A hősök deheroizálása

A napjainkban zajló közéleti és politikai vitákban folyamatos kísérletek zajlanak a nyugati világ történetének átírására és újraértelmezésére. Nem arról van szó, hogy újabb írott források, korábban nem jegyzett tárgyak, műalkotások vagy frissen feltárt régészeti leletek ismeretében, a történetírás módszertanának megfelelően a történészek kitöltenek korábbi hézagokat, vagy korrigálnak félreértelmezéseket. Hanem korunk értékrendjét, pontosabban a véleménydiktátorok által értéknek beállított tudománytalan elméletek blődségeit akarják a korábbi korszakok értelmezésére rávetíteni. Olyan szempontokat kérve számon az elmúlt korokon és azok meghatározó személyiségein, amelyek a saját korszakukban fel sem merültek, szóba sem jöhettek. Ez a kifacsart szemlélet a mindennapi valóságunk számos területén mély sebeket ejt, s természetesen nem hagyja érintetlenül a művészetet sem. Az új próféták mérhetetlen erőszakossága művészek sorát készteti öncenzúrára.

A történelemhez való viszony abszurdba hajló megváltozása nem kíméli a hőseinket sem. Márpedig hősök és példaképek nélkül nem létezhet kiegyensúlyozott értékrend, erős közösségi identitás. Nánay Mihály, a Rubicon Intézet főmunkatársa egy televíziós beszélgetésben 2022 elején azt mondta: „Egyetlen közösség sem működhet példaszerűnek tekintett, közös »hősök« nélkül. Ugyanakkor nincsen olyan történelmi személyiség, akinek teljes életpályáját áttekintve ne lehetne bizonyos támadásra okot adó pontokat találni, főleg […] történelmietlen, retrospektív módon. Ha a német kultúra olyan, az emlékezet próbáját fél évezreden keresztül kiálló kiemelkedő alakjait, mint Luther, sem tisztelheti az utókor, azt nem tudom másnak tekinteni, mint az európai kultúra egy válságtünetének.” Mindezt a berlini tartományi szenátus megrendelésére született tanulmány megállapításai kapcsán fogalmazta meg. A tanulmány szerzői szerint közel háromszáz berlini közterület nevét kellene megváltoztatni, mert névadóik antiszemita gondolatokat is megfogalmaztak a saját korukban. Többek között Luther Mártonra, Richard Wagnerre vagy éppen Konrad Adenauerre gondoltak. Nyilván tudjuk, és a fennálló magyarországi jogrenddel egyetértve valljuk, hogy az antiszemitizmus esetében a zéró tolerancia a helyes, s hogy a holokauszt után minden antiszemita megnyilvánulás más fénytörést kap, mint például Nagy Lajos király uralkodása esetén, akinek a rendelete nyomán az 1360-as években kiűzték a zsidókat a Magyar Királyság területéről. Gondoljuk végig, mit is jelentene, ha Nagy Lajos életnagyságú szobrát arra hivatkozva vennék le a mariazelli bazilika főkapuja mellől, hogy a magyar lovagkirály antiszemita volt. A szobrot még 1757-ben állították fel annak tiszteletére, hogy a magyar király jelentősen hozzájárult a kegyhely fejlődéséhez, miként Rodler Gellért bencés szerzetes monográfiájában írja, Nagy Lajos „szép gótízlésű, egytornyos, háromhajós templomot építtetett, és a kegykápolnát, régi helyén meghagyva, átalakíttatta”.

Korunk értékítéleteit visszavetíteni a korábbi időszakokra történelmietlen megközelítés, s különösen így van ez az elhibázott, hamis ítéletekkel. De annak is szemtanúi lehetünk, ahogyan a szexuális mássággal vagy a faji különbözőségekkel kapcsolatos érzékenyítés jegyében egy-egy alkotásban olyan személyeket ábrázolnak homoszexuálisként vagy éppen fekete bőrszínűként, akik sohasem voltak azok. És itt korántsem arról van szó, ami a történelmi regények vagy a játékfilmek egy jó részét jellemzi, azaz olyan fikciós elemek alkalmazásáról a valós történelmi események ábrázolása közben, amelyek a mű egészének történeti hitelességet nem kezdik ki. Például senki sem kiált történelemhamisítást az Egri csillagok olvasásakor a való életben sosem létezett Cecey Éva szerepeltetése miatt. Az már engem kissé zavar, hogy Ridley Scott új történelmi filmjében Napóleon végignézi Marie Antoinette 1793-as kivégzését, hiszen a valóságban nem volt ott, de el tudom fogadni, hogy a hitelesség érzésének megteremtése miatt a rendező felülírja a tényeket, mit sem törődve a történelmi hűséggel. Ugyanis akár történhetett volna úgy is, hogy Napóleon jelen van a kivégzésen. De az biztosan nem lehetséges, amit más filmekben vagy sorozatokban láthattunk, hogy egy kora középkori angol királynő vagy főnemes afroamerikai volt. Ez már nyilvánvaló hamisítás és provokáció, s ráadásul kontraproduktív is.

Az Egyesült Államokban pontosan tudják, milyen ereje van a kultúrának, a művészetnek, s hogy miképpen kell kanonizálni alkotókat és a politikai mozgalmárok számára fontos témákat. Ősszel Los Angeles hatalmas közönséget vonzó kortárs művészeti múzeumában, a The Broad időszaki tárlatán láttam egy fényképsorozatot. Az 1961-ben született amerikai művész, Catherine Opie 2020-ban készült Emlékmű című, hét darabból álló pigment­nyoma­tának leírása szerint a művész a 2020-as világjárvány idején Los Angelesből a virginiai Richmondba utazott, ahol a Black Lives Matter mozgalom jegyében azzal a céllal foglaltak el egy konföderációs szobrot, hogy az a társadalmi igazságosságért való tiltakozás helyszíne legyen. Az utazás során Opie fényképeket készített az amerikai tájról, az elmosódott képeken a távolságot és a tükröződést helyezte a jelenetek középpontjába. „Az első és az utolsó képen pontosan ugyanazt a naplementét nézheted meg” – jegyzi meg az alkotó, olyan metaforaként használva a lenyugvó, de ugyanakkor mégiscsak „felfüggesztett” napot, ami szerinte azt jelzi, hogy sohasem lesz vége a rasszizmusnak Amerikában. A vízesést, tavak víztükrét és a két naplementét ábrázoló hat fotó között középen látható egy hatalmas talapzaton álló lovas szoborról készített fotográfia. Az oldalról látható, alulról fényképezett emlékmű alanyát nem tudjuk kivenni, nem is lényeges, lehet akár egy a déliek oldalán harcoló tábornok a polgárháború idejéből, vagy az 1861 és 1865 között fennállt államszövetség, a 11 déli állam által létrehozott Amerikai Konföderációs Államok valamelyik politikai vezetője. A lényeg, hogy „a társadalmi igazságosságért való tiltakozás” jegyében a talapzatot csúnyán megrongálták, pontosabban ocsmány graffitik tömkelegével csúfították el, de az egészet egy komplex metaforává teszi egy, a talapzatra ragasztott felirat: „Color is not a crime”, azaz „A szín nem bűncselekmény”. A mondat ebben a kontextusban utalhat arra is, hogy az emberi bőrszínt nem lehet kriminalizálni, azaz a színesbőrűekkel szemben a faji előítéletek miatt elkövetett korábbi rendőri atrocitások és túlkapások elfogadhatatlanok, ám itt átvitt értelemben azt is jelenti, hogy magának az emlékműnek az „emberjogi célok érdekében történt” kiszínezését is tilos büntetni. A rongálók és a mellettük álló értelmiségiek a felirat elhelyezésével tehát nem pusztán bagatellizálják a tiszteletlenséget és a vandalizmust, hanem – a két értelmezés összekapcsolásával – olyan erkölcsi helyzetet igyekeznek teremteni, amelyben lehetetlenné válik az elkövetők számonkérése, függetlenül attól, hogy az emlékmű tönkretétele minden bizonnyal az ame­rikai törvények szerint is bűncselekménynek mi­nősülne. Azzal, hogy a rongálást, illetve annak dokumentációját műalkotássá avatja a fotósorozatot készítő Catherine Opie, s ezt az egyik rangos művészeti intézmény igyekszik kanonizálni is, azt feltételezhetjük, hogy az elcsúfított emlékmű éppen a graffitik miatt válik olyan esztétikai minőséggé, azaz önértékű művé, amely lehetetlenné teszi az azt létrehozó tevékenység kriminalizálását. A mások műalkotásának integritását s ezen keresztül a művészeti szabadságot sértő, azaz a bűncselekményt és a sok évszázados közmegegyezéseket relativizáló, sőt felrúgó gesztus és attitűd végtelenül káros: nem számol azzal, hogy a politikai széljárás és a trendek megváltozása esetén például az afroamerikai emberjogi mozgalmaknak időközben tabuvá vált jelképei lehetnek majd hasonló atrocitások célpontjai. A művészi szabadság jegyében sem lehet korábbi korok műtárgyait tönkretenni.

Az elburjánzó őrületnek az a tanulsága: nem lehet a klasszikus értékeinket feláldozni a szórakoztatás vagy éppen a politikai korrektség oltárán. És nem lehet mindent a művészet szabadságával legalizálni, még akkor sem, ha a befogadók azon igényét, hogy az ábrázolás hiteles legyen, éppen a művészi értelmezés, a sokrétű interpretáció lehetősége teszi lehetetlenné. A művész eszköztárában ott van ugyanis az irónia és a gúny is, s természetesen negatív ítéletet mondhat valaki olyan személyről is, akit korábban nagy tisztelet övezett. Ám az átalakuló ítélet szülte új értelmezés megtestesült alkotásai csak akkor kerülhetnek ki a közterekre, már ha szoborról van szó, ha a művész ítélete találkozik a társadalom többségének álláspontjával is. Leszedni viszont csak olyan alkotásokat szabad, amelyek egy diktatúrának a közösségre oktrojált véleményét tükrözik, s már a felállításukkor sem övezte az ábrázolt személyt a közösség többségének tisztelete. A mű integritását még ebben az esetben sem sérthetik meg: tisztelni kell az alkotót és alkotását annak tárgyától függetlenül, s ha egy esztétikai szintet megütnek, indokolt a védelmük, a megőrzésük. Jó példa erre a nagytétényi szoborpark létrehozása.

Mindaz, amit ma megtapasztalunk a történelem átírásával kapcsolatban, elválaszthatatlan attól a jól megfogható identitásromboló politikai szándéktól, hogy megfosszanak bennünket a hőseinktől. A deheroizálás nem újkeletű dolog, az európai kultúra hanyatlásának jól kitapintható jele, s egyértelműen a kommunista, marxista, neomarxista politikai nar­ratívák sajátja. Szalay Károly írja egy kritikájában: „A deheroizálás 1920-ban válik hazai jelenséggé. A kommunisták révén. Ez a tendencia 1945 után fölerősödött annak érdekében, hogy a megszállt magyarok lelki ellenállását, nemzettudatát, nemzeti önbecsülését összezúzza.” Mindez számtalan formában képes a felszínre törni: az öncenzúrából levezethető finom átmaszkírozástól, azaz egy karakter jelentőségének vizuálisan is kifejezhető tompításán túl egészen a határozott rombolásig, a múlt kiradírozására tett kísérletekig. Kíváncsi vagyok az új Semmelweis- vagy éppen a készülő Petőfi-filmre, hogy megfordul-e végre az a tendencia, ami az ötvenes évek eleje óta jellemzi a magyar hősök és hősiesség ábrázolását szinte valamennyi művészeti ágban, azaz túllépünk-e a deheroizálás korszakán, s meg tudjuk-e ezt tenni a fölösleges pátosz és a giccs visszatérése nélkül. Ráadásul mi, magyarok a kommunizmus nélkül is képesek voltunk az önsajnálatból kinövő öngyűlöletre. A Petőfi-filmre még várnunk kell, de a Semmelweist megnéztem, s azzal a rég várt érzéssel jöttem ki a moziból, hogy végre tartalmát és a filmes megoldásait tekintve is egy jó magyar mozi született. Olyan, ahol kompromisszumok nélkül mond­­hatjuk, azok számára is élvezetet és kellő ismeretet nyújt az alkotás, akik mit sem tudnak a magyar orvos életéről, munkásságáról és világraszóló teljesítményéről. Úgy húzza be a nézőt a látvány, illetve a cselekmény vezetése, hogy végre érzelmileg is azonosulni tudunk a főhőssel, s nem csupán az elköteleződésünk, az udvariasságunk, valamint a közösségi érzést, a nemzeti identitást erősíteni akaró énünk megfelelési kényszere mondatja velünk, hogy végre láttunk egy jó hazai történelmi filmet. Semmelweis végre úgy a mienk, hogy nem sárgább, és nem is savanyú.

Ha már Semmelweis, eszembe jut Hubay Miklósnak egy régi naplójegyzete, aminek ezt a címet adta: Magyarokra egykor jellemző hősiesség – magyarokra ma jellemző deheroizálás.

„A L’Espressóban hosszú cikk Semmelweisről. Abból az alkalomból, hogy olaszul is megjelent Céline életrajzi regénye, s hogy az olasz tévé vetíteni kezdett egy új olasz Semmelweis-filmet. Ezelőtt Olaszországban nemigen ismerték. Az orvosnövendékek, akiket a riporter megkérdezett, hogy hallották a nevét, ilyesmit feleltek: – Semmelweis? szélsőbal merénylő… Brecht írói álneve stb.

A hetilap cikke – tanulmánya inkább – a sem­melweisi sajátos hősiesség összetevőit elemzi. A természettudományos pozitivizmus és a romantika keverését. Lényegesnek említi a független gondolkozásnak azt a szenvedélyét, amely rebellis magyar hozománya volt Semmelweisnek Bécsben. A cikk írója sajnálkozik azon, hogy a filmben nincs magyar táj és pesti városkép – hozzátartoznék, írja.

Céline Semmelweis-életrajzát remekműnek tartja az olasz recenzens. A nácizmusba tévedt francia író ezzel a könyvvel megváltotta magát. Ha Céline a mennyország kapujában bebocsátást kér – írja a L’Espresso –, csak annyit kell mondania arra kérdésre, hogy ki kopog: »egy francia orvos, Courbevoie-ból, aki a Semmelweis-könyvet írta«. Mert ha mégoly esendő volt is, az emberi kultúra egyik legnemesebb jelenségét közvetítette számunkra.

Mindezt csak azért írom le ilyen részletesen, mert ugyanezen a héten jelent meg egy hazai lapban kritika Száraz György Semmelweis-darabjáról.

Az elismerések közt a kritikus nem mulasztja el megemlíteni, legnagyobb dicséretként: »semmi hősiesség, bravó!«

A magyar közönségnek tehát nem kell félnie, hogy rabul ejti őt a színházban valamilyen divatjamúlt emelkedettség.”

Hubay joggal várta a hősiesség ábrázolását, aminek hiányát éppen erényként tünteti fel a szocializmus kritikusa. S valljuk be, a kommunista időszak új hőseinek (szövőnők, vájárok, gyári munkások és az agrárproletariátus tagjai) kivételével, illetve a kommunista ideológia atyjain túl szinte senkit sem lehetett idealizálni, de még csak a valós súlyának megfelelő módon ábrázolni sem. Már ha egyáltalán megengedték, hogy műalkotás készüljön róluk, vagy hogy az elkészült művet bemutassák.

Nem állítom, hogy minden olyan mű, amelyet én deheroizálónak látok, szándékos pusztítás eredménye. Egyrészt látható, hogy sokak nem parancsra, hanem sokkal inkább megfelelési kényszerből jelentéktelenítették el a hőseinket. S fájó, de azt is be kell látnunk, hogy egy olyan évszázad után, mint amilyen a 20. volt, lehetetlen felvenni a történelem megszakadt fonalát. Ma anakronizmus olyan szobrokat mintázni, képeket festeni, verseket vagy drámákat írni, mint amilyenek a romantika idején, a nemzeti gondolat kibontakozásának időszakában születtek. Mind a megrendelői szerepben levő politikusoknak és a mecénásoknak, mind a közterekre és közterekbe műveket megálmodó alkotóknak meg kell találniuk az egyensúlyt a felemelő téma és a ma érvényes kifejezésmódok között. Mert a 21. századi embertől nagyon távol áll a pátosz. Mindeközben a hősökre, a sikerekre, az emberfeletti teljesítményekre ki vagyunk éhezve. Látjuk ezt a sportban, az ál-, azaz a szuperhősöket felvonultató amerikai filmekben, a posztmodern csendes kimúlása után a nagy történetek iránti vágy újjáéledésében.

Ha az emlékezetpolitikai szempontból a legnagyobb figyelmet kiváltó szobrászatra fókuszálunk, be kell látnunk, hazánkban a (köz)épületeink homlokzatai és a köztereink is hihetetlenül zsúfolttá váltak. Annyi szobor, dombormű és emléktábla, mint nálunk, szinte sehol sincs. A zsánerszobrászat térnyerése egy újfajta vizuális szennyezést, a giccs és a közhelyek polgárjoggal való felruházását hozza magával. S mindeközben azzal is szembe kell néznünk, hogy vannak örök témáink, amelyeket újra és újra elő akarunk venni, ám csak ritkán sikerül őket a mai kor adekvát nyelvén felmutatni. Nehéz azt a distanciát is csökkenteni, ami a kortárs alkotó, valamint a – művészettörténet-oktatás elsorvadása miatt is egyre kevésbé képzett és nyitott – közönség között tátong. Emiatt aligha tud megújulni a köztéri szobrászat, már ha a klasszikus témákat felvállaló volta miatt ez egyáltalán lehetséges. Abból pedig kifejezetten furcsa helyzetek keletkezhetnek, ha olyan személyeket ábrázolnak, akikkel kapcsolatban nincs személyes tapasztalatunk, ám van hozzájuk érzelmi viszonyunk. Illetve a történelem során sok olyan ábrázolásuk született, amelyek elválaszthatatlanok lettek tőlük, azaz a róluk kialakult, hitelesnek vélt kép alapja az a kulturális üledék, amely sok évszázad során rakódott le. Csak két olyan személyt említek meg, akiket végtelen sok irodalmi és képzőművészeti alkotásban jelenítettek meg, akikről filmek vagy színpadi művek sora készült el, s akiknek a mai ábrázolásaival szemben is előítéletes elvárásaink lehetnek: Jézusra és Szent Istvánra gondolok. Velük bár senki sem találkozott, fényképet senki sem látott róluk, mégis mindenkinek van arról tudása, hogyan is néztek ki, miként kell őket ábrázolni. Ember legyen a talpán, aki a velük kapcsolatos többségi elvárásrendszerrel szembe mer menni.