Nádas Péter: Rémtörténetek

Sok mindenről nem lesz szó az alábbiakban. Nem fogok beszélni a regényben körvonalazódó emberképről és az ahhoz kapcsolódó etikáról, a narrációs technika szövevényéről és annak mély filozófiai implikációiról, s a művet átitató miszticizmusnak is csupán egyetlen aspektusát hozom szóba. Sőt, még a címben jelzett reláció is csak utalásszerűen kerül majd említésre. Szó sincs tehát arról, hogy az alább körüljárt szempont kimerítené a Rémtörténetek sokrétű értelmét.

Nekem még tanítottak marxizmus–leninizmust, és sok más mellett azt is az eszembe vésték, hogy a hétköznapi események (életünk folyása) ugyanúgy, ahogyan maga a nagy történelem is a szükségszerű és a véletlen egybefonódása által alakulnak éppen olyanná, amilyenek. A szabadság pedig történelmi léptékkel tekintve felismert szükségszerűség (azaz önkéntes igazodás a nagy történelmi trendekhez), kisebb ügyekben pedig oksági folyamatok elindítására való képesség, azaz a szubjektum által útjára bocsátott szükségszerűség.

Ne legyünk előítéletesek, mintha tényleg volna ebben valami: mintha valóban lennének olyan nagy történelmi trendek és eleve elrendelések, amelyekkel sikeresen szembeszegülni lehetetlen, de olyan determinálatlan szituációk is, amelyeknek kimeneteléről a világszellem hanyagságból, érdektelenségből vagy talán az emberek iránti jóindulatából kifolyólag nem rendelkezett, hanem meghagyta a célkitűzés és a -megvalósítás szabadságát nekünk. De mintha ezzel együtt a véletlen hatalmának sem szabott volna korlátot, így aztán mindig fönnáll a lehetősége annak, hogy akár a legmegfontoltabb és leginkább részletekbe menőbben eltervezett szándékainkat is keresztülhúzza valamilyen előre kalkulálhatatlan fatalitás. Sőt, mintha még a sorsszerűen bekövetkező történelmi események alakulásában is maradt volna a véletlennek valamilyen mozgástere. Ennek vagy annak meg kellett ugyan történnie – gondoljuk vagy érezzük gyakran –, de nem feltétlenül pont úgy, ahogyan megesett.

Nem maga a tézis bosszant tehát, amikor – mint most is – valamiért eszembe jut, hanem az a magabiztosság, amivel annak idején sulykolták. Mintha mindent világosan értenének. Pedig semmit sem értettek. Ugyanúgy, ahogyan én sem, azóta sem.

Nádas Péter régtől fogva – de a Párhuzamos történetek óta egészen biztosan – úgy gondolja, hogy egyáltalán nem átláthatók az élet és a történelem folyását formáló erők. De nem is az az igazán izgalmas, amit gondol erről, hanem amit ő is inkább csak érez és sejt, s ami valahogyan átsejlik a regényein. (Hogy mit gondol, azt éppenséggel lehetne rekonstruálni a munkáiból, de az eredmény csak olyan „szürke teória” volna, ami majdhogynem érdektelen „az élet aranyló fájához” képest.)

A Rémtörténetek elbeszélésszövése sok mindenben hasonlít a Párhuzamos történetekére. Itt is egymáshoz így-úgy (néha szorosabban, néha meg csak esetlegesen) kapcsolódó leírásokat és elbeszéléseket kapunk, csak mintha itt alig-alig lenne valamilyen „szubsztanciája” ezeknek az egymás mellé tett fragmentumoknak. A párhuzamos történetek nyilvánvalóan beszél szerelemről, érzékiségről, hatalomról, elnyomásról vagy éppen az ’56 utáni össztársadalmi depresszióról (vulgárisan, de mégis szemléletesen fogalmazva: megmondható, hogy miről szól a regény), itt viszont szinte csak banalitásokról és említésre sem érdemes dolgokról hallunk. (Pontosabban olyasmikről, amik csupán banalitásoknak és szóra sem érdemes dolgoknak tűnnek, vagy azoknak szokás őket tartani. Erről a „tűnésről” és „szokásról” is érdemes volna alkalmasint elgondolkodni, de most ezt a szálat is figyelmen kívül hagyom.)

Valahol a Dunakanyarban vagyunk, valamikor a második világháború után, valószínűleg már túl ’56-on. Éppen tombol a nyár. A szereplők a falu lakói és nyaralóvendégei: Róza, az értelmi fogyatékos nagylány, Teréz, akit leányanyaként még a háború előtt elűztek, de aztán mégis visszajött, és szorgalmas munkával egzisztenciát teremtett magának, Imre, a lenézett zabigyerek, Piroska, a szép reményű gyógypedagógus, egy értelmiségi művészcsalád sarja, Fabiusné, az egykori úriasszony, Misike, az izomsorvadástól megnyomorodott nagykamasz fia, meg még néhányan.

A kép éppen csak mozdul. Teréz és Róza kapálnak; Fabiusné bejelentkezik, majd megérkezik Terézhez nyaralni; Imre azzal akarja magára irányítani Piroska figyelmét, hogy egy kiskutyát kínoz a Duna-parton és így tovább. Aztán egyszerre csak leszakad az ég. Imrét halálra csípik a lódarazsak. Róza, vélhetően a fiú halála miatt, belefojtja magát a Dunába, mint ahogyan Misike is, akinek éppen ezekben a pillanatokban lesz elege az életéből. És Teréz is meghal, de hogy ő miért és hogyan, azt legföljebb csak sejthetjük. A szomszédja szerint megölték valami arra járó idegenek, de a szomszéd csak egy tompa agyú részeges.

Miután minden elvégeztetett, következik még egy epilógus. Már tél van, amikor a falu tanítójához megérkezik a református lelkész; a nyári tragédiák miatt félbehagyott elmélkedéseiket kívánják folytatni. A tanító azonban már-már sokkos állapotban fogadja a barátját. Elmeséli, hogy nemrég nála járt egy korábban soha nem látott tizenhárom éves kislány, aki azt állította, hogy szerelmes belé, és ellentmondást nem tűrve követelte, hogy azonnal tegye őt magáévá. A férfi végül nagy nehezen kidobta a bakfist, de ki tudja, mi vette kezdetét ezzel a tébolyult látogatással. Provokálni akarta valaki a tanítót? Vagy egy nem mindennapi szerelem fogantatásának első pillanatait láttuk? Vagy egyszerűen csak egy egzaltált kamasz veszítette el átmenetileg az eszét?

Nem kapunk választ. Csupán annyi bizonyos, hogy egy héttel később még nincsenek következményei a különös látogatásnak, így aztán végre folytatódhat az égből pottyant tragédiák miatt félbemaradt disputa. A két filozofáló tisztán emlékszik rá, hogy a gnosztikus iratok és az egyházatyák tanulmányozása annak idején igen fontos belátáshoz, mi több, „világrengető felfedezéshez” vezetett. Csak éppen azt nem tudják már, hogy mi is volt ez a világrengető felfedezés. Annyi azért dereng előttük, hogy az „egész nagy históriával” volt kapcsolatos, meg azzal a kérdéssel, hogy „mi lett volna, ha nem úgy történt volna, ahogy történt?”. Az azonban már nem világos, hogy mivel mi lett volna. A Duna-parti kis faluval? A Nag Hammadi-i kódexszel és Simon Mágussal (szerintük) tévútra kanyarodott nyugati eszmetörténettel? Vagy „az egész nagy históriával”?

Mivel Nádas Péter Rémtörténeteinek alig van valamilyen megfogható matériája, a regény szinte kizárólag csak az egymást követő események összekapcsolódására vagy éppenséggel ok­nél­kü­liségére irányítja a figyelmünket. Pon­tosabban, az olvasó sokáig, majdnem a regény legvégéig csak olvas és olvas, de közben elképzelése sincsen róla, mivégre ez az egész. (Aki nem jártas az író életművében, annak, föltételezem, hogy a leghalványabb fogalma sem lehet semmiről, de a korábbi regényeinek ismerői is csak sejthetik, hogy végül majd itt is ahhoz hasonló összefüggések, illetve összefüggéstelenségek bontakoznak ki, mint a Párhuzamos történetekben.) Ami engem illet, én részben csak azért nem tettem le idő előtt a könyvet, mert Nádast olvasni élvezet és gyönyörűség, részben meg azért, mert vakon hittem, hogy előbb-utóbb csak rájövök, mire megy ki a játék. De közben azért néhányszor Ottlik is eszembe jutott, aki egy ízben helytelenítőleg említi, hogy némely kollégája hajlamos akkor is írni, ha nincs neki miről, csupán csak magáért az írás öröméért. Mintha a matematikus mindenféléket kiszámolna csak úgy, a számolás nyújtotta boldog­ságért.

Aztán az epilógus legvégén, szinte már az utolsó mondatokat morzsolva egyszerre csak revelációszerűen felfénylett valami. Lám-lám, így mennek a dolgok. Összevissza. Bizonyos események és történések nyilvánvalóan összekapcsolódnak, mások meg mintha a semmiből érkeznének. Némelyikük valószínűtlenül messzire veti az árnyékát, mások meg következmény nélkül elpárolognak. Néha úgy tűnik, mintha volna módunk cselekedni, és legalább egy kicsit a magunk tervei szerint alakítani a világot, máskor meg úgy, mintha semmi egyebek sem volnánk, csak játékszerek valamilyen fölfoghatatlan erő: Isten, a sors vagy a csuda tudja, micsoda kezében.

Már-már megkockáztatnám, hogy a szükségszerű és a véletlen, lám, itt is dialektikus egységet képez, de ezzel egyszerre mondanánk túlságosan sokat és túlságosan leegyszerűsítőt. Inkább csak annyit állíthatunk, hogy (a regény szerint) úgy biztosan nincsen, ahogyan azt kisgyerekkorunk óta és tulajdonképpen már az egyházatyák óta hisszük. Nincs az eseményeknek – sem a világtörténelemnek, sem (bocsánat) a mi kis tyúkszaros életünknek – átlátható, logikus rendbe foglalható folyamata. (Legföljebb becsapjuk magunkat.) S ahol nincs nyoma valamilyen rendnek, ott irányt, célt s voltaképpen értelmet sem találhatunk. Vagy mégiscsak van valamiféle irány és rend, csak éppenséggel annyira bonyolult ez az egész, hogy képtelenek vagyunk keresztüllátni rajta? (Olykor egészen váratlanul nem képzelt összefüggések világosodnak meg előttünk.) De az is megeshet, hogy valójában olyan egyszerű az egész, mint egy pofon, csak a szemellenzőnk miatt nem látjuk az értelmét. Vagy ki tudja…

Azért kellett Nádas Péternek ilyen komótosan elbeszélnie ezeket történeteket Róza nemi életéről, Teréz hétköznapjairól, Misike küzdelmeiről, Imre frusztrációiról meg mindenféléről, hogy legalább egy kis időre félretehessük (mi, olvasók és talán maga az Író Úr is) az anyatejjel magunkba szívott sémáinkat, és rá tudjunk csodálkozni a dolgok menetére. Aquinói Tamás szerint a misztika közvetlen kapcsolat Istennel. Ehhez hasonló értelemben nevezhetjük ezt a regényt is misztikusnak, hiszen a történések közvetlen, sémák nélküli tapasztalatával ajándékoz meg bennünket. Aztán ha akarjuk, akkor megkísérelhetünk ebből a közvetlen tapasztalatból új elméletet kreálni (mondjuk, olyasmit, mint amilyen a szükségszerű és a véletlen dialektikája), de ilyenkor (akármilyen jól sikerül is az új sémánk) mindig elveszítünk valamit. Az élet aranyló fája szürkülni kezd.

Másfelől meg ne essünk túlzásokba, és ne áltassuk magunkat. Mindig van valamilyen sémánk, anélkül meg sem tudnánk szólalni. A Rémtörténetek írója is nyilvánvalóan gondol valamit arról, hogy úgy általában miként kapcsolódnak (vagy nem kapcsolódnak) össze az események, hogy van-e valamilyen irányuk stb., és voltaképpen ennek a sémának enged utat ebben a regényben. (Jól megragadhatóan az egyházatyák által elindított vagy legalábbis általuk megerősített tele­ologikus szemlélettel szemben gondolja, amit gondol.)

Hogy miért érzem akkor mégis úgy, hogy most legalább néhány pillanatig magukat a történeteket láttam színről színre (és nem csak tükör által homályosan), azt nem tudom pontosan megmondani. Talán azért, mert a regény által egy időre sikerült megszabadulnom a megszokott sémámtól. Vagy egyszerűen csak azért, mert Nádas Péter nagyon nagy író, és még arra is képes, ami logikailag nem látszik lehetségesnek. (Jelenkor, 2022)