Ozsgyáni Mihály: A fátylam kicsit oldalra billent

Ozsgyáni Mihály jó megjelenésű, vonzó fiatalember. Mesterségére nézve színész. Aztán egy váratlan fordulattal, minden előzetes írásgyakorlat nélkül letett egy remek regényt az asztalra. Mindazok, akik olvasták, egyértelműen állítják, hogy hatásos, remek munka. Ezt igazolja az is, hogy a 2022-es kiadás immáron a könyv második megjelenése, sőt az is, hogy Behrmann Mariann fordításában németül is megjelent (Mein Schleier rutschte ein wenig zur Seite, Ruhland Verlag, Frankfurt, 2022). 

A regény hatása összefügg a személyes hangnemmel, a regényben feltárt megrendítő családtörténettel, a remek szerkesztéssel, ahogy a szerző a különböző térben és időben játszódó életeseményeket szerves szöveggé rendezi. Ozsgyáni a megszakított folytonosság technikájával építi könyvét. Egy vétlen gyermek nézőpontjából idézi fel emlékeit, önálló eseményeket helyez egymás mellé, miközben szövi a regény szövetét. Különböző nézőpontokat montíroz egymásra úgy, hogy a kép élessége, a kontúrok nem vesznek el. Különböző stílusszinteket érint nyelvhasználatával, elkerülve a modorosság üresjáratait és a hatásvadász technikákat. Még abban is ügyes, hogy bizonyos eseményekre csupán utal, jelezve azok jelentős szerepét a történet egészének alakulásában.

A regény hatását fokozza az is, hogy a feltárt világ így vagy úgy, közvetve vagy közvetetten, de ismerős valamennyiünk számára. A könyv beszédes címe ugyan egy konkrét eseményre utal, amikor is az alkoholista nagymama a kicsi fiúunokáját menyasszonynak öltöztetve, fejére függönyből készített fátyollal sétál a kisváros utcáján, de a fátyol minduntalan félrebillen, rontva a teátrális esemény rendkívüliségét. De valójában a szerző a fátyol gazdag jelentését működteti a regényben, többek között azt, hogy nincsen olyan rejtett, titkolt életesemény, amire előbb vagy utóbb ne derülne fény, vagy ne bukkanna elő a feledés sűrű homályából. Mindaz, amiről lehull a fátyol a regény oldalain, borzasztó és brutális emberi barbárság. Nem véletlenül sorjázik a hamisság szinonimája a regényben: úgy tett mintha, színlelte a barátságot, a másik tudta nélkül csináltak valamit. A beszélő nevek használata tömör útbaigazítás a történet mélyebb jelentésű rétegeihez. A záró részben a családi sírbolton álló felírat – Ágyai Szívós család – különösen érzékletes összefoglalása az eseményeknek. Az ágy mint a családi lét bűnös tere és a Szívós név mint a szívósan alkalmazott és továbbörökített brutalitás.

Akik némiképp jártasak a fiatal írók műveiben (Danyi Zoltán: A rózsákról; Háy János: Völgyhíd; Hász Róbert: Ígéretföldje; Bartalos Tóth Iveta: Élet lejárt szavatosággal), rémülten szembesülhetnek azzal a ténnyel és állapottal, hogy milyen súlyos terhekkel küszködnek a fiatalok, örökül kapva az elődök traumáit, s hogy a felnőttek álságos viselkedése milyen mély sebeket üt rajtuk. A legmegrendítőbb viszont az, hogy a zárt rendszerekben zajló élettől, az ott keletkezett feszültségektől milyen nehéz ki- és megszabadulni, s hogy végül a keservesen szétmállott, hazugságokra, játszmákra épített világ öröksége tovább kísért. Az sem véletlen, hogy Háy a Völgyhíd című könyvének alcíméül választotta „a felnőttek ellen” vádló, értelmező mondatot.

Ozsgyáni regénye abba az időbe visz bennünket, amikor a zsacskós tej gusztustalan nejlonjai száradnak a buhera világ buhera lakásaiban, keveredve a mosdatlanság, az áporodottság, az állott erjedés orrfacsaró bűzével, de leginkább az alkoholéval. Ez az a korszak, amikor a napi sajtót szabályos alakzatokra felszabdalva WC-papírként újrahasznosítják a budin. Éppen a buherasággal függ össze, hogy a budiban megült szarszag a harmadik generáció családi étkezőjébe tódul. Magyarország egy vidéki váro­sában vagyunk a hatvanas évektől napjainkig, egy Erdélyből áttelepült férfi családtörténetébe csöppenve. Négy generáció testi-lelki történéseit követhetjük az elbeszélő gyermek szemszögéből, akinek lassan világosodik elméje, s aki lassan elkészíti kínszenvedéseinek, traumáinak tárházát, mígnem kiszabadul a pokolból.

Ahogy fentebb említettem, a beszélő nevek hatásos erejét ügyesen működteti a szerző. A család negyedik generációjába született gyermek Szívós Károly leszármazottjaként a Puskaporos utcában tölti gyermekkorát egészen felnőtté válásáig. A családi viselkedést a szerző így jellemzi: „Családom férfi tagjai kivétel nélkül az erőszakban és a testi fenyítésben hittek, akkor is, ha feleségükkel akarták pontosan tisztázni, hogy hol a helyük a családi hierarchiában, s akkor is, ha éppen gyereknevelésről volt szó.” S tegyük hozzá, ahol gáttalan erőszak a vezérelv, ott mindent meghatároz a brutalitás. Ozsgyáni elbeszélőjének tapasztalatai bőségesen igazolják ezt.

A gonoszság és a brutalitás főhőse Szívós Ká­roly, a dédapa. Rafinált, találékony és módszeresen kegyetlen. Bárkit megtéveszt, bármit elintéz. Rettegésben tartja családját. Különböző terhelő adatok dokumentálásával mindenkit a markában tart. Amolyan vérszomjas fenevad, aki azt szereti, ha a környezetében élők szenvednek miatta. Mindezt sikerrel tette: Öngyilkosságba hajszolta első feleségét 1951-ben, mert a szerencsétlen asszony képtelen volt túltenni magát azon a tényen, hogy férje megerőszakolta kilencéves kislányukat, és azt követően is nemi viszonyra kényszerítette. A közben asszonnyá érett és férjhez ment lányát egy jól szervezett családi vita alkalmával a szó szoros értelmében agyonüti. A második feleséget 1966-ben hozta – egészen pontosan nyomorúságban élő családjától kivásárolta – Romániából, aki mikor ezt megtudta, még mielőtt vonattal megérkeztek volna Magyarországra, idegösszeomlást kapott, s így hasznavehetetlenné vált Szívós Károly terveinek kivitelezé­séhez. A szerencsétlen nőt kamrába zárva tartja, éhezteti, mígnem elpusztul. A családi fősátán rendületlenül üzletel Romániában, többnyire fogamzásgátlókkal. Megoldóként lép fel a bajba jutott erdélyiekkel, akik viszont traumatikusan élik meg a Szívós-valóságot Magyarországon. S aki megszegi a Szívós-törvényeket, az pusztulásra ítéltetett.

A kavarodás és a szexuális gerjedelem végig sajátja lesz ennek a családnak. Az egykor megerőszakolt kislány asszonnyá cseperedve szexuális viszonyt folytat saját kisfiával, aki viszont felnőtté válva a testi fenyítés gyakorlatát megörökölve alkalmazza azt bármikor bárkivel. Már az esküvőn felpofozta ifjú feleségét, a nászúton a szállodai szobában teli talppal rugdalta hasát. Az elbeszélő kisfiú többször szemtanúja volt, amikor az apja a hajánál fogva húzta hátra anyja fejét, és a nagykést a nyakához szorította. A durvaság forgatókönyve állandósult: az apa emelt, ütött, dobott, rúgott, majd aludni tért.

Ez a durva családi mentalitás sajnos nem állt meg a családi ház kerítésénél. Az elbeszélő kisfiú az erőszak újabb megnyilvánulásával szembesült az óvodában, amikor beléerőltették az ételt, vagy amikor doktorbácsis játékok során egymást kínozták a gyerekek. Az iskolában a „szarszemét” állandó jelzővel minősített alkoholista tanítónő viselkedéséből megértette, hogy az egész kisváros ismeri családjának rémtörténeteit, s hogy talán éppen ennek következtében vele nem volt érdemes foglalkozni, s mivel vele mindent meg lehetett tenni, többek között a szarszemét tanítónő állandóan behívatta az anyját, és teleírta intővel ellenőrzőjét.

A regény egy olyan helyzet- és állapotrajzot készít, ahol nincsenek miértek, csak tudomásulvételek. A megerőszakolt, elhagyott, gyermekén elégtételt vett nagymama szájából azért elhangzik egy súlyos kérdés: „Hogyan hagyhatott itt [öngyilkos anyám] a sátán martalékának…, miért őt hibáztatta az anyja, miért nem vett észre semmit az orra előtt zajló borzalmakról, miért nem volt képes belegondolni a másik ember tragédiájába?” Mint ahogy később nem érti, miért hagyta el s miért hagyta magára férje. Mindez az olvasó számára is nyomasztó kérdésként vetődhet fel. Komoly elgondolkodnivaló, hogy ebből a kegyetlen családi körből miért csak az elbeszélő nagypapája, majd később az elbeszélő édesanyja képes kiszabadulni. Mi kellett volna vagy kell ahhoz, hogy valaki lásson kiutat, hogy legyen ereje a kiszabaduláshoz és az újrakezdéshez? A zárt rendszerekben torz és torzított világismerettel rendelkezők, a hamis próféták szavainak felülő áldo­zatok számára valóban nehéz a helyzet. Nagy erejű jelenete a regénynek, ahogy a mosógép piszkos vízében áznak és erjednek az odahajigált ruhák, mintegy jelezve, itt semmi se lesz tisztára mosva. A felnőtté váló kisfiú végleges szakítása a múlttal viszont azt sugallja, hogy ez nem lehetetlen. A regény emellett még azt is megerősíti, hogy semmi nem marad következmények nélkül, s hogy a bűnt bűnhődés követi. A főgonosz dédapának meg kellett értenie – nagyon későn –, hogy az igazi sátán neki sem kegyelmez. Zárt osztályon fejezte be szörnyeteg életét, ahol feleségei kísértették. Az elbeszélő apját is eléri a büntetés: összeroppan, s bár megértette, milyen jóvátehetetlen és helyrehozhatatlan bűnöket követett el családjával szemben, de azt is, hogy ennyi alantas, aljas dolgot már nem lehet jóvátenni.

Ugyanakkor valami lényeges dolog kiderül a családi minták átadása és ismételt működtetése kapcsán. A fősátán dédapához képest az unokája csupán kisjátékos. Nagyobb a szája, mint amire valóban képes. Többször belesül a nagy hatalmú agresszor szerepébe. Úgy tűnik, a minták éppen a külsődleges ismétlések folytán lebontják, érvénytelenítik saját magukat. Amikor az elbeszélő kisfiú felcseperedve apja nyitott koporsója előtt állt, egy idegent látott maga előtt, s nehézen, de végül kimondta, hogy az Ágyási Szívós család sírja az apjával megtelt, s ez megkönnyebbüléssel és boldogsággal töltötte el. A regény szerkezetében is mutatja az egykori iszonytató életsor végét. A lapokon többször megismételt bevezető sor: „Gyönyörű júniusi délután volt. Az utcán akkoriban még alig jártak autók. Hallani lehetett a csöndet meg az utcafronton álló három akác susogását.” A regény végén már így alakul át a mondat: „az utcán sok autó jár, az akácok susogása nem hallható”. (Fátyol, 2022)