be, DEA Debrecen címmel. Az alcíme Kazinczy és Csokonai volt, és a tudósítások dokumentumjátékként tüntették fel, Borbély Szilárdot pedig a „nehéz téma humorral” irodalmi konzulenseként. E megnevezést azzal lehet magyarázni, hogy a „konzulens” az egyetemen a Kazinczy-életmű kutatója, „filológusa” is volt, s a széphalmi mester fordításainak épp ekkor megjelent egyik kötetét részben ő rendezte sajtó alá. Ahhoz, hogy a „különleges színmű” döntő többségben Kazinczytól, kisebb részben Csokonaitól származó különböző műfajú szövegeket megtalálja, nyilván nem kellett segítséget kérnie, az elrendezésükhöz, a játékba hozásukhoz viszont már kérhetett tanácsot. Kért s kapott is a Csokonai Színház művészeitől, mindenekelőtt Csikos Sándortól, aki az előadás rendezője is volt, ugyanígy a többiektől, akiket név szerint felsorol, hízelgősen beismerve: „Ötleteiket, javaslataikat, poénjaikat gátlástalanul felhasználtam.” Az egyetem Auditorium Maximumában történt az első „bohóskodás” – Kazinczy is, Kölcsey is használta ezt a szót, de később, a századvégi színházi kritikákban is előfordult, lényegében ugyanabban a jelentésben. A „bohóskodás, ittasság mindenkor jól állott” neki, dicsértek például egy vándorszínészt. A bemutató, amelynek még nem volt szövegkönyve, szó szerint zajos sikerrel zajlott, hiszen a több mint félszáz jelenetet vagy szcénát összekötő közjátékoknak zenészek voltak a szereplői, akiket a narrátor, Az Emlékező Kazinczy úgy mutatott be, mint Wesselényi Farkas udvarának híres hangmestereit. Az, hogy egyes szcénák történetei elfátyolozva, tüllfüggöny mögött, az árnyjátékok titokzatosságával elevenedtek meg, feltehetően a konzulenssé lett színészek leleménye volt, akárcsak bizonyos személyek bábukként történő felléptetése.

A siker bizonyítéka, hogy alig másfél hónappal az „ősbemutató” után a Csokonai Színház stúdiójában is láthatta a közönség a darabot, amely akkor a Kazinczy és Csokonai címet viselte, a szövegkönyve még készülőben volt. Hónapok múlva el is készült, a két „hős” kapcsolatát a korabeli színjátszás vándorszínészek előadta vásári komédiáinak kereteibe és stílusába helyezve. A szerzői elképzelés megvalósításában hathatós szerepet játszott Csikos Sándor, hogy a farce-ok nyersebb, közönségesebb modorában megszólaló szöveg Kazinczy & Csokonay etc. címmel majd meg is jelenjék az Alföldben (2010/8). És alapja legyen, kisebb változtatások, betoldások után, a véglegesnek tekinthető Istenasszony Debre­czen­nek, amely úgy utal vissza az egyetemi „bohóskodásra”, hogy a „dea” magyarra fordításával s így egyértelművé tételével egyrészt mítoszi távlatot rajzol a város mögé s tán elé is, másrészt ironikusan fordul felé a régies írásmód, a „cz” választásával. Mindkettő nyomatékos különbség, de még nagyobb nyomatéka van annak, hogy elhagyva a két író nevét, személyét, a szókapcsolat ismét a városra tereli a figyelmet. Ezzel visszatér a forráshoz, oda, ahol először bukkant fel: Kazinczy 1802. október 21-én kelt, Virág Benedeknek küldött levelében, amelyet a színjáték 18. szcénájában a „sok tekintetben” tiszteletet érdemlő, „nagy tudományú” „75 esztendős Öreg”, Domokos Lajos, Debrecen volt főbírája és ebédvendége, Kazinczy párbeszéde idéz meg, csaknem szó szerinti formában. A szót itt is a voltaképpeni játékmester, Az Emlékező Kazinczy adja át nekik, azaz saját magának is, megjegyzéseket fűzve hozzájuk, ami formálisan kiválthatja a brechti elidegenítő effektus hatását, itt inkább a megkettőzött literátor, az emlékező és „Franz von Kazinczy, aki pózol” – a színlap így tünteti fel – vitabeli fölényét jelzi. A vélemények ütköztetése a Magyar Literatura értékeinek megítélésével kezdődik, miután Domokos a Verseket, „mellyek ma írattatnak magyarúl, irgalmatlanúl rosszaknak” minősíti, s az ellenpéldaként felhozott „nagy becsű munka” s szerzője, Virág említésekor pedig csak kérdezni tudja: „Virág? – ki az?” S ezután folytatódik a polémia a líra „productumai” és poétái dolgában, hosszasan ugyan, de már Csokonait, a költőt és az embert is mérlegre téve. Kazinczy feddő szavaira, hogy a házigazda, mint „a’ Debreczeniek mind, kevélyek azt affektálni, hogy íróinkat nem ismerik”, a partnere megismétli, nem ismeri Virágot. A csak vezetéknevén említett Ányosról kijelenti: „Ányos Debreczennek sem nem Poeta, sem nem magyar.” És itt Az Emlékező visszaveszi a szót, egy mondatban mintegy tudatva a levél címzettjével, mit válaszolt. „Tudom, mondám azzal a’ modestiával, a’mellyet tőlem egy 75 esztendős Öreg jelenléte kívánt, és azzal a’ csendes vérrel, a’mellyel a’ jó ügyet kell védeni, tudom, hogy a’ DEA DEBRECZEN – senkit nem ismér Magyarnak, csak azt, a’ ki Debreczenben neveltetett, és ollyan maradt, mint ott volt.”

A váddal fölérő vélekedés Domokost mint egy magatartás, mentalitás, felfogás, a debreceniség megtestesítőjét veszi célba. Annak az irodalmi ízlésnek a képviselőjét, amely az élő írók között senkit sem ismer el „Magyarnak”, Orczyt még poétának sem. Az ellenvetésre pedig, hogy „inkább is volt poéta, mint Magyar, de csalhatatlanúl poétább és Magyarabb volt, mint Csokonain kívül sok fia Debreczennek”, felhorkanás felel, kérdezve: „Csokonai!!?” És itt a vita ismét úgy szakad meg a név megismétlésével és Az Emlékező kommentárjával („Ezért majd levágott”), hogy a kitérőnek nem elidegenítő jellege van, hanem mint a vásári komédiákból vagy a régi magyar színművekből ismerős szerzői „félre” utasításnak, játékos, humoros hatása. Domokos, aki úgy tíz évvel korábban Bihar megye alispánja és országgyűlési követe is volt, indulatosan folytatja, s vendége csak növeli a dühét közbeszólásaival. „Minden országos bitangtól ezt hallani már, hogy Csokonai így, Csokonai úgy… – Literaturánk dísze… – Városunk szégyene! Egyházunk árulója! Hitünk meggyalázója! – Mintha szülővárosában nem volna szerettetve? – Gyűlöljük! – És vajh miért? – És méltán, mert a’ Renegátot inkább gyűlöljük, mint a’ született pogányt.”

A szcéna alapjául szolgáló dokumentumot, Kazinczy levelét a tudós Borbély Szilárd úgy elemzi a Csokonai karaktere és az Árkádi-per című tanulmányában (lásd uő, Árkádiában, Csokonai Kiadó, Debrecen, 2006, 105.), mint amely eldöntött egy alapvető kérdést a levélírónak a debreceniekhez s az utóbbiaknak a hozzá való viszonyát illetően, de a költészet és a magyarság, a magyar nyelv mibenlé­tét tekintve is. Hangsúlyozza, hogy ez a „Kazinczy provokálta kérdésekre” adott válaszokból derült ki – a válaszokból, merthogy ebédvendég volt a szcénában nem említett Benedek Mihály református lelkész is. (A tanulmányban nyilván névelírás Domokos Márton szerepeltetése, hiszen amikor meghalt, Kazinczy mindössze ötéves volt.)

A Kazinczy-filológiában nincs meg a dokumentációja egy korábbi, 1801. decemberi eszmecseréjüknek, amelyet Az Emlékező, mert elindította, ezért sem szakít félbe. Vagy hagyatja abba az itt még inkább a provokáló szerepében feltűnő Kazinczyval, mintegy illendőségre intve, hogy ha már szállóvendége a volt főbírónak, akkor ne okítsa ki, mit kellene tennie a városáért. Debrecenért, amelyről ez a szcéna, a 9., olyan képet fest, mintha Petőfi vázlatként használta volna úgy fél évszázaddal később az Úti levelekhez, a debreceniség toposzának rajzához: „…ha porba vagy sárba akarsz fúladni, csak ide jőj; […] de az orrodat jól befogd, mert különben, mielőtt megfúlnál, a guta üt meg a szalonnaszagnak miatta. Mennyi szalonna, mennyi hízott disznó van itt! A szellem mégis oly sovány, hogy csak úgy zörög a bordája, éppen mint az idevaló híres talyigás lovaknak. Itt, ha vesznek is könyvet, tán csak azért veszik, hogy bele szalonnát takarjanak” – így Petőfi, s helyzetrajzát festik még sötétebbre a darabbéli Kazinczy megszólalásai mint előszövegek, Genette használta fogalommal, pretextusok. Mindjárt a beszélgetésük elején megjelenik az Úti levelek kiemelt motívuma: a házigazda feltételezését, hogy jól eshetett „az erdőn-mezőn járás”, a vendég úgy hárítja el, mint aki ismeretlen tényt akar közölni vele. „Teméntelen disznó túrta a sívó homokot a palánkon túl, alighogy az ember kilép a Péterfia kapun” – tudatja, ám nem lepi meg a főbírót, aki könnyedén magyarázza, itt-ott debreceni dialektusra váltva: „Tyhja, hát abból van a píz most, a szalonnakészítők céhe meggyőzte a Magisztrátust. Lassan már puha rózsaszín orrocskájukkal a Pallagi pusztáig kitúrják a földből a nemes erdőt. Száradnak és dőlnek a méltóságos tölgyek.” A javaslatra, hogy körül kellene sáncoltatni, bekeríteni az erdőt, ismét a „píz” a válasz, de most a hiánya, s hogy „szegény a város”. A „szegénység”, vagyis a szegények lázongása merül még fel, Budára szaladásuk, hogy ott panaszkodnak, ha dolgoztatják őket. Aztán megint a disznók kerülnek szóba, groteszk módon a hasznos voltuk, de nem a szalonnájuk, zsírjuk miatt, hanem mintegy a város utcáinak tisztántartóiként. Kazinczyt, miután sorolja, „az sem igen jól van”, hogy a lakosok „a trágyát az utcára hordják ki, meg a palánk árkába”, és hogy „azt túrják a disznók”, meglepi a magyarázat. „Az igen helyes, mert tisztul az utca, meg ugye a malac is csak kerekedik.” Erre nincs mást tenni, mint kiugrasztani a nyulat a bokorból, megtudni, amit valahonnan, szóbeszédből különben is tud, „Domokos uramnak is van talán egy-két kondája”. S mert persze hogy van, mint mondja – a szerzői utasítás szerint – „huncutul”, akkor már érti a vitázó, „miért nem siet a Magisztrátus bekeríteni a makkost”. Az exfőbíró becézte „számolatlan sok kunkori szőrű malacka” „tisztátalan” voltának kérdésével a vallásokra terelődik a szó, hogy Kazinczy a börtönt is elkerülhette volna, ha „a katholika vallást” felveszi, ám ő megmaradt
a „haladás hívének”. A vendéglátó föllélegzik, úgy inti: „Csak liberális nehogy legyen. A mi városunkban az nem divat, kivéve tán az egy Csokonait. De azzal nem is áll itten szóba senki.” A látszólag értetlenkedő ellenvetésre – „Miért? Utána iramodni a világnak, ahogy Csokonai teszi, dicsőség. Nem szégyen bevallani hibáinkat” – határozott az elutasítás: „Nekünk nincsenek hibáink, oszt punktum.” Közben felmerül, ami már korábban is felmerülhetett volna, hogy „udvariatlannak” találja gondolni a szavait „kifacsaró” írót, aki újfent a disznók példájával hozakodik elő. Miután a partnere egy kifordított bibliai tanítással figyelmeztette, „lássa be, hogy Isten ad annak, akinek ad, és megvonja attól, aki nem érdemli”, egy túlzásba emelt hétköznapi példával állt elő. „Na de ha a kondák kitúrnak mindent. Szőlőt és vetést, mi marad az újsorosi szegényeknek, akik nem zavarhatják el a szenátus urak malacait kertjeikből, mert a hajdú pellengérre viszi őket?” Erre a tiborci panaszra azt lehet válaszolni, hogy „nagy úr a szükség”, „szűkölködik pénzben a nemes város”, főként a „kurva németje” miatt. És végül, refrénszerűen megint a malacok és megint Csokonai. Hogy a városban „a szalonnakészítő céh diktál”, és hogy „akkor jaj Debrecennek!”, „Jaj vagy nem jaj”, mindegy. Meg hogy „teátrum mikor lesz a nemes városban”, mire eltökélten, „Itten nem lesz, ha rajtam múlik”. Mégpedig azért nem, mert „Léhaság az, a kurafi Csokonai is pesti társaság körül kanászodott el”.

A párbeszédes jelenetben a partnerek figyelmen kívül hagyják a másik véleményét, nevetségessé tételükre viszont csak Kazinczy törekszik. Hogy a város legtekintélyesebb embere még nevetségesebbé váljék, erre hivatott a 11. és 44. szcéna, amelyekben a dialógus szintén kettejük között zajlik. Az előbbiben ő lép fel provokálóként; egyrészt ízléstelen, hangosan a fogát szívja, másrészt illetlen, Shakespeare nevét heherészve Segg-szpííír-nek ejti, s a Kazinczy fordította Hamlet nagymonológját, amelyet – színház a színházban – a Halmi nevű színész ad elő, unottan hallgatja, abbahagyásáért esedezik. A 44. jelenet, ahol utoljára lépnek fel együtt, Az Emlékező szerint még akkor történt, amikor Csokonai diák volt, ő meg iskolafelügyelő, Domokost pedig a „hitványság” még nem mozdította ki a főbíróságból. Csokonait Kazinczy magával vitte hozzá, bemutatván, „országos hírű poéta, már a bécsi lapokban is írtak róla, Nagy Sámuellel egyetemben […]. Ők most a kollégium s a nemes város Castor és Polluxa…” Az Emlékezőt itt megcsalhatta az emlékezete, vagy, és ez a valószínűbb, szándékosan keverte az időket, eseményeket. Egyfelől Domokos 1784–85-ig maradt főbíró, ’86-ban a „hitványság”, azaz a Helytartótanács már eltávolíttatta. Másfelől a tizenkét éves Csokonai semmiképp sem lehetett ismert poéta, pályáján tizenöt éves koráig a „zsengék” írásának ideje ez. Az országos hírére való utalás a beszélgetőpartner, azaz a tételezett főbíró tájékozatlanságának kigúnyolására jó. S bizonyosan arra a párba állítása is a református főiskolára csak 1788-ben került, a poétaként örök kezdő Nagy Sámuellel, akivel és Nagy Gáborral költői műhely helyett a felvilágosodás eszméinek közvetítésére kollégiumi munkaközösséget alakított. E tekintetben okkal kérdezhette a főbíró, vendége miért is hozta magával a „pelyhedző állú” ifjút, akit előbb ő igen durván „macskabékának” titulált. A kérdése előtt azonban Voltaire-t meg Roussseau-t „pederasztáknak” nevezte, intésével mintegy meggyanúsítva az iskolafelügyelőt: „Csak óvakodjon az úr, nehogy a fiatal fiúk farát lesse, mert az nem aufklérung, bárki is terjessze az ellenkezőjét.” Mindezek után még udvarias is az „úr”, mondván, „Gorombaság így beszélni, ha nem nézném a kort, el is mennék legott”. De nem megy, mert amiért, sejthetően, jött, azt ismét föl akarja vetni. Ezt Az Emlékező az elején már összefoglalta: a szóbeszéd szerint „az udvar két-három millió rajnai forintokat helyezett kilátásba, ha a magyar protestánsok között egyenetlenséget szítana”. A végén más szavakkal bár, de ugyancsak a hír valóságtartalmát firtatja, furcsának mondva a pletyka terjesztését „az eklézsia és a civitas összeugrasztásáról” és az ígért „egy szekér pénzjutalomról”. Erre ismét összecsapnak, a ház ura gúnyosan ígéri, hogy ha „leforspontolják” neki a „temérdek pízt”, akkor tízezer rénes forintot adna a vendégének, hogy személyét „dicsőítő munkát készítsen, melyben magát megalázza, és talpamat, régi római módra nyalni fogja benne…” „Ha nem lennénk rokonok, és nem lenne az úr atyámnál is idősebb, bizony megfelelnék mosdatlan szavaiért” – vágja oda Kazinczy. A szerzői utasítás szerint a vendég „kiviharzik, Csokonay bizonytalanul követi”, hogy egy pillanatra visszadugja a fejét, tudatva, ő ötezerért is vállalná, majd azután kétezer-ötszázat mond, hozzátéve, „És amit csak akar az úr…”

Csattanós befejezés. Hogy a költő jellemére, karakterére valló-e, vagy inkább a költészet szerepéről vallott felfogására, alkotói gyakorlatára, a darab más szereplőivel való viszonya és a róla alkotott véleményük fedheti fel. Homályban hagyva, illetve alig vagy egyáltalán nem érintve pályájának olyan meghatározó eseményeit, mint a kollégiumból való kicsapatása, pártfogók keresése a pozsonyi országgyűlésen költeményei kiadásához, ugyanitt a Diétai Magyar Múzsa alapítása vagy éppen a Lilla-szerelem, a versekkel. Nem utolsósorban Csurgó, a református gimnázium segédtanári állása, a lehetőséggel, hogy tanítványai előadják két színjátékát is, a Culturát és Az özvegy Karnyónét. Mindezek hiánya az Istenasszony Debreczenben feltűnhet ugyan, ám dramaturgiai szempontból nem kifogásolható, hiszen a darabban Csokonainak voltaképpen epizódszerep jut. Annak következtében, hogy Az Emlékező Kazinczy narrátori távlata térben és időben mit fog be, mit tart érdemesnek erre. S ezért lesz a főhős: a város, legtekintélyesebb képviselője, mondhatni szócsöve, Domokos Lajos által.

A kritikák s az egy szál tanulmány (Bohóskodás a halállal, Studia Litteraria, 2016/1–2), Szilágyi Mártoné, egybehangzóan állították ezt. Az utóbbi Borbély Szilárd „egyik nagy személyes témájának és problémájának a drámairodalomba való kivetüléseként” értelmezte a „bohóskodást”, mint amely „a legérdekesebb nyoma a számára otthont is jelentő környezet eredendő (s részben kulturális és habituális természetű) idegenségének”. Ennek érzékeltetése miatt tartja fontosnak Fazekas Mihály szerepét, amely egyébként utóbb került be a darabba, „a Csokonai-jelenség értetlen szemlélőjeként”, s még inkább Domokos „karikaturisztikus megjelenítését”. Az idegenség érzetével és tudatával állította párhuzamba Borbély Szilárd (A Debrecenként szervezett tér Térey János verseiben) című, „Cetlik, jegyzések, excerpták” alcímű írását, amely az Új Forrás 2007. októberi számában jelent meg, vagyis a dráma szövegkönyvének megírása előtt csaknem három évvel. Az írás függeléke személyes sérelemről árulkodik. Arról, hogy a város nyílt pályázatára beadott egy szinopszist A téreység mint a debreceniség alakváltozata címmel, amely kérdésként teszi fel: „Vajon a debreceniség irodalmi mítosza a modern magyar költészet egyik archeológiai mítoszaként” kezelhető-e, s hogy vajon „a modern magyar irodalommal szemben álló Magyarország emblematikus jelölőjévé vált[-e] véglegesen a debreceniség fogalma”. A kuratórium elutasította a pályázatot. Vagyis amikor (A Debrecenként szervezett tér…) egy cetlijén az alábbiak olvashatók, akkor feltételezhető, a sérelem is íratta ezeket. „Debrecen történeti önelbeszélése hamis közhelyekkel dúsan benőtt táj. A múlt meghamisításának nyelvi teljesítményeire épültek rá a (klasszikus) költői szövegek. Ezekre a közhelyekre nem érdemes kitérni, elég a Debrecen történetét tárgyaló (népszerű) szövegekre vetni egy-két (megvető) pillantást. Az értelmezés hatalma a (klasszikus) költői szövegek szerzőinek halála után a város (és kritikusai) kezébe került. Az intenciók meghamisítása, kiforgatása a közhelyek születésének története.” Hogy az idegenség érzete már-már átcsapott a helynek, ahol élt, megvetésébe, ezt még inkább egyértelművé teszi az a – természetesen – fiktív levélváltás, amelyet Árkádiából Csokonai kezdeményezett, „Tekintetes Költőtársnak” szólítva a válasza végén a „B. Sz. m. s.” kézjegyű címzettet (lásd Levelek Borbély Szilárdhoz és Varga Mátyáshoz, Beszélő, 2009/1, 100–101.). Utolsó kérdésére, „milyen ma az én Debrecenem?”, a megszólított ekképp válaszolt: „boszorkányos hely lett. Az Úr bizonyosan rá se esmérne. Ám a pipacéh-mentalitás, hát az semmit sem változott ám. Sőt, ha lehet, rosszabb lett, mióta a cívisek kihaltak, és helyükbe beköltöztek olyanok, akiknek még a közvetlen felmenőik sem voltak polgárok.” Itt bizony a jelenkori város vezetőivel szemben azzal a „zsigeri ellenszenvvel” viseltetik, amit Turi Gábor alpolgármester is érezhetett és érzékeltetett (Egy elő-sírvers margójára, Litera, 2002. február 19.). Adott esetben azt hányta a szemükre, hogy Csokonai „kerek kétszáz évvel a halála után, csak-csak nem kapott még egy szobrot sem, sírját és környékét is gaz veri fel”. Majd tudatta költőelődjével, hogy „az Úrnak csak a neve kell itt, de továbbra is gyűlölik, pízt a fukar urak nem adnak, bezzeg nekik már villáik vannak Budán meg Olaszhonban”, miközben a „szegény népnek” „csak a vityilló marad!” „Vityilló, vityilló, Vigye el a fejilló!” – idézte zárásul az „Urat”.

Kétségtelen, Borbély Szilárd, lépjen bár föl különböző írói szerepekben, a debreceniségre jó fényt sehonnan sem vet. Az Istenasszony Debreczenben kiváltképp nem. A kritikusok közül Vári György némileg másként vélekedik (Akárkit keresünk, Műút, 2011/27, 56.), feltételezve, didaktikai céllal is készült a darab, megismertetni főleg a középiskolásokkal Kazinczy és Csokonai „szerelmi próbálkozásait, lírájukat, kapcsolatukat”. Noha a voltaképpeni főszereplő szerinte is „tényleg Debrecen, a város”, úgy látja, „az öntudatos provincializmus, a nyakasság, kuruckodás kigúnyolása mellett némi igazság sem tagadtatik meg Debrecentől”, „Kazinczy finomkodó hazugságainak ellenpontja mégiscsak Debrecen Csokonai tehetségében megmutatkozó földhözragadtsága, ha tetszik, zsíros testiessége lesz, a stiláris összeütközésekből adódó humor forrása is ez a feszültség, hiába, hogy Debrecen megtagadta nagy poétáját”. Imre László recenziója (Szemünk előtt és múltunk mélyén, Hitel, 2012/9, 120.) „megtörtént események referenciális bemutatásaként” értelmezi a darabot, főszereplőnek Kazinczyt jelölve meg, hozzátéve, „de a címbe emelt Debrecen legalább ennyire centrális témája a műnek, mely nem is nagyon szól másról, mint a debreceniségnek s ellenfeleinek a véleménykülönbségéről”. Az irodalomtudós meggondolkodtató, vitathatóan határozott véleménye, hogy a magyar kultúra két szemben álló vagy inkább egymást kiegészítő alapelve, a „magyarság és egyetemesség, Európa és vidék, népies és urbánus szemlélet” kap hangot. Mégpedig az, hogy „a debreceniek (a kollégium nyugat-európai kapcsolatai révén) európaibbak, mint Kazinczy köre, hogy maga Csokonai debreceni létére világpolgár is, hogy a jozefinista Kazinczy a magyar nyelv hegemóniáját, államnyelvvé válását szorgalmazó programjával olyan egynyelvű nemzetállamnak vetette meg az alapján, melytől egyenes út vezetett Trianonhoz”. Drámapoétikai és stilisztikai következtetése, hogy eme „történelem-bölcseleti általánosítás láthatára” dereng fel a hol kedélyes, hol pedig „nyersen szabadszájú dialógusok hátterében”.

Szabadszájúság, zsíros testiesség, s amire ugyancsak egy kritikus figyelt föl, „altesti poénok”. A farce, a bohózat, a vásári játék familiáris beszédének jellegzetességei ezek. Bahtyin A népi nevetéskultúra és a groteszk című esszéjében (A szó esztétikája, vál., ford. Könczöl Csaba, Gondolat, Budapest, 1976, 303–353.) a népi, karneváli-vásári mulatságok legfőbb jellemzői közé sorolja „az élet anyagi-testi oldalának” eluralkodását, a testiség, az evés, ivás, ürítés, nemi élet legtöbbször felnagyított képeinek elburjánzását és eluralkodását. Az anyagi-testi elven alapuló ábrázolásmód sajátos esztétikai koncepcióját groteszk realizmusnak nevezi. Kiemelkedő sajátosságaként említi a lefokozást, minden szent, magasztos, lelki, ideális fogalom anyagi-testi térre történő átvivését, a magasröptű gondolatoknak a „durván materialista testi szférába” való áthelyezését. Az ideológiák ellen vívott ütközetek székhelyét pedig jobbára a konyhába vagy az ebédlőbe teszi át. Az utóbbira beszédes példák a Kazinczy és Domokos Lajos között folytatott eszmecserék.

Ezek, ugye, a szellemi igénytelenség, szűklátókörűség és önzés bélyegét nyomják rá a főbíró karakterére – a groteszk realista ábrázolás módjára. Irodalomtörténeti érdekesség, és ezért érdemes kitérni rá, hogy az életrajzi azonosságot tekintve ugyanez a személyiség középponti alakja egy másik színpadi műnek is, Szabó Magda A macskák szerdája, majd némileg átdolgozott formában a Szent Bertalan nappala című drámájának. Szerzőjét – maga vall erről (A macskák szerdája, Jelenkor, 1984/12) – lényegében Csokonai kicsapatásának titka izgatta. Dokumentumok, magyar és osztrák forrásmunkák tanulmányozása során meggyőződésévé vált, kellett lennie „valami rendkívüli, nyilvánosságra nem hozott, nem hozhatott okának” [kiemelés – Sz. M.], hogy „a Kollégium olyan brutálisan belenyúlt legtehetségesebb fia életébe”, s hogy az időpontot „forgatókönyv szerint időzítették, három héttel a Martinovicsék kivégzése utánra”. Ama okot abban látta, hogy miután a Habsburgok hiába próbálták minden eszközzel térdre kényszeríteni Debrecent, az Udvar utasításai, rendeletei „hatályosságát” egy idő elteltével figyelmen kívül hagyó várost, ezután rebellis Kollégiumát, „a magyar oktatásügy protestáns fellegvárát” vették össztűz alá – s ezt kellett védeni, „nemcsak az egyház, de Magyarország érdekében”. „Ha csak valami ár megadásával védhető ki, hogy a debreceni kálvinista erődöt esetleg éppúgy felszámolják, mint a Wesselényi-összeesküvés után a pataki főiskolát, akkor meg kell adni Istennek, ami neki jár, s a császárnak, ami őt illeti” [kiemelés – Sz. M.] – szól az összegzés. Az ár: a jakobinus szervezkedésben való részvétellel is gyanúsítható, radikális verseket író Csokonai kizárása. Ez már a monográfus Julow Viktor véleménye (Csokonai Vitéz Mihály, Gondolat, Budapest, 1975, 132–133.), de ő veti föl azt is, hogy Jókai Mór az És mégis mozog a földben a költő kicsapatásának, azaz áldozati szerepbe juttatásának modelljét rajzolta meg.

Különös, hogy műhelytanulmányában Szabó Magda egy árva szóval sem említi, kiknek a terve s akarata érvényesülhetett az áldozathozatalban – Domokos Lajos neve és szerepe fel sem merül. Holott nyilván tudta, hogy az 1777-ben Mária Terézia által kiadott Ratio Educationist, amely rendelet volt, nem pedig országos törvény az addig egyházak hatáskörébe tartozó oktatás ügyének állami szabályozásáról, a Kollégium nem hajtotta végre. A II. József, majd Lipót vezette császári hatalomnak nem sikerült elválasztania egymástól a város és a református Kollégiuma ügyeit, vagyis megszüntetni a világi urak dominanciáját, azt, hogy a „Scholabéli törvényeknek ereje a tiszteletes tanácstól” legyen. Ebben pedig meghatározó szerepet játszott a még fegyveres szervezkedéssel is vádolt Domokos Lajos főbíró, aki a Kollégium világi elöljárójaként a református városi szenátorok élén a lelkészeknek és a professzoroknak elöljárója volt, s ő határozta meg az oktatás tartalmát is. Eltökéltségére jellemző, hogy egy Királyi Deputációnak is szükségesnek ítélte „minden tisztelettel declaralni”, hogy „ide többször ne fáradjon”, mert „oskoláinkhoz való igaz Jussunktól semmi részben el nem állunk”. A felekezetek egyenlősége dolgában ugyancsak szükségesnek tartotta javasolni, hogy „nem a mi papjainkat kell felemelni, hanem a pápista clerust lejjebb nyomni, úgy lesz aequalitás” (lásd Gáborjáni Szabó Botond, A „tiran törvény” vagy a „Colle­giumnak java”? Csokonai kicsapatásának hátteréről, Debreceni Szemle, 2005/1, 63.). A drámában a bécsi udvar küldötte, spionja, legfőbb ellenfele is zseniálisnak tartja, miután képes volt megakadályozni, hogy az osztrák hatóságok bezárassák az intézményt. A főbíró úgy érvel, persze nem a császáriak körében, hogy a kollégium Debrecen szíve, Debrecen pedig az országé, a „ferenci abszolutizmussal” szemben tehát ez és itt lehet az ellenállás fészke, „a valamikori ellenzéké”, ha nem a mai, akkor a jövendő értelmiséggel. Hogy megmentse a kollégiumot, fel kell áldoznia Csokonait, akinek osztrákellenes verse ugyanis az ügynök kezébe került, ki kell hát zárnia. Teszi ezt annak ellenére, hogy tisztában van diákja költői nagyságával. Szilágyi professzornak mondja: „Leszögezem, Csokonaihoz nem nyúlhat senki. Öt év múlva ő lesz a református Kisfaludy Sándor, és szívből remélem, ő lesz akkorra Kazinczy is, és végre nem szörnyszülött szavakkal gazdagodik a nyelv, hanem a mi tájszavainkkal, mert a fiú bűvöletesen tud magyarul” (lásd Baranyai Norbert, Az áldozat reprezentációi Szabó Magda A macskák szerdája című drámájában = „Közöttünk a mester”. Tanítványi köszöntőkötet a 60 éves Debreczeni Attila tiszteletére, szerk. Bódi Katalin, Bodrogi Ferenc Máté, Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2019).

Domokos Lajos figurája „eszessége, bátorsága, műveltsége okán már-már hajdúkirályként, legyőzhetetlen szellemi hadvezérként” tűnik fel, környezetében viszont, a professzorok körében is, éppúgy „értékcsökkentett alakok” mozognak, mint az ellenfelei soraiban (Cs. Nagy Ibolya, Elviselhető-e a zseni?, Hitel, 2005/9, 103.). Kimagasló személyiség – a Barta János alkotta kategória, az Arany János, Kemény Zsigmond, Gyulai Pál és a részben Eötvös József képviselte stílust és szellemiséget jellemző eszményítő realizmus kései szülötte. Ez az eszményítés hozza magával egyrészt, hogy „a dráma mozgásirányai, az alakok állásfoglalásai meglehetősen egyszerű világképet tárnak elénk”, másrészt hogy a kollégium megmentésének és Csokonai zsenialitása elismerésének összekapcsolása oszlathatja a debreceni vastagnyakúság és vaskalaposság vádjait, megokolva, hogy a költődiák kicsapatása „politikai szükségszerűségből történt” (Bécsy Tamás, Szent Bertalan nappala, Színház, 1986/6, 2.). Így nézve a groteszk realizmus szellemében fogant Istenasszony Debreczen az eszményítő realizmus jegyeit hordozó Szent Bertalan nappala ellenpárja is lehet, ellenvélemény a debreceniség jellegének és szerepének megítélésében. Mert az nehezen képzelhető el, hogy Borbély Szilárd ne ismerte volna Szabó Magda művét. Még ha az ő darabja dramaturgiai és szerkezeti szempontból, nem utolsósorban a középponti konfliktusában erősen elüt is tőle, hogy annál inkább emlékeztessen – a konfliktus kivételével – a Csokonai kétszázadik születésnapja alkalmából született drámák közül Páskándi Géza Diákbolondítójára. Ennek már az alcíme is – Bájkeserves és mesés bohóckodás – rokonítható a Theátromi bohóskodással, nem beszélve arról, hogy ez is játék a játékban, csak itt nem vándorszínészek adják elő Kazinczy és Csokonai történetét, hanem kollégiumi diákok játsszák el Vitéz kicsapatásának kálváriáját, ennek útra indulása előtt. Páskándi hőse a „környezetéből több fejjel kimagasodó ember, a zseniális tehetség”, aki „nevetséges, súlytalan alakok között botorkál” – ahogy ezt a diákok látják. Ennyiben a debreceniség „színrevitele” történik itt is, amit azonban magával sodor a humor és a vérbő komikum áradása. A nyelvi sziporkáké, s ahogy jeles méltatója, Julow Viktor jellemezte, a „felvágott nyelvű abszolút tiszteletlenség, deákosság, obszcenitás, szentségtörő hecc, stílus- és lerántó paródia káprázatos elegye” (A diákbolondító. A Csokonai-komédia filozopteri nézetből, Alföld, 1978/5, 84.).

Ha kissé lassabban és csendesebben csordogálnak is, de a komikum forrásai Borbély Szilárd „egyetlen humoros effektusokkal dolgozó” darabjában, az Istenasszony Debreczenben is bőségesek, különösen a „szerelmi széptevőként ábrázolt” Kazinczy jeleneteiben. Ezeket Szilágyi Márton „komoly tárgytörténeti újdonságnak” tekinti, beleértve Batsányi felléptetését, amelynek különös irodalomtörténeti előzményét is számba veszi. Mégpedig Vargha Balázsnak azt a tanulmányát (Eurydice: Batsányi, Csokonai és Kazinczy szerelmi viadala), amely a három költőt mint a Nagyvárad melletti Félix-fürdőben Sárosyné Ilosvay Krisztina udvarlóit, azaz egymás szerelmi riválisait tünteti fel, a Csokonai-életmű legkiválóbb tudósa, Debreczeni Attila szerint nem kellő filológiai megalapozottsággal, annál inkább szellemesen (lásd Szilágyi M., i. m., 30.). Akiknek Kazinczy teszi a szépet: tartósabban a Kriskának becézett Sárosyné, magabiztosabban Török Sophie. Az utóbbi meghódításában nincsenek vetélytársai, aki volt, a párizsi Etoile, „elpártolt” a lánytól, azaz megházasodott. Kriska kegyeiért vagy inkább bájaiért viszont két költőtársa is harcba, szócsatába száll: Csokonai és Batsányi. Ők hárman a 20. szcénában versengenek, egymást durván minősítve. Kazinczy spionnak nevezi Batsányit, aki sebeit mutogató mártírkodónak és bájgúnárnak őt, Csokonait pedig egyikük nyikhajnak, a másik gardedame-nak, hogy Sárosyné a védelmére keljen, férfinak mondva, sejtelmesen, „tudnék mesélni”. A férfiúi képességük után az éveik száma kerül terítékre, amiért az udvarolt hölgy hiúságukat hányja a szemükre. A 27. szcéna visszatekintés, Kazinczy beszéli el Batsányival, hogy „el volt végezve” nála, kerüli Krisztinát, örökre lemond a szerelméről. A stílus afféle, ami miatt Kölcsey a Karnyónét kizárta a mesterség szép köréből: a komikum itt is „alacsony témájú” és kétes kifejezéseket használ. Dialógusok kezdete Kazinczyval: „Látta kend Sárosynét? – Soha sem láttam Kálvinistában jó Dámát, jó Éneklőt és jó – kurvát! – Mi baja pápistaként még a kurvákkal is? – Nekem ugyan semmi, ha jól mozgatja a farát. Ha oda farol, ahová köll.” A jó kurváról szóló bonmot filológiai hitelessége kétséges: a darabbeli Az Emlékező Kazinczy Batsányinak tulajdonítja, amit a Pályám emlékezete írója 1804. januariusi feljegyzése szerint András bátyjától hallott (lásd Kazinczy Ferenc, Sophie, vál., szerk. Szilágyi Ferenc, Szépirodalmi, Budapest, 1984, 100.). A bizonyosan szándékos és játékos tévesztés kapóra jön a két költőnek, hogy „alacsony pletykákat” mondjanak a „golyvás-kurvázott” Sárosynéról és moslékos vízzel való leöntéséről.

A végleges szakítást megelőzte a 17. szcénában a Csokonaival folytatott „poétai versengés” a gyászév leteltére várakozó megözvegyült asszony előtt. Akiről kiderül, mégsem hunyt el a férje, hiszen „a firhang mögött” hallatszik annak „halálos, végsőnek tűnő nyögése”. Mint ahogy a 14. szcénában is hallatszott, amit szintén végsőnek hittek, miután gyorsan és „megkönnyebbülten” kívántak vigasztalódást a „fájdalom sújtotta özvegynek”, ám „megszólal újból a nyögés”, és a nej „csalódottan” susogja: „Súlyos az én keresztem.” Emlékeztethet ez a sóhaj a pálos iskoladráma, a Kocsonya Mihály házassága iszákos asszonyának „feltámadási” jelenetére. Már csak azért is, mert Sárosyról, a katonatisztről is azt mondja Kazinczy, „tengernyi bor vót” a hasába, „néhány dézsa pálinkával hígítva”, a mentséget kereső feleségnek pedig, aki szerint a „tábori élet tette tönkre, a hideg földön alvás”, „ízetlen” és „méltatlan” módon feleli: „Pedig mindig volt alatta egy-két markotányos asszony.” Kriskának mintha felvágták volna a nyelvét: széptevőit gúnyolja, hogy „csak magukat idézik”, Franzitól pedig csodálkozva kérdi, „hogy lehet”, hogy ő a mester, pedig Miska, akit bolondnak nevez, „jobb poéta”. Ez az ironikusan bizalmaskodó hang szólal meg a saját mártíromságát hangsúlyozó Kazinczyval szemben is, aki szerint a börtönben „A nemzetért!”, Csokonai szerint „A honért” töltött 2387 napot. Sárosyné mindennél többre becsüli, ami „a legtisztább az életben”, a csókot – nemeik, módjuk kifejtése „hosszas traktátust igényel”. És Miska előadja mindazokat a „malacságokat és ízetlenkedéseket”, amiket Franzi szerint „a kollégium fülledt istállóiból” hozott magával. Sárosyné nem győz pfujolni, amikor viszont a hajdani római, a „mái” burmai szokásról hall, hogy „a papok pöttsöket nagy vallásbeli tisztelettel tsókolták az Asszonyok”, akkor csak sóhajt. „Óh, óh…” Miután igazán kimerítően sorra kerültek a legkülönfélébb Tskólások és a Visitaitól a Haldoklón, a Tettetésbelin át a Szapora, a Vallási és megannyi Tsókok, Csokonai „menekülőre fogva” távozik, mint aki restelli, hogy mellőzte szerelmi pásztorregénye, A csókok bájos poézisét, helyette skolasztikusan lajstromozott. Ezzel a száraz felsorolással teremt azonban kontrasztot Kazinczy tüntetően mesterkélt, szerelmet színlelő udvarlásával szemben. A halál édességét, az enyészet közelgését festő frázisait, érzelgős ömlengéseit Sáro­syné praktikusan szakítja meg, érzéketlenül a hazafias kötelességekre figyelmeztető szólamok iránt. „Sok az, a’ mivel a’ Világnak, az emberiségnek tartozunk, – ’s ezeknek a’ tartozásoknak, kötelességeknek el-mulasztása, látatlan következéseket von századokra maga után” – így a széptevő, mire értetlenkedő kérdés jön: „Mivel tartozunk, minek?” És következik a kifejtés, amit ismét kérdés követ majd, a szavak dagályának elapasztása. „Kazinczy: – Egyike ezeknek a kötelességeknek az, hogy Atyákká ’s Anyákká legyünk. Az elepedésre hajlott Szerelmesekben egész generatio hal ki – egész generatio, Theréz! vagyis drága Kriska, – ollyan gyermekek, a’ kik áldották vólna emlékezetünket, a’ kik sírunkra virágot hintettek vólna. Az illyen Vigasztalhatatlanok a’ következő Haza’ polgárit ölik-meg. – Sá­ro­syné: De hát hol fogunk lakni, Franz?” A párbeszéd megismétlődik, mégpedig szóról szóra – kivéve, hogy a megszólított „drága Kriska” helyett „drága Sophie” lesz – a 39. szcénában, mintegy szemléltetendő, a széptevőt nem az érzelmei, hanem a manierista szerelemtan szövegei vezetik. Szavai, fordulatai magasztosan üresek, hiányzik belőlük a rokokós gyöngédség, a vágy izgalma s melegsége. S ezután következik a vásári színjátékok dramaturgiájához illően a házassági ajánlat, amelynek megtétele földhözragadt gondolkodást, fellengzős szavak helyett póriasan praktikusakat kíván. Kazinczynak szüksége is van segítségre, egyrészt mintha Az Emlékező énje nélkül képtelen volna fölidézni a ceremónia lefolyását, másrészt Sophie nevét, nehogy Therézt mondjon megint, a színpadi Súgó ismétli előtte. „Ily körülményeskedést!” – lepődik meg a lány, aki azonban még növeli is férjjelöltje zavarát, amikor ennek félbehagyott kérdésére, „össze köthetné-e…?” visszakérdez: „Mit, Franzi?” Majd az újabb, furcsa kérdésre, „Sophie, megosztaná velem sorsomat?”, ismét kérdés a válasz: „Ferencz, ’s hol fogunk lakni?” A lány­kérő végrehajtotta a feladatát, elégedetten nyugtáz hát: „Ezzel megvolnánk.”

Ám nincsenek meg. Az „Und wo werden wir wohnen?”, ahogy a Sophie-ben elhangzik (lásd i. m., 146.), a vőlegény vagyontalan voltára kérdez rá, mi lesz az örökös részével s mi Széphalommal, visszakapja-e gyűlölködő testvéreitől, vagy marad az inkább az ő pártjukon álló anyja, Asszonyám eltartottja. A kérdést a 7. szcénában Józsi öccse a fogság hét évének „traktájával”, illetve a „kegyelem kijárásának” költségeivel kapcsolja össze, a 43.-ban pedig úgy merül föl, hogy néhány hónapos házasokként „kénteleníttetve” voltak „hol itt, hol ott” vendégeskedni a téli időkben. De a lakásra gondol legelőbb az újdonsült ara Babits Mihály egyfelvonásos „érzékenyjátékában”, A literátorban is, amely szerepelteti ugyan gróf Török Sophie mellett, mint „vidám özvegyet”, Sárosynét, a középpontba azonban azt a szobalányt, Marist állítja, aki végig kitartott a betegeskedő Ferenc úr mellett, s aki őt ezért feleségül kérte. Tette ezt anyja, özv. Kazinczy Józsefné Bossányi Zsuzsanna ellenére, aki kurvának tartotta a lányt, a saját fiáról pedig úgy vélekedett, „egyebet sem tud, csak firkálni s édeskedni”, „ingyen él a nyakamon”. „Menj! Nem vagy fiam!” – zavarná el a háztól egy feldühödött pillanatában, s efféle indulatra panaszkodik az Istenasszony Debreczen Az Emlékezője is, mert Asszonyám csak nem akarja kiadni az örökrészét.

Amivel azonban mindennél inkább magára irányítja a figyelmet: a durvaságig szabadszájú, a vásári játék Bahtyin említette familiáris beszédének anyagi-testi elveit tekintve nem a játékosságával, a szerepek mögé rejtőző, helyzeteket kifordító humorával, hanem bántóan alantas, alpári voltával tüntető. Nem annak a fajta helyzet- és jellemkomikumnak a színre vivője, mint például Puky Pista, aki kissé becsiccsentve felkeresi Csokonaival együtt a fogságból szabadult Kazinczyt, s így köszönti: „Baszom a lelked”, hogy később többször „hukkoljon”, és „nomen est omen”, pukizzon is. Józsi tiszteletlen beszéde s gesztusa – „Talán hintó kellene a fiatal úr segge alá”; „Itt mozog! Itt mozog!” – a karakterét jellemzi, csakúgy, mint a meghívott vendégétől elköszönő – „Oszt, Isten hírivel!” –, illetve egy hírt kommentáló – „Hallottam, baszom a lelküket” – Domokos Lajosét. Vagy Sophie apjáét, a hideglelésben szenvedő Gróf Törökét, aki az inasát „kurvannyázza”, Kazinczyt pedig azzal inti le: „Lófaszt! Ne ájtatoskodjon.” Ezekhez a stílust tarkító, így-úgy színesítő elemekhez képest Asszonyám beszéde csupa nyersesség, alacsonyság. A 19. szcéna a példatár: az Ér-Semjénbe látogató Csokonai fogadásáról. Kinézete alapján házaló zsidónak, aztán muzsikus cigánynak, korhely ingyenélőnek tartja s mondja a költőt, letegezi, ágrólszakadtnak nevezi. Elzavarná, „kutyák szabják ki a seggit a lyukas nadrágjából!”, káromolja, „a kurva anyját az ilyennek”, „az Isten rogyassza rájuk az eget”. „A mi házunk nincs tárva nyitva, mint a kurvák picsája!” – száll szembe a fiával, aki szerint Csokonait „a legnagyobbak is disztingválják”.

A párbeszédes szcénákat követően Az Emlékező mintegy a krónikás vagy a hírmondó szerepét magára töltve egypár epizódot szán Csokonainak. Ezeknek a helye és ideje – ahogy az Alföld folyóirat közölte változat játékosan jelölte – „a Tiszán-innen és az irodalomtörténet elbeszéléseiben” van, jobbára anekdotikus, kevésbé tudományos hangszerelésben. Így kerül szóba levelekben, feljegyzésekben arcképe lefestetése vagy rézmetszet készítése, így Rédeyné temetése, Kazinczy halálának álhíre, s hogy mit mondott ő, a „tréfás haldokló”, mielőtt „egy pár óra múlva élni megszűnt”. Elhangzik Az Emlékező Kazinczy nekrológja is, a fő gondolattal: „az ő affectált és nem affectált misanthropiájából úgy súgárlott ki mindég az emberi szeretet, mint affectált cynismusából az aeshéticai lélek”. A temetési „parentáció” után a Kazinczy házaspárral sétáló Fazekas Mihály meghökkentő módon a halott súlyos fogyatkozásait emlegeti, ugyanakkor igazi, mert „hírkeresés, hiúság” nélkül való poétának nevezi Sárváry professzort, Szikszayt s Budait, kinek neve hallatán költőtársa csak megjegyzi: „Budai akkor poéta, amikor a varjú énekes madár.” S így folytatódik a disputa, egyre inkább személyeskedve, azután is, hogy Kazinczy rosszallóan megjegyzi: „Az úr most árulja el druszáját, pedig még igazából ki sem hűlt a teste.”

Ha az adok-kapok filológiailag nem is hitelesíthető, dramaturgiai szerepe kétségbevonhatatlan. A debreceniség szellemének, magatartásának tartós fennmaradását szemléltetve előrevetíti, hogy a jelen időben Csokonainak emlékművet állítani, bármit is véssenek a márványkőbe, lehetetlen, mert nem nyerné el a város előkelőségeinek, professzoroknak, prédikátoroknak a támogatását. A 46. szcénában Nagy Gábor, a bizalmas barát megerősíti, a monumentum Cserei Farkas felvetette és Kazinczy támogatta, a literatúra barátjait adakozásra kérő terve a költő „számtalan Irigyei ’s volt tudós üldözői miatt” végre nem hajtható, ráadásul „A’ Debreczeni lélek irtóztató lélek”. „…ki-ki tudja, ha Debrecent ismeri, mit értenek közönségesen ’s Debrecen debreceniségén, és hogy ott a’ kisvárosi lélek, melly irtóztató játékot űz” – ezt már az ÁRKÁDIÁBAN ÉLTEM. ÉN IS feliratot kifogásoló Fazekas Mihálynak címezi (48. szcéna) Kazinczy, miután azt fejtegette, a város „jámbor lakosainak” minden dolga kimerül a piacon a szottyadt káposzta, a hitvány sertés, a szopornyikás tik és az avas szalonna ára iránt való érdeklődésben. Megsemmisítő vélekedés. A Fazekasnak feltett kérdés – „Hiúságból beszél az úr, vagy sértődésből inkább?” – pedig nem számol azzal, hogy más értelmezés, jelentéstulajdonítás is lehetséges, nem csak az övé. Ahogy ezt az Árkádia-per ikonográfiai összefüggései kapcsán a tudós Borbély Szilárd taglalja, határozottan állítva, hogy a jelentés körül elmérgesedett perpatvarban „Kazinczy vitapartnerei, Kis és Fazekas jóindulatát illetően nincs kétség” (15 paragrafus az utánzásról. = Uő, Árkádiában, Csokonai Kiadó, Debrecen, 2006, 73–84.). Egy másik tanulmányában (Csokonai karaktere és az Árkádia-per = Uo., 106–107.) a bizonytalan ízlésű, dilettáns írót úgy mutatja be, mint aki az emlékállítással „saját, privát szertartást kívánt kialakítani az esemény köré” – a drámaíró nem ecseteli ennek lefolyását. A filológia segít: a Kazinczyhoz írott levelek tanúsítják, hogy a per elhúzódásával a tervnek a puszta emlékezetben tartása is „egyre inkább a debreceniek megalázása eszközévé vált”. Előbb, 1806-ban a saját dicsőségüknek tartották volna, ha a város ellenében sikerül felállítaniuk a sírkövet, rá két évre már úgy gondolták, a debreceniek „Tökéletes meg aláztatásokra már csak a hibázik, hogy a Csokonai Sír köve mentül előbb fen álljon” (lásd Lakner Lajos, Az Árkádia-pör fogságában, Déri Múzeum, Debrecen, 2014, 97.). A Theátromi Bohóskodás legvégén, az 50., az utolsó szcénában a fáradt, nagyon öreg, kétségekkel teli Kazinczytól, Az Emlékezőtől már nem volt várható, hogy közvetlenül tovább alázza Debrecent, a debreceniséget. Szükségesnek tartotta mégis elmondani, hogy Kölcseynek igaza volt, abban különösen, hogy Csokonai „tévedései egyenesen születése’ helyének, neveltetésének, társalkodásának hibájok. Más helytt, vagy ott de később, Csokonaiy is más lett, más volt volna…” Ő maga egyetlen tévedését ismeri be: azt, hogy a „Földiekkel játszó…” „rendes egy Óda”, „egész jó”. A címére ugyan nem emlékszik, ám dúdolgatja magában.

Így ér véget az Istenasszony Debreczen, Borbély Szilárd kevésbé ismert drámája. Szabadkozva írta egy kritikusa: róla azért „nem lesz szó, mert a többinél kevésbé mozgatja meg a kelet-közép-európai és a nyugat-európai műfaji kánont”. Márpedig azt a kánont muszáj mozgatni. Nemzeti érdek ez.