Monostori Imre: Kéve és kereszt

Monostori Imre 2020-ban megjelent kötete 1995 és 2019 közötti írásokat tartalmaz, zömmel az utolsó évtizedből. A közreadás gesztusával azonban nem érezte mindet befejezettnek, Csoóri Sándorról szóló tanulmánya például, amint az a kötet végén olvasható lelőhelyjegyzékből kiderül, első megfogalmazás. Tovább akarta tehát folytatni ezt a témát, sajnos erre már nem került sor, az Új Forrás egykori szerkesztője, a Kortárs megbecsült munkatársa 2021-ben elhunyt.

A kötet írásai – ahogy a hátsó kötéstáblán szerzőjük meg is fogalmazza – a személyiségrajzhoz közelítenek, függetlenül attól, hogy terjedelmesebb tanulmányok-e, vagy kritikai jellegű, rövidebb írások. Szabó Dezső áll az egyik póluson, Gyurácz Ferenc, Szőnyei Tamás a másikon; a közelmúlt és a jelen szereplői. Módszertani szempontból a szerző itt összegyűjtött írásaiban központi helyet foglal el a recepció vizsgálata. Monostori Imre ebben már korábban is jeleskedett; több kötet tanúskodik a befogadáshoz fűződő affinitásáról. Utolsó hasonló tárgyú, Németh László életművének fogadtatástörténetét feltáró összegzése 2021-ben jelent meg. Ebben a Kéve és kereszt címmel közreadott gyűjteményben megfigyelhető egy érdekesen tükröződő, a szerző által is megállapított, „recepció a recepcióra” jelenség – vagy a kritikaírás kritikájának a kritikája: Domokos Mátyás írt Németh Lászlóról, Gróh Gáspár Domokos Németh-képéről, Monostori Imre pedig Gróhról. Most pedig e sorok írója Monostori Imre életében megjelent utolsó kötetéről.

A Kritikai rajzok alcímű válogatás írásai sok­szempontúak, megállapításai gondolatébresztők. Első részében összefoglaló jellegű, egy-egy témát körüljáró, hosszabb tanulmányok olvashatók, a második részbe inkább bírálat és ismertetés jellegű írások kerültek. Két alkotó szellemi kapcsolatrendszere (Szabó Dezső–Németh László), a népi mozgalom krónikása és egyik előhírnöke (Borbándi Gyula–Jászi Oszkár), az első világháború utáni magyar állam egyik vezető köztisztviselőjének (Magyary Zoltán) utazása a sztálini Szovjetunióba, illetve Supka Magdolna és Féja Géza levelezésének ismertetése jelentik a kötet gerincét. Ezek az írások problémaérzékenyek, s árnyaltan vizsgálják a felvetett témákat. Másfelől Monostori Imre beszámolói – mert beszámolókat, olvasmányélményeket írt, nem szimpla recenziókat – Salamon Konrád könyvéről, amely az 1956. október 23-tól november 4-ig tartó napokról szól, Király István naplójáról, Tamás Attila, Gálfalvi György, Vasy Géza, Gróh Gáspár, Olasz Sándor köteteiről, Nagy Gáspár életművéről, illetve Szőnyei Tamás igen tanulságos és elgondolkoztató forrásközléséről a kádári állambiztonság, valamint az irodalmi élet találkozásairól kiegészítik, magyarázzák a kötet első részében olvasható tanul­mányok megállapításait, például a Gyurácz Ferenc kötetéről szóló ismertetésében magukba foglalják Monostori Imre liberalizmus- és popu­lizmusfelfogását.

Mind az első, mind a második rész írásainak erőssége, hogy elolvasásuk után gondolataik folytatódhatnak a befogadóban is. Ezt talán a kötetkezdő íráson lehet bemutatni legjobban. Érdekfeszítő nyomon követni ennek egymásra sorakozó részfejezeteiben, amelyek az időben egymást követő, kölcsönösen egymással foglalkozó, egymásra reagáló kapcsolatot tárják fel, a Németh Lászlóban élő, változó Szabó Dezső-képet, ugyanakkor szembesülni a másik oldallal is, azzal, ahogyan Szabó Dezső reagált Németh László írásaira. A két alkotó elképzelései s ezekkel párhuzamosan Monostori Imre kommentárjai árnyalt bepillantást engednek irodalmi és társadalmi elképzeléseik világába.

Jól mutatja ezt például a katolikus vallás (felekezet) minősítése, amely Szabó Dezső szerint Magyarországon az idegenvérűek (germánok, tótok) érdekeit szolgálta, a „mohó”, leigázásra „éhes és ügyes idegen fajok” hódítását. Ezt az 1927-es országos protestáns kongresszus alkalmával írt röpiratában jegyezte meg; vajon ő vagy olvasói észrevették-e, hogy ezzel visszavonta a magyarság Európába lépni kívánó és a magyarságot Európába befogadó gesztust: elsősorban Szent István kereszténységet felvevő szándékát, amivel nagymértékben hozzájárult az államalapítás sikeréhez? Nem mintha a katolikus felekezetiesség történelme során nem csúszott volna bele egyszer-egyszer
a nem katolikus világ megbélyegzésébe, de vajon a kongresszus résztvevőiben tudatosult-e, hogy a ma­gyarság azonosítása a protestantizmussal (a kál­vinizmussal), a protestantizmus mint nemzeti önvédelmi reflex a hagyományfelmutatás mellett kirekesztés is, és élesen szemben áll a kereszténység eredeti, minden különbséget befogadó, testvéri szeretetre alapozott felfogásával? Eszébe jutott-e valakinek, hogy a germán és tót nemzetek emlegetése és főleg minősítése nem más, mint bűnbakképzés? Vajon senki nem gondolt arra, hogy a „germánok” és a „tótok” is adtak elmagyarosodott, magyar érzelmű – katolikus és protestáns – állampolgárokat a magyarságnak: talán elég az aradi vértanúkra vagy Petőfire utalni. Igaz, ők Németh László terminológiája szerint csak „jöttmagyarok” voltak, „gyüttmentek”, ahogy néhol vidéken a nem honos idegenekre mondják. Arról nem is beszélve, hogyan lehet egy ezer éve gyakorolt vallás „idegen vérűek” érdekeinek védője, s annak a múlt században négyszáz éves hittársa pedig „nemzeti”. Amelynek a gyökerei egyébként német és francia nyelvterületen voltak. De ha így volt, akkor vajon a magyar nemzet is csak a kálvinizmus magyarországi megjelenésével jött volna létre? Vagyis előtte „idegen vérűek” érdekeit szolgáló vallás/felekezet bűvöletében élő „pogány” volt? És nem is szükséges neveket emlí­teni, kezdve az Árpád-házi királyokon a sort… A tiszántúli és az erdélyi magyarság körében valóban erősen terjedt és élt a kálvinista protestantizmus, de nem kizárólagosan, vallásgyakorlata egyáltalán nem azt hozta, hogy ne lettek volna református németek, szlovákok vagy éppen cigányok. S a „nemzeti” vallás, amely ezen a két vidéken a többihez képest magas hívőszámmal bírt, a magyarság más lakóterületein kisebbségbe szorult. Monostori Imre árnyaltan tárgyalja ezt a kérdést, rámutatva Szabó Dezső önmagát értelmező kifejtésére is, csak az a baj, hogy hármas különbségtétele, amelyekben pontosítja előbbi megállapítását, nem teszi el nem hangzottá a „éhes és ügyes idegen fajok mohó hódításáról” szóló kifejezést. Németh László protestantizmus-fogalma Szabó Dezsőénél közvetlenebb, „egyház nélküli vallásos érzés” volt, s nem másokkal szemben mutatkozott meg vallási azonosságtudata. Érdekesség ugyanakkor, hogy a Szabó Dezső által a vallásos érzésben egymással szembeállított „mély magyar” és „idegen vérű” fogalmak továbbfejlesztett alkalmazása később Németh Lászlónál is feltűnt.

Mindkét életmű figyelmes olvasása, illetve az előbbi példa közvetve azt is megmutatja, hogy bármennyire magától értetődő egy társadalmi-művelődéspolitikai program, nagyon óvatosan kell bánni azzal a nyelvvel, amelyen ez megfogalmazódik. Különösen akkor szükséges a nyelvi empátia, ha maga a társadalmi valóság nyilvánul meg zaklatott nyelven. Mivel még a spontán társadalmi változások, mint például a városiasodás, az iskolázottsági szint növekedése, egy-egy szakma – napjainkban például az informatikusok – felbukkanása, megerősödése is érdeksérelemmel járhat, fokozottan vigyázni kell a valamilyen céllal, külső erővel végrehajtani kívánt társadalmi változásokkal. Utóbbi bármennyire jogos is, esetleg már hosszabb ideje aktuális, azaz elkésett, mégsem mindegy, hogy milyen közvetítéssel jelenik meg. A szavak türelmetlensége ugyanis csak fokozza és magasabb szintre viszi az ellenállást. A szavakba persze könnyű belekapaszkodni, mást érteni és másként értelmezni, mint az, aki kimondta azokat – mégis mindig a kimondó felelőssége, hogy amit mond, azt hogyan mondja. Nem lehet akármilyen igéket, főneveket használni, értve azok konnotációs értelmét, főleg akkor nem, ha a beszélő, szándéka szerint, jóvá szeretne tenni valamit. Nem bizonyos szavak tabusítására kell gondolni, hanem a kifejezések összefüggéseire. Türelmetlenségre sem lehet türelmetlenség a válasz, a közbeszéd türelmetlenségéhez nem érdemes csatlakozni, arról nem is beszélve, hogy más a védekező és más a helykereső türelmetlenség. Társadalmi hiányt nem lehet egy létező társadalmi jelenlét azonnali, gyors megszüntetésével orvosolni. Mindemellett egy nemzeti és társadalmi szempontból is támogatandó, régóta aktuális társadalmi-szellemi program nem alapulhat kizárólag az akart szándékokon, a felemelni szándékozottaknak is kívánniuk kell azt. És főleg nem lehet általánosító, a kifogásolt jelenlétet helyére szorító akarat következménye, ahogy Németh László gondolta, mert mi a biztosíték arra, hogy egy későbbi, hasonló akaratnak nem éppen az előző által felemelt társadalmi osztály, réteg lesz a kárvallottja – például visszacsapásból. Egy távlatos, a felemelni kívántban bízó elképzelésnek inkább a mobilitáshoz szükséges szellemi és gazdasági helyzet megteremtésére kell törekedni, attól várni, hogy elősegíti, létrehozza a kívánt helyzetet; vagyis személyes szándékot és nemzeti célt egybeillesztve – nem pedig erőszakkal űrt teremteni, amelyben a réginek már nincs helye, az új pedig még nem találja azt (és magát sem). Szabó Dezső A forradalmas Ady című írásában így látta: „Kapitalizmus és szabadverseny halál a versenyre képtelen magyarnak, faji tülekedés, halál az erős gyűlöletre és összetartó szeretetre képtelen, oldott akaratú magyarnak.” Megint az általánosítások – de most tekintsünk el ettől. Felvetődik ugyanis: ha a látlelet helyes, azon kellene-e töprengeni, hogyan lehet helyet keresni a „versenyre képtelen” magyarnak, vagy inkább azon, hogy miért ilyen? És hogyan alkalmazkodhat a változásokhoz, amelyek nem fognak elmaradni senki kedvéért? Tagadhatatlanul nehéz kérdések ezek, de valószínű, hogy Szabó Dezső és Németh László szelleméhez akkor jut közel az olvasó, ha ezekre is megpróbál napjainkban érvényes választ adni. (Nap, 2020)