…akár még beteg se…

Nyár már alig, már szinte ősz.
Az influenz’ megint tetőz.

Megint tetőz az influenz,
és ágynak es’sz, ha nem figyelsz.

S ha nem is szenvedsz oly nagyon,
de, meglásd, mégis nyom ’plafon.

Heversz csak gyűrött ágyadon,
s megszégyenít a szánalom.

De akár még beteg se légy,
úgy is mélakór búj beléd,

dehogy vonsz, állítsz mérleget:
így is sokat fáj, érzeleg

az ín, izom s a lélek is –
minden út s lépés félrevisz,

s csak döglehellet-ingovány;
csók bezzeg nincs, és nincs dohány.

Mint jégtömb foglya, űlsz csak itt,
s egy óvatlan perc fölszakít

bármit, mi így újra sajog –
ízt? színt idézvén? dallamot?

– Az emlékrevü ősi kín;
még mindig jobb az őszi spleen.

– – – –

Már füstös ősz ez, vastagon
– Nem remélsz, úgye, angyalom?

A költő szerint lusz vugusz,
de maholnap elpusztulusz –

és csont se már, csak por s hamu.
Egész létünk ordas kamu?

Minden, mi szép, önáltatás?
Mi tetszett nékem, látta más?

Hagyjuk hiún: becsapjanak –
társ kéne, s cél, de csak szavak.

Nap kéne s fény, de őszi köd;
izom s rugany, de őszülök.

Meleg tekintet, cinkosan,
átok helyett, mi megfogan.

Disznók csőstül, de gyöngy(?) – ugyan!
Megagáz lett e Föld, Uram.

S még így is kín, hogy nincs tovább:
házad kihűl, kong kisszobád.

Ősz vastagon, s nem szinte tél.
A sztoicizmus kincset ér.