Sándor Iván: Szakadékjátszma

Érdekes és véletlen egybeesés, hogy Végel László Neoplanta, avagy az Ígéret Földje című regényében – mint Sándor Iván Szakadékjátszmájában – Török a családneve annak a szereplőnek, aki a mindenkori hatalommal való meghasonlottság és kiábrándultság magatartását képviseli. Ha hozzávesszük, hogy a Gion-tetralógiában (Latroknak is játszott) megjelenő törvényen kívüli személyt, a 20. század első felének legismertebb térségi betyár-ellenállóját Török Ádámnak hívják (egyébként valóságos személy volt), mi több, a Testvérem, Joáb antihőse is ezt a nevet viseli – akkor megállapítható, hogy a Török vezetéknév meglehetősen terhelt és jelentéses irodalmunkban.

Sándor Iván regényében az elbeszélt történet egyik főszereplőjét, a háromtagú gimnáziumi sakkcsapat edzőjét – aki egyúttal irodalomtanáruk is – hívják Török Andornak. A csapatot Kerekes Endre, Áron András és Havas Oszkár alkotják; közülük a legtehetségesebb Kerekes Endre, s ha létezik valamiféle sorrend vagy hierarchia hármuk alakja között, akkor kétségkívül ő a történet központi hőse, Áron András az, aki a jelen idejű perspektívát képviseli, vagyis akinek szemszögéből láttatja az elbeszélő a múlt történéseit, míg Havas Oszkár a kívülálló, a divergens példa. Amíg hárman, a tanár és a két barát elszenvedői a mindenkori hatalmi struktúrák nyomásgyakorlásának, addig Havas belesimul a rendszerbe; már diákként is jelentett az iskolaigazgatónak az irodalmi szakkörön elhangzottakról. Érdekes mozzanat az is, hogy a három kiábrándult és meghasonlott „rendszeráldozat” ugyanannak a keresztnévnek a változatait (András, Endre, Andor) viseli, míg a konjunktúralovag besúgó neve nem illeszkedik a sorba.

Mint egy klasszikus drámai szerkezetben, egyetlen nap eseményei bontakoznak ki előttünk a Szakadékjátszma lapjain, de Áron András 2019-es téli napja több mint hét évtizedes rálátási távlatot nyit meg visszamenőleg az olvasó előtt. Az előhívó mozzanat egy kora reggeli kódolt telefonhívás, ami visszalendíti az informatikai adatelemzőt gimnazista koruk idejére, 1980-ba, amikor a kétszer három csengetéses telefonhívást a sakkcsapat (és egyben az irodalmi szakkör Dosztojevszkijt értelmező) tagjai beszéltek meg egymás között. Harminckilenc évvel később, amikor a jellegzetes hívás újra megszólal, tanáruk már öt, Kerekes Endre egykori országos ifjúsági sakkbajnok, egyetemi docens két éve halott. A tanár sorstörténete a második világháború és a holokauszt traumáit, Kerekes Endre élete a rendszerváltás előtti idők félelemről és kiszolgáltatottságról szóló narratíváját hívja életre, míg Áron András sorsa az aktuális jelen kiábrándultságát jeleníti meg.

Török Andor Budapest ostromának utolsó napjaiban – bajtársát is erre késztetve (és ezzel megmentve az életét) – megszökik a leventeszakaszból. A szüleihez szeretne eljutni Rákospalotára, ebben azonban a harcok és a lelepleződés veszélye akadályozzák meg, ezért nagybátyja Nagyfuvaros utcai lakásában, pontosabban annak pincéjében húzza meg magát, ahol – mint Gorkij vagy Déry ismert műveiben – a rejtőzködő zsidótól az antiszemita, gyűlölködő méltóságos asszonyon át a besúgó házmesternéig mindenféle ember keres menedéket. Az alig tizenhat éves fiatalember itt tapasztalja meg először az emberi gonoszság természetét és kiterjedését, amit nem mérsékel vagy csökkent még a közös szükséghelyzet és kiszolgáltatottság sem. Nagybátyja zsidó származású feleségét, Nénjét ugyanis a szeme láttára lövik agyon – miután valaki a jelenlevők közül feljelentette a nyilasoknál.

A múlt és a jelen közötti folytonosságot az ismétlődő/megújuló bizonytalanságok, félelmek és traumák jelentik, amit nemcsak meghatározott intézmények és objektumok, hanem bizonyos tárgyak és szellemi tartalmak is nyomatékosítanak. Áron András 2019 telén Kerekes Endre hagyatékában, a pilisligeti nyaralóban (ahol emléktábláját avatják) két fényképet talál: az egyik Török Andor nagybátyjának és nénjének esküvői fotója, a másik az utcahosszat kiáltozó Bolond Jóska és szüleinek családi fényképe. A két pusztító ideológia, a fasizmus és a kommunizmus térségi traumatörténetét magában sűrítő és szimbolizáló fénykép között Kerekes Endre sorsa az összekötő kapocs, ő az, aki tanára és a falu bolondja történetét is képes a maga mélységében megérteni és – az ugyancsak a hagyatékában fellelt – naplójában értelmezni.

A fényképhez hasonló szintetizáló jelentést képez a Dosztojevszkij-történet is a regényben. A lakásban, ahova tisztálkodni mennek fel, a katonaszökevény Török Andor Dosztojevszkij breviáriumára figyel fel (a gimnáziumban dolgozatot is írt belőle), magával akarja vinni, de nénje megakadályozza ebben: „Veszélyes. Ha megtalálják, mindjárt oroszokra gyanakodnak.” A több alkalommal is halálra ítélt és internált író életművét (egyetemi tanulmányai, majd az asszisztensként tartott szeminá­riumok során, a Kerekes Endréék gimnáziumában vezetett irodalmi szakkörben, a világirodalmi tanszéken kifejtett munkássága területén, illetve a külföldi folyóiratokban közzétett értekezéseiben) preferáló figyelme – az „áthallások miatt” – ugyancsak gyanút kelt a hatalmat képviselő struktúrák (a tanszékvezetők, iskolaigazgatók, párttitkárok, tanfelügyelők, elnökök és diplomaták stb.) körében.

A gyanú árnyéka kíséri Török Andor legte­hetségesebb tanítványa, Kerekes Endre életét is, nemcsak azért, mert tanárához hasonlóan (és annak hatására) Dosztojevszkij-kutató lett, hanem mert országos sakkbajnokként is Alekszandr Alekszandrovics Aljechin, a megosztó személyiségű, ugyancsak letartóztatott, halálra ítélt, majd emigráns orosz sakkozó a példaképe. A gimnáziumi értettségi előtt részt vehet és játszhat Garri Kaszparovval a Moszkvában megszervezett szimultán sakkbajnokságon, ahol a junior sakkvilágbajnok ellen egyedüliként viszi döntetlenre a játékot. A nyolcvanas évek Moszkvájában ugyanaz a félelemmel teli légkör fogadja, mint ami Budapestre jellemző: fogadásnak álcázott kihallgatásokon vesz részt, megfigyelik, követik, figyelmeztetik. „Legyen óvatos!” – hangzik el különböző kontextusban is ugyanaz a mondat, amire tanára, majd Kaszparov is inti. Itt, a moszkvai Vörös téren megtekintett katonai őrségváltás, illetve egy véletlenül meglátogatott templom látványa ébreszti rá a kelet-európai történelem egyik legfontosabb állandó, a tradíció (köztük az autokratikus rendszerek) által folytonossá tett mozzanatára, a „semper idem” jelenségére: „Így lépnek, ugyanígy emelik a puskáikat holnap, holnapután, örökké, amiként a fejkendős öregasszonyok gyermekei, unokái is ott térdepelnek majd a tömjénfüstben.” Hasonló élményben lesz része a Rubljov Múzeumban, majd a Taganka színházban látott formabontó előadás is a mozdulatlan időre mutat. „figyeljétek, a tekintetek mintha maiak lennének, magyarázta a Tanárnő, áthatolnak hozzánk, a vonalvezetés mégis megtartja az ikonfestés szerkezetét, a változatlanságot… Óvatosan körülnézett, halkan folytatta, az örökösen álló idő…” A színházban, ahova a színészbejárón jutnak be, egy rendezői utasítás töredékét sikerül véletlenül elkapnia: „Szása, mondta az Igazgató, mikor a végén belépsz, és megszólal a katonazene, azt érzed, nem lehet, hogy a gyerekeink is ebben nőjenek fel, az unokáink is, hogy az emberek mindig katonák, fegyverek között, nem szabad, nem lehet, ezt érzed. A színész megismételte, nem lehet, nem lehet, értem és érzem.” Az sem véletlen, hogy Török fiatal rajztanár és festőművész kollégája valamikor a kései szocializmus idején Mindig ugyanaz címmel rendezi meg a Rubljov-hagyomány időkezelésére is reflektáló kiállítását, és megnyitására a tanár feleségét, Váradi Lilit kéri meg. A Dosztojevszkij-jelentéshez hasonlóan Rilke ismert verssorai is felbukkannak, és ott visszhangzanak a történetben: „Wer spricht von Siegen? Überstehen ist alles” (Sándor Iván elbeszélője szerint: „ki említ itt győztest, mindez csak kitartás”; „Győzést ki említ? Minden csak kitartás” – Jékely Zoltán fordításában).

Kerekes Endre irodalomtörténész, Dosztojevszkij-kutató; miután Török Andor visszakapta tanszéki állását, annak asszisztense, később munkatársa, Áron András – aki már gimnazista korukban igyekezett valószínűségeket levezetni Endre számára a sakkban – adatelemző matematikus, míg Havas Oszkár rendőrtiszt lett. Mindhárman ugyanannak a kornak, illetve utótörténetnek a képviselői; ki-ki a maga meggyőződése szerint igyekszik ezt a szerepet értelmezni és feldolgozni. Áron Andrást azért döbbenti meg a kora reggeli kódolt telefonhívás, mert azonnal tudja, hogy csak Havas Oszkár lehet. Mint később kiderül, Kerekes Endre özvegye, Tatjána őt is meghívta az emléktábla felavatására. A telefonhívás, majd a pilisligeti házban talált hagyaték, köztük Endre levelei és naplója emlékek hosszú sorát ébreszti a barátban. Igazából nem tudjuk pontosan, ki a történet elbeszélője, aki egyes szám harmadik személyben meséli el mindhárom főszereplő (Havas Oszkár kívülálló, róla nem szólnak külön fejezetek – hiszen ő a mindenkori rendszer embere) történetét, bekezdései töredékesek, mondatait nem kezdi nagybetűvel, s nem zárja őket ponttal – így egy áradó tudatfolyammá alakul a szövegtest. Írásképe Kerekes Endre naplójára hasonlít, amire vonatkozóan épp Áron András tesz megjegyzést. Lehet, hogy az előbbi memoárjából, illetve naplójából olvasunk részleteket (a Bolond Jóska történetét elbeszélő, illetve a már emigráns Garry Kaszparov­nak írt, de el nem küldött levelek valóban az övéi), de megtörténhet az is, hogy – az Iskola a határon vagy a Jadviga párnája mintájára – Áron András az, aki átírja, regénnyé formálja barátja naplóját.

Mielőtt azon a hófúvásos téli napon elkísérné Kerekes Endre özvegyét, Tatjánát a pilisligeti emléktábla-avatásra, a cég igazgatóhelyetteséhez megy meghallgatásra. Nem nagyon hiszem, hogy a sötét, majdnem bevehetetlen intézmény, ahol nagybetűs titkárnők, biztonsági emberek és igazgatóhelyettesek teljesítenek szolgálatot, ne Franz Kafka bíróságát idézné fel szinte mindannyiunk olvasatában. E névtelen és arctalan csinovnyikok korunk figurái, hiszen a regényben pontosan, szinte óráról órára datálódik az idő: pontosan tudjuk, hogy 2019 hányadik napján és órájában járunk. Ám a titokzatos és kiismerhetetlen funkciójú épület semmiben sem különbözik attól, ahol anno Török Andor találkozik az iskolaigazgatóval, amelynek könyvtárában a teremőrtől kell tartani, de a sakkszövetségi épülettől sem, ahol sötét, csak egy lámpa bevilágította kihallgatószobában fogadja az elnök a moszkvai találkozóra kiküldetést nyert Kerekes Endrét. Áron András azt is valószínűség-számításnak veti alá – méghozzá annak alapján, hogy az elmúlt évszázadokban hány százaléknyi időt foglalt el az egyén szabad akaraton és életvezetésen alapuló ideje, s vele szemben mennyi volt a diktatúra –, hogy mi várható. Ebből viszont az is levezethető lehetne, hogy miért történik mindez: „Mí ez az egész?”

A sakk nemcsak sport vagy agytorna, hanem lélektani hadviselés is (mint az autokratikus rendszerek szerveződése is a diktatúrákban), amire Kerekes Endre – Török Andor útmutatása alapján – az Aljechin-életrajzból és Kaszparov játszmáinak elemzéséből jön rá. A remit is azért sikerül elérnie vele szemben, mert elméjében visszajátszva utolsó hat lépését, megpróbálja megfejteni, mi játszódhat le az ellenfél lelkében, igyekszik kikövetkeztetni, hogy a másik miképp gondolkodik.

Bolond Jóska, a falu bolondja a Tatjánától kapott színházi jelmezben, Oidipusz kabátjában járja fáradhatatlanul az utcákat, kolompol és kiáltozik. Viszont amit mond, nem egészen értelmetlen: „Mi van itt? Mi ez az egész?” – kiáltozza mindennap ugyanabban az időben őrjáratozva a faluban. A választ senki sem tudja, pontosabban sok válasz adható rá: évszázadok paradigmáiból, ismétlődésekből, Rubljov festészetéből, Dosztojevszkij és Rilke életművéből, Aljechin és Kaszparov játszmáiból, a 20. század történelmi katasztrófáiból, jelenkori azonosságokból következtethető ki valamiféle hozzávetőleges válasz, valami olyasmi, amit a Rilke-vers is mond, amit az irodalomtanár is üzen: „Ki beszél itt győzelemről? Túlélni – ez minden.”

Amikor az elbeszélés aktuális idejében, azon a sötét, apokaliptikus téli estén, valahol a városszélen Áron András leszáll a meghibásodott pilisligeti buszról, az elbeszélő kétszer ismételve nyomatékosítja a tényt, hogy „sehol sem lát fényt”. A buszsofőr kérdésére, „Maga hova megy?”, nem válaszol, csak némán mutat előre a sötétbe. (Magvető, 2022)