A lélek halhatatlansága

„Túlérzékeny magányával mindenki pokol mások számára.” (Emil Cioran)

Forgatva a fiatal Csokonai verseit, meghökkenhetünk, milyen gyakori téma a halál, egyúttal tapasztalhatjuk: valójában általánosságokat, olykor éppen közhelyeket fogalmaz meg, akárha a szentimentalizmusból (Sturm und Drangból?, netán a kanti transzcendens dialektikából?) itt maradt, a kora romantikában új életre lehelt halálvágy megrendítőnek vélt divatjának hódolna. Természetesen bocsánatos bűn ez a húsz-egy-két éves költőnél, noha – tudjuk jól – mélyebb, talán maga számára sem egyértelmű okai is lehettek a témaválasztásnak, nevezetesen a kálvinista „fővárosban” nevelt homo religiosus ösztönös megfelelése a predestináció szellemének, és a még inkább ösztönös reflexiója gyönge egészségére: a fenyegető tüdővészre. Ezek – persze – nyomós okok, azonban még nem a „metafizikai horror”, még annyira sem a Vorlaufen, a halál felőli lét, egyelőre oldja a természet megunhatatlan gyönyöre, a panteista élmény, még elnyomják vágyott vagy beteljesületlen szerelmek, fölhőtlen cimboraságok, kalandok, heveny mámorok, köznapi gondok. Ugyanakkor egy hiperérzékeny fiatalemberről, egy fénylő tehetségű költőről van szó, aki mindinkább jelen van az irodalomban (Kazinczy már tud róla – szinte fogságból szabadulása után nyomban), szorgosan begyűjtött, megalapozott műveltséggel, aki a kor szellemének megfelelően magas szinten műveli az úgynevezett alkalmi költészetet, esedékes iskolai státusánál fogva filozófiailag átgondolt halotti búcsúztatókkal is jeleskedik – alkalmak ezek bölcseleti eszméi kifejtésére. Veszélyes vállalkozás közvetlen halálközelben: a homo religiosus súlyos vallási dogmák között csapong kétségeivel. Azt hiszem, Mircea Eliade említi valahol, hogy nem létezik teljesen vallástalan ember, esetleges tehetetlensége alkalomadtán a nem hívőt is vallási gesztusba hajtja (csak példaként a helyzet megvilágítására: Csokonainál a csalódottság), a csalfa vak remény is istenségnek látszó. (Ezzel egyáltalán nem akartam a költőt ateizmussal vádolni.)

Már a Tüdőgyulladásomra című halálsejtéses verse úgyszólván konkretizálja a fenyegettetést, a kegyetlenül egyértelmű sorsot, fölveti a közhelyesen szimpla kérdést, minden kételyek legszélsőségesebbjét: minek születtünk, ha úgyis meghalunk? Óhatatlanul hozzácsapódik a szkepszis kiterjesztése: kinek tegyük föl a kérdést?, kit vonjunk kérdőre? Kiváltképpen Shakespeare által még szűkebbre fogalmazva, amellyel Csokonai indítja hatalmas ívű, irodalmunkban talán Juhász Ferencig egyedülálló filozófiai remekét, A lélek halhatatlanságát. Ismeretes, már Boethius hivatkozott rá kivégzése előtt írt káprázatos sóhajában, A filozófia vigaszában. Ott mondja el, hogy elvehetitek az életemet, de az én halhatatlan lelkemet nem tudjátok megölni. Nála ez még a Plótinoszon átszűrt platóni idea, Csokonai esetében kegyes szolgálathoz készült ünnepélyes textus: néhai méltóságos Kátsánddi Terézia asszony, császári és királyi aranykulcsos kisrédei Rhédei Lajos házastársának eltemettetésekor. Nagyvárad. 15. április, 1804. (Rousseau-mottóval – franciául; elöljáró beszéddel – prózában); egyúttal azonban vívódó búcsúja saját életétől. (Ezen a búcsúztatón fázik meg a metsző áprilisi szélben, nem heveri ki, a következő év, 1805 februárjában harminckét évesen meghal.) A hei­deg­geri előrefutás kegyetlenül kurtává vált: az előérzet valójában tudomásulvétel. Vagyis ebben a pillanatban nem a kérdések kérdése, hanem léthelyzete triviális. A vagy–vagy értelmetlen; a kérdések most már az odaátra vonatkoznának, ha egyáltalán föltehetők.

Semmi esetre sem az elhantolásra váró tetem nevében, noha annak apropóján. A lélek halhatatlansága is, amit a középkor tekintélyes arab filozófusa, Averroes kétségbe vont, az ő nyomán pedig Duns Scotus megfogalmazza a keresztény averroizmust: A lélek a halál után úgy olvad vissza istenbe, mint a zene a levegőégbe. De vajon így van-e?

Egzakt válaszra semmi remény – tapasztalat híján marad a hierophania, a szent kinyilatkoztatása, amihez ugyan lehetséges, noha hitbelileg kétséges újabb kérdésekkel fordulni (ahogy, teszem azt, remek könyvében – Isten és Lét – Joós Ernő javasolja, ám a kérdés kérdést szül; a végtelen regresszus csapdája ez. Gödel nemteljességi törvénye a matematikában példázza.) A nonszensz fölveti – és Csokonai hasonlóképpen megfogalmazza a kettősség problémáját: honnét, milyen világból érkezik a kinyilatkoztatás, és egyáltalán létezik-e az a világ, és ha igen, milyen viszonyban áll az evilággal, miféle átjárás lehetséges köztük, és milyen irányokba? A test megsemmisülése végérvényesnek látszik (tapasztalat igazolja). Olvashatjuk ugyan Ezékielnél a jelenetet, amikor egy csontokkal teli völgyben valami angyalféle válogatja azokat. Ez azonban látomás, szimbolikája alighanem bonyolultabb. Ha két világ van, melyik a valóságos, melyik a képzetes? Pusztán az érdekesség kedvéért jelzem: a modern fizika szintúgy fölveti a kérdést, hogy vajon nem valami holográfia az, amit mi valóságnak tekintünk, mögötte az igazit képtelenség érzékelnünk, mivel magunk szintén részei vagyunk. Renan pedig sajátos iróniájával így: „E világegyetem színjáték, melyet Isten önmagának rendez; segítsük elő a nagy karvezető céljait, és igyekezzünk a színjátékot oly ragyogóvá és oly változatossá tenni, ahogy csak lehetséges.” A hagyomány embere ellenben mindig tudott a két világról: nagyon pontosan képes volt elkülöníteni a szentet a profántól, hiszen éppen ennek ismeretében rendezte be életét. Csokonai viszont a fölvilágosodás századának szülötte volt, amely be­leplántálta a szkepticizmust, ha nem épp Voltaire hisztérikus szélsőségei, de Rousseau határozott eszméi hatottak rá még a debreceni kollégium nyárspolgári katekizmusán megrostálva. És már a francia forradalom után korántsem olyan bizonyos a mennyei hierarchia, miként a judaista-keresztény dogmatika hirdeti, sőt, egyre hangosabb a vallásellenesség. Hegel dialektizálása – például – egyenesen Marx malmára hajtja a vizet.

Csokonainak föl kell tárnia azt a létszerkezetet, amelyben az említett dualizmus koherens világképpé áll össze, és amelyben a halál fenyegetése föloldódhat a lélek öröklétének ígéretében; megnyugtatásul átmenti azt az élménygazdagságot, amit rövidre szabott életében fölhalmozott, ugyanis fölöttébb nehéz elfogadni azoknak az értékeknek a halálba pocsékolását, amelyekért az egyén pályája során megküzdött, hiszen hasznára válnának még a közösségnek. Ismét csak a kérdések tolulnak egymásra, óhatalanul előáll a Nietzsche által fölvetett: „Kicsoda lehet az, aki minket kérdéseivel elhalmoz? Mi az valójában, ami bennünket az Igazsághoz vonz?… mintha eddig soha senki nem vetette volna fel ezt a kérdést, mintha mi lettünk volna az elsők, akik erre rábukkantunk, s megkockáztattuk ezt a kérdést felvetni?” Még Isten bejelentett halála után is, netán éppen amiatt hozzáfűzendőnek érzi: „Akkor ez kockázatos vállalkozás lehet, s talán ennél kockázatosabb vállalkozás nem is létezik.” Kockázatos, mivel az erkölcsi normák alól kicsúszik a talaj; morális megújulásra van szükség. Korábban már a protestantizmus úgyszólván fölváltotta a hitet morálra, nem annyira Luther, mint inkább a dogmatikára kiéhezettebb Kálvin. Csokonai pedig – említettem – ebben nevelkedett. Ha a lét teljességgel transzcendens, ahogy majd Heidegger állítja, akkor a létezőnek sem lehet tapasztalata róla, csakis a kinyilatkozásra hagyatkozhat. Ez sejlik föl egy friss sírgödörnél a költőben, ez fordítja vissza a valláshoz, a hithez. Fokról fokra lépkedve, újabb és újabb kontextusokban szembesíti aggályait, véleményét, reményét a hit kínálta vigaszokkal – mintegy az elhunyt túlvilági készülődését érzékeltetné, az egyre rezignáltabb hang a belenyugvás lelkiségébe vezet. „Tudom. hogy létedet nem lehet tagadnom. / És hogy nem vagy te test, azt is meg kell adnom” – vallja az istenismeret hangján.

Joós Ernő Maurice Merleau-Pontyt idézi: „A filozófia hangtalanul magában hordozza a filozófia minden paradoxonát, mert embernek lenni annyi, mint valamivel többnek és valamivel kevesebbnek lenni, mint ember.” Kissé talányosnak hathat ez a megállapítás, az idéző igyekszik sietve fölfejteni: „Az ilyen embernek útjába esik az Abszolútum, de a talaj sem csúszik ki a lába alól, s nem éli ki magát üres absztrakciók hánytorgatásában.” Igen, Csokonainak is „útjába esik az Abszolútum”, imént láttuk: tud róla; de vajon nem üres absztrakció-e a lélek halhatatlansága? Pontosan ez mozgatja az ő közelítését, és pontosan ebben a kontextusban. A homlokot redőző gond, valamint a testet és lelket egyaránt bénító fájdalom felől. Leszek Kolakowski nyugtalanító következtetésre lyukad ki: „ha igazából semmi sem létezik az Abszolúton kívül, akkor az Abszolút semmi; ha igazából semmi sem létezik, csak én magam, akkor én semmi vagyok”. Ennél még Nietzsche is kevésbé nihilista, bár kiszolgáltatottságunkat nem tagadja: „képtelenek vagyunk belátni, hogy önmagunk vagyunk önmagunk alapoka, és nem védelmez bennünket a dolgok semmiféle egyetemes rendje”. Csokonai hatrészes filozófiai revelációjában (ő túlzó szerénységgel csak az ötödik keresztény konklúzióját tekinti annak) mindezek a problémák – Anyag és Szellem alapvetése – úgyszólván csírájukban megjelennek; korábban Kierkegaard-nál, az egzisztenciálfilozófia atyamesterénél. Iskolázott, komoly filozófusként arra is van gondja, érkezése, hogy saját válaszai igazságára rákérdezzen, noha nem egészen a Coleridge által javasolt iróniával, de éppen a saját sors megrendülésével. Mint aki valóban a reveláció kétségeivel küszködik, azzal az elbizonytalanító fölismeréssel, miszerint a Lét kikezdhetetlen valóságára a létező nincs hatással, az ellenkező irányú mozgás viszont kardinális. Nem mellesleg ez feltűnően rokon a kálvinizmus predesztinációjával.

Azok számára, akik hangoztatják, hogy Csokonai alkalmi versei nem érik el autentikus nagy költeményeinek színvonalát, talán éppen A lélek halhattalanságát lehetne ajánlott olvasmánnyá tenni, amely nagyvonalú hatrészes kompozíciójának mind szerkezetével, mind a többségében magyar alexandrinusos szó- és képzuhatagával a legmeggyőzőbb cáfolat. Fölöttébb fontos és lényeglátó megítélésével Cholnoky Viktor (kései sorstársa a nyomorúságban, elveszettségben): „Csokonai volt az első, aki mint poéta tette európaivá a magyarságot… Csokonai írt először európai nyelven – márhogy gondolat-nyelven –, s bizonyos, hogy amint a magyar nyelv ismeretesebb és barátságosabb lesz Európa előtt, Petőfi után őt fogják leginkább fordítani. Oka ennek az is, hogy egészen »modern«. És modern is marad az idők végéig.”

És hogy Cholnoky is megérezhette benne a bölcselőt, talán az általa választott idézet tanúsíthatja:

Ah! Egy vén tölgynek aljában
Láttam a sápadt Időt,
Sereg szú pezsgett markában…

•

Magam olvasatában és részletekbe menő szövegelemzés szerint (tekintsünk el a konkrét alkalmiságtól, amit Csokonai a szövegrészek címadásaival is tudatosít) olyan ez a versezet (és ezt még régiesebb nyelvi fordulatai sem kérdőjelezik), akárha szerzője részese lehetett volna egy olyan stúdiumnak, amely végigvitte volna egy elegáns lételméleti kalandon – kiindulva Kierkegaard keresztény ontológiájából, Nietzsche etikai heroizmusán át Heideggerig, netán Bergyajev perszo­na­lizmusáig száguld –, földobva a lényegi kérdéseket, a részletes kifejtésekkel adós marad, ráhagyja az utána következőkre. Ha Cholnoky időtlen időszerűségére utal, szerintem akár így is értelmezhetjük, ám – mindennapi fájdalmunkra, de legalábbis sejtelmünkre – egyet kell értenünk Poimén atya konklúziójával: „»A lét végső kérdéseiben« semmivel sem vagyunk közelebb az igazsághoz, mint legtávolabbi őseink. Ezt mindenki tudja, mégis sokan tovább elmélkednek a végtelenségről, bár semmi reményük rá, hogy valamennyire is kielégítő eredményeket érhessenek el…”