A tropotica

Hogy mi az a tropotica, azt a neves nagybányai szobrász, Vida Géza tudta legérzékletesebben elmagyarázni, szemléltetve egy kompozíciós művében is a szédületes forgatagú néptánc egészen különleges voltát.

A kettős identitású, román–magyar kultúrájú Vida Géza (1913–1980) korának élvonalbeli művésze volt. Páratlanul gazdag életműve a kortárs romániai művészet megbecsült értéke lett. Nagybányán élt, de nem tartozott a festőtelepet fenntartó közösséghez. Ami igazán érdekelte, a Nagybánya környéki hegyvidék s különösen az Avas falvainak népi kultúrája. A népművészet vonzotta, a népélethez kötődő ősi formákhoz igazította minden más kortársétól különböző művészetét. A Nagybányától északkeletre húzódó Avas-hegység népének és falvainak tüzetes ismerete jószerint kiapadhatatlan forrása lett szobrászatának.

Innen ihletődött motívumainak kiemelt darabja lett az Avasi tánc – a tropotica – szoborba faragott kompozíciós jelenete. Három férfialak egymásba kapaszkodva – bocskoros román erdőlakók –, elképesztő gyorsasággal járják a csakis ezen a vidéken ismeretes táncot.

A szobor alakjai mintha lebegnének a föld felett, mozgásuk dinamikája leküzdeni látszik a gravitációt. Elkülönülnek a környezetüktől; egyedül a tánc sodró ereje válik létezésük alapjának. Vida művészetének expresszív vonulata ebben a műben érte el alkotó művészetének egyik csúcsát.

E jelenet irodalmi vonatkozásokban is megörökítődött.

Egész véletlenül bukkantam rá a Vida-szobor­ral párhuzamba állítható leírásra. A nagybányai születésű szépíró, Tersánszky Józsi Jenő (1888–1969) megelevenítő írásban örökítette meg azt. Van egy könyve, ritkábban emlegetett írása, A félbolond. Kulcsregény a nagybányai művésztelepről. Ennek egyik fejezetében, amely épphogy csak kapcsolódik a festőtársaságot bemutató groteszk tablóképhez, fölbukkan a paraszttánc leírása.

A vidék elrománosodott, de magyar hangzású nevüket megőrző legényei ismerték és járták ezt a lendületes népi táncot. Ezt lehetett előadni csoportosan, de szólóban is. Utóbbi rendszerint az ünnepség bevezetője volt. A közeli Sikárló faluból összegyűlt bányászok mulatsága kezdődött az izgatottan várt táncbemutatóval. Álljon itt hitelesen Tersánszky leírása.

„– Hej, Mundru! Mundru! Mundru! Mundru! – szólt a fölszólítás az ünnepség bevezetőjeként. Mundru, azt jelenti: szép! Madarász Pávelnek hívják (a táncra ösztönzőt). Kiszolgált katona. Egyszerű bányamunkás. Három szép gyerek atyja. Tehát mint családapa szerénykedik, hogy ő táncoljon, amikor itt annyi legény van! Persze nekifog mindjárt. Már azért is, mert a Madarász Pável jelenlété­ben nem akad legény, aki elropna egy táncot, amíg ő meg nem kezdi.

…Akkor az esetlen, lassú mozgású, szelíd Madarász Pável egyszerre kihúzta magát. Ahogy egyet egyengetett derekán, s a két karját meglóbálta a levegőben, máris úgy tetszett, nem is áll többé a földön. Olyan könnyedén, olyan szilajul ugrott egyet, mint a csikasz farkas… Két lába, dereka, vállai, még a feje is lejteni kezdte a táncot. Majd összecsapta a két tenyerét, és elképzelhetetlenül változatos, elképzelhetetlenül gyorsan kezdte csapdosni tenyereivel folytonos ugrások közben a csizmaszárát, a két combját elölről, hátulról, folyvást fokozva a gyorsaságot.

Valóban azt a csalódást keltette az emberben, hogy nem is ereszkedik le a földre, hanem a levegőben marad, ott fordul és csapkod, perdül és csapkod, hirtelen ott vág bele újra az eszeveszett fickándozásba a levegőben… A táncos szinte azt az igézetet származtatta át acélrugószerű inaiból akárki nézőjére, hogy csak egy kis fürgeséget kell belefektetni a mozdulatokba, és már le van győzve a nehézkedés minden törvénye, nincs lomhaság, nincs fáradtság és nincs más a világon, csak ujjongás.

Úgy rémlett, hogy Madarász Pável mozdulatainak gyorsasága hatványozottan fokozódik. Olyan arányban, mintha négynegyedes ütemben kezdte volna, a végén már harminckettedesen is túlkerekedett itt-ott mozdulatai sebessége. De erősen éreztetett szünkópákkal szállott vissza eredeti ütemére, hogy pillanatra se váljék gépi­essé. Főleg ez tette ellenállhatatlan hatásúvá mutatványát.

Az orosz kazacska, az angol vagy néger dzsigg vagy stepp bámulni, tanulni jöhetett volna a tánchoz.

…Olyan bódultan és szemkáprázva néztem ezt a bányászt, ahogy egy csodát nézünk. Aztán, amikor megtörölte homlokát vagy húsz percig tartó tánc után, és lihegve, mosolyogva, már elkeveredett újra a tömegben, és nem hajlott az unszolásra, követelésre, hogy folytassa a táncát! …hát egész sereg legény ugrott a helyére, és kezdte járni ugyanazt a táncot.”

A szobrász Vida Géza aligha ismerte Ter­sánszky leírását. Mint ahogy a Nagybányáról távozott és a Nyugat nagy prózaírói közé emelkedett Tersánszky sem tudott sokat Vida művészetéről. Kettejük nagybányai működése, fölfedezett témáik mégis a szellemi kötődést mutathatja művészetükben.