„Az ember fölfogad egy takaros hölgyikét”

Ambrus Zoltán idézése I.

 

A népszerűség, a foglalkoztatottság kérdése, az olvasóközönség meg a kiadott művek száma csak a mindenkori jelen íróit, költőit, a velük foglalkozó irodalmárokat és olvasóikat érdekli – és érdekelje is –, a távolabbi vagy a közeli múltban meghaltak számára azonban mindez már semmit sem mond. Utóbbiakhoz nem a személyes jelenlét figyelemfelhívó epizódjai, az irodalmi élet apróbb-nagyobb eseményei, csetepatéi, néha akart, néha spontán illuminációi, hanem a személyes érdeklődés, a véletlen, az irodalmi interpretáció, a szövegre koncentráló irodalomtörténeti feldolgozás, esetleg a más műfaji adaptáció vezethet.

Első Ambrus-élményem 1972-ben a Solus eris című kisregény volt. Akkor, az érettségi után egy évvel ipari tanuló voltam Szolnokon, a város központjában lévő Gelkában. Emlékszik-e még valaki arra, mit takart a Gelka név? A könyvesbolt, ahol böngészés közben a vékony kis könyvet találtam, ugyanitt üzemelt, néhány házra tanoncéveim sarki épületéhez, útba esett jövet-menet. Ott állt a főutcát jelentő Kossuth utca és a Ságvári körút – ma ezek Baross (Gábor) és Szapáry (Gyula) neveit viselik – kereszteződésében. Vele szemben uralta az utcák találkozását a hatemeletes MSZMP-székház, a színe után városszerte némi iróniával „Fehér Háznak” nevezett irodaépület; közelében két exkluzív presszó: a Tiszavirág és a Kádár cukrászda – utóbbi 1972-ben már Tünde néven, semmi köze nem volt az első titkárhoz – működött; ferdén szemben vele egy hangszerbolt. A Ságvári körút másik oldalán a városi nagyáruház; kicsit távolabb pedig a Kossuth téren a Verseghy Ferenc Megyei Könyvtár, a Damjanich Múzeum és a Városi Tanács – korábban: Városháza. Szóval központi helyen volt – meg is érdemli, hogy ma egy Lipóti Pékség legyen az utódja. Ami a papír a szellemnek, az a búza a testnek.

A kis kötetet a szokásos válogatás közben láttam meg, írója nem volt ismerős. De a kíváncsiság dolgozott bennem, s lapozgatás közben egyszer csak erre a bekezdésre akadtam:

„Rideg dolog: egy életen át mindig szeretet nélkül élni, de ha valóvá tudnád is tenni a lehetetlent, ha meg is ízlelhetnéd valaha a boldogság isteni italának egy aranygyűszűbe kimért cseppjeit, ha társaddá tehetnéd is azt a leányt, akit ma minden élőlény közül a legjobban szeretsz, s a legtovább, talán halálodig fogsz szeretni: abban a világban, amelyet magad alkottál magadnak, lelkednek igazi otthonában, énednek minden magasabb rendű vállalkozásában, vágyódásában, nagyratörésében, mindig solus eris, egyedül léssz.”

Először talán nem is annyira e néhány sor tartalma, hanem a mondat sodrása, a gondolat alakulása, a szavak mögötti érzelem kíméletlen feltérképezése és kimondása, majd a várható jövő felmérése, a szembenézés bátorsága volt az, ami hatást gyakorolt rám. A bekezdés igazi „tolle, lege”-élménnyé vált, a zsebre vágható könyvecskét természetesen megvettem, és még aznap este elolvastam az egész rövidke kis történetet.

Ez az első élmény tartotta ébren később az érdeklődést, s vezetett el a többi regényhez, Ambrus műveinek életében megjelent sorozataihoz. A megismerési szándék azonban nem lépett túl az amatőrségen, nem kapcsolódott egyetlen más témához vagy szerzőhöz sem, akivel később, az elmúlt harminc évben alkalmam volt foglalkozni. Megmaradt esztétikai impulzusnak. A feladat és teljesítés nélküli szabadság viszont látni engedett olyan vonásokat is, amelyeket a szoros szakmai érdeklődés esetleg eltakart volna.

Meglepő volt megfigyelni például, hogy Ambrust mennyire nem érdekelte a műveit, munkásságát kísérő reklám, mennyire nem törődött azzal, hogy a napilapok, magazinok oldalain cikkek jelenjenek meg életéről, magánviszonyairól, nem kívánta a vele készített interjúkat, nem igényelte munkáinak visszhangját. És ezzel párhuzamosan mennyire más kérdések nyomán közelítette meg a magyar prózaírói hagyományt. Témáiban és hangvételében első kritikáitól, első novelláitól, tárcáitól kezdve jelen volt ez a különbözés, amit az utókor – talán értési, (rá)hangoltsági problémák miatt – nehezen tud(ott) értékelni. Pedig a magyar vidéket, a magyar viszonyokat ábrázolta ő is – csak másképp. Bátorsága és iróniája, mint külső, jellem- és érzelemábrázolása, mint belső összetevők, regényei, novellái, háborús jegyzetei, tárcái szokatlan alkotóelemei közé tartoznak. A vele születés, neveltetés, életfelfogás szerint hasonlók közül kitűnt azzal, hogy nem politizált. Nem érdekelte sem a „köz dolga”, sem a „vallás igéi”, sem pedig a „közjog” vagy a „nemzeti érdemek” – sőt nemegyszer csípősen, kritikusan nyilatkozott ezekről. Az ember foglalkoztatta, nem az „elvek” és „irányzatok”, politikája a személyiség vizsgálata volt. Nem vonult ezoterikus egri magányba, nem írt az első világháború elején lelkesítő cikkeket, nem lett a Magyar Revíziós Liga országos elnöke; ellenállása szavaiban, mondataiban, stílusában, nem pedig személyes életútjának cselekedeteiben nyilvánult meg. Nem volt sem „vidéki”, sem „városi” író úgy, ahogy a problémátlan kategorizálás tartja; a művelt vidéki élet tisztességét hozta a városba, és igyekezett kikerülni a város felületességeit. Magány vette körül, magányos volt életében, magányos lett holta után.

Életművének jelentős hányada hever kiadatlanul napilapok hasábjain, ezek egy részét azonban sűrűn váltogatott álnevei miatt nehéz azonosítani.¹ És rendkívül érdekes kéziratos hagyatéka, amelyet az Országos Széchényi Könyvtár kézirattára őriz. Gazdag levelezése többek között azt mutatja, hogy életében milyen erős olvasói figyelem, női rajongás fordult felé, milyen kortársi tisztelet övezte, mennyire visszhangoztak regényei befogadóiban. Halála után persze megjelentek kritikus hangok is, amelyek éppen szemléletüknél fogva jellemezték őt. Móricz Zsigmond is említette Életem regénye című emlékezésének egyik folytatásában, igaz, hogy csak közvetetten, de a szövegkörnyezet világosan mutatja a neki szóló ellenérzéseket, a vonakodást; azt, ahogyan egyik magyar vélekedik a másikról:²

„A harmadik úr, aki a faluban lakott, a jegyző, ez már egészen más volt. Túl elegáns, idegen típus, vékony és tartózkodó úr volt. Katolikus volt, s már ez is idegenné tette. Szemmel látható volt, hogy nem való ebbe a faluba, s a parasztok nem is mertek közel menni hozzá. Azt hiszem, nekünk külön okunk is volt nem szeretni, mert édesanyám pályázott a postames­teri állásra, de nem ő kapta meg, hanem a jegyző felesége. Mindig úgy mentem a postára, mintha valami félelmes és ellenséges táborba kellene bemenni. De nemcsak én voltam úgy vele, hanem mindenki, akit megfigyelhettem. Hozzánk sokan jártak, egész kaszinó volt a házunk, de a jegyzőre soha jót senki nem mondott, nem is beszéltek róla, kellemetlen volt, hogy jelen van a faluban. Biztos, hogy faji idegenkedés is volt ez.

Ambrus Zoltán hasonlított hozzá, s nekem Ambrus is mindig olyan különös idegen lény volt, akivel nem lehetett összemelegedni, nem bírtam elhinni, hogy debreceni születés.

S ehhez hozzájárult a vallás. A faluban mindenki református volt, s ez még fontosabb, mint az, hogy tiszta magyarok. A vallásközösség általában lelki közösséget teremt, de a kálvinistáknál talán még inkább, mint más felekezetnél. A kálvinista ugyanis nem vallásos, semmi hajlama a bigottériára, vagyis nem él egyházi szervezettségben. Ellenben nagyra tartja azt, hogy ő mint kálvinista szabad gondolkodó és jogosultnak tartja magát istennel, emberrel szemben valami független, szembeszálló és dölyfös magatartásra.”

Az Ambrus-hagyatékban olvasható levelek és egyéb kéziratok, ismeretlen dokumentumok, a folyóiratok oldalain sárguló tárcák megannyi új forrást jelentenek az életműhöz, a személyes kapcsolatokhoz, a színház iránti vonzalomhoz, a Nemzeti Színház ötéves vezetéséhez és természetesen a pálya hat évtizedéhez. Ezeknek a leveleknek, feljegyzéseknek, iratoknak a segítségével körül lehet járni, mélyebben és közelebbről lehet megismerni a Móricz által „különös idegen lénynek” nevezett Ambrus világát. Bevezetésül a neki küldött levelek segítségével, egy nagyon, nagyon távolról küldött idézésével:³

„Kedves Spekike,

lehet, hogy ön csodálkozni fog e levél dátumán. Hogy egy ember Borneoba induljon s Japánba jusson, ez legalábbis különös.

De azt hiszem, nagy örömére fog szolgálni, ha nem részletezem e flankenbewegung⁴ indító okait. Ha ezt akarnám tenni, e négy oldal hamar megtelne apró fekete betűkkel, s ön egyszerre első autoritás lehetne Magyarországban a tragikus colonisátiot illetőleg. Miután szent hitem, hogy önt a keletindiai viszonyok épp oly kevéssé érdeklik, mint az irodalomtörténetet a Hazafi Veray János versei; azért mindenféle üzleti magyarázat helyett egyszerűen értesítem önt, hogy itt vagyok Yokohamában, mely Japán egyik legfontosabb kikötője, s egy órányira fekszik Tokiohoz, a fővároshoz.

Még nagyobb lesz az ámulat, ha egyszerűen kijelentem, hogy Japánhoz fogható szép ország nincs a világon. (Magyarország az ilyetén kifejezéseknél mindig kiveendő.)

Szép a vidék, érdekes és kedves a nép, pompás a művészet, szépek s kegyesek a hölgyek. (Ha azt mondja egynek, „vatakusi szkibi anada”, ami magyarul azt jelenti: „szeretnélek megbaszni”, az arány 70:100, hogy kérése meghallgattatik.)

Az európaiak legnagyobb része itt u. n. japáni házasságban él. Az ember fölfogad egy takaros hölgyikét 10–20 dollárért havonként, s ez, míg önnek tetszik, hívebb és kedvesebb felesége leend, mi[n]t az európai, felbonthatatlan kötelékkel odafűzött hitvestárs. Meg nem csalja, tönkre nem teszi, ott nem hagyja, mint európai dámáink szokták.

Talán feltűnt önnek, hogy még eddig nem látta színét semmiféle útleírásnak becses tollamból. Pedig voltam Sok sok helytt. Ceylonban, Johoreban, Cantonban, Kan-lamban, Hong-Kongban stb. De én útközben írni nem tudok. Csak bámulok, nézek, kérdezek, kutatok. Az írást azutánra hagyom.

Magyarul nagy ideje nem beszéltem, s ha nem írnék egy-két jóbará­tomnak, talán el is felejteném.

Annyi szent igaz, hogy a távollét keservesen esik. Nélkülözöm az intellectualis életet. Nem tudom még, de félek s örülök, hogy nem ter­mettem üzleti életre, s bánatosan gondolok vissza a bohème-élet kapu­ci­ne­reire.

Soha ilyen butának nem találtam önmagamat, mint most. Kezdem hinni, hogy a szellemi actionak van valami köze a villanyossághoz, v[agy] két különböző polus érintkezése nélkül nincs szikra.

Ki tudja? Lehet, visszakerülök a „szalmára”, mint ön mondja, s nem is rettegek ettől olyan nagyon. Vagy azt hiszi ön, ha visszamennék, nem kapnék valami correctorféle állást egy újságnál?

Szeptember havában valószínűleg utazhatok az ország belsejébe. Addig azonban még több levelet fog tőlem kapni.

A postabér ide 20 kr. Levelét várom. Adresse A de Szemere esq. Yokohama, Japan, Grand Hotel.

Írjon szépen s hosszan hű barátjának

Szemere Attila”

A levélíró Szemere Bertalannak, az első felelős magyar kormány belügyminiszterének, majd 1849 májusa és augusztusa között miniszterelnökének idősebb fia volt. Apja családjával együtt augusztus végén emigrált, az Oszmán Birodalom felé menekült, majd Párizsban telepedett le. Hat évvel később, 1865-ben amnesztiával tértek vissza Budapestre. Szemere Attila 1875-ben a budapesti Evangélikus Gimnázium tanulója lett, majd a pesti tudományegyetem 1878–79-es tanévre szóló almanachja szerint a jogi karra iratkozott be. Ebben a tanévben kezdte Ambrus is jogi tanulmányait, ismeretségük nagy valószínűséggel ekkor alapozódott meg. Szemere azonban 1880-tól bölcsészettel folytatta, a napisajtó hírei újságíróként említik. 1880. június 6-án mutatta be a Nemzeti Színház Paul Lindau Lea grófnő című színművét az ő fordítása szerint, s ez a színház iránti érdeklődés megerősíthette ismeretségüket. Majd próbálkozott a politikai karrierrel is, de az 1880-as évek elején a képviselőjelöltségnél tovább nem jutott. 1882 közepén utazásra indult. Először Nyugat-Európába ment, Franciaországba, Spanyolországba, onnan Nagy-Britanniába, majd Észak-Afrikában folytatta, ahonnan kelet felé ment tovább. India, Szumátra, Jáva, Borneó szerepelt tervei között. Utóbbi helyet, mint leveléből látszik, elkerülte. És ezt jól is tette, mert megúszta azt a konfliktust, amiről – európai szemszögből – a magyar lapok is szót ejtettek: „Észak-Borneóban a bennszülöttek, kik már régóta gyűlöletet táplálnak az európaiak iránt, lemészárolták a nekik nem tetsző európaiakat. Mint egy Budapestre érkezett levélben olvasható, egy előkelő fiatal író, Szemere Attila csak véletlenül menekült meg a veszélytől. Szingapúrból kellett volna [Pondok] Romeo-ba, English North Borneo Elopura fővárosába utaznia, de későre érkezett Szingapúrba, hol három hétig kellett új hajóra várakozni. Emiatt megváltozott a terve, és Borneó helyett Japánba tért. Barátai a legnagyobb aggodalomban voltak jó darabig, de az érkezett levelek jelentik, hogy a fiatal magyar teljes biztonságban van nagy útjában.”⁵ Az Ambrusnak írt levél a címzetthez hajón és vonaton nyilván több hónap után ért el. A Fővárosi Lapok szeptember 12-i számában olvasható egy kishír arról, hogy Szemere Jokohamában „időz”, ekkortájt érhettek célba itt olvasható sorai is. 1884. január elején ért vissza Budapestre, s a japán művészetet bemutató, még abban a hónapban megjelent írásában⁶ hat hónap ott tartózkodást említett. Ez, beleszámolva az utazás idejét is, azt jelenti, hogy valamikor az előző év májusában érkezhetett meg Tokió közelébe. Hazaérve felolvasásokon népszerűsítette a távoli országot, először február 10-én a Lipótvárosi Kaszinóban; az előző napi, Pesti Naplóban megjelent beharangozó sorok végén feltehetően személyes kívánsága olvasható: „A felolvasáson nők is szívesen láttatnak.”⁷ Előadása központjában a japán művészet állt, amit magával hozott tárgyakkal illusztrált. „Élénken ismertette Japánt, ahol hónapokig tartózkodott, s mint látszik, sok érdekest és jellemzőt figyelt meg, bő tapasztalatokkal térve haza. Japán földjéről, népéről, nemességéről, mikádójáról s modern vívmányairól számos új adatot mondott, s majd tulajdonképpeni tárgyára tért át. Művészete – úgymond – a szó szigorú értelmében Japánnak nemigen van, de annál nagyobb a műipara. A művészetek kiveszését a nemesi előjogok megszüntetésének lehet tulajdonítani. A műpártolók kifogytak. Virágzik azonban a sokféle lakkfestés, nemesércipar, kardgyártás, porcelánfestés sat. Szemere bemutatta a magával hozott becses gyűjteményt. […] Egész kis japáni múzeum ez. Különösen gazdag a fésűgyűjtemény. […]”⁸ A hallgatóság soraiban ott ült Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter a feleségével, Rosty Ilonával és feltehetően fiatalabb lányával, Máriával. Mellettük jelen volt Falk Miksa, a kaszinó elnöke, Pulszky Ferenc, Ágost és Károly, utóbbi feleségével, Márkus Emíliával. Puszky Ferenc kiváló érzékkel, az előadás után a jelenlévők figyelmét felhívta a látott tárgyakra, megemlítve, hogy azok alapját képezhetnék egy magyarországi keleti múzeumnak, és a jelenlevőket azonnal segélyre, meg agitációra bíztatta.”⁹ A kishír írója pedig megjegyezte: „A lipótvárosi kaszinó tagjai közt sok a gazdag ember, s e társaskör nagyon szép jelét adná áldo­zatkészségének, ha a Pulszky óhajtását teljesedésre segítené.” A hónap végén a bécsi Concordia-bálon, amelyet szokás szerint az osztrák írók rendeztek, s a farsangi mulatságok egyike volt, megjelent Rudolf trónörökös is. A vendégek között többek között ott volt Thallóczy Lajos és Szemere Attila is, mindketten Ambrus Zoltán budapesti ismeretségi körének külsőbb tagjai. A trónörökös beszélgetést kezdeményezett velük – természetesen magyarul –, s Thallóczytól a szláv nyelvekről, Szemerétől pedig Kínáról és Japánról érdeklődött.¹⁰ Március 7-én Szemere az MTA épületében, a Magyar Földrajzi Társaság ülésén Kirándulások Japánban címmel tartott újabb felolvasást, a Magyar Szalonban megjelent írása pedig, illusztrációk nélkül, a következő hónapokban több napilap közönségének szolgálhatott csemegéül.

Szemere Attila élete apja árnyékában a nagy előd utáni gyermekek helykeresését mutatja. Néhányszor előfordul a neve Ambus és Jászai leveleiben is, Ambrusnak azonban nem volt túlzottan jó véleménye róla.¹¹ Próbát tett a joggal, az újságírói hivatással, a politikával, utazott, mint a század első felének arisztokratái, sőt, a közlekedés javulása, a divat változása következtében Távol–Kelet világának is egyik első hazai megismerője lett. De tapasztalatait, benyomásait csak igen minimálisan örökítette meg írásban – ezáltal az érdeklődés felkeltésében, az ismeretek elmélyítésében nem sok hasznára volt honfitársainak.

A hölgyek iránti intenzív érdeklődés a fiatalság természetes velejárója, Ambrus azonban a „takaros hölgyike” megtalálásán túl többre vágyott; a fizikai világ ingereit önmagukban kevésnek érezte. Érdeklődés, fogadókészség volt persze benne is, hölgyekkel folytatott levelei ezt mutatják, de a kapcsolatépítést másképp képzelte, és feltehetően másképp gyakorolta.¹²

„Kedves Zoltán!

Addig is, míg Budapesten újra kezet szoríthatunk, fogadd arisztokratikus szép cikkedért s a nékem vele járó reklámért a távolból futólagos köszönetemet. Nem szólva a rám vonatkozó passzusokról, az általános részek magasan fölötte állanak a mostani kérődző kritikának, s a bevezetés valóságos apotheózisa az igazi lírának. Az ily ítéletet a csak némileg okos olvasó kénytelen elfogadni, mert minden szaván megérzik, hogy ez nem az a kritikai kaptafa, mely x-re, y-ra egyformán alkalmazható. Csakhogy persze kevesen vagynak, akiknek ilyesmi szól, nagyobb és műveltebb nemzeteknél is, hát még nálunk!

Hanem akinek szól, annál nagyobb élvezettel olvassa, s az is, akiről szól.

Igaz barátod

Reviczky Gyula”

Ambrus említett írása Május álnéven 1888. május 24-én jelent meg az Ország–Világban. A lapba 1886 januárjában végződő párizsi tartózkodása után kezdett írni, többnyire az említett álnéven, de néhány tárcáját saját nevével szignálta. Reviczky 1888. februárban és márciusban a dél-tiroli Arcóban keresett gyógyu­lást tüdőbajára, Ambrus a cikk megjelenése idején nem egészen egy éve házasodott meg. Felesége, Tormássy Gizella szintén az Ország–Világ munkatársa volt, nők számára ekkor a szabad szellemi foglalkozás még egyáltalán nem volt általános. Ambrus nyilvánvalóan társat is keresett és talált, s az irodalomszeretet és a francia kultúra iránti vonzalom erősíthette a fizikai világ ingereit. 1887 júliusában kötöttek házasságot, a következő év májusában közelgett gyermekük születésének ideje. Reviczkyről szóló írása két részből áll, az elsőben összeveti a próza-, a drámaírót és a lírikust, s az utóbbiról azt mondja: „[…] a lírikus anyaga: friss benyomásai. A hangulatot nem lehet eltenni tíz évre. […] Neki szüntelen a baljában kell tartania tollát, hogy mihelyt jobbjával letörölte könnyeit, azonnal írhasson.” Visszhangozza és megerősíti ezzel Reviczky Magamról című versének befejezését:

Úgy tekints az emberekre,

Hogy a föld se jó, se ferde;

Se gyönyör, se bú tanyája,

Csak magadnak képe, mása.

Ki sohajtoz, ki mulat.

A világ csak – hangulat.

A második részben Reviczkyt helyezi el, aki nem őstehetség, „nem a nagy naivok családjából való”, rokonai inkább Leconte de Lisle és Sully Prudhomme. És ezzel tulajdonképpen helyére is tette az akkor még nem ismert irodalmi jövőben is, a magyar irodalom történetében is. Ezeket a sorokat köszönte meg Reviczky három nappal később – s akkor még egyikük sem sejtette, hogy életük milyen fordulatot vesz hamarosan. A május 17-én született Gizella egészségesen jött a világra, anyja azonban négy nappal a keresztelő után, június 6-án meghalt. Reviczky az előző év novemberében kritikát írt Grillparzer Medea című drámájának bemutatójáról – a darabot Ambrus fordított Jászai kérésére –, s ezzel felhívta magára a címszereplő figyelmét. Jászai meghívta magához teára, de Reviczky nem ment. December elején sürgető levelet írt neki, s ismét hívta – másnapra. Jászai ekkor még Fesztyvel élt ugyan, ha nem is egy fedél alatt, de egy közösségben. Kapcsolatuk azonban a végét járta, s amikor Reviczky a következő évben, 1888 őszén újabb kritikát írt Jászai játékáról, Jászai a gyászoló Ambrust kérte a közvetítésre. Egészen pontosan arra, hogy vigye magával Reviczkyit a Vas utca 17-be – itt lakott Jászai – a már régóta tervezett közös vacsorára. Hogy az alkalomnak lett-e következménye a betegsége miatt támaszra szoruló Reviczky és Jászai hirtelen fellobbant szerelme, nem tudni, de ennek a történetnek sem lett a vége örömteli. Bár együttlétük idilli módon kezdődött, közösen készítették el Ibsen több darabjának, például a Babaháznak a fordítását – közvetítő nyelvből, Nóra címmel –, Jászai hamar szakított, pontosabban lemondott Reviczkyről. Nem annyira érzelmeinek kihűlése, mint a férfi veszélyes betegsége miatt, s a haldokló költő utolsó hónapjaira, 1889 nyarán egyedül maradt.

A fiatal Ambrus érdeklődése, világképe azonban nem csak az irodalom számára nyílt meg:¹³

„Kedves barátom!

Az újságok sokat hazudnak, de azért néha – s különösen mikor a tények elferdítésére látszólagos ok nem forog fenn – igazat mondanak, s azért tán nem vagyok ama bizonyos vidéki olvasó, ki mindent elhisz, amit nyomtatva lát, midőn – bár bámulok fölötte – hitelt adok ama nehány nap előtt olvasott hírnek, hogy eljegyezted magad. Nem ismerem jegyesedet, s nem tudom, kicsoda, de ismerem jó ízlésedet és nemes érzetedet, azért tudom, hogy eme frigyhez csak gratulálhatok, s azért, kérlek, fogadd eme idegen földről érkező szerencsekívánataimat épp oly szívesen, mint amilyen őszintén és rokonszenvesen küldöm. Azt találom, nagyon igazad van. Olyan átkos hajlamok felett rendelkező décadent természetnek nem való egyedül és erkölcsi támasz nélkül – s a nő, vagyis inkább feleség fizikai támasszá is válik gyakran – nekimenni eme rongyos, piszkos, komisz életnek. Az ember belefullad a sárba. Az asszony szépen kihúzza megint, megmosdatja, új ruhát ad rá, (pénzt csúsztat a zsebébe, ha van neki); nem történt semmi, és mehetek ismét tovább tüskén-bokron keresztül, neki a nagy sötétségnek. – – – –

Tudom az elméletet – látod –, magam még csak nem is gondolok a gyakorlatra. Miért? Nem tudom, vagy tán tudom is, s el is mondhatnám élőszóval, leírni nem lehet.

Mit mívelsz különben, mit írsz? Szeretnék felőled már valamit hallani, s tolladból bűbájos Harun al Rasid Züm-Züm meséket olvasni – Allah bút najzif males –, de gaz, liberális Attila nem küldi nekem a M. Hírlapot, holott megígérte.

Én magam pingálok szorgalmasan – jelenleg egy madonnán dolgozom –, s ha isten is úgy akarja, a téli tárlaton ki is állítom.

Üdv kedves barátom, háromszor üdv, üdv, üdv! Írj, ha nem vagy nagyon lusta, s látogass meg, ha teheted. Milliószor ölel híved

Somssich Jóska”

Herczeg F., Szemere A., Bosnyák Z. s a baráti körnek szíves üdvözletemet [küldöm].

Bizonyos értelemben mintha folytatása lenne ez a levél az előzőknek. Legalábbis Ambrus életét tekintve. Somssich József, a levélíró, aki egyfelől festőművész volt, másfelől állami hivatalnok – a külügyminisztérium alkalmazottja, diplomata –, levele írásakor Münchenben tartózkodott. A Pesti Napló 1894. április 12-i tudósítása szerint festészeti kurzuson vett részt, és modellt is állt: „Ferenczy Ká­roly egy olajfestményt és egy szénrajzot állított ki. Az olajba festett arckép egy a mellen összefont karral ábrázolt fiatal férfi. – Gróf Somssich József, aki most Münchenben tanul. – A [kép] megszólalásig hű s olyan plasztikusan domborodik ki a vászonból, mint egy relief. A szénrajz szintén portré, de kevésbé kidolgozva.”¹⁴ Somssich Hollósy Simon müncheni köréhez tartozott, 1898-ban külügyi szolgálatot választott, például a berlini magyar követségen dolgozott. A levele végén írt „baráti” közösség, amelyet mai fogalmaink szerint inkább pajtásságnak, haverságnak lehetne nevezni, valóban fennállt, Herczeg Ferenc is említette visszaemlékezéseiben. Ő azt írta, hogy a külvilágot, a politikát érintő kérdések mellett a társaságuk másik tipikus témája a női lélek megismerése és megértése volt. A gratuláció Ambrus második, szintén szerelmi házasságának szólt, az író 1894-ben feleségül vette Benkő Etelka színésznőt, akinél tizenhat évvel volt idősebb. A házasság tartósnak bizonyult, Benkő Etelka 1921-es haláláig tartott, amikor sokakkal együtt ő is a spanyolnátha áldozata lett. A családon belüli érzelmi viszonyok hamar kialakultak és megszilárdultak, s jellemző rájuk, hogy Ambrus és lánya egymásnak írt leveleikben szeretetteljes iróniával „Hatalmasnak”, „Főnöknek” nevezték.

Érdemes egy pillanatot töprengeni az „átkos hajlamok felett rendelkező décadent” kifejezés értelmén, vajon mire gondolhatott a levélíró, miközben előtte Ambrus jó ízlését s nemes érzelmeit említette. 1894-ben, a levél írásakor Ambrus már hat éve özvegy volt, s bár nem mondott le örökre a társas életről, de nem is mindenáron annak felújítását tűzte ki célul. Csak akkor, amikor a szándékot az érzés is támogatta. A közmorál viszont a harminc évét éppen hogy túllépett, vonzó és okos férfi egyedüllétét valószínűleg nem ért(h)ette. Az „átkos hajlamok”, a „dekadens természet” nem az olvasóban, a kortársban talán reflexszerűen felmerülő hanyatló, s (főleg nemi értelemben) beteges természetre utal, hanem a francia pesszimizmus értékvilágára, a művészet/irodalom elsőbbségére a valósággal szemben, s a hagyománnyal bíró magyar–német kulturális érdeklődés mellett megjelenő magyar–francia irányultságra. Hasonló, csalódottságot mutató, de még első házassága előtti levele található Kozma Andornak is az Ambrus-hagyatékban, amelyben a levélíró összeveti a „régi” Ambrust az „újjal”, megállapítja a különbséget, s a különbséget megállapítva kifogásolja az újat. Ebben az összefüggésben a dekadens: kiszolgáltatott, Ambrus eredendő tudásvágya és párizsi s korábbi, nyugat-európai tapasztalatai, élményei hatására más lett, mint ismerősei, pajtásai – maradtak. És erre a másságra nem lehetett egyéb szót találni, csak a rosszul értett párizsi fogalmat.

Az elmélet pedig, amire a levélíró célzott, s ami többször felmerülhetett a Herczeg által is említett társaságukban is, a Jászai Marinak 1885. július 1-jén Párizsból írt levélben olvasható: „ezen a világon nincs más boldogság, nincs, nincs, nincs, mint szeretni, szeretni és szeretni. – Szeretni, és – újrakezdeni! A többi sár.”

Ambrus elsősorban a toll embere volt, de értéktudatában különbözött az 1860-es évektől fellendülő napisajtó újságíróitól, ahogy a hagyományos, konzervatív irodalomszemlélettől is. Világképébe egyaránt belefért a lóverseny és a művészetek világa:¹⁵

„Kedves Ambrus Úr,

kiállításom megnyitása előtt szeretném Önnek megmutatni dolgaimat, nagyon megörvendeztetne, ha becses látogatásával megtisztelni kegyeskednék!

Csütörtökön és pénteken egész nap rendezkedem. Royal B.

Készséges híve

Rippl-Rónai”

Az üzenet írója a címzettel egyidős volt, ő is 1861-ben született. Ambrus képzőművészeti, elsősorban festészeti érdeklődését nem csupán 1885-ös párizsi magyar művésztársasága, illetve az előbb idézett Somssich-levél mutatja, hanem például az Ország-Világban 1886. október 31-én megjelent tárcája is, amelynek címe: Szép, szőke asszonyokról. Apropója a Műcsarnok jubiláris kiállítása volt. Írása elején ironikusan szól a gyűjteményes kiállítások látogatóiról, akik kötelességszerűen végignézik az összes csendéletet, lagúnát és erdőrészletet, s polgári világképüknek megfelelően egy-egy szentenciát is megkockáztatnak műélvezet közben: „Valóban, e kép színgazdag”, vagy „A távlat, ó, kérem, a távlat!” Őt azonban nem ezek a látványok vonzzák a kiállításokra, hanem a „festett, szép, szőke asszonyok”. Kivárja, amíg eltűnnek a nézők, elvonulnak a teremőrök, s amikor teljesen egyedül marad a képekkel, akkor adja át magát teljesen azoknak, „[…] akiknek haja színéhez az arany rikító, mint a réz, s akiknek rejtelmes mosolygásában és mélységes tekintetében van valami abból a titkos erőből, amely talán nem is létezik, s engem mégis úgy megragad, abból a titkos erőből, amelyet a poéták a végtelennek mondanak, abból a megnevezhetetlen valamiből, ami a vásznon az, ami a természetben a délibáb”. Ambrus képzőművészeti érdeklődése is az önismeret és a kapcsolattartás része volt, akárcsak intim levelezése, s bár nem tudni, ezekből a sorokból, a tárca többi részéből mennyi szólt Tormássy Gizellának, mennyi a festőismerősöknek, de jól mutatja azt a szempontot, amivel a kiállítási termek képei felé fordult. A művészek, festők kis társaságának tagjai, ha távolról is, tudtak egymásról, Ambrus természetes gesztusa, amivel a magyar alkotókat európai pályatársaik közé helyezte – ahogyan ez a Reviczkyről szóló tárcájában is látszik –, a határokon túlnyúló látókörére, ismereteire és tapasztalataira utalt. A külföldi tanulmányokat folytató Rippl-Rónai számára pedig, aki 1902-ben már maga mögött tudhatta a müncheni magyar festőkolóniát, Munkácsi Mihály melletti párizsi famulusságát, két Neuillyben töltött évét, megismerkedve a posztimpresszionizmus és a szecesszió törekvéseivel, s megtalálva saját stílusát, kézenfekvőnek látszott, hogy új gyűjteményes kiállításának anyagát még annak megnyitása előtt hozzáértő kortársainak megmutassa.

De azért Ambrus igazi terepe az irodalom maradt. Amit művelni néha nem is volt olyan göröngymentes feladat. A kiegyezés után a napi- és hetilapok, a különböző folyóiratok terjedésével, a folytatólagos közlések erőre kapásával és ennek függvényében az olvasóközönség tágulásával, a szerkesztők, laptulajdonosok számának növekedésével az egyeztetésre váró, aktuális, főként gazdasági és egzisztenciális ügyek, a legkülönfélébb érdekek összehangolása került a közölt tartalom mellett a sajtóügy középpontjába. A Kiss József szerkesztésében megjelenő A Hétben is egymást követték a folytatásos regények. 1902. év végétől például Ambrus Solus eris című kisregénye került sorra.¹⁶ Szilveszterig megjelent az első három rész, s folytatódott a következő évben. Kiss József azonban egy vasárnapi dátumozással ellátott, feltehetően május 16-án írt rövid levelében ultimátumot küldött a szerzőnek: „Nagy rémülettel látom, hogy a regényed, ahelyett hogy kibonyolódnék, inkább bebonyolódik. Se vége, se hossza, se határa. Nekem szükségem van a helyre, és senkinek se engedhetem, hogy a lapomban kárt tegyen, neked se. Ha két hét alatt vége nem lesz a regényednek, én pontot teszek még a mondat közepén is, és azzal vége. Azért nagyon kérlek, ehhez tartsd magad.”¹⁷ A sürgetés oka elsősorban az volt, hogy a lélektani regény kibontakozása, az ábrázolt érzelmek elmélyülése hatalmába kerítette az írót, témavezetése ráadásul formai sokszínűséggel párosult: elbeszélést váltó levélformával, monológokat követő párbeszédekkel. Ez a különlegesség, szokatlanság viszont nem találkozott A Hét olvasóközönségének ízlésével, világképével és befogadói szokásaival, amit Kiss József határozottan érzékelt. Vagy ennek látására hivatkozott. Ambrus be is fejezte regényét, annak utolsó része május 31-én jelent meg. A közléshez természetesen hamarabb meg kellett írni az utolsó folytatásokat – ezért tudott Kiss József már 23-án reagálni –, s ki tudja, mi maradt örökre Ambrus tollában.¹⁸

„Köszönöm, hogy szíves voltál a regényt befejezni. Nem sajnálom, hogy erőszakot alkalmaztam, és te se sajnáld, legalább van egy olcsó bűnbak, akinek esetleg a regény fogyatékosságait a nyakába lehet varrni. Csak akadémice beszélek, mert én a regényedet nem olvastam; majd elolvasom a Pallas kiadásában.

Üdvözlettel

Kiss”

A fenti sorokat a szerző nem hagyta szó nélkül, másnap dacosan válaszolt: „Nekem nincs szükségem bűnbakra, akinek a regényem fogyatékosságait a nyakába varrjam. Annál kevésbé, mert könyvalakban az egész regény fog megjelenni, és nem csupán a kétharmada és az utolsó harmadának a vázlata. A »Hét«-ben azt tehettél a regényemmel, amit akartál, mert sajnos nem voltam eléggé óvatos, és mert annak idején eszembe sem jutott, hogy képes léssz ellenem elkövetni azt, amit elkövetni méltóztattál.”¹⁹ Erre Kiss már csak pár szóval válaszolt, sértetten kérte vissza Ambrustól a lap munkatársaként kapott vasúti jegyet, miközben szóba hozta indulata igazi okát, a konkurencia felfedezését: „Mint a Jövendő és az Új Idők munkatársa bizonyára nem szorultál A Hét vasúti jegyére. E lapok szerencséjüknek fogják tartani, ha neked jeggyel szolgálhatnak. Nekem pedig kell a jegy saját munkatársaim számára.”²⁰

Ambrus A Hét egyik sokat publikáló szerzője volt, 1890-től 1905-ig folyamatosan olvashatók írásai a lapban. Hogy milyen sértő lehetett a szerkesztői önkénnyel és féltékenységgel meg kenyérféltéssel szembesülni, arra talán nem érdemes szót vesztegetni. Mindenesetre Ambrussal szemben korán feléledt a vád, hogy túl hosszúak folytatásos regényei; az alkotói szabadság és önkifejezés szembekerült a befogadói (és kortársi) pillanathoz kötöttséggel. A Hét 1892-i évfolyamában Sipulusz (Rákosi Viktor) közölt gunyoros írást az utolsó ítéletről, amelyet el kellett halasztani, mert Ambrus még mindig regényét, a Midas királyt írja. S miközben a készülő mű vándorol az egyre kevesebb olvasóval rendelkező lapok felé, az egész emberiség kihal, a szerzőn kívül már nincs senki, de ő még mindig a folytatásokat írja.²¹

A tények azonban azt mutatják, hogy Ambrus két regényét közölte A Hét: 1895-ben a Szeptembert – végleges címe: Őszi napsugár – húsz folytatásban, valamint 1902–1903-ban a Solus erist huszonkét számban. A Midas királyt nem, annak első változata 1891 és 1892 között a Magyar Hírlapban jelent meg, terjedelme miatt valóban hosszan. Ellenben A Hét ezekben az években rajta kívül Papp Dániel A rátótiak című regényét tizenhat (1897), Kóbor Tamás A csillagok felé című regényét huszonhárom (1898), a Budapestet huszonhat (1900), a Szanaszéjjelt pedig huszonnégy folytatásban hozta (1901). Egyébként Kiss József felhorgadt érzékenysége kérészéletűnek bizonyult, hiszen még ebben az évben elkezdte közölni A Berzsenyi lányok tizenkét vőlegénye című párbeszédes regény második sorozatát; 1903-ban hét, 1904-ben tíz, 1905-ben öt folytatásban.²² Ez valóban kevésbé vette igénybe egy-egy évfolyam anyagát, másfelől három évig biztosan lehetett számítani rá. Ráadásul (első megközelítésben) zsidó rétegtémájú volt, sok kritikával és iróniával ugyan, ám valószínűleg jobban megfelelt A Hét olvasó­közönségének, mint a Solus eris vidéki, arisztokrata tárgyú, ugyancsak kritikai szemléletű kisregénye, amely azonban tépelődő narrációjával, őszinte érzésvilágával idegen maradt az arra empátiaszegény befogadókban.²³ Az Ambrus által tervezett „egész regény” azonban soha nem készült el, elsodorta a folyamatos munkakényszer, majd a Nemzeti Színház vezetése, s évekkel később egy korábbi hangulatot, érzésvilágot lehetetlen volt felidézni; a Solus eris erőszakkal befejeztetett formájában olvasható. Aki azonban ezzel nincs tisztában, nem biztos, hogy siettében befejezett regényként olvassa azt.

A Nyugat első száma 1908. januári dátummal néhány nappal szilveszter előtt jelent meg. Ekkor még nem lehetett tudni, hogy követi-e rövid pályafutású elődeit, vagy néhány évfolyamot, esetleg évtizedet kibírva új minőséget hoz a magyar irodalmi lapok sorába. Az Ambrus-hagyaték megőrizte a lap 1907. februári előfizetői ívét, ezen a szerkesztőbizottság tagjai: Ambrus Zoltán, Elek Artúr, Fenyő Miksa, Ignotus, Osvát Ernő és Szini Gyula. Olvasható itt egy munkatársi névsor is, köztük a húzónevek közül csak Adyé szerepel, sem Babits, sem Kosztolányi, sem Móricz még nem található. Ambrus korelnök volt közöttük, a többiek írói-újságírói pályájának kezdetén már megbecsült kritikus és tárcaíró, s mint ők, irodalmi eszményeiben nem a bezárkózó hagyományőrzés, hanem az érdeklődő szemlélődés – párizsi tárcáit Flâneur álnévvel írta – híve. A szerkesztők szerzőként is számítottak rá, ezt mutatja az alábbi levél.²⁴

„Igen tisztelt uram!

Engedje meg, hogy nyári üdülésében néhány, a Nyugatról szóló értesítéssel háborgassam. A Nyugat dolgai ugyanis úgy alakultak, hogy kiadónk akadt, aki nagyon lelkiismeretesen – s némi áldozatot is hozva – akar a lap kiadói ügyeivel foglalkozni. Mi pedig, hogy ily mód a nagyon nyomasztó kiadói gondoktól megszabadulunk, nagyobb buzgalommal (több kedvvel is) láthatjuk el a szerkesztői teendőket, és ez bizonyára előnyére válik a lapnak. Ez a vállalkozás a Nyugatnál óhajtott alkalmul szolgál nekünk arra, hogy önt újra felkérjük: írjon valamit a Nyugat számára. Cikket, novellát, könyvismertetést vagy ami éppen jólesik. Én azt hiszem, hogy az Ady-aggály már idejét múlta, s a Nyugatnak néhány száz olvasója valósággal már türelmetlenkedik egy Ambrus-dolog miatt. (Ez nem szólam.) S itt legyen szabad mellesleg megjegyeznem, hogy a lap anyagi dolgai is megszilárdultak, bennünket ezentúl a passzivákért semmi felelősség nem terhel, s nekünk módunkban áll önnek ívenként 160 koronát (oldalanként tíz koronát) fizetni.

Ismervén az ön jóindulatát Osvát iránt, legyen szabad a következő ügyet ön elé terjesztenem.

A Nemzeti Színház új igazgatójának nyilatkozataiból megállapítható, hogy a drámabíráló bizottság újraszerveztetik, és ennek két új taggal való kiegészítése várható. Talán lehetséges volna az egyiket Osvát számára megszerezni. Tudom, hogy ez nehéz dolog, de viszont ha az ügy érdemét tekintem, azt hiszem: jobb ítéletű s lelkiismeretesebben olvasó embert Osvátnál nemigen találnak. Ha tehet valamit ez ügyben, nagyon kérem, tegye meg. És azt is, amit fentebb kérünk.

Nagyon szívesen tiszteli s jó nyarat kíván önnek igaz híve

fenyő miksa

V. Zrínyi u. 1.”

A Nyugat fennállása alatt végig finanszírozási gondokkal küszködött. A Fenyő által említett kiadó Gonda Henrik ügyvéd volt, országgyűlési gyorsíró, akitől várható volt, hogy kapcsolatait a lap működésének folyamatossá tételére is használja majd. Ambrus várt, kért írásának műfajára szabad kezet kapott – vagyis mindenképpen szerzőik sorában szerették volna látni a szerkesztők. Látható az is, hogy Ambrust, aki kételkedhetett talán Ady verseinek sokasága, esetleg színvonala miatt, Fenyő igyekszik megnyugtatni, ellensúlyozva az olvasói érdeklődéssel, valamint a kecsegtető honoráriummal. Egyben finom protekciókérést is tolmácsolt Osvát érdekében. Ambrus valóban becsülte Osvátot, s ahogy Ignotust, őt is szerette volna még 1900-ban az általa szerkesztett Új Magyar Szemle szerzői között tudni. A szándék meghiúsulása Osváton múlt, aki nem tudta a megbeszélt írást elkészíteni. Mindenesetre nyolc évvel később, amikor Ambrus már évek óra a drámabíráló bizottság tagja volt, lehetett arra gondolni, hogy ilyen protekcióra kérhető. Tóth Imre, a Nemzeti Színház vezetésében munkáját épp ekkor kezdő közvetlen elődje Ambrusnak, a levél megírásának napján nyilatkozott a bizottság megreformálásáról, illetve tagjainak ötről hétre emeléséről.²⁵ Osvát számára ez a lehetőség feltehetően a biztos fizetést jelentette volna. Nem lehet tudni, hogy Ambrus közbenjárt-e az érdekében, de biztos elgondolkozott azon, hogy ha Osvát korábban nem volt képes egy Tolsztoj-esszét megírni, vajon a folyamatos és határidős, produkció igényű terhelésre képes lesz-e. Egyébként Ábrányi Emil, Alexander Bernát, Ambrus Zoltán, Ruttkai György és Verő György mellé a két helyre nagy tolongás volt, október közepén még nem volt kinevezés, két nappal később viszont az új tagok megnevezése nélkül, de megkezdte első ülését a bizottság.

Egy Ambrusnak írt alkalmi levelezőlap is a reputációt mutatja: Szép Ernő is a Nyugat munkatársa volt, társa, Bakti Gyula pedig a rikkancskirály.²⁶ A Klekkor vendéglő az Erzsébet körúton működött, specialitásként a malackörömmel főtt bablevest kínálta.

No de uram, mégse járja
Hogy az ember hiába várja,
Türelme és pénze fogytán,
S mégsem jön el Ambrus Zoltán!

– . –

A Klekkorban vártuk,
A cechet csináltuk!
De hiába volt ám:
Nem jött Ambrus Zoltán!

Szép Ernő és Bakti Gyula

Ambrus a Nyugat 1916. május 1-jei számában Osztrák és német kritikusaink címmel új cikket közölt Háborús jegyzetek-sorozatában. A széria első írása nem sokkal a világháború kitörése után jelent meg – címe: Háború és hazugság –, folytatásai részben napilapok oldalain, majd 1915 elejétől a Nyugatban, illetve a Világban kerültek az olvasók elé. A Nyugatban közölte az utolsó részt is 1917. április 1-jén, ezt követően Ambrus a Nemzeti Színház vezetése miatt írói-újságírói tevékenységét felfüggesztette. A sorozat írásainak központi kérdése a (háborús) propaganda és hazugság, s a szerző nemcsak az antant, hanem a központi hatalmak, benne a magyarok megnyilvánulásait is kritizálta. Az említett írás végkövetkeztetése nemzeti önismeretre szólít fel, azon gondolkodik el a magyarságnak szóló német és osztrák kritikák, sőt tudatlan, rosszindulatú vélemények nyomán, amelyek szövetségestől eredtek és szövetségest értek, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia két államalkotó nemzete, illetve a központi hatalom német/osztrák és magyar fele vajon nem egymást frusztrálja-e folyamatosan, ahelyett, hogy inkább érdeklődne a másik iránt. „Vajon nem ingerli-e ezeket az előkelő és kevésbé előkelő idegeneket, akik velünk szövetségben is született rosszakaróink maradtak – és nem provokálja-e nagyon nehezen fojtogatott gyűlölködésüket –, ha túlontúl sokat hangoztatjuk [azt], ami különben jogos büszkeségünk – ez olyan kérdés, amin el lehet tűnődni.” Erre a jegyzetre reagált Révay Mór János alábbi levelében, s vette át annak teljes szövegét – a szerző előzetes beleegyezése nélkül.²⁷

„Igen tisztelt Igazgató Úr!

Idecsatoltan |: keresztkötés alatt egyidejűleg :| van szerencsém átkül­deni Önnek most megjelent könyvemet, amelynek témája Önt is igen érdekli, olyannyira, hogy a Nyugatban erről tanulmányt is tett közzé. – < … >|: Az :| Ön < hibája >|: érdeme :|, hogy ez a tanulmány oly pregnans módon juttatja kifejezésre az osztrák írók tűrhetetlen eljárását velünk szemben, hogy én az ügy érdekében a leghelyesebbnek véltem jóformán az Ön egész cikkét szó szerint átvenni. – Ha itthon lettem volna, akkor előzetesen kértem volna erre szíves beleegyezését, így azonban – úgyis tudván, hogy azt tőlem megtagadni nem fogja, csak utólag kérem szíves elnézését. –

Maradtam, kiváló tisztelettel kész híve:

Révai Mór”

A Révai jelentette meg korábban Ambrus életművének néhány kötetét, s nem lehetetlen, hogy a köztük kialakult nézeteltérés eredményezte ezt a nem egészen etikus eljárást – árulkodó különben a levél szövegében a „< hibája >|: érdeme :|” önkéntelen elszólás.²⁸ A magyarság ügye a külföldön című Révay-mű 1917-ben jelent meg, természetesen a Révai Testvérek kiadásában. Utolsó mondata szerint júniusban írta, egy hónappal Ambrus cikke után, a szerkesztésre, tördelésre, nyomásra három hónap ment el, így jelenhetett meg október elején. Kezdő soraiban azt a feltehetően másokat is foglalkoztató kérdést vetette fel, hogy a világháború résztvevői, az egyes nemzetek a harcok kirobbanásakor egyáltalán nem ismerték egymást, „teljesen téves felfogásban voltak egymás tulajdonságairól, egymás erejéről, egymás kitartásáról és szívósságáról”. Ezt követően hosszú példatárat sorakoztat fel kizárólag a német nyelvterület ellenséges vagy tudatlan magyar tárgyú írásaiból – erősen megkülönböztetve az osztrák és a német szerzőket –, s eközben idézte teljes terjedelmében Ambrus május 1-jei jegyzetét. A látlelet mellett a háború utánra megoldási javaslatot is adott, ami sajnos egyoldalú, a megismertetés helyett csupán a magyarság propagálása mellett teszi le a garast. Nem mond semmit a személyes kapcsolatok, kölcsönös utazási, tanulási lehetőségek megteremtéséről, bővítéséről, ellenben összeállít egy könyvkiadási, sajtóközlési rendszert; nem számolva realitásokkal, költségekkel, technikai nehézségekkel. Nem tudni, Ambrus miként fogadta a nemzeti önismeretre vonatkozó kérdéséről a magyarságot sértő véleményekre áttevődő hangsúlyváltozást, mindenesetre száz evvel ezelőtti kérdése ma sem veszítette el aktualitását: mi lehet Magyarország helye, szerepe abban az államalakulatban, amelynek része, s mi lehet a szövetség többi tagjáé Magyarországon; hogyan lehet kölcsönös egységbe hozni különbözés és egyezés ellentmondásait?²⁹

Jegyzetek

1 Rózsafalvi Zsuzsanna, Megjegyzések az Ambrus-életmű textusai azonosíthatóságának problémáihoz = Museum super omnia. Tanulmányok E. Csorba Csilla születésnapjára, szerk. Kovács Ida, Sidó Anna, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2022, 51–58.

2 Móricz Zsigmond, Életem regénye. – – önéletrajza, 73., Pesti Napló, 1938. október 15., 11. Lehet töprengeni azon, hogy a „faji idegenkedés” kifejezés a szerző meggyőződése volt-e, avagy csak beszűrődött emlékezésébe a kor propagandája.

3 Szemere Attila – Ambrus Zoltánnak, Yokohama (Japan) Június 5. 1883. Lásd: OSZK Font 471, Ambrus-hagyaték. A közölt levelek egy része megjelent Ambrus Zoltán 1963-as levelezésében, de itt mindegyiknek a teljes, a javításokat is magában foglaló szövege olvasható.

4 Kanyarodás (német). A levél szövegében a japán és nem magyar közszavak, nevek az eredeti írásmód szerintiek.

5 Magyar Polgár (Kolozsvár), 1883. július 6., 5.

6 Magyar Salon, 1884. január, 32–38., újraközölve: Messziről felmerülő, vonzó szigetek, II., Japánról szóló magyar nyelvű források […], s. a. r. Buda Attila, Ráció, Budapest, 2012, 196–200. (Pagoda és krizantém)

7 Pesti Napló, 1884. február 9., oldalszámozás nélkül. A kaszinó a József tér 1. szám alatt volt.

8 Fővárosi Lapok, 1884. február 12., 234.

9 Pesti Hírlap, 1884. február 11., 5.

10 Nemzet, 1884. február 20., 284.

11 „Mije lehetek én önnek?” Ambrus Zoltán és Jászai Mari levelezése 1885, s. a. r. Buda Attila, Ráció, Budapest 2023, 31. számú levél.

12 Reviczky Gyula – Ambrus Zoltánnak, Arco, [18]88. március 27.

13 Somssich József – Ambrus Zoltánnak, München, [1894. július ?].

14 Pesti Napló, 1894. április 12., 9.

15 Rippl-Rónai József – Ambrus Zoltánnak, 1902. [december 14. előtt]. Az említett kiállítás a korabeli sajtó szerint 1902. december 14-én nyílt Budapesten, a Váci utcai Merkur-palotában.

16 Kiss József és Ambrus Zoltán kapcsolatáról, többek között az említett kisregény folytatásos közléséről is lásd: Xantus Boróka, Szerkesztői önkény vs. írói szabadság. Ambrus Zoltán Solus eris című regénye A Hétben = Irodalomismeret, 2018/1, 56–62.

17 Kiss József – Ambrus Zoltánnak, Vasárnap [Budapest, 1903. május 16.].

18 Kiss József – Ambrus Zoltánnak, Budapest, 1903. május 23. Megszólítás nélkül.

19 Ambrus Zoltán – Kiss Józsefnek, Budapest, 1903. május 24.

20 Kiss József – Ambrus Zoltánnak, Budapest, 1903. május 31. A levélírói datálás hibás, 1903-ban május 30. volt vasárnap.

21 Sipulusz, Midás király, A Hét 1892. február 21., 122.

22 Berzsenyi báró és családjának dialógusokban írt történetei először A Hét 1899-es évfolyamának a végén jelentek meg, Ygrec álnév alatt. Az első folytatás előtt Ambrus fényképe látható.

23 A hangsúlyozottan zsidó szereplők viselkedése önmagukon kívül leképezi ugyanis az őket körülvevő társadalmat is. Ambrus a direkt és indirekt ábrázolással, valamint a dialogikus történetmeséléssel új prózaírói módszerrel kísérletezett. Teljes olvasói stratégia csupán az első és második értelmi réteg megértésével képzelhető el.

24 Fenyő Miksa – Ambrus Zoltánnak, Budapest, 1908. július 22.

25 Budapesti Hírlap 1908. július 22., 10. Feltehető, hogy ok-okozati kapcsolat volt a nyilatkozat és Fenyő levele között.

26 https://hvg.hu/360/20230728_Budapesti_fura_szerzetek_Bakti_Gyula_rikkancskiraly_szazadfor dulo; Szép Ernő és Bakti Gyula – Ambrus Zoltánnak, [Budapest, 1908. december 13.].

27 Révay Mór János – Ambrus Zoltánnak, Budapest, 1917. október 1.

28 Rózsafalvi Zsuzsanna, Szerződés vagy pallosjog. Ambrus Zoltán és a Révai Testvérek életműszerződése, Studia Litteraria 2021/3–4, 212–233.

29 Csizmadia Ervin, Jobban ismerjük-e egymást, mint száz éve? https://meltanyossag.hu/jobban-ismerjuk-e-egymast-mint-szaz-eve, (2020. augusztus 9.).