Bence Lajos: Füst a hegyen

A nemzetiségi irodalmak száz év után is újra és újra megélednek, alkotóik megtalálják az utat az anyaország fórumaihoz, s létrejön az, amit egységes magyar irodalomnak nevezünk. Ráadásul mindig akadnak kiemelkedő tehetségek ezekben a kisebb műhelyekben, akik hozzáadják műveiket a Nagy Egészhez. És egymás után születnek a monográfiák is, a feldolgozás megindult, ami a miénk, annak itt van a helye a folytonosság lapjain. Bence Lajosról jut eszembe mindez, aki immár majd ötven éve szolgálja a szlovéniai, muravidéki magyarság irodalmát. Nemcsak szolgálja, teremti is.

Tizennégy kötete jelent meg, ebben vannak műfordítások is, hiszen a József Attila-díj mellett megkapta a Balassi-kardot is. És 2022-ben megjelent Bakonyi István tollából az Arcképvázlat Bence Lajosról című kismonográfia a Magyar Napló kiadásában. Volt egy korábbi időszak, amikor úgy érezhettük, ez az igényes, több műfajú életmű nem kapja meg a kellő figyelmet, elismerést, de most úgy láthatjuk, az értékelés utolérte önmagát, tán még egy hazai kiadású kötet hiányzik, de Bence Lajos itt van, velünk, együtt vagyunk vele. A 2016-os kötet, a Szóval vágok rendet a szerves továbbépítkezés egy újabb állomása. A cím – amelyben a rend szó szerepel – korábban is előfordul Bence szókincsében. Neki is e két szó: a szabadság és rend, egymást értelmező, feltételező fogalmak. S a Terror Házát idéző versben megtalálja a helyet, ahova a csőcselék való. Bakonyi írja a kötetről: „Van itt némileg groteszk nyelvjáték, van a költészet értelméről szóló elmélkedés, van, amikor felidézi a hajdani egyetemi diákkor elemeit… Sokkhatású költészet ez, aligha beskatulyázható.” Ő is azok közé a költők közé tartozik, akik – Szepes Hédi szerint – nem adják fel a „képviseleti elvet”, magyarul: a közéletiséget, „morgolódásai” mindig a közért szólnak, valami föl nem adható igazságért. Ezért fontos számára nemzeti imánk idézése is. S így tör fel a fohász a kötet végén: „talán mégsem éltünk hiába”.

A kismonográfia, az „arcképvázlat” azért is érdekes, mert az utószóban számos meg nem jelent versre is hivatkozik (Húsvét előtti merengő, Semmiért nem jár semmi, Schumann hallgatása közben, Baudelaire nyomán szabadon) – már ezek is jelezték, hogy a műhelymunka nem állt le, újabb művek készülnek a nyilvánosság elé. S valóban, 2022-ben megjelent a Füst a hegyen című kötet a lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet kiadásában, amelynek alcíme: Új versek. A címötlet a Halász Albertnek ajánlott vers soraiból keletkezett, de ennek a kifejezésnek több, személyesebb jelentése is van. A „Füst a hegyen” azt jelzi, hogy élet van a hegyen (a zalai-lendvai dombokon), a hegyi hajlék tűzhelyébe begyújtottak, a gazda várja megszokott vagy távolabbról érkező vendégeit, látogatóit.

Első kötete, a Szíves szívtelen – Czine Mihály ajánlásával – rögtön elfoglalta helyét a magyar irodalomban. Amelyben Utassy József és József Attila egyaránt szerepet játszott, majd felfedezi Nagy László költészetét is, megérinti a posztmodern hatása, elsősorban a vajdasági fórumok ízlésvilága, de lírai érzékenysége változatlan marad. Idővel felfedezi a ráolvasások mélységeit, az itthon is kallódó értékeket, s megszületik az Írott szóval a megmaradásért című tanulmánykötet, amely a helyi küzdelmeket ecseteli a kisebbségi sors csapdáit elkerülendő. Érthető, hogy hamar rákapott a publicisztikára, elsősorban a belső kényszerek hatására, teljes vértezetben, műfaji sokoldalúságában meg kell mutatkoznia. Költészete, amelyben elsősorban jambizáló szabadversek domináltak, idővel erősen megváltozott. Hangsúlyosak voltak benne az epikai elemek, a metaforákat metonímiák váltották fel. A kispróza mind erősebben – az újságírói követelménynek megfelelően – van jelen írásművészetében, és lírájában érezhető az anekdotikus formációk térnyerése is.

Ez a fajta irodalmi anekdotikusság főként portréverseiben érezhető. Néha egy-egy epizód, humoros fordulat vagy élesztő gondolat uralkodik el a szövegen. Az új kötet nyitányát rögtön két hasonló kompozíciójú vers jellemzi. Schumann zongoradarabjának „eszét vesztett hangjai” keltenek figyelmet, elűzve az üres álmodozást, és a végső megoldás: „Csönd, s újra csönd / a fehér zongorán”.

Egy másik versét a Bece-hegyen nyaraló Takáts Gyula ihlette, akivel nemcsak költőként, de borosgazdaként is jó barátságot ápolt. A Meghal a fény, kihűl a remény című vers nemcsak a borok összehasonlítására adott alkalmat, de a Csu-Fu-menüettek idézésére is. A japán haiku alkalmas a „gond-ko­boldok” elűzésére is. Némi vita kerekedett a bort tisztán vagy manipulálva való fogyasztásáról is. A „dran­galagi fény” azonban eldöntötte a vitát: a tisztaság javára. Már itt is megfigyelhető a formai beszűkülés és tartalmi kitágulás. Bence átöleli a magyar irodalmat, kezdettől napjainkig. Berzsenyi vagy Janus Pannonius éppúgy szerepel kedvencei között, mint Károlyi Amy vagy a fehérvári László Zsolt. S a kötet első felében számos portrévers található.

Két emigráns költő, Major-Zala Lajos és Máté Imre elnyeri empátiáját, s nem maradhat ki Ady, a jó barát Szunyogh Sándor sem, némi meglepetést kelthet Baudelaire idézése, de Halász Albert is a szűkebb baráti körhöz tartozik, a „nagy kiegyenlítő”, Szépfalusi István sem hiányozhat a sorból, Berzsenyi Dániel pedig különösen nagy hangsúlyt kap.

A fáklyavivők nemzedéke (magát is ide sorolja) gyakran elfelejtődik, „fáklyavivők voltunk, többre / nem futotta –”… „Nem történt semmi”… „Érjük be ennyivel, ez a fáklyavivők / Sorsa: semmiért nem jár jutalom.”

Az irodalmárokon kívül megidéztetnek a képzőművészek is. Elsősorban Gálics István, akinek nyomatai a kötetbe is bekerültek, vagy Németh János, a zalaegerszegi keramikus, aki agyagból fomázza műveit. S szavak helyett a Csönd mondja el örök szimfóniáját az agyagos kezekért. Felröppennek Gálics István pillangói, s ő maga is utánuk „libben”, sajnos túl korán.

Persze, nem hiányozhatnak az önarcképek sem. Az egyik a Mi lesz? Felteszi a kérdést: „mi lesz Uram a tájjal”, ha már ő és nemzedéke szereplői lelépnek a színről? A szokatlan hiány valakinek biztosan fájni fog. Halász Albert az ötvenedikre kap szentenciákat, „az egyre hosszabbra nyúlt sorok, magyarázatokkal / lábjegyzetekkel ellátott kusza gondok és / játékgondolák” szépítik meg a kort, a vigasztaló koccintás sem hiányozhat az ünneplésből. Ahogy végigmegy az ismerős arcképcsarnokon, végre eljut magához is (amelyben önmagát biztatja versírásra). Ráadásul ez a szerelmi fortélyba öltöztetett vallomás, amely nemcsak neki, partnerének, Sylviának is megértő biztatás. A néhány szerelmi évődés a bájital ki nem fogyását javasolja a hozzá forduló páciens gyógyulása érdekében. S elér­kezünk a B. D. „szárnyas idejére” című vershez is, amely a ciklusban kiemelt helyet kap. A költő bejelenti: új időszámításba kezd. Nem hajlandó múltját elsiratni. Az önkényes lázadás a múló idővel szemben az autonómia csalhatatlan jele. Ennek érdekében csak a kerek órát méri, semmi mást. Az örökmozgó idő folyama is eltűnik a végtelen áradásban.

A kötet – amelyben nincsenek ciklusok – itt, a második részben vegyes képet mutat. A Tündéri dívám című vers manószerű lényként elfogadtatja unokáját, dicséri annak bölcs, ösztönös látását, amellyel felméri a felnőttek világát.

Eljátszik a hivatali belépővel, hogyan kell az ügyfélnek igazodnia a titkárnő kegyeihez, míg össze nem jön: az „ezzel meg is volnánk”. Előkerül a régi „pajtakoncert” terve is, amely a Rolling Stonest hívná meg egy göntérházi fellépésre. A világturné részeként erre is sor kerülhetne, s így lenne Göntérháza és Altamont testvértelepülés.

Az irodalmi kalandozás Nagyváradon sem akármilyen eset. Ady városában a kávéházi élet egykori helyszíneit keresik, ahol a nagy előd a cikkeit írta. A séta arra is alkalmas, hogy az újvidéki és felvidéki, valamint kárpátaljai kollégákkal megbeszéljék az aktuális irodalmi termést.

Bence nem feledkezik meg az összetartozás napjáról sem. Arról töprengve, mit adhatna ő ezen a jeles napon a Nagy Egészbe. Számba veszi hát maradék kincseit, az elcsatolt területeket már nem adhatja, kivéve az övét, a pásztor nélkül maradt nyájat s a letarolt határt. S a fagyos megbénultság tüneteit.

Máté Imrével – aki fegyveresen küzdött az 1956-os budapesti harcokban – újból fegyvert fogna, a szabad hazáért. S szívesen elidőzne Szépfalusi Pistával, a „nagy kiegyenlítővel” a sok-sok tárgyaláson, amit a világ magyarjainak összefogása érdekében folytattak. Néhány humoros „szúnyog-vers” színesíti a kötetet, amely a vérszívó zaklatásairól ad mulatságos képet.

Ám a Visszavonhatatlanul című költemény egy komolyabb témát vet fel: az újrateremtés képzetét. A költő szerint a régi teremtés kifáradt, megérett az idő – az Úr részéről –, hogy egy megújítással élessze újra művét. Ahogy írja: „mi van / ha közben lankad a / kedv, lohad a láng? / Ha angyali zene / elhalkul ott bent, kint / megtörik a harmónia”…

Nincs válasz – mondja a szerző az első versben. Ám a Miatyánk, ki vagy már ennél pozítívabb, felszólítja a Teremtőt, ne írja tovább vétkeinket, ám fogjon bele az „újrateremtésbe”. Ha lesz bármi ilyesmi, beletörődünk az „ISTENI dologba”. A Húsvét előtti merengő is ezt a kérdést feszegeti. A felszólítás már egészen nyíltan az Urat provokálja: „Kezdd el újrateremteni / az Embert, Uram, húzz vonalat, / ne irtsd ki véglegesen, / mert még formálható…”

A még „formálható feljövőket” meg kéne kímélni, hogy a végítélet ne végzetes eljövetelt jelentsen, hanem örömteli megigazulást. S a végső megnyilatkozás imígyen szól: „Nyisd rá szemünket a megváltó / örömre és önfeltárulkozásra, Uram!”

S két záró vers, ami már részmegváltást sugall: a Mégsem volt hiába, a reformáció 500 évére címet viseli. A lutheri–kálvini tett sikeresen megvalósult, mert egy az Isten, és „Egy legyen / Szentlélekben, / Velünk/Vele Egy-ségben, / szeretetközösségben”.

A Diadala a szónak – sok kétely, bizonytalankodás ellenére – mégis felülírja az eltántorulást, hisz abban: „a szöveg nem ég el, / a vers megmarad”.

S ha lesz új nemzedék, akkor a szülőföldről, magyarul szól, magának is otthont képes teremteni. S ezt a diadalt, elégtételt már nem veheti el senki a Mura-táj énekesétől. Ahogy Bakonyi István írja az Utószóban: „Az ilyen költemények egyértelműen a folytatás reményében születnek meg, Bence Lajos nem teszi le hát a lantot, és megvan az esélye arra, hogy mindinkább kiteljesedjen költői pályája.” Azt hiszem, igazat kell adnunk monográfusának. (MNMI, 2022)