Arte povera

Újvidéki barátaimnak:
Slobodan Tišmanak,
Vladimir Kopiclnek,
Simon Grabovacnak,
Zoran Gashinak

Halkul bennünk a muzsika,
a telihold alatt földút kanyarog, Heideggertől
Federico Fellinin és Bernardo Bertoluccin át
Želimir Žilnikig, és tovább, a Duna menti Hollywoodig,
a Katolikus portától a Limánon keresztül,
le a strandig, ahol a Kabel FC mindenkit legyalul.
Újvidék egén, a felhők fodra között telihold ragyog.

Gelsomina és Zampano útra keltek,
szegények voltak, mint a templom egerei.
Hosszabbak voltak az utak, lassabban
lehetett haladni, mint manapság.
Az élet néha jobbról jött, néha balról,
lentről és fentről. Voltak esztendők,
amikor a rock and roll csúcsra volt járatva,
kevés volt az egy főre jutó emlékezet,
a hatalomnélküliség horizontján
a mának éltünk ezerrel,
és nagyon szépek voltak a lányok,
és naivak, mint Gelsomina vagy Cabiria.

De már halkulnak bennünk a dalok,
bennünk is elszennyeződött az óceán.
Újvidék egén, a felhők fodra között a La Strada
és a Luna ragyog, az újvidéki Joy Division.
Monotonitás, szimmetria, meglepetés.
Meg kellett tanulni hallani
olyan dolgokat, amiket más nem hall.
Sokáig ellenálltunk az irodalomnak,
próbáltuk magunktól eltaszítani.
Most már bőszen toljuk a líra szekerét,
fel vagyunk töltve fagyállóval.
Becsúszunk a szubkultúrákba.
Halkul bennünk a muzsika.
Műdalok szállnak a Dunán,
csónakok siklanak a vízen,
egymásnak verselnek a fák.

Tele vagyok törmelékezettel,
tyirilicával és burektóriummal.
A Telepen, a Limánon és a Heréskertben
eső nyaldossa a házakat, a betonkaszárnyákat,
a Zsidó utcát, a Safarik és a Vasút utcát.
Ott élni nyilván bonyolultabb,
a város alatti csatornák tömve
sárkánykígyókkal és más hangsúlyokkal.

A halál kilovagol a Vajdaságból.
Az írás csak egy lehetőség, egy kísérlet,
egy arte-povera poéma, Holdfény szonáta.
Cabiria éjszakái? Csapó kettő, újratervezés.
Woodstock, Dylan és a spanyol csizmás hippik
Vladimir fejéből átköltöztek a mitológiába:
pokoli utazás az éjszaka mélyére.
Szétszereljük, majd újból összerakjuk
a makrancos mondatok tömkelegét.
Hipnózis cafrang nélkül. Semmi csicsa.
Monotonitás, szimmetria, meglepetés.
Szaggattuk az istrángot, szaggattuk magunkat.
Mindig ellenkező irányba mentünk,
a perifériára koncentrálva,
a centrumtól minél messzebb.
A középpont nem volt lényeges,
a viszonyítási alap a beat-költők és Woodstock voltak.
Utáltuk Michael Jacksont, nemkülönben a Queent!
Sok mindennel foglalkoztunk, verset írtunk,
próbálkoztunk a konceptuális művészettel,
zenékben véltük felfedezni az értelmet.
Kerestük a Joy Division atmoszféráját:
Love Will Tear Us Apart.

Halkul bennünk a muzsika.
Fel vagyunk töltve fagyállóval.
Fakulva-sodródva távolodunk.
Vér tódul a dobhártyába.
Mögöttünk túl sok már az újratervezés,
zenék és holdfényes éjszakák:
Bosznia, Dalmácia, Hercegovina.
Vujica Rešin Tucić-tyal, Gashival,
Bricoval és Raul Amonnal felkerekedtünk,
a síkságról a hegyek közé, Szarajevóba:
Ravnica je brdovita (a síkság is domború),
jó kis hecc volt. Csodáltuk a havas csúcsokat,
de maradtunk a margón,
be kellett látni: nehéz beleszólni
a dolgok alakításába. Maradt a közöny.
Ki a rosszseb építette Bábel tornyát?
Ültünk benne, szépen libasorban:
Gyorgye Szudárszki, Deszpotov, Vujica.
Gyoka Kátyánszki, Szelimir Radulovity,
Milivoj Nenin. A Vranesevity fivérek. Zsilnik.
Mileta Mihajlov. Fircsi, Csonta.
Angyelko, Bogica, Szimurdity.
Aleksandar Tisma, Szavics, a partizán, és sokan mások:
csúnyák, okosak és fiatalok!

Jöhet egy kis üdítő koktél, aztán iszkoljunk tovább:
Simonnal kicsit révedeztünk a kishegyesi
trágyaszagú éjszakában, máskor meg
a bevásárlóközpontok előtt,
odabenn hatalmas tömeg, hiábavalóság,
a nonszensz birodalma (L’Empire du non-sens),
céltalan, üres szórakozás, unalom,
csak semmi kultúra: entertainment.

Halkulnak a dalok, a zenék is, mind-mind.
Sok oknál fogva a modernség
dinamikája vereséget szenvedett,
a folyamatos megújulás gyanússá vált.
És, és, és, és így tovább.
Tegnap este, és ma, és mindörökké.
Non est mortale quod opto:
nem földi a dicsőség, amire vágyom:
arte povera.