Sarusi Mihály: Végenincs Corvinka

Az emlékek kutatása, a kötődések feltárására való törekvés, a múltidézés folyamatosan jelen van Sarusi Mihály munkáiban. Legújabb könyvében is hajdanvolt időkből előbukkanó békéscsabai képeket villant fel, s egy ma már nyomaiban is alig fellelhető világot elevenít meg a kötet lapjain. A mű egy három részből álló sorozat középső darabja. Az első rész (Végig a Corvinkán) 2010-ben látott napvilágot.

A sajátos elbeszélő modorban megfogalmazott, szociografikus ihletésű leírások azt a környezetet mutatják be, ahol Sarusi Mihály ifjúéveit töltötte, s ahol a világra rácsodálkozó gyermeki tekintete körbefényképezte az élet legapróbb zugait is, hogy aztán évtizedek múlva egy sötétszobában előhívja ezeket a felvételeket.

A szerző egy sajátos életérzést örökít meg, amely a boldogságpillanatoktól fájdalmakig, a mosolyt fakasztó életajándékoktól az örömtelen vívódásokig minden részletet érzelmi pontossággal közvetít – természetessé és bizalmivá téve a kapcsolatot az olvasóval. Stílusa, elbeszélő modora egészen egyedi. Egy őszinte diskurzus részesévé avatja az olvasót, amelyben a hangosan gondolkodó szerző a derűre okot adó mókás pillanatok mellett a kétségeket, a szorongató riadalmat, az elharapott félszavakat, a félelmeket, visszafojtott nyugtalanságot, de még a legutolsó grimaszt is lejegyzi.

Az ironikus – néhol önironikus – megjegyzések, a gesztusok, a közvetített reakciók nem csupán az ábrázolt korról nyújtanak tökéletes jellemzést, de az elbeszélőt is intim közelségbe hozzák. A múlt, a történelem így válik egy pillanatra jelenvalóvá az olvasó számára. Beavatottként kíséri végig a szerzőt az emlékek dzsungelében.

Meglepetéseket is tartalmaz a gyűjtemény. Ilyen mindjárt a kötet nyitó alkotása, az 1914-es eredetű bolondos leszerelő levelet és annak háttértörténetét megvilágító írás, amely a szomszédban élő idős néninek az édesapjától örökölt katonaládájából került elő. A bő humorral telített tartalom azonban groteszk – s ugyanakkor fájdalmasan szomorú – fordulatot vesz, hiszen a leszerelés előtt álló s magát a civil viszonyokba visszaálmodó katona mégsem térhet haza, mert kirobban az I. világháború, s előbb az olasz, majd az orosz fronton vetik be, s csak 1918 decemberében láthatja viszont családját – közülük sem mindenkit, mert testvérét és sógorát is elviszi a háború.

A kötet további írásai viszont már Sarusi Mihály konkrét emlékei és a családban fennmaradt visszaemlékezések köré épülnek. Ilyen például az a háború idején játszódó történet, amikor – miközben a házukat tankágyúk tették rommá – az édesanyja a konyhaasztal és egy fateknő fedezékébe rejtette csecsemő gyermekét, hogy megóvja az életét.

Sarusi Mihály nagy világjáró, csavargásainak történetét is több kötetben tette közzé. Ebből a könyvből azonban megtudhatjuk, hogy a kalandozási hajlam már egészen ifjú korban megmutatkozott: első elbitangolása kétéves korában történt, de négyéves koráig többször is megismétlődött a dolog. Első alkalommal egy út menti árokban szundikálva leltek rá a szülei, a későbbiekben viszont már jóval messzebb merészkedett, a település határában lévő körgát környékén akadtak rá. Az óvodából is sikerült megszöknie mindjárt az első napon.

Számos személyes élményt villant fel írásaiban. Beszámol Mindszenty hercegprímás békéscsabai látogatásáról, felidézi az amerikai fogságból hazatért szomszéd fiú történeteit, a kitelepítés időszakát, szóba kerül a családi disznóvágás, a vörhenyes megbetegedés, és feldereng egy kislány emléke is, akivel titkon papás-mamást játszottak. De az önvédelemre nevelés jellegzetes epizódja is előbukkan, amikor apja biztatására megvédte magát egy őt ért sérelem után. Az eset máig ható következményét így fogalmazza meg a szerző: „megmaradt bennem, hogy nem szeretek adós maradni”.

Külön színt ad Sarusi Mihály történeteinek az a tény, hogy a család katolikusként él az evangélikus tótok által lakott környezetben. No és az édesapa foglalkozása is, aki fodrász volt (miként később a fia is), így nem véletlen, hogy a lányok ez idő tájt Figaróként emlegetik.

S ha már a neveknél tartunk, amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy a család eredeti neve sem Sarusi. Kurtucznak hívták az édesapát, aki a Romániához csatolt Kisiratosról költözött át a határ innenső oldalára.

A kötet további fejezetei más-más aspektusból világítják meg a Corvin utca hétköznapjait. A Klejn a Corvinkán a szülőház környékének ismert épületeit veszi sorra. A Neumann-méteráruüzletet, a Klein-kocsmát, a Löbl-portát, a szikvizet árusító Markovits Andor házát. Mindegyik épület magán viseli a zsidóüldözések bélyegét, hiszen a tulajdonosait elhurcolták, s egyikük sem tért haza.

Fájdalmas azonban az a megállapítása is a szerzőnek, hogy ez a városrész napjainkra gyakorlatilag élettelenné vált. A nagyarányú odairányított teherforgalommal tönkretették az utcát, a házak egy része ma már lakatlan.

A következő rész (Tót Corvinka, szlovák Csaba) egy tágabb – térben és időben is messzebbre nyúló – történeti áttekintést is ad. Itt derül ki, hogy az 1717-es összeíráskor mindössze 22 magyar családot regisztráltak a térségben. Ekkor kezdődtek a szlovák betelepítések, amit őriznek a szlovák utcanevek, valamint a fennmaradt dalok és dalszövegek.

A magyar és szlovák nyelv keveredésének is színes példáit mutatja fel Sarusi Mihály – érzékeltetve az ízes nyelvhasználatot. Ilyen történet a Ferenc József csabai látogatását megörökítő legenda, amelyben a falu nagy tekintélyű paraszt-bírája köszönti sajátos stílusban az uralkodót.

Az 1947-es kitelepítési hullám ezt a térséget is érintette. Az I. világháború idején még itt élt a legtöbb szlovák – több, mint Pozsonyban! A Beneš-dekrétum következtében bekövetkezett népességmozgás azonban jelentős változást eredményezett ezen a vidéken is, de – mint azt Sarusi Mihály konkrét példával is igazolja – a Corvinkáról csupán két család költözött el. De példaértékű, hogy ezekből a családokból is ott maradt egy idős nő „ahhoz a házhoz ragaszkodva, amelyben világra jött”.

A valahova való születés és tartozás sokakban „átigazította” a családnevekből esetlegesen lekövetkeztethető az identitástudatot. Sarusi Mihály az egyik barátját idézi példaként, aki „kikéri magának, hogy ő tót lenne”, pedig az apai név alapján mindenki szlovákként könyvelte volna el.

Az Ó-(Magyar-) Csaba címet viselő fejezet a történelem még régebbi bugyraiba nyúlik vissza. Szóba kerülnek a római és kelta leletek, és az a legenda is, miszerint a település Attila hun király fiáról, Csabáról kapta volna a nevét. A szerző felidézi, hogy a lakótelepek építésekor valóban bukkantak ókorra visszavezethető leletekre, de ezek hiteles feltárása elmaradt.

A fejezet központi témája az Ábrahámffy család egykori kastélyának (és magának a családnak) a kálváriája. Előkerülnek a középkori legendák is, a Mohács után három részre szakadt ország politikai csatározásai, az álnok cselvetések, melyek következtében a Bécs-párti gyulaiak legyűrték az Erdély-párti csabaiakat. De előkerülnek családi emlékek is, szomorú szerelmi történetek.

A záró rész – bár címe alapján (Zsilip) akár egy új nyitást is jelképezhet, amit a bevezetőben már beharangozott harmadik Corvinka-kötet bizonnyal igazolni is fog – a település határában (az Alvégen) lévő Körös-zsiliphez és a Körös-parti homokfövenyhez kötődő emlékeket mutatja be. Itt kap ismét fontos szerepet a család, a szülők – különösen a szerető édesanya – emléke. Fölvillannak a gyermekkori vasárnapi fürdőzések, előkerülnek a régi cimborák, a kocsmaképek, s beágyazódik a történetbe egy közelmúltbeli baleset emléke is.

Múlt-navigáció a jelenben – így összegezhetnénk Sarusi Mihály emlékgyűjteményének üzenetét. A történelem velünk és bennünk él. A szerző szuggesztíven eleveníti fel a megrendítő élményeket, az időt túlélő tapasztalatokat, a kapaszkodót jelentő családtörténeti emlékeket. Ez a historikus epika – amit a két világháború között az erdélyi folyóiratokban közölt írói szociográfiák alkotói otthonirodalomnak neveztek – azokhoz a gyökerekhez, kapcsolódási pontokhoz vezet vissza, amik napjaink zűrzavaros világának labirintusaiban, katakombáiban az elbizonytalanodó lélek számára is eligazodási pontok lehetnek.

Roppant élvezetes olvasmány Sarusi Mihály sajátos nyelvezettel megírt könyve. A szavak játéka, a tájnyelvi elemek beépítése izgalmas színt ad a műnek, az elharapott félmondatok pedig szinte cinkos összekacsintásnak értelmezhetők, amellyel beavatottá teszi a szerző az olvasót.

Páskándi Gézától átvett fordulattal élve írói utcarajzként aposztrofálja munkáját Sarusi Mihály. Ám a mű mégis több ennél, hiszen közben számtalan személyes és családi emlék is felbukkan, erősítve a kötődést, az odatartozást, az emlékek kiolthatatlanságát. A szülőfölddel mindmáig élő kapcsolatot ápoló Sarusi így joggal mondhatja, hogy „itt is, ott is otthon” van. (Corvinka Könyvek, 2023)